Pest Megyei Hírlap, 1988. február (32. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-13 / 37. szám
1988. FEBRUÁR 13., SZOMBAT Marafkó László: Fegyvereim — Primitívele — mondta nemes egyszerűséggel. — Hogyan lehetett ezt az utat ilyen meredekre építeni ? Az nem is lepett meg, hogy elsőre rögtön, letegezett — elvégre én, még csak'egyetemre kezdtem járni, akkor, amikor ő már óvodába. Így esett a megismerkedésünk, amikor valamit kijavítani jött a házba. Am, mert régtől fegyvereim valónak józanság és értelem, magyarázni kezdtem: azt az utat a szomszédok a társasház elkészülte után akkor kezdték el építeni, kézi erővel, amikor újdonsült lakástulajdonosként annak örültek, hogy egyáltalán fedél van a fejük felett. Autója még egyiküknek sem volt (ritkább volt az a hatvanas években), s egyébiránt az első őszön-télen derült ki, hogy a meredek kaptatónál kipörög a kocsi kereke. A kocsié, amelyet ő — mint megtudtam — ajándékba kapott a szüleitől. „Levetett jószág”, alig pár éves. De, ha hozzáveszem, hogy a lakásukat meg a feleség szülei vásárolták, akkor ők — kettejük életkora együtt volt negyven év — kétségtelenül simábban lódultak neki az életnek, mint ama meredek út a kertnek. Ennyi elég is volna az előítélethez. Vagy irigységhez? Mindegy, minek nevezzük, én legalább beismerem. De ha akartam volna, se feledhettem: kezdő diplomásként, tizenhét év tanulás után 1100 forint volt a fizetésem; a lakásvásárlásunkhoz barátoktól és rokonoktól kértünk kölcsön, kitől ezret, kitől tízezret. Az első, használt kocsinkhoz szintúgy. De mert fegyvereim valónak türelem és értelem, lehettem-e elfogult valakivel csupán azért, mert szülei tehetősebbek, mint az enyémek voltak? (Apám már egyetemista éveimben nyugdíjasként élt.) Udvariasan leplezett fitymálással hallgatta fejtegetésemet az út történetéről, én meg elhatároztam, hogy elfeledem a találkozásunkat. Aztán hónapokkal később, amikor egy idősebb emberrel együtt érkezett, megkérdeztem, történt-e valami az életében. — Hülyékkel nem dolgozom tovább — mondta. Addig egy nagyvállalatnál állt alkalmazásban, de otthagyta, s belépett egy magánkisiparoshoz. El kell ismerni, nem lehetett kényelmességgel vádolni: hajnalban kelt, bizonytalan időben ért haza, nyilván a munkától függően. Egy napon, akkor még óvodáskorú fiam aggodalmasan megkérdezte: — Papa, igaz, hogy a Trabant sz...? — Miből gondolod? — próbáltam időt nyerni a sommás ítélet hallatán, míg egy nagycsoportos szintjéhez igazítom a műszaki és erkölcsi értékelések kívánatos elegvét, mely egyként rávilágít a szocialista gépkocsiimport rejtelmeire, valamint az árképzés és egy értelmiségi átlagkereset viszonyára. Akkor megjelent könyvem honoráriumával meg sem kíséreltem összevetni egy új Trabant árát. — Gabi azt mondta, hogy nekik nem Trabantjuk, hanem most Ladájuk lesz. Gabi, ama maszekká lett szerelő kisfia volt. S mivel az ilyen emberkék — dicséretes őszinteségük ellenére — jobbára azért az otthon hallottakat szövik bele szavaikba, elképzelhettem, hogy az elhangzotton kívül hányféle jelzővel illethették öreg Trabantunk műszaki állagát, valamint családunk társadalmi presztízsét. A Lada, s benne barátunk csakhamar el is jőve — férfias fékezések jelezték érkezését, nemkülönben tulajdonosa lendületét. Amit később a koccanások sem mérsékeltek, amelyeknek nyomai rendre a kocsi elülső részén tűnedeztek fel. — Siet a bácsi — próbáltuk dezin- formálni értetlenkedő fiunkat, mert hát ugye első a felnőttek tekintélye. S nemcsak az óvodástársi dicsekvések jelezték ismerősünk helyzetének módosulását. Egy külkerületben műhelyt nyitott, önálló lett, immár neki voltak bedolgozói, velük láttuk megjelenni, ha a környéken javítanivaló akadt. Aztán egy nap Gabi óvodai közléséből megtudtuk: kétszer akkorára cserélték szűknek bizonyuló lakásukat. Huszonhat évesen nem kis teljesítmény. V Ettől kezdve immár iskolássá lett fiúktól értesültünk gyarapodásukról: Gabi néha videózni hívta volt óvodástársait. Az új környéken eléggé idegenül érezte magát, sok idős ember lakott. — Képzeld, apa — újságolta egy nap a fiam —, Gabiék eladták a hi-fi tornyot, meg a Ladát is, és a nagymamához költöztek, a családi házat fogják kibővíteni majd. Mivel fegyvereim valónak, értelem és türelem, tehát logikus gondolkodás is, cseppet sem lepődtem meg, csak némi irigység lopózott belém, amint körülpillantottam szűk lakásunk amúgy otthonos falain’. Aztán jött a hír, hogy ősszel kezdődik az építkezés, de addig még — mély lélegzetvétel a nagy tortúra előtt — jót nyaralnak a rokonoknál, az NSZK-ban. Szeptember közepén, amiután az osztályfőnököt már nem hagyta nyugodni a tény, hogy Gabi nem jön iskolába, a többi gyereket nyomozásra biztatta. Így jutottak el a nagymamához, aki sebtében, a kapuban közölte: Gabi nem megy többet abba az iskolába, és ha majd ír a nagy lehetőségek hazájából, Ausztráliából, ő a levelet elküldi a régi társaknak. Aztán gyorsan elfordult, nehogy meglássák a könnyeit. Nem kétlem, hogy boldogulni fognak. És lesütöttem a szememet a fiam előtt, akire nem hagyományozhatok mást, mint fegyvertáramat, mely türelem és értelem. Rátkai János versei: A tökéletes ember Kiss úr tökéletes, hiába (És tömény unalom) Neki nincs hibája Akárhogy kutatom Soha nem őrjöng, nem örül Szívből, önfeledten Család, gyerek veszi körül Minden áldott esten Spórolós ő, megy a kassza Szombat: telek várja Kedd: színház hogy megmutassa Mily szép új ruhája Tv-t néz, kutyát tart, ápolt S megfontolt a hangja S nem iszik csak egy pohár bort Nehogy látsszon rajta Metamorfózis Egykor tisztelet övezte Ünnep, ital, ankét Aztán elkopott lassanként Az ital lett veszte Most már csak ez maradt Ma roncs, csöves, szakadt Pedig ha becsülte volna Tehetségét egykor Most már ő lenne a lektor De hát nehéz sorsa És gyenge mivolta Züllésbe sodorta Egy kocsmában láttam viszont Elváltozott arca Ugráltatták erre-arra Látni ezt az iszonyt Borzalmas volt — italt mért és énje kihalt Lakótelep Sehol zöld, sehol egy fűszál Az ablakokból ha kinézek Emberek, autók — temérdek A sok ember kószál Szomszéd nem köszön, nem kérdez Pedig évek óta itt laknak Elég volna ez is alapnak Már a köszönéshez Szomszéd lakótelep közel Percenként gyulladnak villanyok És alszanak is el — hallgatok Betontenger ölel Szülők dolgoznak, a gyermek is korán kel, álmos cs kába Egyedül megy az iskolába Csak este nevelnek De este fáradt, ingerült Szülő és gyermek egyaránt És örül ha pihenés gyanánt Végre ágyba kerül Flamm János: A megfelelő hely V. úr kávéja a sokadikat forrja a vaskályhán. A fekete lé bugyborog, a buborékok szétpattannak, serceg a vaskályha teteje. V. úr, a temető gondnoka legalább három napja nem borotválkozott, nehéz krombi- kabátja kopott, ormótlan magas szárú cipője sáros, nyugalom árad belőle, a holtak közt élő felvértezett- sége. Azt ígérte, hamarosan visszajön. Kint bágyadt napsütés. Festékvesztett faszék, rozzant íróasztal, rajta egyetlen tárgy: előjegyzési naptár. Itt várnak az élők. Az idő n6m mutatkozik, ami tegnap történt, arról holnap álmodnak. A két férfi szótlanul ácsorog. Fivérek. Meztelen gondolataik szégyenlősen megbújnak összezárt szájuk mögött, csupán tekintetük árulkodik a visz- szatért gyermeki megszeppenésről. A vaskályha teteje serceg. Érzelemembólia. — Tehát urnasírhely lesz — mondja V. úr és kivezeti a két férfit a gondnoki irodából. Felvesz a földről egy útjába eső, száraz faágat. Elindulnak. Elöl V. úr mutatja a járást, meg-megérint a faággal egy- egy sírkövet, szétkotorja a sáros faleveleket, tanakodik önmagával. A két férfi követi, lassítják vagy gyorsítják lépteiket, ahogy V. úr diktálja a tempót. A gondnok lefordul a főcsapósról jobbra, a sírok között jár, aztán csaknem a kerítés tövénél a földre mutat. — Talán ... itt. A két férfi egymásra néz. — Nem — mondja a szemüveges. — Jó — válaszolja V. úr, mint aki csak próbára akarta tenni őket — keresünk egy másikat. Megint jó darabot mennek hangtalanul, a földre terített murva lassan elfogy a lábuk alól, elvadult bozótban botladoznak tovább, megdőlt sírkövek, alig észrevehető hantok jelzik az emlékezet fogyatkozását. A szemüveges a zsebébe kotor és megérinti a gondnok kabátujjót. V. úr hátrafordul, elteszi a papírpénzt. Kis kerülőt téve visszavezeti a két férfit a főútra, szinte ráérősen ballag. Hirtelen megáll, tétovázása elillan és határozottan átvág a murván, megiramodik, majd megtorpan. — Ez lesz az — mondja magabiztosan, és két, embermagasságú sírkő közé mutat a faággal. A fekete márvány sírköveken aranyozott évszámok. A két férfi egymáshoz hajol. — Nem — súgja a szakállas a szemüvegesnek — hivalkodóak, ,.. nyomasztanák ... — Jó — egyezik bele a szemüveges, és átöleli a másik vállát —, igazad van — és a fejét rázza. Magyarázatul V. úrnak hozzáteszi: — Ha lehetne ... egy szerényebbet. — Értem — mondja a gondnok rezzenéstelen arccal —, keresünk egy szerényebbet, egy jó helyet A szakállas kijavítja. — Egy helyet — halkan botlanak ki szájából a szavak —, egy helyet ... ami... megfelelő. A februári nap átverekszi magát a szürkeségen, a három férfi árnyék nélkül bolyong. V. úr hosszasan keresgél, a másik kettő elszántan követi, dönteniük kell ma, de nem és nem. Ez túl közel esik az úthoz, ha havazik, tán észre sem veszik az erre járók, rátaposhatnak. Ez meg ... Hol a szemüveges, hol a szakállas rázza a fejét, és V. úr újabb és újabb négyzetméterről takarítja le a faággal a gallyakat, a kavicsokat, a fák megdermedt termését. Végül egy hatalmas gesztenyefa tövében megáll, már nem szól, csak kérdőn néz a két férfira. Azok egymás vállát, derekát ölelik át. Két lépésre mellettük friss sírhalom. A szakállas végre bólint, a másik is igent int. Nézik a földet szótlanul,'mintha most döbbennének rá a végérvényesre. V. úr tapintatosan hátrább lép. — Ez... megfelelő — mondja a szakállas, és mintha csak egy szalmaszálba kapaszkodna, még megkérdi : — Hány éves ez a fa? Nem dőlhet ki?... Az úttól védi, árnyékot is ad. De ha ... kidőlne, a gyökerei kifordítanák a földből... V. úr számol. — Mi van most? A temetőt úgy száz éve létesítették, ez a fa lehet Vagy ... nyolcvan éves — megveregeti a törzsét —, kitart ez ... harminc, negyven évig is. A két férfi ismét összehajol, tanakodnak. A gondnok csendben vár, de a faágat már elhajította. Mondatfoszlányok jutnak el hozzá. — Értsd meg... értsd már meg — hallja —, erre anya is csak azt mondhatná ... hogy jó, vagyis, hogy ... megfelelő. Nézik hát a helyet, a hosszában, széltében három arasznyit, nem lesz az annál mélyebb sem. Azt nézik: elfér-e majd körülötte egy tucatnyi ember, márványtáblát látnak, fehéret, egy nevet rajta, fekete évszámokat, szavakat hallanak, ismerős, megszokott hang formálja: „Igen, gyerekeim ... ez a hely lesz az...” V. úr és a két férfi visszaindul. Az irodában a kávé még forr, bugy- borog, a kályha teteje serceg, ott áll a szék, az íróasztal és a naptár. Arra kell ráírni a napot. Lovak Cs. Kovács László rajzai Téli táj
