Pest Megyei Hírlap, 1988. április (32. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
Felszabadultan emlékeztek Gödöllő, városközpont Újra kisdiákká váltak Az Arany János Gimnázium levelező tagozatán öt évvel ezelőtt végzett. hallgatók 1988. március 2-án a Tormási bisztróban jöttek össze. A szervezéskor felkérték volt tanáraikat is, hogy vegyenek részt a találkozón. Az egybegyűltek elmondták életük elmúlt ötéves időszakának eseményeit; hallhattunk szomorú tragédiákról, de több volt az eredmény és az öröm felsorolása. Egybehangzó volt a konzekvencia: megérte „végigkínlódni” a négy évet, mert nemcsak a lexikális tudásuk, a látókörük, szemléletük bővült az által, hanem az életkörülményeikben is komoly változás következett be, — általában pozitív értelemben: magasabb fizetés, jobb munkalehetőség s aki a gimnáziumi tanulmányok befejezése után még tovább tanult, illetőleg szakirányú tanfolyamokat végzett, az ma már középvezetői beosztásban dolgozik. A találkozón egy óra eltelte után — az asszonyok és férfiak egy időre újból kisdiákká változtak és örömmel rajongták körül volt tanáraikat. A nekik járó tisztelet mellett már nem is tanár— diák kapcsolat volt ez, hanem igazi kölcsönös baráti kapcsolat és emlékezés. Még olyan őszinte sóhaj is elhangzott, hogy „Gizi néni! — ugye ide nem tetszett tör- ténelemtételt hozni?” —. nagy derültség volt a visszhang. A megemlékezésre érkezéskor sokan azzal kezdték, hogy nem sokáig maradhatnak, mert a gyerekek várják őket haza, de végül is a hangúlat, az igazi oldott légkör, a kitűnő felszolgálás, a jó zene hatására hajnalba nyúló volt a találkozó. Azok az emberek, akik négy évig egy osztályban, esetleg egy padban tanultak és a hétköznapokon öt évig az utcán csak sietve köszöntek egymásnak, mert elfoglaltságaik miatt még megállni sem volt idejük, most elfeledték pár órára a mindennapok, .nehéz gondjgit, terheit és felszabadultan emlékeztek tanáraik jelenlétében a ma már nem is olyan nehéznek tűnő gimnáziumi évekre. Ügy búcsúztak: Öt év múlva újra itt, mindnyájan ... B. A. N em szeretem a sztereotípiákat. Nem hiszek abban, hogy minden német takarékos, minden svájci pontos, minden svéd hideg és hogy minden francia nő azonnal az ágyamba bújna. Az élet sokkal bonyolultabb, semhogy általánosságokkal meghatározható lenne. Éppígy ostoba dolognak tartom a történelem sztereotípiáit. Kétlem, hogy bárki megítélheti embertársait a kor, a korabeli valóság alapján. Egyéniek a sorsok — egyéni a felelősség. A következő történet nagyon régen kezdődött, talán amikor Füke Andor nyugalmazott hajóskapitány édesapja először szállt hajóra. A víz szeretete valószínűleg ugyanolyan örökölhető szenvedély, mint a többi. Legalábbis a Füke családban annak bizonyult. — Gyermekkorom óta hajós akartam lenni — emlékezik vissza Bandi bácsi. — A Duna mellett éltünk, minden szál a jolyóhoz kötött. Am amikor az érettségi után lehetőségem nyílt a MFTR-nél — o MAHART elődjénél — elhelyezkedni, mégsem ezt választottam. Jelentkeztem a pesti és debreceni orvosi egyetemre, és mindkét helyre fölvettek. Édesapám tanácsára azonban még a tanulás megkezdése előtt le akartam szolgálni a katonaidőmet, és ez alatt nagyot változott az életem. Tudniillik kedvet kaptam a katonatiszti pályához és felvételiztem a Ludokiva Akadémiára ... Ludovika Akadémia ... Nagyon rosszul csengő név. Keserű a válasz, mikor ezt szóba hozom. — Most már nehéz megérteni az akkori időket. 1928-ban rang volt ludovikásnak lenni. Négyezer pályázóból például, mindössze harmincat vettek fel. Annak ellenére, hogy Volt egyszer egy nemzedék Négy évtized a közösségért Nyiladozó értelmünknek hamar tudtára adták, hogy zsebünkben a marsallbot, rajtunk ál csupán, hogy haszna válik-e. Gyanús ez a hasonlat, mert hallom eleget, hogy amikor úgy negyven, ötven év múltán, a nyugdíjazás táján ki-ki leltárba veszi életét, sokszor csalódottan teszik fel a kérdést: Ugyan mire vittem az életben? Elégedetlen a vasmunkás, mert a satupadtól fél élete során nem jutott messzebbre, az orvos, mert nem találta fel a rák elleni szérumot, az egyetem rektora, mert csak rektor maradt. Hát ilyen telhetetlen szerzet az ember, de mit tehetünk, ha a 20. század, a kor szelleme, adottsága nem személyesen, hanem tömegesen avat naggyá. Vigaszul e tömegben valahol ott a helyünk. Volt egyszer egy nemzedék, ritka történelmi pillanatban, éppen akkor cseperedett felnőtté, amikor nem is lehetett más választása, mint nagy dolgokat csinálni. Többségben ma is itt élnek közöttünk, munkásemberek, tsz-dolgo- zók, magas állású vezetők, kinek hogy mérte az élet a sikereket, de az alapot együtt rakták annak idején. Vajon elégedettek-e művükkel? Mondjuk az a 900 agrárfiatal, akiket az elsők között küldtek a kapanyél mellől az egyetemre, tanulni a szakmát, a politikát, hogy aztán a mező- gazdaság szocialista átszervezése legyen életük legfőbb küldetése. A mai valóságot álmodták-e annak idején? — Amit csináltunk, voltaképpen jól csináltunk, csak hát azt hittük, ezzel kész is van minden. Mi tagadás, művünket sem becsültük meg eléggé. A mai napig sem. Egyszer erről sújtottunk oda, másszor amaz rendelkezéssel vágtuk ketté a reményeket, azt csodálom, hogy eddig eljutottunk. De hát a mezőgazdaság mindent kibir. Rákosi Mátyás mondta annak idején, ha a parasztot este megkopasztják, reggelre kinő a tolla. Csúnyán hangzik, de van benne igazság. A paraszt nemzedékről nemzedékre azt tanulta, nincs föld, melyen ne lehetne megélni, ha hagyják, hogy hittel, ésszel, becsülettel ténykedhes- sék a gazda. Én is úgy tudtam mindig, hogy van jól, jobban és kevésbé jól jövedelmező gazdaság. De ráfizetéses ... ? Eredeti, a ma fiatalságának talán szokatlan gondolatok amúgy szókimondó modorban előadva. Ám. akiből a fényes szelek idején csináltak okleveles mezőgazdászt, az jócskán szerzett az életből is szellemi útravalót. Igaz, Ring István csak egy a veteránok közül, de a brigádvezetői poszttól a kerületigazgatói funkcióig végigjárta a ranglétrát lentről is, fentről is láthatta a dolgok folyását. Mit csinálna • másként, mint annak idején? — Ha most a zsörtölődésből arra számít, hogy megtagadom a múltat, nagyon téved. Szívesen végigcsinálnám újra ezt a 40 évet, de csak akkor, ha a kezdetről indulhatnék. A mai vezető korosztály belecsöppent a készbe, el sem tudja képzelni, mit jelentett számunkra az új keresése, a tudat, hogy rajtunk múlik, lesz-e korszerű nagyüzem. A Cifrakerti Állami Gazdaságban 1955-ben kezdtük, 3 pár ökörrel, néhány ekével. Több száz tanyát kellett felszámolni, mire szemet gyönyörködtető nagyüzem lett. Akik átkoztak akkor érte, ma nagyot köszönnek: István, sose hittem volna, hogy a paraszt egyszer az udvarban is meg tud élni. De ezért a 14 év alatt századokat kellett lépni a technikában, így lett mára a 12 mázsa búzából 30-32 mázsa, a 2 ezer liter tejből 6 ezer, hát kérem, ebben benne van minden, a szakma, az akarat. Lepipáltuk a jól menőket, Herceghalmot, Baját. Később a Nagykőrösi Állami Gazdaságba kerültem. Tengett-len- gett az istenadta, végül 12 millió nyereséget értünk el ott is. A tsz-ek összevonásakor Kovács Sándor, a mostani elnökünk, aki Feketén gyakornokoskodott a kezem alatt, aszongya; Kellene a Mészárosba egy öreg róka, aki már jól ismeri a dörgést. Átjönnél-e? — Hát azóta itt vagyok. A mi téeszünk mindig arról volt hires, hogy utolsónak aratott. Kérdem is az első nyáron, hányas a búza? Mondják, 18-as, várni kell még. Várni a fenéket — így én —, vágjátok, majd megszárítjuk. Az idővel nyáron versenyt kell futni, 4-5 óra alatt át kell tudni hangolni a munkát. Ehhez jó vezető, és jó kollektíva kell. Állítom, az emberi tényezőkön múlik nagyobbrészt a mező- gazdaság eredménye. Ember és földje — rágom a szavakat. Megvan-e még az ősi gyökerű kapcsolat e két fogalom között ma, amikor a kémia veszedelmes mérgei irtják a gyomot, behemót gépek túrják hektárok ezreit? És megannyi a példa, hogy 7-8-10 ezer hektáron nem él meg 600-700 ember, csoki-, bukósisak- és kalyhagyárat építenek a kukoricaföld szélibe, mert a föld állítólag nem ád elég kenyeret... — Miért veszteséges egyik helyen mondjuk a gyümölcs- termesztés, míg másutt haszonnal jár, semmivel sem jobb adottságok mellett? Megmondom. Mert a melléküzem- ág sokszor a kényelmesebb megoldás, ha pedig jól beválik, minek már bajlódni a földdel. Hivatkozni pedig mindenre lehet, s az a baj, hogy el is hiszik ezeket. Persze a melléküzemág is kell, de ne a fő tevékenység rovására. Előbb a termőföldön kellene gazdasági bázist teremteni, s aztán jöhetnek az egyebek. Mint az abonyi Újvilág csinálta. Mezőgazdaságának eredményeiből lett a Négercsók meg az Abonett... — No, de azt kérdezte az előbb, mit tennék másképpen? Hát volna egy s más, mert már látnám az úton a kátyúkat is. Ma szidják azokat a vezetőket, akik a hőskorban nemigen vettek tudomást az emberi cselekvés, a gazdálkodás törvényszerűségeiről. De legalább hittek abban, amit csináltak. Ma már ennyi mentségünk sincs, a sok visz- szásság mellett megannyi jó példa kínálja magát eltanulni, mégsem akaródzik utánuk kapni. Valahol ebben látom én a ma legfőbb gondjait kint a földeken ... Ring István a nagykőrösi Mészáros János Tsz elnökhelyettese idén lesz nyugdíjas. Négy évtizedes fáradhatatlan szervező, tervező, irányító munkáját a Munka Érdemrend ezüst fokozatával ismerték el a mai ünnepen. Miklay Jenő Községszépítők egyesülete Nagybörzsönyben is létrejött a községért tenni akarók köre. A község- és környezet- védő és -szépítő egyesület alakuló ülésén huszonnyolcán vettek részt, megválasztották az egyesület vezetőségét — melynek titkára György Csaba lett * és meghatározták az év feladatait, elfogadták munkatervét. Az újonnan alakult egyesület első számú feladatának tekinti a falu arculatának alakítását, jellegének, hagyományának őrzését. Ennek érdekében együttműködnek a műemléki felügyelőséggel, munka- tervükben szerepel a kapcsolattartás a helyi tanáccsal, valamint a Hazafias Népfronttal. A lakóhelyükön olyan játszótereket, parkokat, valamint esővédőket kívánnak kialakítani, melyek szerves részei lesznek a nagybörzsönyi tájnak, megfelelnek építészeti hagyományainak. De gondot fordítanak a műemlék jellegű házak megóvására, valamint arra, hogy olyan új házak épüljenek, melyek a faluképbe illeszkednek. Papp László érettségiztünk, újra kellett vizsgáznunk mindenből, ráadásul néhány kiegészítő tárgyban is bizonyítani kellett jártasságunkat. Egyáltalán nem fasiszta tiszteket képeztek itt, amiről a háború után olyan sokáig lehetett hallani. Civil tanulók voltunk, akik, mivel katonai főiskolára jártak, természetesen katonai tárgyakat sajátítottak el. Ha valakit mondjuk az avatás előtti utolsó napon csaptak ki, ugyanúgy le kellett töltenie a katonai szolgálatot, mint másoknak. A négy év elteltével azonban mégsem hadnagy vált Füke Andorból, hanem hajónagy. Igen, a víz, a víz! Az akadémiát ugyanis másodéves korától folyamőrségi szakaszon végezte Bandi bácsi. Majd következett a csapatszolgálat, az újonckiképzés, hajóskiképzés. És kitört a háború ... — 1941-ben a délvidékre kerültem, mint hajóparancsnok. A Száván teljesítettem szolgálatot, ott ahol a folyamőrök ’14-ben harcoltak. Nem vadásztam senkire, nem voltam ott Újvidéken — teszi hozzá, talán megérezve a kérdést. — Aknákat derítettünk fel a szakaszon. Később, ’43- ban Szeged alá vezényeltek. Ekkor már a negyedik gyermekem is megszületett. Ma- gyarkanizsán ért a rendelkezés, hogy ürítsük ki a Trianonban megállapított határokon kívül eső területeket. Egyre-másra kaptuk a parancsokat . .. Csak mostanában kezdem megérteni, mi állt valójában ezek mögött, akkoriban nem tudtunk semmit. Amikor Horthy megegyezett a Szovjetunióval, a levegőbe dobáltuk a sapkánkat, úgy örültünk. De jött Szálasi... ... és jött a kiürítés. A Füke család pedig egyre kijjebb került, kijjebb az országból. A hatodik gyerek már „odakint” született. Füke Andor tehát nemcsak katonatiszt volt — Nyugaton is járt... Ezt később a hatalmi gépezet egyik kereke valószínűleg legalább olyan súlyos bűnnek találta, mint a katonai múltat. — Hazajöttünk. Ültünk az édesanyámmal a ládákon, messze az otthonunktól, és hazavágy ódiunk. Magyarok vagyunk, Magyarországon a helyünk — gondoltuk magunkban. 1946-ban léptük át a határt. Nem szedtek le a teherautóról. Mert akinek vaj volt a fején, már akkor kiválasztották — teszi hozzá, látva értetlenségemet. — Azonnal jelentkeztem a polgári hajózásnál, és egy héten belül alkalmazott a MSZHART — o legalacsonyabb beosztásban. Egyetlen vizsgámat sem ismerték el. Azonban nem válogathattam, el kellett tartanom a családot. Sok hajón megfordultam, többek között, szolgáltam a „Tas" nevű gőzösön. Ez a hajó ’47 végén Romániában aknára futott, és elsüllyedt. Heten meghaltak. jó néhányan megsebesültek, köztük a parancsnok is. Én akkor átvettem a parancsnokságot, és akit lehetett, kimentettünk. Ezután elintéztem a hatóságoknál a papírokat, és hazahoztam az embereket. Egyszer csak azt kérdezi a szovjet vezérigazgató: ki az a Bandi bácsi? A jegyzőkönyvben ugyanis állandóan rám hivatkoztak, hogy Bandi bácsi ezt mondta, azt mondta, ezt csinálta, azt csinálta. Jelentkeztem, mire ő megkérdezte, mi a kívánságom. Tudtam, hogy akkoriban indul egy hajóstiszti tanfolyam, mondtam, hogy szeretnék bekerülni... Másodszor is levizsgázott tehát Füke Andor. Másodszor is kapitány lett, azaz lehetett volna. Mert 1956-ig első tisztként tevékenykedett, nála fiatalabb, tapasztalatlanabb parancsnokok alatt. Az ellenforradalmi események a bécsi Duna-szakaszon érték. Mikor visszatért, mint megbízhatatlantól, azonnal elvették a hajóskönyvét, ezt követően csak belföldi vizeken hajózhatott. — Egyszer egy papírt kaptam — meséli —, melyben felmentettek a kapitányi szolgálatból, és egyúttal matrózt beosztásba soroltak át. A döntés ellen nem fellebbezhettem. Kötelet húztam., szenet hordtam. W. C.-t takarítottam. Aki egyik nap még a hajóhídon látott, annak másnap már a bőröndjét vittem ki a partra. Tíz hét után helyeztek vissza eredeti rangomba, de ez alatt a tíz hét alatt az összes fogam kihullott, és nyombélfekélyt kaptam. Ám nem sokáig örülhettem, hamarosan kaptam egy ugyanolyan levelet, mint az előző, csak ezúttal nem matrózt, hanem hajóvezetőt csináltak belőlem. Aztán évek múlva berendeltek ötödma- gammal a MAHART központjába — ekkor már 1964-et írtak. A vezérigazgató közölte velünk, hogy tévedés történt, helytelenül soroltak át minket. Kicsit megkésett ugyan a l)Q- csánatkérés, de mindegy, legalább megtörtént... Ennek hatására újra másodkapitány, azaz első tiszt lettem. Másodkapitány ... olyan voltam, mint az a cafarneumi százados, aki százados marad, amíg biblia a biblia. Én is úgy éreztem, sohasem lehetek parancsnok. Három évvel később azonban nem bírtam tovább, gondoltam egyet, és kihallgatásra jelentkeztem a folyami rendőrség parancsnokánál. Akkor elmeséltem mindent, ami 46 óta megesett velem. „Ha mindebből csak egy szó is hazugság, vigyenek el tíz évre" — mondtam neki, és ez szintén bekerült a jegyzőkönyvbe. Végre hajóparancsnok lettem ... Sajnos, nem élvezhettem sokáig ezt az állapotot, kiújult a fekélyem. Az egyik úton olyan görcs fogott el, hogy hazajövet fel sem tudtam kelni az ágyból. 1969-ben végleg elköszöntem a hajózástól... E ddig tart a történet. Eddig leltározható egy sors, melynek görbe tükröt mutatott a történelem. ..Rossz időben születni” — magyarázathoz ez úgy hiszem túl kevés, megélni viszont mindazt, ami a magyarázat mögött van — túl sok. Bűcsúzáskor még egyszer végignézek a falakra akasztott fotográfiákon, a valóságból papírra költözött hajókon, aztán tekintetemet valósággal kihúzza a szobából az ablak. Odakint, szinte a ház előtt folyik a Duna, lustán, szenvte- lenül, öröktől fogva, örökkévalóság — innen nézve nincsenek sebek, sérelmek, ami volt, elmúlt, ami lesz, el fog múlni. Az emberi évszázadok, évezredek idézőjelébe szorul. Végérvényesen. És tegyük hozzá ... törékenyen. Falusy Zsigmond VIHAROS VIZEKEN
