Pest Megyei Hírlap, 1988. augusztus (32. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-10 / 190. szám

1 iss». Augusztus io.; szerda' Kamatoztatható szellemi tőke Kinek a hasznára, javára? A gyorsaságon is múlik, mire vagyunk képesek Mindig van valami új a nap alatt — mondogatom, s nem vagyok egyedül, ki e ré­gi mondás „nincs” szavát má­ra a „mindig”-gel cserélte fel. Azt vallva, hogy a huszadik század végefelé igen is mindig van valami új a nap alatt. S éppen ezért a szak- és szak­mai folyóiratokat ilyen szem­pontból is különös figyelem­mel böngészi. Ötlet és szorgalom Űj eljárásokról, találmá­nyokról, szakmai fogások­Szájtátva Parány arány A tévhitekkel szemben szinte reménytelen a küzdelem. Mint most, amikor — sok más mel­lett — az érintettek körében egyre hangosabban hallani a tévhitet, azért emelték a köl­csönök kamatait, mert ezt megelőzően a betéteknél tet­ték ugyanezt. Vannak, akik egyenesen úgy fogalmaznak, hogy a szegény emberrel fa hitelezővel) fizettetik meg a pénzintézetek a gazdagok (a betések) bugyellárisának vas­tagodását. Nyilvánvaló a tévhit, hiszen az átlagos hitelkamatláb sok­kal kisebb, mint az átlagos betétkamatláb — a hitelek döntő része ugyanis a megyé­ben kedvezményes lakásépíté­si kölcsön —, azaz ebből a mínuszból aligha lehetne fi­nanszírozni egyes pénztárcák kövéredését. S azt sem fedte csend, hogy éppen azért ke­rült sor a betéti kamatok nö­velésére, mert gyakorlatilag leapadt a betétek utánpótlá­sa, s lassan nem volt miből kölcsönt adni. Amit fölösleges részletezni, ha tudjuk: a me­gyében az év első negyedé­ben kétmillióval nőtt a beté­tek' és 495 milló forinttal a kölcsönök összege. A két té- tet^'közöttl különbség beszédes tanúja annak, hol szorít a ci­pő, miként üt vijssza a gya­korlatra a negatív reálkama­tok kialakulása. Reménykedhetnénk, ha eny- nyire világosak az összefüggé­sek, akkor majd csak elillan­nak a tévhitek. S ha el? Jön helyettük újabb, visszatér pél­dául az a fel-feltámadó tév­hit, hogy a lakosság kamat- jövedelmei a kapitalizmus melegágyai, mert hiszen mi­csoda dolog az, hogy munka nélkül .. . All szájtáíva az em­ber, mert nehezen érti, való­ban ekkora lenne a veszede­lem? Számolgatni kezd tehát, most azonban nem az aggoda­lomtól átitatott csodálkozás­tól, hanem az elefánttá fel­fújt kisegér láttán. A lakos­ság összes jövedelmén belül ugyanis a kamatokból szár­mazó bevételek j,08 százalékot tesznek ki, azaz minden szá­zasból egy forint nyolc fillért. E parány arány tényleg ve­szedelmes lenne? Valóban itt tűrhető nehezen a munka nél­kül szerzett jövedelem? MOTTO ról keresve, szerezve isme­retanyagot. Rádöbbenve, rá- döbbentve, hogy oly aprócs­ka, ám a termelékenység szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható momentumra: ha a szállítószalagot harminc centivel megemelték, a mel­lette dolgozók teljesítménye tizenöt százalékkal nőtt. Mert kevesebbet kellett hajlongani, s nem kellett természetellenes pózban, derékfájások árán le­húzni a nyolc órát. Száz szónak is egy a vége: mindenből lehet tanulni — s pénzt csinálni! A pénzcsiná- láshoz azonban a jó felké­szültséget, a szakmai tudással, szemfülességgel, a szorgalom­mal is ötvözni kell. Például akkor, amikor ezek a szak- és szakmai folyóiratok hírül adják, hogy melyik tárca, in­tézet milyen, a népgazdaság rész- vagy egész folyamatai szempontjából döntő kérdés feldolgozására, megoldására hirdet pályázatot. Komoly ta­nulmányokat, elemzéseket, az­az a megoldást várva! S a befektetett szellemi tőkéért, a plusz munkáért pályadíjakat tűznek ki. S ki az indulók kö­zé sorolja magát, azaz határ­időre elkészíti, beküldi mun­káját, azt gondolom, hármas cél vezérli: bebizonyítani ön­magának, s pályatársainak szakmai felkészültségét, tudá­sát, megszerezni az első he­lyet, s az azzal járó díjat, tekintélyes summát, s nem utolsósorban a gyakorlati hasznát is szeretné látni a ta­nulmányra fordított időnek. Mert mit ér az a tanulmány, melyért ugyan fizettek, fizet­nek, de gyakorlatba való átül­tetésére sohasem kerül sor? Ellenfelünk az idő Túl a díjkiosztó ünnepsé­gen, a forintok elköltésén — annak, aki ad is magára vala­mit, bizony megkeseredik a szájíze, látva, tudva, munká­ja az iratszekrények mélyén pihen. Márpedig az a sorsa egy olyan tanulmánynak, mely még 1987-ben részletesen ele­mezte a társasági törvény majdani hatását, a lefekteten­dő alapelveket, azok várható hatását. S vitájára 1988 júliu­sában került sor, amikor az alapelvek a különböző fóru­mok elemzései nyomán már megváltoztak. Magyarán szólva az akkor írtakon az idő, az élet túllé­pett. Haszna csak annyi lehet szerintem — rádöbbenthet el­méleti, gyakorlati szakembe­reket, hogy ellenfelünk az idő, Üdítőital-újdonságok s oly Patő Pál urasan, „ej ráérünk arra még” módon a tanulmányokkal sem szabad, s nem Is lehet bánni. Erre pedig pénzt költeni, energiát pocsékolni pedig — ha túl szi­gorú is a fogalmazásom — egyszerűen vétek. Ma, amikor pénzünk a legkevesebb, s gyorsaságunkon is múlik, ké­pesek vagyunk-e pangó gaz­dasági életünket fellendíteni, a normális kerékvágásba vin­ni. De példának az innováció is kézre akad. Vállalatok inno­vatív készségét elemezi — egy tanulmányban — akkor éssze­rű és célszerű, ha az ott szer­vezett, leírt tapasztalatokat nem hat vagy nyolc hónappal később akarják közreadni, mások figyelmébe ajánlani, vagy adaptálásra serkenteni az éppen bajban levőket. Lassan mozdulunk Két példa. Am mindkettő­vel azért hozakodok elő — nem a pénzt sajnálva a pá­lyázóktól —, mert ékes bizo­nyítékai annak, hogy lassan, igen lassan mozdulunk. Hiába a jó tanulmány, a jó ötlet, az olyan példa,- mélyet követni kellene, ha a bírálóbizottsá­gok a tanulmányokon hónapo­kig ülnek. S talán ha az el­méleti szakemberek mellett a vállalatiak is „ítélkezhetné­nek” a tanulmány gyakorlati hasznáról, akkor közelebb lennénk a megoldáshoz. Nem kellene feltenni a kér­dést: kinek a hasznára, ki­nek a javára születnek a pá­lyázati felhívások, s megéri-e nekünk, hogy a tanulmányok többségéért fizetünk ugyan, de a hosszú átfutási idők miatt végül az irattárakban porosodnak. Bizonyítva a jö­vőnek, ml a magunk módján megtettünk mindent a kibon­takozásért? Varga Edit Megéri pótolni vagy csak muszáj? Rossz talajra ültették a fát A tizennyolcadik században hazánk területének egyhar- madát borította erdő. Akko­riban még a nyár, a fűz és a tölgy volt a meghatározó. A mezőgazdasági művelés és az ipar, valamint a lakóépületek azonban egyre nagyobb terü­letet hódítottak el az oxigént adó fáktól. Az utóbbi hatvan évben szerencsére ez a folya­mat megállt, sőt, a több mint egymillió hektárral csökken­tett mezőgazdasági hasznosí­tású területnek a felén erdő­ket telepítettek, A piac nem igényli A kedvező tendencia azon­ban nem biztos, hogy minden­kinek előnyére vált. Kétség­telen, hogy a levegőszennyezés következményeit csökkenti a nagyobb zöldterület, ám a fák gazdái, vagyis a gazdaságok nem minden esetben húznak tisztes hasznot a vállalkozás­ból. Ez derült ki az abonyi József Attila Termelőszövet­kezetben is, ahol beszélgető- partnereink: Pásztor Pál el­nök és Bárány Pál főagronó- mus elmondták, a náluk vi­szonylag kis területen, mind­össze 350 hektáron telepített erdő kitermeléséből nem szár­mazik nagy eredményük. En­nek oka mindenképpen ko­rábbra vezethető vissza, hi­szen a hetvenes években, ami­kor a telepítésre sor került, az volt a fő cél, hogy a más­sal nem hasznosítható homo­kos területeket beültessék. A rossz minőségű talajokat és a csapadékhiányt elsősorban a cellnyár és az akác bírja leg­inkább, így hát az akkori koncepcióba illeszkedve a gazdaság is ezeket a fajtákat alkalmazta. Napjainkra azon­ban megváltoztak a termelés lehetőségei, s a tudományos kísérletek eredményeképpen mód nyílna sokkal jövedelme­zőbb szántóföldi növények termesztésére is az említett területen. Mindemellett meg kell jegyezni, hogy jelen pil­lanatban a piac nem igényli az említett fafajtákat, így az értékesítésük ugyancsak prob­lémás. Egyelőre csak a hazai felhasználók igényeit elégítik ki, de a közeljövőben a kül­földi piacon is körülnéznek. Elfordultak az erdőtől Felmerülhet a kérdés, vajon miért ilyen késéssel kezdik vizsgálni a külhoni feldolgo­zók igényeit? A vezetők el­mondása szerint ehhez jócs­kán hozzájárult az is, hogy jobban „elfordultak’’ az erdő­től, mint esetleg kellett volna. Ügy mondták, ha látnának fantáziát benne, akkor vad- gazdálkodásba is kezdhetné­nek a nagyobb eredmény re­ményében. Azzal viszont tisz­tában vannak, hogy egy va­dászati ágazat minden gazda­sági formában szinte teljes önállóságot élvez, vagyis nem a szerves egészhez kapcsoló­dik, így nem is lehetne biz­tosan számítani a megtérü­lésre. Hiszen amíg egy vadá­szati ágazatot sok tényező be­folyásol, addig a szövetkezet legfőbb törvénye az eredmé­nyesség, vagyis a pénz. Bonyolultabb, magasabb fo­kú feldolgozásra a viszonylag kis mennyiség miatt ugyan­csak nem gondolnak, hiszen a beruházások magas költsé­gei mellett a szükséges fa­anyag jó részét vásárolniuk kellene, s a mai alapanyag- árak mellett így már nem ér­né meg faárut készíteniük. Az viszont tény, hogy ebben az évben is mintegy 1500 köb­méternyi nyárrönkkel kell a gazdaságnak számolni a kiter­melés következtében. Az abonyi termelőszövetke­zet erdészeti ágazatában egyébként a jövő évben kez­dik a véghasználatot, más né­ven tarvágást, ami azt jelenti, hogy mintegy 2 ezer köbméter fa kitermelésére kerül sor összességében. A kivágott fák helyébe természetesen újakat. is kell ültetniük, mert az er- dófelújítási kötelezettség rá­juk is érvényes. A kiterme­léssel összesen 5-6 munkás foglalkozik, mindössze egyet­len speciális célgéppel. Ám a kis létszám ellenére sem iga­zán hoz nagy jövedelmet ez a tevékenység. A gazdaságban az egy főre eső nyereség eléri a 90 ezer forintot évente, ugyanakkor ennél az ágazat­nál a mintegy 1,8 milliós ár­bevételhez alig 200 ezer fo­rint nyereség tartozik. Hosszú megtérülés A jövőről, illetve az elkép­zelésről a gazdaság szakembe­rei elmondták, hogy a pótlást ezután is rendszeresen elvég­zik, ám nehezíti a dolgukat, hogy az Amerikából szárma­zó, ma már magyar fának tartott akác telepítésének költsége több mint 20 eszten­dő alatt térül meg, míg a nyárfák esetében ez áz idő 10-12 év körül mozog. Ugyan­akkor ezen a területen, ilyen rossz természeti adottságok közé más, gyorsabban ered­ményt produkáló fafajták te­lepítése megoldhatatlan. Ma­rad tehát az eddigi viszony­lag kis eredményesség, s a tevékenység folytatása, már csak azért is, mert mint azt Le Corbusier is mondta: „A fa az ember barátja, minden szerves teremtmény szimbó­luma, a fa a tökéletes konst­rukció példaképe...” B. Gy. Átszervezés világbanki hitellel Csak gazdaságos maradhat A több mint két és fél ezer dolgozót foglalkoztató, soly­mári központú nagyvállalat, a A Budapesti Szeszipari Vállalat óbudai üzeme négy, külön­böző ízű, új Queen üdítőital-család, palackozását kezdte meg. A kánikulai napokban a kóla, tonik, mangó, kiwi ízesítésű italból naponta 16 ezer másfél literes palackot töltenek meg. A Fogyasztók Országos Tanácsa szerint Zöldségtőzsdére van szükség Evek óta visszatérő zavarok vannak a megtermelt mezőgazdasági termékek — to­jás, baromfi, zöldség-gyümölcs, burgonya — felvásárlásában és értékesítésében. Miköz­ben oly sokat beszélünk a piac szerepéről — egy-egy, elsősorban a fővárosra korlátozódó akciót leszámítva — szinte semmi jele sincs annak, hogy legalább túlkínálat esetén a piac hatására, olcsóbban vehetnénk meg az élelmicikkeket. Az idei esztendő közismert példái: burgonya- és tojástúltermelés, bor­háború — megannyi, a lakosság hangulatát rontó, a termelők kedvét szegő jelenség. A Hazafias Népfront Országos Titkársága a lakossági panaszokra reagálva felkérte a Fogyasztók Országos Tanácsát, vizsgálja meg a kérdést és az országos tapasztalatokat ösz- szegezve, dolgozzon ki javaslatokat arra, hogy miképpen lehetne változtatni ezen a helyze­ten úgy, hogy az a fogyasztók érdekeit szol­gálja, de a termelők szempontjait is figye­lembe vegye. Tarján Zsuzsa, a FŐT titkára kérdésünk­re beszámolt az országos helyzetképről. Ez­úttal csak egyetlen jellegzetes példát: miköz­ben tojástúltermelésről, és a tojóállomány egy részének kivágásáról hallunk, Kapuvá­ron hiánycikk a tojás, Gyöngyösön 2,50—3 forintért adják, Hatvanban 3—3,20 az ára, Salgótarjánban pedig 3—3,80 (!) darabja. A FŐT arra a következtetésre jutott, hogy a felvásárló és kereskedőszervezetek, a saját érdekeiket minden helyzetben, tehát túlter­melés esetén is sokkal jobban’tudják érvé­nyesíteni, mint a termelők, ám az igazi ki­szolgáltatottak a fogyasztók. Az ő érdekeiket ugyanis gyakorlatilag senki sem képviseli. A FŐT aktivistái azt tapasztalták, hogy a ter­melők gyakran megsemmisítik az árut, ha zavarok vannak az átvétellel, vagy túlságo­san alacsony áron tudnák csak értékesíteni. A lakosság szempontjából nézve ez nyil­vánvalóan felháborító és tűrhetetlen pazar­lás, hiszen jól tudjuk, hogy manapság már igen jelentős társadalmi rétegeknek a pusz­ta létfenntartás is mind nagyobb nehézsége­ket okoz. Hogy is állunk hát ezzel a bizonyos önsza­bályozó piaccal, amely — ezt hirdetjük a gazdaság más területein is — maga alakítja az árakat a kereslet és a kínálat függvényé­ben és szabályozza a tőke, a munkaerő moz­gását? A jelek szerint nem pontosan tanultuk meg ezt a politikai gazdaságtani leckét. A szabadpiac önszabályozó tulajdonságához ugyanis a marxi elemzés azt is hozzátette, hogy ez zömében utólag, spontán módon és romboló hatással megy végbe, értékek — emberi és használati értékek — pusztulásá­tól kísérve. Minderre elrettentő példaként szerepelt a tananyagban, hogy a brazil kávé­termés egy részét a túltermelés miatt egye­nesen az óceánba szórták. Valójában nálunk is rendre hasonló törté­nik. A zöldségszezon végén egyfajta globális egyensúly valóban létrejön; ha túl sok volt a paprika, annak egy részét megsemmisítik, jobb esetben takarmányként fe’etetik az álla­tokkal. Azután persze kevesebben fognak paprikapalántát ültetni, kevesebben, mint amennyi a valós szükséglet lenne, s akkor fordított előjellel kezdődik minden elölről. Nem véletlen, hogy ez a drasztikus piaci mechanizmus a lakosság közvetlen ellátásá­ban a fejlett országokban már évtizedek óta csak szigorúan megregulázva működhet. A zöldségtőzsde intézménye nem elsősorban, de mindenesetre nem csak a termelők és keres­kedők, hanem a fogyasztók érdekeit védi — tegyük hozzá, igen eredményesen — több nyugat-európai országban. Ott a zöldség­tőzsde működése inkább hasonlítható a mind elterjedtebb, úgynevezett non-profit, nem nyereségorientált szervezetekhez, mint a ki­mondottan üzleti vállalkozásokhoz. Ebből következik, hogy a tőzsde létrehozása és mű­ködtetése részben állami, érdekvédelmi, köz- igazgatási pénzekből történik, s célja többek között a nagy termésingadozások következ­ményeinek csillapítása, a konjunkturális ha­tások mérséklése. A Fogyasztók Országos Tanácsa is a zöld­ségtőzsde megteremtését tartaná az egyik megoldásnak, amely az ország kis méretei miatt — technikailag — aránylag egysze­rűen kivitelezhető lenne. Hangsúlyozzuk hogy csupán technikailag, hiszen a zöldség- tőzsde valóságos létrejöttéhez elengedhetet­len, hogy az állami, társadalmi, érdekvédelmi szervek közös elhatározásra jussanak: a drasztikusan szabályozó piac és a fogyasztó között egyfata ütközőzónára van szükség. Pest Megyei Műanyagipari Vállalat neve országhatárain­kon túl is ismert, s az utób­bi időben — lévén világhírű cégek váltak partnereivé — messze földön is jól cseng. Az említett kapcsolatokon kí­vül azonban a jó hírnév ki-, alakulásához járult hozzá, hogy a Pemünél olyan ter­mékszerkezet-váltást kezdtek meg, amelynek révén az Itt­hon élvonalba tartozó cég valószínűleg a nemzetközi versenyben Is képes lesz a korábbinál jobban megállni a helyét. A termékszerkezet korszerű­sítéséhez azonban azon túl, hogy pénzre, nagyon sok pénzre van szükség, elenged­hetetlennek tartották, hogy magát a termelési környeze­tet, a vállalat szervezetét ugyancsak átalakítsák. A felismerést követően a solymári vállalat francia szer­vezőket kért fel: működjenek közre abban az átszervezés­ben, amelynek célja, hogy a különböző termékcsoportokat előállító egységek külön, ön­állóan gazdálkodhassanak. Az elképzelt profilcentrumok kö­zül nemrégiben hívták életre a vegyes szervezetet, ahol a kerékpárnyergektől az étel­hordókig, vagy a világhírű Volkswagen cég Yetta autói­nak tetőlécéig igen sokféle terméket állítanak elő. Az elmúlt évben — 9,1 mil­lió dolláros világbanki hitellel — megkezdett átszervezés, il­letve termékszerkezet-váltás nyomán a Pemünél arra tö­rekednek, hogy a jelenleg gyártott 21 ezer féle cikk kö­zül csupán azokat tartsák meg, amelyeket a vállalat a leggazdaságosabban állíthat elő. A cél elérése érdekében a szervezeti korszerűsítés egyik lépéseként hozták létre a vállalat fejlesztési főmér­nökségét is, ahol most többek között a világbanki hitelhez kapcsolódó kutatásokkal, fej­lesztésekkel foglalkoznak. P. Zs.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom