Pest Megyei Hírlap, 1988. március (32. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
19Í8. MÁRCIUS 19., SZOMBAT 7 Sziládi János: Vereség (Az elveszett falu meséiből) Potykány hozta a hírt: a mesterek szabott árral dolgoznak, ötven forint, se több, se kevesebb. Meg, hogy igyekezzünk, mert akármeny- nyit nekik se lehet, és hogy sok a jelentkező... — Neked mennyid van? — kérdi Potykány, aki nemcsak padtársam az iskolában, de a szerelemben is az én oldalamon evez, és talán ezért is nem várja meg az óhatatlanul visszaadandó kérdést, hanem máris borítja ki a zsebét. Neki három forint huszonöt fillérje van. Nekem egy forint tizenöt fillérem. Magunkhoz mérten mind a ketten roppant gazdagók vagyunk. Potykány azért, mert ő mindig az, én meg azért, mert vasárnap nagy szerencse ért; én állítottam. Béla, a majdani Gépes Kiss Béla Is akart, egyszerre is rugaszkodtunk neki a futásnak az első csattanásra, de ő a kocsmabejárat felé került, én viszont tudtam, tegnap, épp a kuglipálya végénél, valaki szétszedte a kerítést. Persze én győztem. Mire odalihegte magát az állító helyéhez, én már bele is tettem a golyót a vályúba, hogy visszaszaladjon a partira készülődökhöz. — Hát te? — kérdezi a majdani Gépes Kiss elképedt arccal. — Te hogy a francba kerültél ide? . — Gyüttem állítani — mondom felhőtlen mosollyal. — Kell a pénz. Na, eriggy innen, mert belédvágják a golyót. Nem tréfálok. Gazda Nagy kezdi a partit. Irdatlan erejű, nagy darab legény. Akkora tenyere van, hogy a kugligolyó, ami nem semmiség, alig látszik ki belőle. Csak szeret, de nem tud kuglizni. Nem lát el a bábukig, vagy mi, de rendszerint oldalra vágja a golyót; meneküljön, ki merre lát. Én persze védve vagyok. Mint a combom, olyan vastag gerendákból ácsoltak védőhelyet az állítónak, nehogy a kipattanó golyó eltalálja. ■ golyót belerakni a vályúba, ez az állító egyik dolga. Minden versenyző hármat gurít;: utána felállítani a kiütött bábukat, ez az állító másilj dolga. Itt. most leginkább az elsőt gyakorolhatom. Gazda Nagy és barátai mérkőznek. Egyik ügyesebb, mint a másik.;^ Náluk egy fával lehet partit nyerni. 5 Igaz, annak nagyon tudnak örülni.' Ha valamelyikük eltalál egy bábut, akkorát ordítanak, hogy a falu másik. végén is hallják; közel a győzelem. Az én fizetségem a győztes kezében van. Tarifa nincs, a győztes a nyereményből dob az állítónak. Tehát érdekelt vagyok a játékban. És drukkolok is. Gazda Nagynak, mert ő ad a legtöbbet. Nyer is. Zsinórban három partit. Erre a többiek megsértődnek, és bemennek inni. Ha állják a sarat, több pénzem lenne. De nem állták. Akkor nem, délután meg, amikor revánsot akartak venni, akkor meg már olyan részegek voltak, hogy Gazda Nagy az alig meglóbált golyóval együtt beesett a pályára. Legalább két métert csúszott hason az a nagy darab ember, az egész képéről lejött a bőr. — Ez négy forint negyven fillér — mondja Potykány. — Ennyiért nem állnak szóba velünk. Kérjünk kölcsön. — Megvesztél? Kitől? Potykány kifordítja a zsebét. Fölösleges a mozdulat, anélkül is tudom, mi van benne: a gyöngyház- nyelű bicskája. — Eladom — mondja rezzenéstelen arccal, és ebben a pillanatban belémdöbben a felfedezés: kettőnk közül ő szereti erősebben Erzsikét. Azért én is kifordítom a zsebem, de mert a csodák aznap elkerültek bennünket, csak némi felismerhetet- len morzsalék porol ki belőle. — Most mit csináljunk? Az árokparton ülünk. Potykány nyitott tenyerében a fél falu gyereke által irigyelt kincs, a gyöngyház- nyelű bicska. Én már tudom, helyzetünk reménytelen, de Potykány még bízik valamiben, különben nem tette volna fel ezt a kérdést. — Ha megmondom apámnak, hogy Erzsiké... — Fenékbe rúg — mondom én, mielőtt befejezhetné a röpke gondolatot. Potykány egyetért a következtetéssel. és megadón lehajtja a fejét. — Akkor — mondja, de már ezt »e fejezi be. __ Előd László: Ébredés Haja mint vízesés zuhan kétoldalt s hátra. Mint a Niagara, épp olyan; de szabad, magas homlokára nem omlik egyetlen tincs sem. Szemében titok és értelem, ő az én szerelmi nincsem, mivel csak képzelem. Elképzelem ünnepeinket...! Gyűrt lepedőkkel fcllobogózott ravatalra már vittek. [ Onnan nyílnak a poklok, ahol a szerelem úgy múlik el, miként a szerda csütörtök fényeivel. Pedig az szép lett volna. Ott térdepelünk a templomban, és a mennyezetről, kicsit ájtatosan, mert mégis csak a szentek között van, de azért szelíd biztatással Erzsiké néz le ránk az égiek társaságából ... — Gyere, menjünk , — .mondja Potykány. A hangjában vesztett háborúk siralma. Megyünk. Ketten. Egy egész vert sereg. Jehoda János: Hétfők hétfők ti nagyhetet kifosztó sápadtarcú gyilkosok a többi napot átténfergők a tetthelyre mindig visszatérők ünnep». /“ A ól lassan ocsúdó félig spicces hétfordulók másnaposak haikszavúak egyedüljárók elárvultak csikorgó átállított váltók gerincesek kétláhraállók felhúzott órák kergetők ti hitet teremtő temetők kihűlt szerszámok merev tartásűak új szerelmek kéztapintásúak ti hajókat tengerre húzó hínárszemű révkalauzok ■ — a keddek szerdák átbillegetnek a csütörtök-péntekek elcsipegctve tálalják lerágott csont a koncot a még-szombatot a már-vasárnapot átizzadt évek menedékek ti Feltámadunk verítékek ti adjátok nékem kovász megaszulva kenyerem borom — közös asztalunkra Dudás Sándor versei: Monológ Végül is minden rám talál, a szó, az arc és a halál. Az arc: ami egy lesz velemi vágy k való közti küzdelem. Megyek lángoló tájakon, látó szemekkel is vakon. Engem is félt a szerelem, mentene meg — játszik velem. Fényvereméj. Éietnyi csak. vasszavak. Didergő tudat. Mintha elvesztve valamit, mintha nem értve azt, amit: hogy ember s esendő vagyok. Szó, arc és halál rám ragyog. Szerelem Hívhatnak minket mix embermadárnak, vagyunk ketten a szerelemre szárnyak. Nekifeszülve tűz-szító szeleknek, éljük csöndben a legszebb szót: szeretlek! Ingázók Álmaikat az utolsó csillagra akasztva jönnek az emberek; lépésükben éjszaka csempészte mámor; aktatáskák fedezékében indulnak a város felé, hogy estére szívük melegét mosolyra válthassák. Nem is kell, tudjuk mind a ketten. A mesterek most pingálják a templom mennyezetére a freskókat. Hogy az egyház mennyit fizet nekik a munkájukért, az titok, de azt, hogy ötven forintért akárkinek a képét odafestik valamelyik szent törzsére, azt ők maguk adták hírül, tudja az egész falu. A mi nagy szerelmünk nem fog ránk nézni a templom mennyezetéről. Kertváros Durkó Gábor rajzai Tavaszváró Makay Ida: Dísztelenül Utoljára a z t akarom. A dísztelen verset. A zengéstelen-rímtelent. , Szcplőtleh-tisztát. Fosztott-kendőzetlent. Meztelen-tártát: boncasztalon halott. Titokba zárt mégis. Fölfoghatatlarií Elemek végső, fénylő rendjét. A szót. — Mely az Isten ajkain vacog. Besze Imre: Emlékidéző Csak a hajad maradt nekem — hegymagasból leomló nyári fuvallat. Csak a szemed maradt nekem — fekete jégbe dermedt csillagsugár. Csak a kezed maradt nekem — «> tenger-magányom partszegélye. Csak a hangod maradt nekem — kékfestő égbe zárt pacsirtadal. Csak együttlépésünk maradt nekem — lábnyomainkat összemosta az idő. , Csak az ölelésed maradt nekem — időtlenül örök elemi erő. Csak a szerelmed maradt nekem — minden szívdobbanásom következője. Csak az emléked maradt nekem — közös mivoltunk eredője. Mogyorósi Erika: A tékozló fiú lázbeszéde (Barátaimnak) Oly türelmes a föld. Szükségletünkre búzát, virágot terem. Jószagú kenyérrel várlak a téboly lövészárkaiban. Pörög, forog a dobókocka: ez itt a nemvárt ötödik. Forradalmak, fények várótermeiből kilakoltatnak téged is. Menetelnek a vodkásüvegek, tánctermet álmodnak a mankók. Zászlók, szoknyák ujjonganak életfogytiglan-ünncpekben. Ez ama báli bajnokok hazája; tökéletes a díszlet, s már szinte eldönthetetlen: édesapád gyilkos-e vagy árva.
