Pest Megyei Hírlap, 1988. április (32. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
Hűség a munkahelyhez Nehéz, de szép évek voltak Mozartot hallgatok és megnyugszom A kandidátus hétköznapja Mostanában — sajnos — nincs sok jelentősége annak, hogy valaki sok-sok évet lehúz egy-egy munkahelyen. Számtalanszor elhangzott az utóbbi hónapokban felelős emberek szájából, hogy a munkaerő mobilitásának (mozgásának) szabad utat kell adni. Ily módon devalválódik a tórzsgárdatagság rangja, amely pedig régebben igencsak megbecsülésnek örvendett. De hát változó időket élünk, s a felszínre kerülő gondok, problémák özönével kell megküzde- nünk. Mit számít az mostanában, hogy valaki egy munkahelyen dolgozik — mondjuk 37 évig... Szerencsére nem mindenütt ez a helyzet. így érezhette Szabó Lászlóné a Gyömrői Nagyközségi Tanács friss nyugdíjasa, aki éppen egy hónappal ezelőtt búcsúzott el a kollégáktól. Igaz, a szakítás nem volt végleges a munkahelytől, mert azóta is visszajár dolgozni a tanácsházára, hiszen munkájára igényt tartanak a vezetők. Tulajdonképpen véletlenül került a tanácsi apparátusba Lenke — így ismeri őt mindenki Gyömrőn —, hiszen öt évi óvodai szolgálat után 19 évesen hívták, legyen a tanács dolgozója. 1951-et írt a naptár akkor, s ő azonnal igent mondott a hívó szóra. Mint mondja, sohasem bánta meg ezt a döntését, hiszen 37 évet dolgozott ugyanazon a helyen, az államigazgatásban. Pedig nem volt könnyű akkoriban sem a tanácsi munka. Alig egy évvel a tanácsok megalakulása után még csak formálódott az apparátus, no és a munka sem úgy ment, mint egy jól olajozott gépezet. Tanulni kellett az újat, de Szabó Lászlóné szívesen tette ezt, mert élvezte az akkori tanácsi vezetők bizalmát. A becsület szerepelt első helyen magatartásformájukban. Természetesen össze sem lehet hasonlítani az 50-es évekbeli tanácsi munkát a maival. Akkor jóformán még semmiféle hatáskörrel nem rendelkeztek a községek, még az első fokú határozatokat is á járási tanácsok hozták. Számtalan változtatás után a fejlődés természetes velejárója, hogy az ügyeket helyben intézhetik, ott, ahol a legjobban szükség van rá, ahol tisztában vannak a körülményekkel. Nem volt nyűg Lenke végigjárta azt a bizonyos létrát a gyömrői tanácsnál. Adminisztrátorként kezdett dolgozni, majd előadóvá nevezték ki. ö volt az első fecske az apparátusban, aki főelőadói kinevezést kapott. Ezt tartja „élete fő művének”, hiszen akkor ez nagy megtiszteltetésnek és rangnak számított. Később igazgatási csoportvezető, a szakigazgatási szerv helyettes vezetője. Első számú vezető is lehetett volna — például vb-titkár —, de amikor felkérték erre, mindig visszautasította. (Ö nem olyan ember, aki csak úgy elvállaljon ilyen funkciót. Nem a felelősségtől riadt meg, inkább önmagát tartotta alkalmatlannak erre a beosztásra, no meg a szerénysége tiltakozott ellene). Szabó Lászlónak igazán nem lehetett panasza arra, hogy nincs elég munkája. Az igazgatási munkába beletartoztak az anyakönyvi feladatok, a gyámügyek, a szabály- sértések, a szociális feladatok, s szinte a végtelenségig sorolhatnánk a temérdek teendőt. Sohasem riadt vissza a feladatoktól. megpróbálta megvalósítani az emberközpontú ügyintézést. Hogy ezt milyen sikerrel oldotta meg, arról az állampolgárok mondhatnának (jó) véleményt, mert ők bármikor, bármilyen problémáikkal hozzá fordulhattak. Szereti az embereket, s ez nem csupán frázisként hat az ő esetében. Munkahelyi vezetői, kollégái mesélhetnének erről bővebben, no meg az ügyfelek, akiknek segített eligazodni a paragrafusok szövevényes útvesztőiben, akiknek igaz, mély humánummal intézte ügyes-bajos dolgaikat. A megtalált öröm Több mint harminc munkatársa volt, akinek a betanítása nagy részben reá hárult, de sohasem érezte nyűgnek. Ha akadtak is kisebb nézeteltérések, ezek mindig a jobb munka érdekében kerültek felszínre. Igyekezett emberi kapcsolatokat teremteni, egyenrangúnak tartotta munkatársait, s ebből ő is profitált, hiszen jól mentek a dolgok a csoportnál. A megbecsülés ezernyi apró megnyilvánulásával is találkozott az elmúlt 37 esztendőben. A Tanács Kiváló Dolgozója, a Tanácsi Munkáért kitüntetés arany fokozatának tulajdonosa. Kilenc évvel ezelőtt a Parlamentben vehette át kiváló munkája elismeréseként a Munka Érdemrend bronz fokozatát. Tanácsosi címet kapott néhány éve, amelyért igencsak megdolgozott. Mindig a munkában lelte örömét, igaz ehhez kellett a nyugodt családi háttér is, amely sokáig végigkísérte őt. Életéből sajnos a szörnyű családi tragédiák sem maradtak ki. S hogy nem roppant össze, abban nagy része volt munkahelyének és az egyszerű embereknek egyaránt. Akiktől még most is sokszor kap egy-egy vigasztaló szót... Köszönet mindenért Szépen búcsúztatták őt a kollégák március 1-jén. Az alkalmi verses köszöntő sem maradt el. amelynek egyik sora így hangzott: „köszönjük emberségedet, szigorúságodat, fegyelmedet.. Hát igen, a kollégák már csak tudják, milyen ember Szabó Lászlóné. Aki úgy érzi, hogy nehéz, de nagyon szép éveket tudhat maga mögött ... Gér József Egyedülálló helyen Szoknyás ember a lőtéren Pár éve a gödöllői lőtéren fölfigyeltem egy fiatal nőre. Se azelőtt, se azóta nem jártam a lőtéren. Akkor sem önszántamból mentem oda. Az újság tevékenységéről kellett beszámolnom egy testületi ülésen. A lőtér erdőben van, ott tartották az ülést. Zöldelltek a fák, sütött a nap, kellemes erdei úton haladtunk a lőtér felé. Nézegettem az erdei világot, a fákon, fák alatt lakó állatokra gondoltam. Füttyö- gő madarakra, hosszú farkú mókusokra, röfögető, földet túró vadmalacokra, tisztásokon a levegőbe szimatoló őzikékre. Képzelgésemet fegyverropogás szakította meg. Hamarosan elértük a lőteret. Néhányon épp elindultak megszámlálni, mennyi a találatuk. Egy szoknyás ember is igyekezett a figurák felé. Visszafelé elmélyültem magyarázták a találatokat. Hozzánk érve nagy bemutatkozás kezdődött. Hátrébb húzódtam, voltak ott fontos személyiségek is. Később megkérdeztem egy kisebb beosztású egyént, ki ez, mi ez a nő? Ö az új MHSZ-tit- kár. Ö. Az újonnan érkezettek is hamar izgalomba jöttek, föltűrték ingük ujját, nekiláttak célozni. A nő egyszer csak ott termett mellettem, s nyújtogatta a pisztolyt. Próbáljam ki. Nem próbálok ki semmit, mondtam kedvte- lenül. Utálok lövöldözni. Néhányszor még kísérletezett, aztán belátta, velem nem boldogul. Ahányszor találkoztunk azon a délutánon, mindig mérgesen nézett rám. Megjegyzéseket tett. Azóta évek teltek el. Hébe-hóba találkoztunk, s a nő furcsán nézett rám. Eleinte én is furcsállottam, hogy nő az MHSZ-titkár. Végül is mindegy, döntöttem el magamban, valakinek ott is kell lennie. Egyenjogúság van. Vannak országok, ahol a nőket ugyanúgy besorozzák, mint a férfiakat. A sportlőtereken pedig mindkét nembeliek előfordulnak az egész világon. Egyszer azért meg fogom kérdezni, határoztam el, hogyan lesz valaki nő létére MHSZ- titkár. Most érkezett el az ideje. Elmentem az MHSZ gödöllői házába, s udvariasa;! így szóltam: Kedves Molnár Ilona, hogyan lett maga MHSZ-titkár? — Elmondjam magának? — Nagyon szeretném. — Csak úgy, vagy le is írja. — Le is írom, itt van nálam a toll és a notesz. — De hát kell ez? — Nem kell, de én szeretném. — De hát nincs ebben semmi érdekesség. — Akkor fölteszek egy pótkérdést. Nem maga az országban az egyetlen nö ezen a poszton. — De igen. — Na, látja. Már az is valami, egyetlennek lenni egy egész országban. A zsebemben többnyire akad egy-két szem dió. Most éppen három volt. Megkínáltam Molnár Ilonát. Föltörte őket, s eszegette. Mire mind a három elfogyott, leszállt az est, és végeztünk. Kikísért. A lépcső tetejéről még egyszer megkérdezte, muszáj megírni? Mit ír meg abból, amit elmondtam? Ezt: Molnár Ilona gyermekkorának sok-sok vasárnapját töltötte a lőtéren. Szadán, ahol laktak. Édesapja erdőben dolgozó ember volt, s noha sohasem vadászott, vonzódott a fegyverhez. Amikor lehetősége nyílt rá, tagja lett a helybéli lövészklubnak, s vasárnapokon eljárt a lőtérre. Egy idő után vitte feleségét, majd gyermekét is, hiszen nem volt kire hagyni. A kis Molnár Ilonka, mint a gyermekek általában, szépen növögetett, s eljött az ideje, amikor tizennégy éves lett. Beléptették őt is a szadai lövészklubba. Célzott, lőtt, talált. Egyre pontosabban talált. A felelősök észrevették, betették a csapatba, mentek versenyekre, ahol sokszor ért el harmadik, második és első helyezéseket. Molnár Ilona tehát a gyerekek azon csoportjába tartozik, akik nem utálják meg azt, amit anyjuk, atyjuk művel. Hanem folytatják. Egyszer a szadai klubtitkár megkérte, telefonozzon a gödöllői központba, kérdezze meg, mikor lesz a legközelebbi lövészetvezetői vizsga. A gödöllői MHSZ-titkár természetesen férfi volt. Szakállas férfi. Megmondta az időpontot, s megkérdezte, ő, mármint Molnár Ilona jelentkezik-e a vizsgára. Miért jelentkezne, kérdezte meghökkenve Molnár Ilona. A szakállas titkár a férfiakra jellemző magabiztossággal válaszolta: csak jelentkezzen. Molnár Ilona jelentkezett. Levizsgázott. ’'iny év múlva ugyanez a szakállas titkár fölhívta, nem akar-e a gödöllői vezetőségben d~’-*ozni. Azt sem tudja, mit kell ott csinálni, válaszolta Molnár Ilona. A titkár elmondta. Arra gondolt, ő nagyon szeret lőni. Munkája mellett kedvtelésére egyre kevesebb az ideje. Ha elmegy dolgozni az MHSZ-be, biztosan sokat lőhet. Elment. Dr. Sebők János kandidátus, a ceglédi kórház patológiai osztályának vezetője 1982 óta tevékenykedik eredményesen az intézményben. Emellett számos megbízatásnak tesz eleget. Egyebek mellett az Országos Patológiai Intézet szervezési és módszertani osztályát is vezeti. — A tanár úr meglehetősen kacskaringós pálya után került Ceglédre. Mesélne erről? — Szolnokon kezdtem a hivatást, mint kórboncnok — ott laktak a szüleim és én is. Aztán egy továbbképzés alkalmával megismerkedtem Kend- rei docens úrral, aki beajánlott az 1-es számú Kórbonctani Kísérleti és Rákkutató Intézetbe munkatársnak. Majd az Orvos Továbbképző Intézet és az Országos Kórbonctani és Kórszövettani Intézet következett. Közben másfél évet Hollandiában dolgoztam kórboncnokként. — Bocsásson meg. de nem luxus ez, amikor itthon is kevesen vannak? — Bizonyos szempontból igen. De ha arra , gondolok, Gödöllőre kerülése előtt két munkahelyen dolgozott, félbehagyott egy középiskolát, egy másikat elvégzett, leérettségizett. Előző két munkahelyét is szerette. Molnár Ilona azok közül "való, akik azt szeretik, amit éppen csinálnak. Az életben a lassú folyamatok váltakoznak a hirtelen történésekkel. A kádermozgásban is megfigyelhető a gondos, évekig tartó előkészítés, és a váratlan előléptetés. Á szakállas titkárt egyszer csak elvitték a megyére. Molnár Ilona ott maradt egyedül. Most mi lesz? Mivel egyedül volt, nem maradt más, mint hogy csinálta, amit kértek tőle, amit feladatul szabtak, úgy, ahogy tudta, ahogyan elődétől látta. Sok funkciója lett: megbízott titkár, raktáros, előadó, adminisztrátor. Eszébe sem jutott, hogy kinevezett titkár is lehet. Azért szurkolt, mikor jön már az új, hogy ne neki kelljen mindent ellátnia. A felelősök azonban úgy gondolták, nem hoznak új titkárt, hiszen már ott van. Inkább vittek oda új raktárost, előadót, adminisztrátort. Molnár Ilona megijedt. Mit szólnak az öreg rókák, akik évtizedek óta dolgoznak az MHSZ-klubokban. Szoknyás vezetőjük lesz. Semmit se szóltak. Segítettek. A szoknyás titkár megnyugodott. Elkezdett dolgozni. Azóta dolgozik. Azt mondja, egyre többet. Mert a feladatok sokasodnak. Minden évben több jut belőlük. Több feladathoz több idő szükséges. Molnár Ilona egyedül él. Senki sem kért számon, hogy korán indul, későn érkezik. A feladatok megoldásán kívül idejét rádiózással, tévézéssel, olvasással tölti. Olvasni szeret a legjobban. És tanul. Politikai iskolán. Az ország egyetlen női MHSZ-titkára szereti a munkáját. Igyekszik a legjobban elvégezni. Munkája értelméről a vége felé váltottunk néhány szót. Védelem, hazafias nevelés, ilyeneket mondott, bizonygatta volna a fegyveres testületek létjogosultságát, szükségszerűségét, mert a békét velük és általuk ... Félbeszakítottam. Tudjuk, ilyen a világ. Molnár Ilonától nincs mit számon kérnünk. Legfeljebb azt, hogy hogyan látja el munkáját. Az a kérdés, mit tesz majd akkor, amikor fegyvermentes lesz a világ, jelenleg nem időszerű. Kör Pál hogy ez idő alatt mennyit tanultam. Nevezetesen a rákbetegség diagnosztikájának egy érdekes, új módszerét, az as- pirációs citológiát. — Ez mit jelent? — Azt a daganatot, ami tűvel elérhető, nem szükséges eltávolítani; ugyanis egy tűszúrással vett minta alapján meg lehet mondani a diagnózist. — Amikor hazajött, mi történt? — A születéskort halálozásból megírtam a kandidátusi disszertációmat. Ezután a munkaköröm úgy változott, hogy egyre kevesebbet foglalkoztam a szakmával, ám annál több időt kellett volna szervezéssel töltenem. S 1982- ben kínálkozott egy lehetőség itt a ceglédi kórházban, amit nem szalasztottam el. Hiszen alkalmazhatom a Hollandiában tanultakat. Évente százával végzek emlő-, pajzsmirigy és nyirokcsomókból, valamint bőr alatti szövetekből citológiai vizsgálatokat. — Valójában mivel foglalkoznak az osztályon? — Nem csupán boncolással foglalkozunk. Ellenkezőleg. Az elenyésző része — mintegy 800 eset — az évi 24—25 ezer élő emberből származó anyagok vizsgálatának, amelyek nélkülözhetetlenek az orvoskollégák számára. Mivel a bél- és emlőeltávolítást, a gyomorcsonkító műtéteket addig nem végezhetik el, amíg el nem készítjük a kórszövettani vizsgálatot. Korábban ezeket Budapesten csinálták. Ugyaniakkor három előszűrő asszisztens segítségével végezzük a citológiai vizsgálatokat, amelyek során arra vagyunk kíváncsiak, hogy az emberek tünetmentes állapotban nem rendelkeznek-e valami olyan jellel, ami rákmegelőző állapotra utal. — Túl azon, hogy egy-egy haláleset kapcsán elkerülhetetlen, milyen jelentősége van a kórboncolásnak? — Nemegyszer rendkívüli. Például előfordult olyan, hogy egy méhen belüli elhaláskor megállapítottuk, hogy az édesanyának tuberkulózisa van, s ezért halt meg a magzat. Ezt jeleztük a tüdőbeteggondozó főorvosának. A feltárás során kiderült, hogy a családban több tuberkulotikus beteg él. Gyógykezelésbe vették őket, s tudomásom szerint azóta a hölgy egészséges gyermeket szült. — Senki sem tévedhetetlen ... — Természetesen én sem. Éppen ezért az osztályon a tévedést úgy próbáljuk kizárni, hogy a daganatos betegséget Csáki András adjunktus kollégámmal — aki kórboncnok szakorvos — együtt aláírva diagnosztizáljuk. Végzetes tévedésre nem emlékszem. Olyanra viszont igen, hogy bizonytalan voltam a dolgomban. Így hát az anyagot elvittem Budapestre, ahoi az elektronmikroszkópos vizsgálat mindent tisztázott. — Ne haragudjon, kérem, térjünk még vissza a boncoláshoz. Van, amikor gyermek vagy egy fiatal fekszik az asztalon. — Ez szörnyű dolog! Mert az orvos is apa, hozzátartozói vannak. Óhatatlan, hogy ne gondoljon arra: a saját családjában szintén bekövetkezhet a tragédia. Ez teszi nehézzé a munkánkat. Ezért vannak olyan kevesen. Hiszen az országban — az egyetemen kívül — csupán 250 pa- tológus dolgozik. — Van-e olyan, hogy valaki azt mondja: ezt most nem tudom elvégezni, nincs hozzá lelkierőm? — Igen. Különösen akkor, ha az elhunytat ismertük. Ilyenkor nem vállaljuk a boncolást, valamelyik közeli városból hívunk kollégát. — Mennyire tud magánember lenni és ...? — Képtelen vagyok arra, hogy ne az orvos szemével nézzem az embereket, a világot. Például, amikor a Lourre-ban a milói Vénuszt figyeltem, észrevettem, hogy pajzsmirigy-megnagyobbodása van. Hiába, a szakmai ártalom! — Hogy tartja magát kondícióban testileg és lelkileg? — Gyalog jövök be, illetve megyek haza. Ehhez ragaszkodom mínusz 23 Celsius-fokban is. Mozartot hallgatok és attól úgy megnyugszom, hogy 10—15 perc múlva képes vagyok mindent elölről kezdeni. S most úgy érzem, hogy ezt még sokáig csinálhatom. Fehér Ferenc Vác első panelháza a „tízemeletes” (Vimola Károly felvétele)
