Pest Megyei Hírlap, 1988. április (32. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-09 / 84. szám
Oláh János: Nagymama A nagymama kint állt a tornácon, ismerős szajkóhangon onnan kiabált át a túlsó házhelyen játszó fiúnak. Mérges volt, de hogy miért, mi baja van, azt nem lehetett tudni. Nem tudta a fiú se. A nagymama bement a házba. Nem várta meg, lesz-e, s mi lesz a foganatja a kiabálásának. A fiú szerette volna tudni, mit akar a nagyanyja, mégsem hagyta abba a játékot, de folytatni se tudta olyan önfeledten, mint annakelötte, pedig szerette volna. A feledésre fogékony gyermeki öntudat homályából makacsul kísértette az iménti mulasztás. A Czobor fiúkon, Gazsin meg Pistán, úrrá lett a mehetnék, s ez különféle kellemetlenkedő gesztusokra késztette őket. Nem osztoztak a fiú játékszenvedélyében. r , — Eriggy a nagyanyádhoz — mondták —, különben kiporolja a seggedet! — de azért unottan tovább húzták a kis kézikocsit. A kóc- niádzag istráng lazán leffegett. Csépiéit játszottak, és a betakarítással kezdték. — Már megint nem húztok — szólt rájuk elkeseredetten a fiú.- Egész délelőtt a játék előkészítésével vesződött, s most úgy érezte, az ikrek kellemetlenkedése miatt minden fáradsága kárba vész. Az idő is esőre állt, mintha minden, de minden ellene esküdött volna. Gazsi és Pista megálltak. Lóarcukat vigyorogva fordították vissza. Gazsi volt a bátrabb, született rebellis, ő próbált meg először kibújni a madzag- istljángból. A fiú nem engedte, dühösen rántotta meg a gyeplőt. A kocsi fölborult, a fűkötelekkel Összecsomózott apró kévék szanaszét'repültek, a kocsi égnek fordult kerekei tehetetlen lendülettel forogták tovább. Gazsi végül is kiszabadult a madzagok közül. Pista megpróbálta' eljátszani a békeszerző szerepét, s rászólt Gázéira, de hiába. Az ahelyett, hogy beállt volna a kocsi elé', eltaposott néhány kévét, s még a nyelvét is rájuk öltötte. fcjfiút .erre elfutotta ,a< méreg.) a kárbaveszett fáradságot sajnálta, az bele volt számítva a játékba, hiszen nemsokára maguk vágták volna fel cséplés közben a kévéket, a pusztítás esztelen módja, a' Gazsi arcára kiült hivalkodó gőg böszítette föl. Ekkor már Pista is ledobta magáról a madzagszerszámot. — Álljatok vissza, azonnal álljatok vissza! — üvöltötte a fiú. A hangja olyan erőszakos és ideges volt, hogy az első pillanatban maga se ismerte föl. A tehetetlenség érzése szinte elvette az eszét. Az öklét rázta feléjük, de azok rá se hederítettek. Gazsi még gúnyolódni se átallott. — Fogj meg, ha tudsz! — lökte oda foghegyről. A fiú hirtelen iramodott neki, teljes lendülettel, az útjában álló kocsival se volt képes törődni, hogy belerúgjon Gazsiba. Azonban túlméretezte a mozdulatot. A támaszkodó lába kibicsaklott, a másik meg a kocsi saroglyatartó vasában akadt el. A vas ujjnyi mélyen hasította fel a combját. Egyelőre nem érzett fájdalmat, csak könnyű zsibbadást a csípője tájékán. — Ügy kellett, úgy kellett, káposztába. hús kellett — az ikrek csúfondáros kántálása vijjogva keringett fölötte. Lábából olajosán csörgött a vér és szétkenődött a friss lucerna illatos levelein. Mozdulatlanul feküdt. Nem sírt, nem hisztériázott, ahogyan az egy nagymama kedvencétől méltán elvárható lett volna. Az ikreket egyszerre futotta el a sápadtság. Ügy eredtek futásnak, mintha parancsra tették volna. A hátuk közepéből csak úgy sütött a részvétlenség. A fiú sokáig feküdt a lucernában. Nem vett tudomást az orrát csiklandozó bogarakról, a friss kaszálás tűhegyes torsának szúrásairól, de még a fájdalomról se, amely egyre élesebben hasogatta a combját. A nagyanyja méltatlankodó hangja zökkentette ki az érzéketlenségnek ebből a viszonylagosan idilli állapotából. A fiú sajnálta, hogy a nagymama olyan gyorsan elhallgatott. Kíméletlen, mély csönd települt a kazlak köré. És a nagymama nem szólalt meg többet, akármilyen kétA Magyar Nemzeti Múzeumban látható Az első kínai császár cserép hadserege című kiállítás. Oldalunkon ebből mutatunk be két figurát. ségbeesetten várta is a fiú. Mert most már nagyon várta, minden idegszálával a ház felől ígérkező moccanásokon függött, de hiába. Itt hagyott vérbe fagyva, gondolta szemrehányóan. Maga is érezte, igazságtalan ez a neheztelés, de nem tudta elfojtani. A sírás is csaknem kibuggyant a szája szögletén, annyira vitte az önsajnálatot, pedig ekkor már ott guggolt mellette a nagymama. A fejésillatú kendő csücske a tarkóját-birizgálta. Egészen elhagyta magát. Tűrte, hogy a vézna, öreg karok a magasba emeljék, az úton, az árkokon át vigyék befelé az udvarra. leültessék a fejőszékre a napsütötte fehér fal elé. Hírc-.hamva sem volt már az ígérkező esőnek, csupán az illata maradt itt a diófa levelei között. • A nagmama bent a tisztaszobában kutatott, ki lehetett hallani a fiókok huzigálásának zaját. A gyógyszeres dobozt kereste. f ■ — Ki volt az? — kérdezte vészt- jóslóan, amikor visszatért. A fiú nem válaszolt, makacsul szorította össze a száját. — Eltöröm a derekát, az egyszer biztos — dohogott tovább a nagymama, de a fiú megérezte a hangjában a sértődöttséget. S valóban: ellátta a sebet, de nem szólt többet, visszavitte a jó- dot, meg a kötszert a helyére, aztán elindult az állatok után. Az Ikreket az istállóajtóból látta meg. Ott ólálkodtak a kapu előtt. Kíváncsian lestek befelé, szerették volna megtudni, mi lett a fiúval. — Hát ti mit akartok itt? — kiabált rájuk, s magához vette a vasvillát. — Hol van a Feri, jön játszani? — kérdezték azok ártatlan pofával, tettetve, hogy semmit se tudnak. — Pusztultok innen — bökött feléjük a nagyanya a vasvillával. — Büdös átokfajzat! A fiú sántítva botorkált a kapu felé. — Miért zavarta el őket, miért? — szögezte vádaskodva a nagyanyjának a, kérdést. A nagymama válaszra sem méltatta, megvetően fordult el tőle. — Én. voltam a hibás — zokogta a fiú. Nem volt nála zsebkendő, a keze fejével törölgette a 'széniét még az orrát. — Még véded őket? — A nagymamát elöntötte a méreg. Azt se tudta, mihez kezdje.n ekkora hálá- datlansá'g láttán. Tehetetlenül, kiüresedett tekintettel nézte a fiút, aki sántítva» futott végig a korhadó léckerítés iffentSn a Czobor-porta irányába. — Kreggy, csak eraggy utánuk, megérdemlik! Mintha vesszővel . verték volna egy vastag posztókabát hátát, úgy púíögtak a nagyanyja szavai mögötte, de nem törődött velük. Fejest ugrott az üres nyári utca érzéketlen csöndjébe. A Czóbor-portát vastag betonke- rités választotta el az utcától. A nehéz vaskapun érintetlenül lógott a. lánc, a lakat, jelezve: ide senkit sem várnak. A fiú megszégyenúlten kullogott vissza Belépett a kapun, végigment az udvaron, föl a tornácra. A nagymama úgy tett, mintha észre se vette volna. Ott állt még mindig az istálló ajtajában. A csönd olyan konokan dermedt köréjük, töltötte be az egész udvart, mintha sohase akarna fölengedni többé. Törő István: Megsokszorozódtunk Mint a kimerültek, úgy bukunk a kőre, lelkünk még nem lehet bánat tclevényc, mégha a kedvünk néha elszáll, gyanúsan pislogunk egymás asztalánál, kilúgozódik belőlünk a gondolat, mint a rágógumik a fogunk alatt, nem a szenvedély noszogat, hanem a megszokás, kiüresedett szemgödrünket szánalmas vízgolyó tölti meg, de még így is látjuk kis időre, ahogy felpakolnak a pokolba vivő szerelvényre, döcögünk, testünkön a világ összes nyűge, együgyű figurák lettünk, napunkat felélni jöttünk, tetteinket is felzabáltuk, s a levegőt püföltiik szétnyílt tenyerünkkel — utat világol egy távoli mécses, hozzászoktunk a tapogatózáshoz, s alagút-végi fényhez, hozzászoktunk, hogy a mi bajunk a világ baja: hamisan csengő ballada, csak átkelőhelyek, folyók, völgyek, örökös szűkületek és ködlő remények, a város hívogat, szürke szemét csípi a füst és korom, a csönd hajladozó deszkáit ledönti a csúcsforgalom, mindig megsokszorozódtunk, s a hősködésben csak magunk voltunk, de örökségünk nem nyelik cl tüzek, ú,j máglyákat rakunk, s felsziszeg újból valami titkos őrület. Ser főző Simon: Kaput nyitok Az árokban megfürdik a víz, hisz bekoszolódott egész télen. Füst, pára bodorítja haját, szépítkezik tetőn, kerítésen. A hangommal kiáltó szélben a fények zászlóikat fölvonják. Kaput nyitok, kiszcllczzön az udvar, s hadd levegőzzenek a fák! A gallyak az cn erőmmel nyújtóznak. S elfelejtem — vagy akarnám csak? — nemrég köveket tört, zúzott a hideg. S a madarak már vágyaimmal szállnak. Szepesi Attila: Hauang-ti császár agyaghadserege Sokezren itt a föld alatt hegyomlások alatt szánkban vakond szemüregünkben kandi féreg naptól megfosztva szélből kiszakítva idöt-vigyázó agyaghadsereg rögöktől hunyorgók sós vizektől toprongyosok sugallat nélkül völgy ölébe ásva feledtük rég ki állított ide ki vezényelt ide földmélyben posztoló tengernyi strázsát az átkozott történetből kizárva hallgatni vulkán böffenéseit tigristalpú évszakok futását hallgatni ünnepek harangjait fegyvert szögezve paták alatt elmúlok sikolyát láva füzétől felizzó arccal fagyoktól klcserepesedő szájjal csak állunk itt emlékezve a levegőben elúszó városokra holdsugáron hintázó szeretőkre veres lángot ugató kutyákra s ahogy szclsjpon játszanak unokák unokái valaki ideállított a föld gyomrába névtelenül rczzencílcn arccal vigyázni odafönn a fák kövek néma zenéjét s az ábécéhez hasonló szent könyveket
