Pest Megyei Hírlap, 1988. június (32. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-25 / 151. szám

1988. JÜNIUS 25., SZOMBAT Színházt t.f.vét. Színészpalánták ső magyar állandó színtársu lat, a Kelemen László vezette 1792-es budai kompánia, lel­kes amatőrök csapata volt, akik között igazi színészi kép­zettséget senki nem mond­hatott magáénak. Tehet­ség dolgában is ki tudja, mennyire voltak erősek. Ké sőbb, a vándorszínészet koré ban is, a valamelyes aktori képességekkel rendelkező lel-* kés fiatal emberekből tobor zódtak a társulatok, és csak kevesen akadtak közöttük, akik a szó igazi értelmében tudták a színészi mesterséget. Színitanoda nem volt, színész­képzés rendszeresen nem folyt, a színészpalánták a már gya­korlott idősebbektől lesték el a fogásokat, s ki-ki igyekezett maga is gazdagítani kifejezési eszközei tárát. A Valamikor so­kat idéztek egy latin mondást: Poéta non /ti séd nascitur — a költő nem lesz, hanem születik. Azaz a tehet­ség valami olyasmi, amit megszerezni nem lehet. Vagy van, vagy nincs. A mondás más művészetekre is alkalmazható, például: ac­tor non fit séd nascitur, a színész nem lesz, hanem szü­letik. Tehát: itt is első a tehet­ség, s ha az nincs, hiába min­den, sosem lesz színész az il- tőből. Üjabban kissé elbizonytala­nodott ezeknek a mondások­nak az érvényessége. A művé­szi pályákhoz szükséges sajá­tos tehetséget ugyan ma sem tagadja senki, sőt, a speciális képességek nagyobb szerepet játszanak az alkotóművészi kibontakozásban, mint valaha. Ám mára már a tehetségnek párosulnia kell a képzéssel is, a művész bizonyos mértékben feltétlenül „fit”, azaz lesz is, kialakul, tehetsége kibontako­zik, felnövekszik. A művészeti iskolák számban is tekinté­lyesek, s növendékeik száma is jelentős. Utánpótlás van, talán fölös számban is. A gond manapság nem egy mű­vészeti ágban éppen az, hogy talán sok végzett művészt is bocsátanak ki, akik aztán, „az életben", komoly megél, hetési és érvényesülési nehéz­ségekkel küzdenek. Ha kissé elgondolkodunk a művészképzés mikéntjén és hogyanján, az is eszünkbe jut, hogy tulajdonképpen nagyon régi hagyományai vannak e képzésnek. Gondoljunk csak a régi nagy képzőművész mesterek keze alatt működő festő- és szobrásztanulókra. A reneszánsz mesterei szinte , ki­vétel nélkül mind -valamelyik másik mesternél kezdték ta­nulni a festés, rajzolás, szo- bórfaragás mesterségbeli ré­szét, s aztán, ha tehetséges­nek mutatkoztak, áttértek az önálló alkotásra. Tudjuk, hogy a legnagyobbak is egyes mű­vészi részfeladatait tanítvá­nyaikkal oldatták meg. Ez nem 'volt sem megalázó, sem értékcsökkentő. A kor elfo­gadta, hogy egy képen a mes­ter csak a legfontosabbakat, az arcot, a szemeket, a kezet fesse saját kezűleg. Ugyanígy: a komponistáknak is voltak tanítványaik, akik a mester keze alá dolgoztak, miközben megtanulták az összhangzat­tant, a formatant, hangszere­ket ismertek meg, kottát má­soltak és esetleg még hangsze­reltek is a mester modorában és, stílusában. Nem egészen fgy volt a do­log a színészekkel. Színészi iskolák mint olyanok nem na­gyon léteztek. A mesterséget leginkább „menet közben”, az­az a mindennapi gyakorlat­ban lehetett megtanulni. Ván- dortársulatokhoz csapódtak a pálya iránt vonzódást érző fiatalemberek és fiatal lányok — ez volt az egyik lehetőség. A másik: léteztek színgszdi- nasztiák, melyekben a mester­ség tudása, a szerepek isme­rete, sőt, darabok szövegének a memóriában tárolása nem­zedékről nemzedékre hagyo- mányqzódott. A Commedia dell'arte korában sok ilyen színészdinasztia létezett, s gya­kori volt,- Hogy apáról fiúra szállt egyugyanazon szerepnek az alakítása, a végsőkig ki­munkált eszköztárral és stí­lussal. A jelesebb társulatok­ban előadások közben formá­lódott a színész mesterségbeli tudása, a szerep gazdagította képességeit, kifejezőerejét —, mert nagy rendező sem volt. Ez a fogalom csak viszonylag későn, a XVII.—VIII. század­ban alakult ki, s akkor sem a mai értelemben. Azt tartja a színháztörténet, hogy az első, modern értelemben vett rendező a nagy költő, Johann Wolfgang Goethe volt, aki weimari hercegi udvari taná­csos korában a weimari szín­háznak is igazgatója (s egy­ben rendezője) volt. A magyar színészképzés sem járt másmilyen utakon. Az el­honi színészkép­zés szervezett formában csak 1865-ben kezdő­dött meg. Ekkor állították fel a Színi Tanodát, mely 1893. ban lett teljesen önálló (addig a drámai és az operai képzés a Tanodában együtt folyt), Országos Magyar Királyi Szín- művészeti Akadémia néven. Az iskola 1948-ban Színház- és Filmművészeti Főiskolává alakult; lényegében ebben a szervezeti formában működik ma is. Amióta színészképzés van, azóta folyik a vita a képzés módszeréről, az oktatás elvi és gyakorlati alapjairól, a ta­nárok szerepéről a mesterség oktatásában, s a többi, s a töb­bi. Ma azt mondhatjuk: igen sok a tehetséges fiatal. Egész osztályok végeznek úgy, hogy legszívesebben együtt hagynák őket, mert szinte komplett kis társulatot alkotnak. Amióta zenés műfajokra is van kép­zés (musical, operett), a szó­ródás nagyobb, mert a képes­ségek is differenciálódnak. Ugyanakkor a mai színész­ideál a mindent tudó színész, azaz a drámai feladatokra és a zenés szerepekre egyaránt tökéletesen képzett fiatal mű­vész, aki énekelni, táncolni, beszélni, mozogni egyaránt tökéletesen tud. (Nagy kérdés, hogy aztán, a pályára kerülve, értékeli és használja-e ezeket a sokoldalú képességeket a szính-s-’?! A főiskola mellesleg (vagy nem is mellesleg) kitűnő szín­ház is, mert a vizsgaelőadások többnyire nagyon jó produk­ciók. Nemrég a televízióban láthattuk egy végzős osztály Feydeau-elöadását —, pom­pás humorú, nagyon szórakoz­tató, kitűnő mesterségbeli fel- készültségről tanúskodó mun­ka volt. Ebben az évadban (vagy tanévben) egyébként is több kiemelkedő vizsgaelő­adásra került sor, amelyek közül különösen profi munká­nak bizonyult a Chorus Line című híres musical előadása. Nagy kár, hogy ezek a pom­pás kis előadások a növendé­kek eltávoztával eltűnnek. A színészpalántákból színészek lesznek, s már soha többé nem játszanak együtt úgy, olyan lelkesen, és akkora oda­adással, mint főiskolás ko­rukban. Takács István Viták a szigetszentmiklósi középiskola terveiről A mának vagy a holnapnak épül? Minden beruházás nagy felelősséget kíván, ezért a tervezés előre­haladott állapotában is érdemes mérlegre tenni, mi jár nagyobb hát­ránnyal: az ötven éven át alkalmatlan használat, vagy a kétségte­lenül kényelmetlenségekkel járó tervmódosítás? Eldöntendő kér­désre kétféle választ lehet adni. Amennyiben eltérnek egymástól, a jó szándékú, segítő kapcsolatból egy csapásra ellenségeskedés vál­hat. Szigetszentmiklóson új gimnáziumot szeretnének építeni, a ter­vek régen elkészültek, sőt megkezdődött a kivitelezés. De tényleg eleget tesz az új épület annak a feladatnak, amelyet elvárnak tőle? P. Vankó Ildikó az ELTE közművelődési tanszékének adjunktusa. Hosszú ideje fog­lalkozik oktatási-közművelő­dési intézmények funkcióter­vezésével. A szigelszenfmikló- siakkal véletlenül került kap­csolatba. Neuralgikus pont Kollégáját helyettesítette egy előadáson, ahol az okta­tásügy gondjairól szólt. Ezek után kereste meg őt a helyi pártbizottság és a tanács két munkatársa, arra kérve, vé­leményezze a gimnázium ter­veit. Személyes beszélgetések után nyolc és fél oldalas le­vélben rögzítette észrevételeit. Ennek egy-egy példányát el­juttatta Pongrácz Gábor ta­nácselnökhöz és Tóth Dezső tervezőhöz. A legfontosabb megállapításokat idézzük: „Tudom, mennyire nehéz a tervezés jelenlegi fázisában hozzászólni egy készülő intéz­ményhez. Azt is hangsúlyoz­nom kell; nem építészeti, ha­nem használati szempontból mérlegeltem a terveket... Az aula jelenlegi kialakítás- módja két nagyon fontos pon­ton kérdőjelezi meg a - napi többszöri, lökésszerű, máskor spontán csoportokból képződő forgalom bonyolítását, illetve rendezvények tartására való alkalmasságát... Az aulához kapcsolt öltö­zőkből elérhető tornaterem a terv leginkább neuralgikus pontja. A mozgásnevelési blokk egyenesen belefolyik a forga­lomelosztó területbe, ezzel sú­lyosan veszélyeztetve annak rendeltetésszerű használatát. A megfelelő kihasználtsághoz szükséges lenne, hogy a tor­naterem két félpályáját pár­huzamosan igénybe lehessen venni anélkül, hogy az egyi­ken átjárnánk... .Készségesen együttműködöm továbbiakban is minden érintett féllel, ha ezzel az op­timális eredményhez közelebb juthat a város és a leendő használó.” A levélre mind a mai na­pig semmiféle válasz nem ér­kezett. Az eseményekbe itt kapcsolódott be szerkesztősé­günk. Személyesen kerestem fel Pongrácz Gábort, aki be­szélgetésünk időpontjára meg­szervezte, hogy a tervező is jelen legyen. Tóth Dezső úgy vélte, a levél megállapításai részben igazak, és azokat az építésnél figyelembe veszik. Némileg megnövelik az alap­területet és ezáltal az öltözők az aulától távolabb kerülnek. Csakhogy — véleményem sze­rint — ezzel a mechanikus megoldással az alapvető hasz­nálati zavarokat nem tudják kiküszöbölni. A levélben fog­lalt számos megállapítást el­térően értékeltünk. A tanács­elnök azzal zárta le vitánkat, hogy szerinte már eddig is a szükségesnél több fdőt és energiát áldoztak olyan javas­latokra, amelyek szerzője kí­vülállóként szólt bele az ese­ményekbe. — Számomra teljesen érthe­tetlen Vankó Ildikó magatar­tása, mind emberileg, mind szakmailag. Etikátlannak tar­tom, hogy az itt lezajlott meg­beszélés után azt állítja: nem kapott választ. Azért, mert a mi álláspontunkat nem tudja elfogadni, teljesen felesleges más fórumokhoz mennie. Miért kell felfújnunk a lég­gömböt, amikor egyáltalán nincs szükségünk rá? Ügy lát­szik, ma Magyarországon nem számít reagálásnak a szóban vagy telefonon elhangzó nyi­latkozat, csak kizárólag az írás. Ha százszor a sajtóhoz fordul, akkor sincs mód és le­hetőség arra, hogy az’ építke­zést leállítsuk, illetve az ő kí­vánalmai szerint alapvetően más, sokkal nagyobb költség­gel járó terveket készíttes­sünk. — Szeretnék közbeszólni és az elhangzottakat két ponton kiegészíteni. Nem Vankó Il­dikó fordult hozzánk, hanem mint ézzel a témával foglal­kozó újságíró, én kerestem meg őt. Másodsorban azt a felvilágosítást kaptam, hogy a jelenlegi térmennyiség és a rendelkezésre álló összeg egy sokkal praktikusabb épület kialakításához elegendő. Nagyobb feltűnéssel — Nem tud meggyőzni! A tények azt mutatják, hogy ön újságíró, és itt van. Másrészt Vankó Ildikó ismeri a szak­mát annyira, hogy pontosan tudja: egy 1986-ban fix áron lekötött kivitelezési munkán ma már csak vesztesége lehet a vállalkozónak, tehát árgus szemekkel figyelik a legkisebb változtatást is, hogy a szer­ződés módosításánál minden pluszköltségüket felszámolhas­sák. Annak idején az összkölt­ség 40 százalékát kaptuk vol­na meg központi céltámoga­tásból. Talán mondani sem kell, hogy azóta az arány je­lentősen romlott — a mi ká­runkra. Adott gazdasági kö­rülmények között — ha mara­dinak tart is — kijelenthetem, hogy egy alakuló, fejlődő vá­rosban nem az a legfontosabb feladat és szempont, hogy 2052-ben még jó legyen a kö­zépiskola. Továbbá érthetet­lennek tartom azt az eljárást is, hogy Vankó Ildikó, aki a tervezőt régóta személyesen ismeri, nem közvetlenül neki mondta el kifogásait, hanem a nagyobb feltűnéssel járó formát választotta. Miért min­ket, a rengeteg gondtól, bajtól nyúzott tanácsi dolgozókat ostromol, miért nem a felsőbb szervekhez megy el és fejti ki mondandóját? A terveket ugyanis minden szükséges fó­rumon engedélyezték. Ez leg­alább kétszáz szakembert je­lent. Én ehhez a terüléthez nem értek, ennek ellenére hajlandó voltam meghallgatni őt. Pedig nyugodtan hivatkoz­hattam volna az előbb emlí­tett engedélyekre. Nem vagyok ugyanis köteles elhinni, hogy ő egymagában okosabb, mint azok a szakemberek! Öt ven évig rossz Természetesen ismét meg­kerestük az ELTE adjunktu­sát. — Számomra az a legfur­csább, hogy kívülállóként ke­zelnek — mondta Vankó Ildi­kó. — A szigetszentmiklósiak jelentkeztek és kértek föl a vélemény elkészítésére. Ezt becsületesen, legjobb tudásom szerint megtettem. Személyes beszélgetéseink során decem­berben és januárban szóban vázoltam álláspontomat. A ta­nácselnök azt állította, hogy szereztem neki egy rossz na­pot, de nem tud vitatkozni, mert igazam van. A levelet a tervező külön kérésére írtam — már februárban, ö java­solta, hogy foglaljam össze mindazt, ami részemről el­hangzott — közvetlenül az il­letékesek előtt, nem nyilvános fórumon. Anyagi és területi kérdéseken vitatkozgatni, il­letve olyan állításokat és kí­vánalmakat — mindent a földszintre levinni, az épüle­tet lepényszerűén módosítani — tulajdonítani nekem, ami­lyenek soha eszembe sem ju­tottak, teljesen felesleges do­log. Egyvalamit azonban biz­tosan állíthatok: ez az épület nem felel meg a céljának. Nem ötven év múlva, hanem ötven éven keresztül lesz rossz! Ennyi időn át emészti majd feleslegesen a közpénze­ket a fenntartási költség ... Szabó Z. Levente A budai körzet napja Ma — Zsámbékon Együttesen lépnek a közön­ség elé a budai körzetben élő és alkotó művészek és művé­szeti csoportok ma a Zsámbé- ki szombatok keretében. Délelőtt Kungl György és Zombori László keramikus- művészek alkotásaiból nyílik kiállítás 10 órakor a művelő­dési házban. Ugyanebben az időpontban a nagyközségi párt- bizottság tanácstermében a bu­dai körzet sakkozóinak villám­tornáját láthatják a sportág kedvelői. Egy órával később a pilisvörösvári nemzetiségi tánc- együttes mutatkozik be az ABC-áruház előtti téren. A délután a gyerekeké lesz. Két órától a művelődési ház udvarán manuális játszóház várja őket. Fél 4-től pedig a biatorbágyi Prospero báb­együttes a Két bors ökröcskét adja elő. Az együttest egyéb­ként hamarosan viszontláthat­juk a tv Ki mit tud? vetélke­dőjén. Buda környéki művészeti csoportok szerepelnek délután 5 órától a romtemplom mellett. Közöttük a zsámbéki asszony­kórus, táncegyüttes, nemzeti­ségi dalkör, valamint a buda­örsi Lyra, a törökbálinti nem­zetiségi dalkör és a toki ifjú­sági néptáncegyüttes. A Budakörnyéki Stúdió Színpad bemutató előadást tart este 9 órakor a kőtárban. Slawomir Mrozek Emigránsok című darabját adja elő Koka- vecz Iván és Kovács Ferenc, Bicskei Gábor rendezésében. Hogy milyen sikerrel, ezt majd a közönség dönti el. Am hogy az előadás egyáltalán létrejö­hetett, az a budakeszi, a buda­örsi, a pilisvörösvári, a török­bálinti, a helybéli kultúrház és a Pest Megyei kjűvelődési Központ és Könyvtár támoga­tásának köszönhető. Az anya­gi alapokat tovább bővítette a Pest Megyéi Tanács művelő­dési osztálya és az Állami If­júsági Sporthivatal. Melocco Miklós Kossuth-díjas szob­rászművész pedig társadalmi munkában tervezte meg a díszleteket. Cserébe a segítségért. az amatőr színpad művészei mindegyik művelődési házban fellépnek a darabbal, sőt azt is tervezik, hogy még Zsámbé­kon is többször színre kerül. R A DIÓFIGYELŐI intenzív tanfolyam, a maga nemében érdekes vál­lalkozás Bérezés László és Mesterházi Márton dokumen­tumműsora. Abból indultak ki, — miként elöljáróban kifej­tik —, hogy a nyelvoktatás egészen jellegzetes módon mu­tatja be a társadalmat. A nyelvet tanuló diák, akár ki­csi, akár nagy, jó ideig kis­gyermekké kénytelen vissza- vedleni, annyira kevés szót és szófűzési módot ismer. Így az a helyzet áll elő, hogy a lecke­órák idejére még a nagydiák is kisgyermekként selypegve gondolkodik. Ugyanakkor a nyelvtanítás — mint minden más tanítás — teljes elszánt­sággal törekszik arra, hogy a tanulónak képet adjon a maga világáról és eligazítást nyújt­son e világbeli viselkedés ko­rabeli alapelveiről. Mindebből kiindulva a rádióműsor a ha­zai idegennyelv-oktatás talaj- és kőzetmintáinak gyűjtemé­nyével kívánt múltat és jelent jellemezni. Ez az előzetes beharangozás alaposan felcsigázta érdeklő­désemet. Már csak azért is, mert hosszú évek óta elköte­lezett híve vagyok a dokumen­tum-összeállításoknak; szá­mos siker győzött meg arról, hogy ritkán hagyja cserben az alkotókat. Hiszen az élet tényei annyira szerteágazóak, telítve drámai fordulatokkal, hogy szinte kívánkoznak mik­rofonközelségbe. Persze na­gyon óvatosan kell bánni a nyersanyaggal, műgondot alap­vetően a szerkesztés igényel, mert minden laza szál, logi­kai következetlenség meg­bosszulja magát, s az egész­nek a hitelét kérdőjelezi meg, vagy éppen az egyhangúság terpeszkedik el. Sajnos az Intenzív tanfo­lyamra az utóbbi jellemző. Tu­lajdonképpen, ha az egyes rész­leteket vesszük számba, min­den együtt van, az egész azonban szétnyúlik, érdekte­lenné válik sok tekintetben. A sok „selypítés” egy idő múlva zavaróvá válik, nem építi tovább a kiinduló gon­dolatmenetet. Kétségtelen ha­talmas anyagot dolgoztak föl a szerzők. A század első évei­től napjainkig végig kellett lapozni a folyóirattárak java részét, ugyanakkor a korabeli nyelvkönyveket sem hagyhat­ták figyelmen kívül. Az egész adásnak azonban nem elég szilárd a szerkezete, melyen magától értetődő természetes­séggel minden fordulat helyet foglalna. E miatt számtalan remek megfigyelés ■ elsikkad, vagy legalábbis nem érvényesül eléggé. Így a nyelvleckék naiv ügyetlensége, a körmönfont — a nyelvtan mindenhatóságá­nak alárendelt — fogalmazás, az egykori emlékkönyvek lap­jairól átcsalogatott szépelgé- sek, a falvédőről lemásolt bu­gyuta igazságok. Jóllehet ezek lehetnének a műsor fűszer­számai, melyek ízletesebbé va­rázsolnák és egymástól jobban meg is különböztetnék az egy- végtében felolvasott szövege­ket. Talán az is hiba, hogy a szerzők sokat markoltak. Ér­demes lenne esetleg rászánni magukat némi fazonigazítás­ra, a tömörség mindenesetre sokat segítene ezen a külön­ben igen igényes szándékkal készült munkán. ERKÖLCS ÉS JOG. A ri­porter, Szigethy Anna Ancsel Évával folytatott beszélgeté­sében abból indult ki, hogy annak idején az egyetemen azt tanították, miszerint az ősközösségből kilábaló ember közösségi szokásaiból lettek az erkölcsi normák, ezekből pedig a törvényhozók megal­kották a mindenkire kötelező törvényeket. Most pedig mint­ha fordított helyzet alakult volna ki, némely törvényünk erkölcsi érzékünket borzolja. Példa is hangzott el. Mivel mindenkinek csak egy ingat­lana lehet, idős emberek for­mailag elválnak, hogy a nagy család fedél alá jusson. An­csel Éva szerint sajnos nem le­het azt elvárni, hogy a jog és az erkölcs szabályai minden eset­ben találkozzanak. Arra azon­ban mindenképpen törekedni kell, hogy a lehető legjobban közelítsenek egymáshoz. En­nek érdekében egy-egy nagy horderejű törvényt alaposan meg kell fontolni, esetleg tár­sadalmi vitára bocsátani. Akárcsak a gyógyszerek ese­tében, amikor kipróbálásuk után egy olyan leírást is mel­lékelnek hozzá, mely számol a várható mellékhatásokkal. Szombathelyi Ervin WWMWUlMiwWtfbWPwCKKlOOOOOvOOiXwwW ■-.-/-»VÄXvZ« >’ >X Jelenet egy régebbi vizsgaclőadásból: Gershwin Vad nők cí- „ - mű musicaljéből

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom