Pest Megyei Hírlap, 1988. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 7. szám
1988. JANUÁR 9., SZOMBAT PBfsr « 39KV YEt 7 Deák Mór: Vigyázz! Semmiben úszó fénybuborék a kormányállás az éjszakában. — Volt valami? — kérdezte. — Mi lett volna? — morogta a másik. Majd most lesz, gondolta, amikor egyedül maradt. Majd most lesz. Apja szeme a keserűség ikertallérja. Állj hát a saját lábadra, fizette ki a fiát, én többet nem segítelek. De apám, esett kétségbe, nincs de apám!, és az egyetlen ember, akinek elmondhatta volna, nem hallgatta meg. A ballagást próbáltuk, apám, és a Himnuszt feltették a lemezjátszóra, vigyázzba vágtam magam. Az igazgató rám ordított: ez csak próba, maga álmagyar, eny- nyi a maga magyarsága, mi? kimentem, mondta volna, ha apja kíváncsi rá, kimentem, és jött utánam az egész osztály. Igen ám. de téged kirúgtak, morogta magának az egyetlen lehetséges választ, s hirtelen rádöbbent, hogy apja fejével gondolkodik. Rágyújtott, bekapcsolta a hatalmas rádiót. Körbejárta a kitűzőket, csöndes volt a hajó. Majd nem lesz az, vigyorgott, ahogy összecsomagolt bőröndjére gondolt. Nézze, mondta a férfi, megcsinálhatja a szerencséjét. Maga beszél angolul és jó tengerész. Nekem eny- nyi elég. Mikor lesz őrségben? A tíz-kettes az enyém, felelte, s kicsit élszorult a szíve: hiszen ezzel igent mondott. Akkor váltás után várom a hajómon, nyújtott kezet a férfi. Rendben? „Kossuth rádió, Budapest. Huszonhárom óra tizennyolc perc." A hang elúszott, mire sikerült újra befognia, operaáriákat közvetítettek. „Hazám, hazám, te mindenem ...” Fölállt, kibámult az éjszakába. Az egyik árbocrúdról pislogott rá a hold. „Nézd, mekkora a hold, apa!” „Aludjál. Csicsika.” „Inkább hozzád bújok, jó?” Soha nem értette, miért van a kulcscsontján az a bemélyedés. Akkor jött rá — a gyerek feje Mogyorósi Erika: Kossuth. Lajos ismeretlen levele (1870 táján) Föld s meggyfagyökér bizakodhat így, s tán a horizont ily reménytelen. Virrasztó elmém újra útnak indult — tetszhalott hazám megleli-e még? ★ Nem szerencse dolga, pusztán emberészé, hogy a szabadsággal élni — merni tudjunk; s a század mégis, szellemünk szülője, most kényszerül megtagadni minket. Egyetlen órjás szemfedő a föld. Hazátlan halálfik fönt és alant. Nagyvilág-széles árvaságba döntve valahány nemzet, s polgár mindahány. Veszteségünk, s forradalmunk forradásai kísértenek mondhatatlanul. őrző időben szüntelen fohász: minden március méltatlan marad? • '• -M v • ''•<'•■ ‘■•üTr »'•>, r? BISOiÖli •* > Földben immár egy nemzedeknyi nép, kínpadra gyalázva maradék reményünk; mégse gyávul szemünk tétlen «Íratásra, mert hazúg jelenben is ébren az eszme. Alkonyodom már, de él bennem az élet, és nem tűrhetem, hogy végleg legendává aláztassék a hajdani öröm s akarat. Szánalmas balzsam az emlékezet. Nemhiába volt, kik halálba hulltak, teljes immár bennem a végső bizonyság. A holnap törvénytudói ők — s népek jogának országnagy hite századokba nő. ★ Föld s meggyfagyökér bizakodhat így, s tán a horizont ily reménytelen. Ritkul a szívverés. Fogyatkozunk. Rendelkezz velünk, történelem. Monori Für Dezső: Hogyha (részlet) Ha egyszer meghalok, agyon ne verjetek ócsárló szavakkal, békéljetek inkább, mint az új tavasszal.. 1 Nem érdemiem a szitkot, a jó szót is kimérten, senkinek sem ártottam, hogy az életből kiléptem. A napokban Jelent meg a lapunkban korábban rendszeresen publikált kBits Versek a szerelemről és magunkról című kötetének posztumusz második kiadása, A közölt versrészlettel rá emlékezünk. Köves István: Indulás a repülőtérre Van úgy, hogy a költő azt gondolja, tudna élni máshol, akár pagodában is, hisz végül: itt is csak emberek élnek, jók, rosszak, sőt, ezek szeme tele mosollyal — ám egy ólmos hajnal Phenjanban is ébren leli s hiába hegyek, folyók, kilométerek ezre, valahol a 33. és a 43. északi szélességi meg a 124 és a 131. keleti hosszúsági fok között akárcsak otthon: bámul az utcára bénán, egyedül, nézi a kirakatnélküli sugárút szédítő egyenesét, a kendőbeborult, tipegő lányok nyomában peckesen kopogó katonákat, a kanyargó kerékpárokat, az anyjuk hátára púpozott csecsemők alvó ringását, tömött trolibuszokat, suhanó Volvókat, ezüst Mercedeseket, a kék zubbonyokat és a lila masnikat, a metrólejáratban csoszogó sokszáz tornacipőt s e hajnali balettbemutató karmesterének, a rendőrnő barna botjának kimért, büszke táncát — míg érzi, hátára hült az átizzadt ruha, nem érdemes már visszabú jni, lassan egészen megvirrad, kilobban a láng a csuhcse emléktorony csúcsán, ő is nyújtózik egyet, indul az új nap. udvariasan jó reggelt kíván magában mindenkinek, ellép az ablaktól s mosolyog a gondolaton, hogy tudna máshol is élni, nem csak otthon, de minek Harmadik személyben pontosan odaillett. „Szia.” „Szia” — a felesége lesütötte a szemét. — „Van valakim”, mondta. „Arany mezők, ezüst folyók ...” összecsomagolt mindent, mint ahogy ma is. Meddig lehet visszavonulni? A kávé, amit a séf termoszban odakészített, forró volt, szürcsögnie kellett. Hát neked semmi se sikerül, mondta lemondóan az apja, amikor visszaköltözött hozzá. Feje csontékszerként nyugodott a párnán. Rák, nézett félre az orvos, egy-két hónapja van. Mert élhetetlen vagy, könyökölt föl az apja, s mintha köpött volna: semmirevaló! Ez sikerül, apóm. Ez most sikerül. Elintézhetjük, vont vállat a sze- kund. Indok? Nincs indok, felelte, csak kérem, hogy turnuspihenőkön is hajózhassak. Mért nem akar hazamenni? — firtatta az első tiszt. Baj van? Csikorinak hívnak, válaszolta. Tudom, bólintott a másik. Álmában állandóan csikorgatja a fogát. Hát ezért, mondta, s a sze- kund tudta, vége a beszélgetésnek. „Nem leszek itthon szilveszterkor.” A felesége már akkor sem szólt semmit. „Hol leszel, apa?” „Talán Szibériában. Latakiában. De ha bekapcsolod a rádiót, s énekeled a Himnuszt, akkor énekelhetjük együtt, ahogy szoktuk”. „Hogyhogy?” — csimpaszkodott a nyakába a lánya. „Mert hallgatni fogom én is, és én is énekelem majd.” „A Kossuth jó lesz, apa?” „Jó. Az nagyon jó lesz.” Megcsikordul a foga, úgy néz körül, mint aki álmából riad. Most döbben rá, hogy a felesége és a lánya talán nem magukban szilvesztereztek. Énekelt vajon, szorult ökölbe a keze, hiszen elfelejtette megkérdezni az utolsó találkozásnál, s hirtelen mindennél fontosabb lenne számára a válasz: énekelt? Nem maga mondta, hogy álljak vigyázzba, ha a Himnuszt hallom? Nem maga mondta?! Nem arra tanított?! Apja legyintett. Régen volt, fiam. Mi volt régen?! És maga?! Maga miért énekli még mindig?! Hagyjuk, mondta fáradtan az apja. Nem hittem, hogy még egyszer kirúghatnak ezért. Akkor mért bántott?! Mért került évekig?! Én magamat kerültem fiam. Magamat. „Kossuth rádió, Budapest. Éjfél van, híreket mondunk.” Éjfél, a kísértetek órája, ropogtatja meg a szavakat, pedig csak emlékek kísérthetnek — menekülni minek? Valamivel több, mint két óra, és új életet kezdek — a félelem és diadalmámor egyszerre önti el —, elég volt, még van egy nagy dobásom, látja magát, amint egyre följebb és följebb kapaszkodik, mintha kötélmászás lenne csak az egész: hisz abban jó volt mindig!, gyerek, hűti le aztán magát, hát még mindig gyerek vagyok...? csóválja tétován a fejét, s amikor fölhangzik a műsort záró Himnusz, önkéntelenül vi- gyázzha merevedik, s miközben szemével keresi a hajót, ahol várni fogják, elered a könnye, hiába csikorgatja a fogát, s már tudja, erőtlenül tiltakozik ugyan, de tudja, hogy képtelen rá, s hogy őrségváltás után lemegy és kipakol. A férfi ült ernyedten a pádon, karját lógatva maga mellett, mint egy művégtagot. Ujjai hozzáértek a pad betonlábához, ami langyos volt, még nem sugározta ki teljesen magából a tegnapi mediterrán forróságot. Érzek, állapította meg, és tudta, ez képzavar lenne, ha valóban műkeze volna. A horpadásokban megmaradt az éjszakai zápor nyoma, fémesen csillogva, elszórtan tócsállva a sétányon a felhők közül alázúduló fényözönben. Egyik szemében is elfért volna az asztallapnyi park ájult bokraival, a lavornyi medence a csordogáló szökőkúttal. Egy pazarló alkalmatosság e nem éppen pazar környezetben, gondolta. Olyan valószerűtlen a mai gazdaságosságkereső világban. A férfi kezdte magát úgy érezni, mintha egy jelenet felvételén ülne, valamely szombat estére való tévéfilmben, amit a száraz Martinijük mellé szoktak fogyasztani a hetes munkától elcsigázott emberek. Nézik őt, a kelletlen alakot, aki most költözött el a nőjétől. Mellette a pádon reklámszatyor, ami fehérneműjét, borotváját, vásott fogkeféjét rejti, és itt darvadozik a parkban, mint egy vándormadár. Megkapó jelenet, önkéntelen körbejáratta tekintetét, mintha az őt pásztázó kamerát keresné. Egy lány bukkant elő a bokrok mögül, bokszért vezetve pórázon. Lehajolt, fogai közé kapta a póráz végét és fel tűrte farmerja szárát. Megcélozta a medencét, átszökell- ve a tócsák fölött, mint egy szarvasünő. Mellei meg-meglódultak a feszülő póló alatt, ahogy az eb kidülledt szemekkel, utálatosan szörcsög- ve tompa orrával, húzta-rángatta maga után. Odaértek a medencéhez, a kutya harsogva belehabzsolt a vízbe, majd hátsó lábát fontoltan megemelte és hozzálátott, hogy kacskaringósan rárajzolja névjegyét a medence mészkőszínű falára. A lány meg alátartotta kagylóformájú markát a szökökútból aláhulló kicsi zuhatag- nak és az Így összegyűjtött vizet a szükségét végző kutya hátára csorgatta. Idilli kép lenne egy szombat esti tévéfilmben, rendezgette a férfi vi- gyortól kisiklott arca ráncait, de a lány mégis észrevette. Idegesen megrángatta a pórázt, kisdolgában megzavarva az állatot, és sietve magával vonszolta a sétányon a méltatlankodót. Majd a bokrok fedezékéből visszanyilazott a tekintete. A férfi szívéhez kapott. Ha nem bazsalyogja el magát, mint egy tévébemondónő, a lány nem menekül el, és szerepelt volna még egy kicsit, gondolta. El van rontva a napom, sütötte ■ el a régi patront, és érezte, kezd jókedve kerekedni. Hiszen mi történt vele? Szakított egy nővel, aki órarend szerint felosztotta a napját, őt meg be akarta osztani, hogy betöméssé vele a lyukasóráit. Persze a szerelem időtlenségi állapotban tartja az embert. Főként azt, akinek nincs órarendje. Mint neki. Neki volt ideje, szakított rá időt, hogy legyen. És szeretett volna sokat együtt lenni azzal, akit szeretett. De hiába tette magát szabaddá, ha a nője órarendje rabjává vált. Volt állandó nője, többnyire mégis egyedül járta az utcákat, ment moziba. Vagy ült az emeleti lakásban, fogyasztotta a szűkös oxigént meg a géppapírt és várta a nőt, kulcscsörgést fülelve. A ritka együttlé- tek, beosztott szeretkezések után úgy érezte magát, túlestek egymáson. Barátai próbálták fülébe tenni a bogarat. Biztosan van másik palija is, oltogatták. A férfi fölényesen mosolygott. Ismerte nője időbeosztását. Még egy szerető nem fért volna bele az órarendjébe. Esténként ült a tévé előtt, eszegette a hidegvacsorát, miközben rajta volt a képernyőn üvegszeme. Éjjel, ha nem tudott aludni, nője tágra nyílt szeméből látott kiáradni valami tompán sugárzó kékes fényt, hasonlót ahhoz, ami a tévéből szokott világítani. Furcsának találta ugyan, de erről nem tudtak elbeszélgetni, mert ez megnyirbálta volna az alvásra szánt időt. Nője nem akarta felborítani a bioritmusát A férfinak csupa várakozás lett az élete. Már úgy érezte magát a lakásban, mint egy váróteremben. Reggel, miután összeszedte kevés holmiját, a vasúti menetrend felére a következőket írta rikító irón- nal: Nem akarom lekésni a csatlakozást! Aztán a menetrendet az ébresztőóra alá tette. A nő azt hiszi, meghibbant, és még örülni is fog, hogy nem kell együtt élnie egy habókossal. A férfi ettől a gondolattól végképp feldobódva, hogy nem csinált semmi rosszat, energikusan felállt a pádról, hóna alá csapta a reklámszatyrot, és találomra elindult arrafelé, amerre. Még fütyült is volna, ha. Téli mező Baditz Balázs rajzai Galga mente Szabó Csaba:
