Pest Megyei Hírlap, 1988. június (32. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-25 / 151. szám
1888. JÚNIUS 25., SZOMBAT I»*** « JIEGYEI 7 Flamm János • Két történet Á csöngetésre kisvártatva egyenes tartású, szikár öregasszony nyitott ajtót. — Maga az, Gyuri?..; A férfi bólintott — Elvira mondta, hogy három óra felé jön... egy régi barátja. Hozom a kulcsot A folyosón, azt a néhány lépést nélkülözhetetlenségének teljes tudatában, előtte tette meg. Kinyitotta a másik lakást. A férfi türelmesen várt az előszobában, olvasgatta a fogasra akasztott kis táblákat: „Kérem, tessék várni!”, „A szemközti lakásba kérem csengetni!”. Bűntudatot érzett, aztán elhessegette magától. Végül is itt van és nem ő tehet arról, hogy ... — Bemehet — közölte az öregasszony fensőbbségesen és behúzta maga után az előszoba ajtaját. Elvira a félhomályos hallban feküdt, feje búbjára, kevés ősz hajára kendőt borított a falból kisütő hideg ellen. Alig látszott ki a takaró és a föléje terített pléd alól. A férfi közelebb húzott egy. sámlit az ágyhoz, leült, karjával megtámaszkodott a járógép nikkelezett csövén. — Gyuri..., jó barát..., de jó, hogy itt vagy ... összevesztem ezzel a ronda vénasszonnyal — panaszkodott olyan természetességgel, mintha nem is fényévnyi távolságból bukkant volna fel látogatója, fiának egykori barátja, hanem csak egy minapi, félbemaradt beszélgetést folytatna. — Reggel bejött, hogy begyújtson, én még teljesen kába voltam... Tudod, éjszakai bagoly vagyok, nehezen ébredek. Az éjjel meg mind csapnivaló ... Csak azt hallottam, hogy valami dobozt kér, hogy el- viheti-e?... Van ott elég; mögötted, hümmögtem, vigye... És képzeld! Azt a kikészített, belga dobozt vitte el, amiben olyan aranyos, kis rekeszek vannak* amit a barátnőmnek szántam ... Amikor ismét bejött, hogy reggelit csináljon ... visszakértem. Láttad volna! Mint egy fúria!... Azért még felhozta az újságot, idevágta az ágyra és dühösen mellé a dobozt... Később megnéztem. A rekeszeket kivette, ami a lényeg az egészben. Most mit csináljak?... Szóljak ezért is? — Majd megbékül — mondta a férfi zavartan és kivette a táskájából a selyempapírba csomagolt üveget. — Tessék. — Mi az? — kérdezte Elvira, mint aki elfelejtette, hogy az előző nap, amikor a férfi megtelefonálta, hogy meglátogatná és megkérdezte, mire van szüksége, nem maga kérte rá, hogy ha megteheti, hozzon egy kis Cherry t. — Cherry. — Köszönöm;;; — élénkült fel Elvira —, ez kell a kislányoknak ... Tedd csak ide — mutatott az ágy mellé a földre. — Mindjárt kifizetem. — Tessék hagyni, a dolgozó ifjúság ajándéka. Beszélgettek mindenféle haszontalan dologról, az irodalmi újság cikkeiről, folyóiratokról és észrevétlenül körüllengte őket a régi szellemi csatározások meghittsége, vitáik a hosszú, megemészthetetlen versekről, az egymásnak ajánlott könyvekről, amelyekről a kölcsönös beszámoló állandósult tartozásuk marad. Amikor a férfi elköszönt és becsapta az ajtót, a szemközti lakás ajtaja azonnal kinyílt. — Már megy, Gyuri?,.. Na, hogy van? — intett az öregasszony a másik lakás felé. — Úgy látom . 1. elfogadhatóan — válaszolta a férfi. — Nehéz vele. nagyon nehéz .'. ^ agresszív, szekáns! Képzelje, Gyuri, micsoda jelenetet rendezett délelőtt egy vacak, kis doboz miatt... — Hát igen — bólogatott a férfi és arra gondolt, hogy legközelebb három szál gerberát kell hoznia ennek a szikár öregasszonynak — ez a kedvence, ebben állapodtak meg Elvirával —, merthogy vigyázni kell a jóindulatára. A kocsival felhajtott a járdára, tovább a kavicsos úton, minél közelebb a raktárhoz. Egyszer járt itt, majd egy éve, anyja megmaradt ruháit adta le az atyának. Nem emlékezett pontosan az iroda bejáratára, csak az atya sugárzóan fényesre borotvált arcbőrére, tiszta tekintetére és arra, hogy a raktár vakovacsmchf.lv Iahol a templom oldalán nyílott és lépcsők vezettek le a polcos állványok közé. Kivette a csomagtartóból a két, feszesre tömött szatyrot, a gyereknek meghagyta, hogy várja meg a kocsiban, s kezében a szatyrokkal keresni kezdte az irodát, aztán a raktárt. Az is zárva volt. Visz- szament az irodához és elolvasta a kiírást: „Félfogadás hétköznap 16 és 18 óra között.” Háromnegyed négy volt. Visszament a kocsihoz. Az alacsony termetű férfi, nem lehetett hetvenévesnél öregebb, botra támaszkodva közeledett. Néhány lépésnyire a kocsitól megállt, aztán bátorságot gyűjtve közelebb lépett. — Még nincsenek itt? Enyhe italszagot árasztott. Viseltes felöltője hajtókáján egyetlen jelvény díszelgett, a moszkvai olimpia emblémája, a kis panda mackó. — Ilyentájt már itt szoktak lenni — mondta, és tekintete kis kerülőket téve minduntalan visszatért a földön álló szatyrokhoz. — Az erdélyiek ügyeit a másik épületben intézik — tette hozzá segítőkészen. A férfi átsétált a kavicsoson a másik épülethez. A félfogadás ott fél ötkor kezdődött. Egy 1500-as Lada állt be mögéjük, energikus, középkorú asszony szállt ki belőle, ő is először az irodát, aztán a raktárt kereste. A férfi visszament a kocsihoz. Az öreg még mindig ott állt. közben a fiú is kiszállt és beszédbe elegyedett az öreggel. Tíz perc hiányzott a négyhez. Az asz- szony viharvert bőröndöt cipelt, észrevette a hármas csoportot — Sietnem kell — csóválta meg a fejét — itt hagynám, ha maguk megvárják őket. adják be ezt is. — Már le is ejtette kezéből a bőröndöt, visszalépett a Ladához, gázt adott és nagy lendülettel letolatott a járdáról. — De sürgős, de sürgős — méltatlankodott az öreg. — Mondja — hajlott bizalmasan közelebb — férfiruhát is hoztak? A férfi nem válaszolt. Ebben a szatyorban most már apja hátrahagyott holmijai voltak. Mit is mondhatott volna. Az öreg elbizonytalanodott. — Tudja, ami rajtam van.;;; azt is itt kaptam. A férfi lehajolt, matatott, aztán elővett egy spriccelt, tweed zakót és szótlanul átnyújtotta az öregnek. Az zavartan körülnézett, gyorsan összegöngyölte és amennyire telt tőle, sietve odébb bicegett. — Az az érzésem, hamarosan túlad rajta egy ötvenesért, aztán ..., de legalább jut belőle néhány fröccsre — mondta a férfi inkább magának, mint a gyereknek. — Úgyis nagy neki... Végül is — sóhajtott — mindegy. Belülről kinyitották az iroda ajtaját, pontosan négy órakor. Nem az atya, vele egykorú, civilbe öltözött férfi fogadta. Homlokát ráncolta, amikor a két szatyor után még fordult egyet a bőröndért is. — Ha már itt van ..., elhozta, tegye le... itt. Pillanatnyilag a raktárban nincs helyünk... Igaz is, ki kellene imi, hogy egy darabig..., de hát, ha valaki hiába jön, nem hiszem, hogy másodszor is próbálkozik ... A fiú türelmetlenül várta. — Nézd, apa! Felvette a bácsi a zakót! — mutatott a park felé. Az öreg féloldalt állt nekik. Botját egy padnak támasztotta, azon volt az összehajtott felöltő is. A tweed zakó hajtókáján babrált. A jelvényt tűzte fel új szerzeményére': A férfi érezte, hogy elvörösödik. — Nem is olyan nagy neki — mondta még a gyereknek és beszálltak az autóba. Néhány perccel múlt négy, , Dudás Sándor versei: Közérzetem öten álltunk a kalitka körül. A kalitkában törpepapagáj. Anyám nézte és sírt. Késszúrásszerű jelzések. Azért sírok, magyarázta, mert a madárka olyan aranyos! azt mondja: buta, buta... Benső tériszony. Érzékmaradvány: H. F. csaknem lezuhan a huszonkettedik emeletről. — És úgy mondja, mint az ember? — kérdeztem nyers indulattal. Már tudtam: anyám most nem mondott igazat! Hallásnál pontosabban jelezte érzékpiramisom csúcsa: tudatom. Ügy, pontosan úgy! — még emlékszem, ezt válaszolták, bólogatva, artikulálva. — „Rendesen hiába mondanánk neki — úgysem érti meg.” De miért sajnálnak? Dühöm folyója áttört az önuralom gátján, ök beszéltek tovább, nem figyelve rám. Viharzott a csend. Indulatvillámok cikáztak. Hangtalan és félelmetes látomás! Beszéltek egymással. Egy-két, szájról leolvasva megértett szó után, idegtépő üresség. A kínok magasában ösztön- ejtőernyő nyílik. Lassú zuhanás. Csodás látomás:' SZAVAKTÓL FÜGGETLEN GONDOLKODÁS FÖLDJE. Miért sír anyám? Szívembe úszott — nem repült! — a zöld-sárga papagáj. Gyönyörű pillanat! Teremtő újjászületés. Csak az zavart: a papagáj kölest hántol, vagy mondja: buta, buta... Kinéztem a tájba. Fénylett április, a TAVASZ. Az almafákon pompás virágruhák! . Levélvers B. I.-nek Minap, a Szabadság tér felé menet egy férfi jött szembe velem; úgy tűnt, Te közeledsz! Tétován-tűnődve lépkedtem tovább, miközben vártam a PRÓBÁT: ha valóra nyílnának az érzék-rejtelmek csápjai, felismernénk egymást? Az óhajtott érzésekkel felszított bizonytalanságon ész-érvekkel próbáltam túl lenni: mit keresnél MOST és ERRE, a nyárias melegben? Otthon tart egy üveg sör, a család, lehet: papír fölé hajolsz... Láttam: az IDEGEN férfi átvág az úttesten. Szóval nem... Ha mégis, ha máskor?----------S orsom függönyét — szétlebbented-e, a százszínű csendet? — küldve felém, szád mozgásán át, léted-tudatod jeleit. (Kommunikációs félelem s átlendítő remény tölti be a bizonyosságig napjaim. (Mesélnék csöndtélröl — hang-zajlásról'a lélek-folyón! — Testvérek, társak vagyunk a tollat tartó kéz, a hallhatatlan dübörgés-zakatolás jogán, amikor verssorok vonata vágtat agyunk sínéin! E benső suhanásban részegülünk írásművek csöndjén, teremtő szón, egymás közelében — itt, hol homokkal ölelkezik ősidők óta a szél. ahol alkotó értelem oltja ki látókörömből a bánatot. Szívmeleg sugarakat szór, gondfelhőket utaztat felettünk az ég, — betcljesítettségre vár bennünk az embert-érlelő NYÁR! Dúsa Lajos: Hívlak ordas mosolyommal Fenyeget a fenyves erdő homályával összezárva, ráng a szívem, mint lőtt állat sorsom riadt mellkasában. Hívlak ordas mosolyommal, fogam villog rád fehéren. Bárány voltam szebb koromban, s késekkel ront rám az éden. Hazafelé Cs. Kovács László rajzai i
