Pest Megyei Hírlap, 1988. június (32. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-11 / 139. szám

1988. JŰN1US 11., SZOMBAT TÉ&dím 5 Építőket tüntettek ki Az építők napja alkalmából pénteken Somogyi László épí­tésügyi és városfejlesztési mi­niszter a szakmai szakszerve­zet székházában köszöntötte és kitüntette az ágazat dolgo­zóinak egy csoportját. Az ün­nepségen részt vett Baranyai Tibor, a SZOT főtitkára is. Két dolgozónak nyújtották át a Magyar Népköztársaság Csillagrendjét, 34-en kapták a Munka Érdemrend különböző fokozatait, s 78-an vették át a Kiváló Munkáért kitüntetést. A szombat-vasárnap sorra ke­rülő vállalati ünnepségeken még mintegy ezer dolgozó ré­szesül Kiváló Munkáért ki­tüntetésben. Bokréta a levegőben A nyugatnémet Philipp Holzmann és az osztrák AST építőipari vál­lalatok kivitelezésében tavaly ok­tóberben kezdték építeni Gödöl­lőn, a leendő mezőgazdasági bio­technológiai kutatóközpontot. Tegnap az építkezés helyszínén sajátságos ünnepségre került sor abból az alkalomból, hogy a 151. munkanapon elérték a „gleicli- ni-’-t, vagyis állnak a falak. Te­hát az utolsó szintet is befejez­ték az építők, már csak a tető és a belső munkálatok vannak hátra. Az ígért határidő: jövő május. Felvételünkön: bokrétát emel magasba a daru. (Csécsei Zoltán felvétele) sen igyekszünk fedél alá a jú­niusi zápor elől. A készáru­raktár ajtajában ütközünk a száraztészta-készítővel. Kény­szeredett, de udvarias mosoly­váltás, majd halálos csönd, csak a toll serceg a jegyző­könyv papírján, odakinn pedig zuhog az eső. Mintha egy si­lány melodráma szereplői len­nénk ... A második leltár A raktár zsúfolva áruval, ügyfelünk 25-féle tésztát ké­szít. Az adóellenőrök számol­ják a rekeszeket, majd körül­néznek az üzemben, a kiszol­gálóhelyiségekben is. Minde­nütt lajstromba veszik a kész­letet, a félkész árut, a lisztet, a tojást is. Nemrégiben már fel­vettek egy leltárt, a mostanira azért van szükség, hogy követ­keztetni tudjanak az általános forgalomra. Az operatív embe­rek kérdezősködnek, az iparos készségesen, udvariasan vála­szol. Nem hózöng, nem magya­rázkodik, aminek az ellenke­zőjére egyébként gyakran akad példa. Az adóellenőrök még tanácsokat is adnak, hogyan lehet az új rendszer szerint el­számolni a különféle költsége­ket, amaz pedig köszönettel nyugtázza a segítséget. Mégis sejti, hogy rajtavesztett, de nem tudja, hogy min. Ez de­rül ki a válaszából, amikor megkérdezem: volt-e már ba­ja az adóhatósággal. — Még nem volt semmi problémám, de ha lesz, majd elsimítjuk. Az élet attól még nem áll meg. Ugye, ha na­gyobb rend lesz az országban, az mindenkinek csak jó lesz. Üj szelek fújnak, kérem, ezt kell az embernek megérteni... Búcsúzáskor kölcsönösen a legjobbakat Ivánjuk egymás­nak, a Wartburg megint neki­lódul, mi pedig megegyezünk Aszcdsn szaporodnak a kérdőjelek Megkondult már a vészharang Ha hulladéklerakóról esik szó napjainkban, egészen biztos, hogy sokan azonnal felkapják a fejüket: kell, hogy legyen valami gond, bonyodalom, ha ismét e téma van napirenden. Az, hogy atomhulla­dékról van-e szó, vagy „csupán” veszélyesről, jóformán mindegy. Egyik helyen még vívják a csatát az elhelyezés helyszínéről, a má­sikon meg éppen az van terítéken, hogy a kijelölt helyre, az épülő lerakótelepre kerül-e majd egyáltalán hulladék? ra a pénz, pillantnyilag még­sem tehetjük meg, hogy fel­vesszük ezt a hitelt. Ahhoz, hogy a döntés okát egészében megértsük, hossza­dalmas gazdasági számítások­ba elemzésekbe kellene bo­csátkozni. A tisztánlátáshoz azonban talán elég annyi, hogy a korábbi elképzelésekkel szemben a veszélyes hulladé­kokat termelő vállalatoknak alig fele járult hozzá az épí­tés költségeihez. A leányválla­lat vezetői így aztán arra kényszerültek, hogy a hiányzó összeget hitelből pótolják. Eh­hez ha még hozzávesszük, hogy jó néhány vállalat ugyancsak hitelből akarta fi­zetni hozzájárulását az aszó­di lerakó építéséhez, egyér­telmű a helyzet: az év elején alaposan leszűkített hitelkeret e vállalatoknak nem tette le­hetővé, hogy kifizessék hoz­zájárulásukat az építkezés­hez. — Ma 130—140 millió forint hiányzik a befejezéshez. Le kellett lassítanunk az építke­zést — mondja a gazdasági igazgató. — Ám abban a pil­lanatban, ahogy kimerülnek a tartalékaink, leállunk a beru­házással. Ügy gondoljuk ugyanis, hogy mindent meg kell tennünk azért, hogy ez az építkezés a lehető legkisebb veszteséget okozza az ország­nak. A jelenlegi feltételek mellett az építkezés leállítá­sa a legésszerűbb megoldás. Nézőpont kérdése A magyarázat ismét túlsá­gosan hosszú és bonyolult, ezért a részletek elhagyásával csak annyit: a leányvállalat előzetes számításai szerint a mostani szabályozás mellett nem lenne képes arra, hogy visszafizesse a hiteleket és a tervek szerint tovább építkez­zen. Magától értetődik tehát, úgy döntöttek: nem élnek a felkínált lehetőséggel. Csak­hogy, ha nem készül el a le­rakó, nem is tudják azt üze­meltetni. Kézenfekvő tehát a Az aszódi Nagy-völgyben újabban csigalassúsággal zaj­lik a munka, pedig vészesen közeleg a tervezett üzembe- helyezési idő. Ma már azon­ban minden érintett tudja, a veszélyes hulladéklerakó augusztus 15-i üzembe helye­zéséről szó sem lehet. Fizetni kellene — Legjobb esetben is leg­alább fél évet csúszunk — is­meri el Rózsa Róbert, a hul­ladéklerakót építő cég, a Föld­gép Kömyézetvédő Szolgálta­tó Leányvállalat gazdasági igazgatója. Alig egy hónappal ezelőtt nem merték volna ilyen egyéi’telműen állítani vállalatánál ezt. Csakhogy ak­koriban még bíztak abban, hogy a beruházást a kormány mentesíti a 25 százalékos ál­talános forgalmi adó fizetésé­nek kötelezettsége alól. Azóta viszont megszületett a döntés, a leányvállalatnak ki kell fi­zetnie az 50 milliós többlet- költséget. Igaz, erről hivatalos értesí­tést nem kaptak az érintettek. Információik a kormányszóvi­vő által az ország nyilvános­sága előtt elmondottakból származnak. Meg abból a fél- hivatalos, szóbeli tájékoztatás­ból, amely szerint a szorult helyzetbe került beruházót az állam fix járadékos alap- juttatással, 15 év alatt tör­lesztendő kölcsönnel segíti ki. — Értesüléseink szerint a felmerült többletköltség 60 százalékára terjed ki az ál­lami alapjuttatás — mondja Rózsa Róbert. Közben papí­rokat lapoz, hosszú számoszlo- pokat mutat, s sorolja, mire van, meg mire nincs pénze a leányvállalatnak. — A beruházás befejezésé­hez 113,5 millió forint hitelt kellene felvennünk. Június 15-ig kell jelentkeznünk a banknál, hogy igényt tartunk-e erre az összegre. Az építke­zés befejezéséhez nélkülözhe­tetlen lenne ugyan számunk­abban: a száraztészta-készítő igazán kellemes ügyfél volt. — Az ember sajnálja is egy kicsit, mert nem mindegyik ilyen — sóhajt Szikora End- réné. — De hát nincs mit ten­ni, meg kell fogni ezt a szá­raztészta-készítőt. Ez a dol­gunk. Megint hiába kérdez­tem, honnan szerzi be a tojást, váltig állította, hogy egy hely­ről, egy kistermelőtől, ö még nem tudja, hogy én tudom: ez nem igaz. Tájékozódtam ugyanis néhány termelőszövet­kezetnél és kiderült, hogy bi­zony máshonnan is vásárol to­jást, nem is keveset. Ha pedig több a tojás, akkor több a tészta, az értékesítésből szár­mazó jövedelem is és ennek megfelelően kell adózni. A januárban életbe lépett adótörvény nemcsak azért született, hogy segítsen helyre­billenteni az állami költség- vetés mérlegét, hanem azért is, hogy az adózás hozzájárul­jon a közteherviselés megvaló­sításához. A szándék nemes, még akkor is, ha jelenleg is sokan bírálják — okkal vagy ok nélkül — az új adórend­szert, aminek néhány eleme az illetékesek szerint szintén módosításra szorul. Különös esetek A legnagyobb ellenérzést az váltja ki, hogy tulajdonképpen csak a bérből és fizetésből élők jövedelme követhető pontosan nyomon. A Pest Megyei Adó­felügyelőségen éppen azért alakult meg az operatív cso­port, hogy megfogja a meg- foghatatlant. A tíz ember az elmúlt néhány hónapban már­is 20 milliós adóeltitkolást fe­dezett fel. Az adóellenőrök nem min­dennapi visszásságokkal talál­koznak. Régóta beszédtéma például annak a tüzelő-kiske­reskedőnek az esete, akinél nem kevesebb, mint 4 milliós hátralékot találtak, s aki csak annyit kért; hadd fizesse be két részletben a hiányzó össze­get ... Rábukkantak olyan iparosra is, aki azt sem tudja, mennyi pénze van, de amikor azt kérték, hogy szignálja le a jegyzőkönyvet, minden oldal aljára odaírta: szignó, szig­nó... Egy géplakatos évekkel ezelőtt visszaadta az ipart, mondván, sok az adó, de nem zárta be a műhelyét, hanem virágkertészetet nyitott, ahol érdekes módon három gépla­katost alkalmaz és továbbra is nagy tételben vásárolja a vasanyagot... Felháborító visszaélés Az adóellenőrök váratlan akadályokkal is szembetalál­ják magukat. Felháborító pél­dája ennek a,legutóbbi eset, amikor a közműfejlesztések kapcsán azt vizsgálták, hogy kik készítették el a lakossági bekötések terveit. Gyanús volt ugyanis, hogy az egyik tervező pénztárkönyvében sokkal ke­vesebb cím szerepel, mint ahol valójában dolgozott. Az ille­tékes vállalat először törvény­telenül megtagadta az adat­szolgáltatást, szabályosan ki­dobták az ellenőröket, később kiderült: jó okkal. A tervező ugyanis a felettes szerv vezető beosztású embere, akinek nem akartak „kellemetlenséget” okozni. Az illető pozíciójánál fogva előre tudja, hol lesz köz­műfejlesztés, s a vetélytársa­kat megelőzve jut megrende­lésekhez, szép jövedelemhez aminek csak a töredékét val­lotta be. Az operatív csoport ebben az ügyben is megteszi a szükséges intézkedéseket. Jól mondta a száraztészta­készítő: új szelek fújnak ké­rem, ezt kell az embernek megérteni... Kövess László következtetés: még arra sem lesz pénzük, hogy a már fel­vett kölcsönt törlesszék. — Nem többről, mint 50 millióról van szó — summázza a gondok forrását Rózsa Ró­bert. — Persze ezt az összeget úgy is lehet tekinteni, hogy az államkasszának pont erre az 50 millióra van még szük­sége. De ez nézőpont kérdése. Én azt vallom, ha a költségve­tés nem bírja már el ezt a hiányt, hogyan követelhetik, hogy egy 13 fős leányvállalat teremtse elő amúgy is nagy terhei mellett az említett ösz- szeget? Azon, hogy erkölcsös-e a felek hozzáállása a kérdéshez, lehet vitatkozni. A tényeken azonban nem. Az 1986-ban alapított leányvállalat indu­láskor 4 millió forintot kapott anyavállalatától. Milliárdos vagyon nincs mögöttük, s mint a gazdasági igazgató állítja, biztosíték sincs arra, hogy a tervezettnél jóval nagyobb hitelterheket valaha is kifi­zessék. Üzleti alapon ? Erre pedig, amint az el­hangzott, nem hajlandóak. Ró­zsa Róbert azonban említ még egy megoldást. E szerint a fő­város és Pest megye veszélyes hulladékának lerakására ter­vezett aszódi telepet más me­gyék igényeinek kielégítésére is fel kellene használni! — Szomszédos megyékből több vállalat keresett már meg bennünket azzal a kéréssel, hogy biztosítsunk számukra le­rakási lehetőséget. Annak ide­jén azonban, amikor a terü­let felhasználásához megkér­tük az engedélyt a Pest Me­gyei Tanácstól, azzal a fel­tétellel kaptuk meg, hogy más megyékből nem szállíthatnak ide hulladékot. Nemrég kértük a megyei tanácsot, hogy oldja fel ézt a korlátozást, de eluta­sítottak bennünket. Pedig, ha például a nógrádi vállalatok is szállíthatnának a telepre, ígéretük szerint hozzájárulná­nak az építés költségeihez ... A Pest Megyei Tanács azon­ban nem enged. Vágvölgyi Jó­zsef, a megyei tanácselnök-he­lyettes úgy véli, érthető az el­zárkózás. Hosszú időbe telt, míg meggyőzték a terület la­kosságát arról, hogy a hulla­déklerakónak itt kell felépül­nie. Napjainkban ezzel már nincs gond, de mi történne, ha az ország számos pontjáról ide szállított hulladékkal pillana­tok alatt telítődne a lerakó? A kérdőjelek tehát halmo­zódnak. Pontot csak egy kér­dés végére tehetünk biztosan: elkészül-e az aszódi lerakó? Nem — legalábbis nem határ­időre. S amíg a többi kérdésre vá­lasz születik, talán jut idő azon is elgondolkozni, hogy ér­demes-e a jövőben üzleti ala­pon hozzáfogni környezetvé­delmi beruházáshoz? Szabad-e kockáztatnunk, hogy vala­mennyiünk érdeke egy válla­lat sikerén avagy sikertelensé­gén álljon, bukjon? Pató Zsuzsa Á HÉT HÍRE FELSŐ FOKOH © A vasasszakszervezet központi vezetősége ku­tató-fejlesztő tagozat létrehozásáról határozott. © Mezőhegyes volt a helyszíne az országos cukorrépa­termesztési tanácskozásnak. © Háromnapos biotech­nológiai konferencia zajlott le Szegeden. © Megkez­dődött a zöldborsószezon a konzervgyárakban. © A hét híre az is, hogy Miskolc fogadta az egyetemi hallgatók neveléséről rendezett nemzetközi konferen­cia résztvevőit. Bűvészkedhetünk a számok­kal. Tetszetősek. Mint például az, hogy ötven esztendeje, 1938-ban mindössze kétezren szereztek az országban felső­fokú oklevelet, most pedig ez a szám az akkorinak több mint a tizenkétszerese, 25 ezer. Nem tudni azonban, va­jon az akkori kétezer esetleg sok volt-e, s a mostani 25 ezer nem kevés? Talán a for­dítottja? Léteznek ugyan mu­tatószámok nemzetközileg is, amikkel úgy-ahogy mérni le­het a felsőfokú oktatás súlyát, szerepét, nincsen azonban biz­tonságosan eligazító etalon, mi a sok, mi a kevés. Világ­szerte okos tanulmányok se­rege bizonygatja, a társada­lom veszedelmesen pocsékol a túlképzéssel, s nem kevés­bé okos tanulmányok tudat­ják. a sírját ássa a civilizáció azzal, hogy nem képez kellő számban diplomásokat... Hol van akkor az igazság? Nem érte el a kétezret sem a megyében levő felsőfokú oktatási intézmények hallga­tóinak a száma a nyolcvanas évek elején, most pedig felet­te van a három és fél ezer­nek. Ennek a gyarapodásnak a legfőbb serkentője valójá­ban az igények szorítása volt; a megye évtizedek óta küsz­ködik elsősorban a humán végzettségű diplomások hiá­nyával. A tanárképzés lehe­tőségeiért folytatott szívós harc eredménye azután a zsámbéki és újabban a gödöl­lői intézmény. Társai lettek a már nagy hagyományú okta­tási centrumnak, a Gödöllői Agrártudományi Egyetemnek. Ennek mezőgazdaság-tudomá­nyi, mezőgazdasági gépész- mérnöki kara, tanárképző in­tézete, gyöngyösi üzemszerve­ző üzemmérnöki tagozata, me­zőtúri mezőgazdasági gépész­üzemmérnöki főiskolai kara olyan együttest alkot, amelyet bátran nevezhetünk az agrár- oktatás nemcsak hazai viszo­nyok közötti kiemelkedő in­tézményének, hanem nemzet­közileg is elismert centrumá­nak. Elandalíthatnának bennün­ket az eredmények, csak ép­pen veszedelem rejlik az egy­oldalúságban. A másik olda­lon ugyanis, amint azt a kü­lönböző, ún. kongruencia­vizsgálatok mutatják, furcsa tények sorakoznak fel. Például az, hogy a diploma megszer­zését követő első öt évben ritkaságnak számít a képzett­ségének nem megfelelő foglal­kozást választó. Fél évtized elteltével azonban egyszeriben mozogni kezd az addig nyu- godtnak ítélhető frontvonal tanult és gyakorolt mesterség között. A 30—40 év közötti felsőfokú oklevelesek csoport­jában már 18 százalékot tesz ki azoknak az aránya, akik ún. inkongruens munkakört látnak el, azaz nem a kép­zettségüknek megfelelő fog­lalkozást folytatnak... s vé­gül ez a mutatószám (35 és 54 év között) huszonnyolc szá­zalékra emelkedik. Száz felső fokon oklevelet szerzett kö­zül tehát huszonnyolcán oda­hagyták tanult mesterségüket addigra, amit aligha tartha­tunk elfogadható aránynak a társadalom szemszögéből néz­ve. Az egyént ugyanis nem lehet, nem szabad kárhoztat­ni, ha keresi a boldogulást, vagy annak reményét leg­alább. Számolgathatnánk, mibe ke­rül ez a százas csoportonkénti huszonnyolc pályahűtlen a a társadalomnak. A felsőfo­kú oktatásban egy hallgatóra 82 447 forint költségvetési ki­adás jutott 1986-ban... ám úgy gondoljuk, a társadalom­nak az kerül a legtöbbe, ha béklyókat próbál rakni ott, ahol egészen másra van szük­ség. Szerencsére, esztendők óta immár, a felsőoktatásban eltűnőben vannak a béklyók, amint ez a helyzet az okle­vélszerzést követő esztendők­ben is. Ami jó dolog. Kevés­bé jó például, hogy a közsé­gekben élő és mezőgazdasági jellegű oklevelet szerzett nők­nek a 45 százaléka (!) nem a képzettségének megfelelő fog­lalkozást lát el, amiben szub­jektív és objektív okok hatá­sa sűrűsödik, csak éppen szin­te lehetetlen különválasztani, melyik-melyik milyen ará­nyú ... Letűnt világ keserű ítélete az, hogy „... a nép meny­nyire kineveti doktori titulu­sainkat, műveltségi manda­rinkodásunkat meg az állami népiskolát...” Azzal a világ­gal azonban sok minden nem tűnt el, ami a felsőfok fokát, súlyát, szerepét, megbecsült­ségét, társadalmi fontosságát illeti. A citált sorok A va­rázshegy lapjain olvashatók, azaz a szerző Thomas Mann, akit igazán nem érhet az a vád, hogy ne tudta volna, mit ér az igazi műveltség, s mit miért nevet ki a nép. Mészáros Ottó Éléskamra mínuszokkal. Az albertirsai hűtőház a megyében tekinté­lyes méretű éléskamrának számít. Hús- és gyümölcsféle tonnákban mérve; mellé- mínu­szok, amit az itt dolgozók megszoktak, de meg nem szerettek — és télen-nyáron nagyüzem van. Munkáskézben mindig hiány van, a feli ételt hirdető tábla szerint jöhetnek mindazok, akik a fagyos, de finom étkek gondozására vállalkoznak... Képeinken: a még tavalyi málnát mérlegelik, csomagolják (bal oldalon), a húsáru egész évben érkezik és indul (jobb oldalon). (Csécsei Zoltán felvételei)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom