Pest Megyei Hírlap, 1987. december (31. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
1987. DECEMBER 24., CSÜTÖRTÖK Jf ii Flamm János : Költő születik A fiatalember már egy órája hordta a tiszta vizet a fürdőszobából, át az alsó nappalin, fel az emeletre, keresztül a galérián, a hálószobákba. A mester az imént fejezte be a szülők hálóját, és átköltözött a kézi reflektorral és a szőnyegtisztító géppel a nagylány szobájába. A fiatalember bekeverte a mosóport, kiürítette a szennyestartályt, míg a mester rágyújtott, a kézifejjel megtisztította a fűtőtest alatt a szőnyeget, aztán segített a helyéről elhúzni a heverőt és kiöntötte a szennylét a felső WC-be. Levette az ingét és félmeztelenül rákönyökölt a galéria fakorlátjára. A nagylány a nappaliban ült, a fülén Walkman, olvasott. Csinos — állapította meg a fiatalember. Sietve betöltötte a vegyszeres vizet a gépbe és leindult az üres vödörrel a falépcsőn. Elhaladva a lány előtt kihúzta magát s lassan, észrevétlenül engedte ki a levegőt. A hátán érezte a lány pillantását. Mikor megkezdték a munkát, bemutatkoztak, akkor látta azt a bársonyos melegséget a szemében, azóta nem találkozott a tekintetük. Visszafelé a fürdőszobából átvette a teli vödröt arra az oldalára, ahol a lányt ült. A mester már a galéria vastag padlószőnyegén zúgatta a gépet. Nehezen haladt, egész súlyával rá kellett nehezednie a szívófejet tartó karjára, hogy a mély minták közül is kiszedje a megkötött cigarettafüst, lecsöppenő italok szőnyegbe taposott piszkát. Az embermagasságú legyezőpálma faládáját ketten emelték el a helyéről. Két órája dolgoztak megállás nélkül, amikor a háziasszony megelégelve a gép zúgását vagy mert úgy tartotta illendőnek, kávét főzött, itallal kínálta őket. A fiatalember kihasználva, hogy a mester és a háziasszony kényelmesen kávézni kezdett, gyorsan kiitta kóláját, otthagyta őket és átment a nappaliba. — Mit olvas? — szólította meg a lányt. Az levette a Walkmant, ránézett. A megismételt kérdésre megmutatta a könyv borítóját. — A boldog herceg. Ismeri? — Igen — válaszolta a fiatalember és magának is váratlanul hozzátette — én is írok. — Na ne mondja! — csodálkozott a lány — és miket? — Mindenfélét... verset, prózát... mesét Is. — Ügy! Szóval álruhás költőt tisztelhetek az úrban — gúnyolódott a lány. — Bebizonyítaná?! A fiatalember közelebb lépett a fotelhez, őrültség, semmi esélyem — futott át az agyán, de már késő volt. — Ingyen nem teszem, drága ára van. Tudja, a költők kicsit bolondok ... és olykor vakmerőek is. — Tehát?! — ... Egy ... csókért. Csend volt. A lány a fiú mosolygós szemét, a fiatalember a lány ívelt ajkát nézte, s bár fogalma sem volt, mit fog mondani, ha a lány rááll az alkura, azon fohászkodott, hogy a mester találjon valami érdekfeszítő témát a háziasszonnyal. — Rendben — szólalt meg a lány —, de ... rögtönöznie kell!... Arról, amiről én akarom. Például... — és rámutatott a vázára — erről a rózsáról. Meg kell próbálnom — biztatta a fiatalember magát hangtalanul és szüntelenül a lány szemébe nézve, mondatról mondatra továbbfűzve a mese szálát, belefogott. — Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, olyan ... nyolcéves forma. Nagyon szerette a virágokat, közülük is legjobban a rózsát. A pirosat, duzzadó szirmút, a bimbósat. A szobájában volt egy, épp ilyen, mint ez itt. Naphosszat gyönyörködött benne, beszélt hozzá, örömeit, bánatát megosztotta vele. Sok mindent tudott már a világról, azt is, hogy a rózsák nem beszélnek, de bízott abban, hogy az ő rózsája megszólal majd egyszer ... Azzal is tisztában volt, hogy a virágok egy napon hervadásnak indulnak, de ezzel sem törődött. Nem tudott betelni a szépséggel, s hiába érkezett el az a nap, amelyen a rózsa elhullatta első szirmát, nem vett tudomást róla. Sőt, vigasztalta a rózsát. Tudod — mondta —, én nagyon szeretlek, és te örökké élni fogsz. A rózsa a vallomástól nagyot sóhajtott, amitől két újabb szirma hullott le. Látta, érezte a fiú őszinte szeretetét, ezért azon igyekezett, hogy amennyire csak telik tőle, késleltesse elmúlását... Hiába. Egyre gyengült, újabb szirmokat hullatott el, színe megfakult s már csak akkor illatozott, ha a fiú közel hajolt hozzá és megérintette ajkával. A fiú egyre szótlanabbá vált, tekintetével hiába simogatta kedves virágját, rá kellett jönnie arra, érzelme sem elég erős megváltoztatni a természet rendjét... Aztán eljött a búcsú ideje. A rózsa arra kérte a fiút, hogy vigye az ablakhoz. Az megtette — s most én is arra kérlek, nyújtsd a kezed — hívta a fiatalember a lányt. — Az ablaknál a rózsa a következőket suttogta a fiúnak: Tudod, én rózsának születtem, de ezt már meguntam. Minden virág így van az életével, bár ezt nem szokták bevallani. Én elmondhatom neked, mert tudom, mit érzel irántam. Néhány pillanat múlva megszűnők rózsának lenni... Ne szomorkodj! Nem hagylak itt... Láttam, szívesen nézed az ablakodból a kertet, ezért úgy határoztam, hogy itt, a közeledben élek tovább ... az ablak üvegén. Valahányszor besüt a nap, megláthatsz, ha az ablakhoz lépsz ... és mosolyogsz. Érezni fogod a közelségemet, a napsugarakkal együtt én is megjelenek előtted ... Most megcsókolhatsz — mondta a rózsa, s miközben a fiú csókot lehelt rá, megnyugvás töltötte el, hiszen utolsó szavaival erőt és reményt tudott annak adni, aki mindenkinél jobban szerette őt... Hát, itt a mese vége — fejezte be a fiatalember és várakozóan nézett a lányra. Az nem szólt semmit, odahajolt hozzá és összefonta karját a fiatalember nyakán. A mester végigment a nappalin. Nem vette észre, talán nem akarta észrevenni az ablakmélyedésbe húzódó, összesimuló két alakot. Egyébként sem tudta volna megmagyarázni a helyzetet, hiszen azt rég elfelejtette, hogy egy beszédes szemű lány csókja iránti vágy mire nem tesz képessé egy fiatalembert. Aztán a galériáról hangosat kiáltott társát szólítva, hogy jöjjön már, mert nem bírja egyedül visszatenni a helyére a pálmát. Mátyás Ferenc: Betleh emi csillag LIGETI ERIKA ÉRME Bizony, mondanám én Is, hogy feljött a betlehemi csillag, s megszületett végre a Jóság, és levette maszkját a hazugság arca, — ó, mily fennkölt szavakkal hirdetném, hogy a szürkévé unalmasított élet hangját új láz rázza fel, és végre megvívhatja örök harcát, ami élni akar, — a zsoltár hangján énekelném, ha a megpróbáltatás után derűsebb eget húzna fölénk az Idő, a józan érzelmek viszonya, tartós öröme diadalmaskodna, — ASSZONYI TAMÁS ÉRME hittel vailanám, hogy hallani már az üdvözítő parancsot, mely letépi a becsukott ajtókról, és bezárt szívekről a lakatot, hogy fölszabadítsa a föld szánandóit a magány börtönéből, — hogy várom már, hogy a hajnal forró ujjal közt melegedni kezdjen a lélek, s a tiszta levegőben elém jöjjön az elűzött jóságos angyal, s fülembe súgja: valami elkezdődött a földön, ami fényt hoz a sötét ködbe, — bizony, mondanám, hogy eljött a betlehemi csillag, de eladja eget is az ember, s a lábuj.jhegyen járó csöndben belehalunk a hosszú várakozásba. Jehoda János: Úton Póráz nélkül kullog utánad a hűség mit neki köd villogó sok sárga lámpa ugató kerítések tűlándzsa árnya közöny a töviskoszorú rügyén dűlőjárdák csapásutak csalándűnék tántorgó árnyak holdudvarában sarki korcsmák lépcsőin kiöntött ürgék fogdmege gyéreidé csaholása a szagramenők kóbor bozótnásza lerágott csontok a sárrögök rücskén — kullog utánad körmei benőtt tüskék szeme vérben csomókban káka a háta ótvar az orra láza a háza kiugró bordája megannyi karóütés farkát sem csóválja hol már vakkantása a kisípolt tüdők havasi kürtjén és csak baktat itt kullog utánad kergetheted szóval kővel — mindhiába utánad hozni a világ összes nyűgét követ négy égtájba — kutyafűért Tornay Mari: Sztaravoda ha jön Aranyvirág a daróc remete hegy völgy ösvény útján fehér szamarával körül szelíd zsoltár úszna ezer madár gyökér-kezében som kökény virágkehely jön szokott derűsen a téli só miatt a lengő szakállú öreg mezítlábast skanzen-mutatványnak ne higgyétek kérlek ha szól rekedt hangján illőn köszöntsétek nyújtsatok feléje friss forrásvíz-kupát hajlott hátán riadt madaraink ülnek M i van odakinn az űrben? Ezt kutatták a hajdani asztrológusok; ezt kutatják ma is a csillagászok. Meg az asztronauták. Már emberlátta a hold felszíne és a föld környéke. De mi van távolabb? Meddig jutunk el, s miféle titkok, talányok, legendák válnak hirtelen egyszerű valósággá? Az a gyanúm, hogy mindaz, amit misztikusnak ismertünk és hittünk, előbb-utóbb tudományos tény lesz, persze némi formai módosulással, de ugyanazzal a lényeggel. Most éppen arról olvasok, hogy manapság mekkora az a táv, amit kifürkészhet az ember. A Magyarország című hetilap közli a Frankfurter Rundschau cikkét: Mezger professzor, a bonni Max Planck Rádiócsillagászati Intézet igazgatója beszámol a rá- diómennybolt megfigyelésének új eljárásáról. A régebbi gyakorlattól eltérően most egyszerre több, a föld különböző pontján elhelyezett rádióteleszkóppal vizsgálják az eget. A mérési adatokat magnetofonszalagra rögzítik; ezekét az intézet komputere értékeli. Szakonyi Károly: A VLBI-hálózat VLBI — Very Long Baseline Interferometry — a módszer neve (igen hosszú alapvonalú inter- férencia-mérés). Nem akarom részletezni a cikket; lényege, hogy az előző teleszkópos vizsgálódástól ez a mostani óriási mértékben különbözik. Mezger professzor megemlíti az effelsbergi százméteres távcsövet; azzal bizony csak annyira lehetett látni a rádiómennyboltot. mint puszta szemmel az éj csillagait. Ám ezek a mostani — Amerikától át a Szovjetunióig elhelyezett VLBI-hálózatok egy-egy gigantikus teleszkópot helyettesítenek. Az egy pont megfigyelésére irányított távcsövek összességükben hatalmas átmérőjű lencseként szolgálnak; kedvező esetben — közli a cikk, s meg is magyarázza a feltételeket — ez a nagyság megfelel a föld átmérőjének. „így a rádiócsillagászok még részletek megfigyelésére is képesek olyan rádióforrások magodban, amelyek számunkra a jelenleg belátható világ peremén, földünktől 15 milliárd fényév távolságra vannak.” A tudósok figyelemmel kísérhetnek tizenötmilliárd évvel ezelőtt lejátszódhatott eseményeket. Ami ma a teleszkóp lencséjén látható, amit a Max Planck Intézet komputere értékel, az a messze-messze múlt üzenete. Az ember beleszédül. Hiszen akkor — jut menten eszembe — innen, tőlünk, a bolygónkról távozó képek is felfoghatók lehetnének Valamely távoli VLBI-hálózat állomásán! S akik fognák azokat, micsoda eseményeket, az események micsoda részleteit láthatnák! Mi mindent az ősidőkből,, de különösen az ember historikus múltjából! Valamennyi jeles cselekedet és valamennyi hitvány tett ott száll a fénysebesség szárnyán a határtalanba. Ne örüljön hát senki, aki abban bízott (vagy bízik), hogy a fel nem rótt, mert eltussolt bűnök — s velük a felróttak is — elemésztődnek az idő messzire hömpölygő ködében. Búsulni pedig nincs oka annak, aki a becsület és az igazság befedett bizonyítékait végképp veszendőnek vélte (vagy véli). Alighanem semmi sem törlődik el az idő és a tér végtelenjében. Persze tudom, nem valószínű, hogy a közel-távolban létezne egy értelmes lényektől lakott bolygó. Így hát perceink, éveink, századaink és évezredeink felfoghatatlanul száguldanak, de eljátszom a gondolattal: a tudomány — hiszen mire nem képes? — egyszer csak előrukkolhat egy olyan jelfogó-hálózattal, amely nem a rádiómennyboltról sugárzott képeket értékeli, hanem a földről kibocsátottakat téríti visz- sza, akár 15 milliárd fényév távolságból. A történtek részleteinek alaposabb meg- és felismerése végett Mindez a fantázia játéka. Vagy mégsem? Ha békés idők járnak a tudományra, talán még ez is lehetséges. Oláh János: Téli utazás Tél van. A fás liget, és csendben a mező hószínre meszelten, és túl a tó még érintetlen vár valamit. A fehér csöndben a Nap vakít. Mint újév reggel ébredek föl: mészszagú csönddel a szél pöröl, nyakamba hinti havát. Szemem ablakain ki- s bejár velem valami kinti, nem ismeretlen, de az a jó, nem is ismerten únt, baktató csönd, nyugalom. Semmi se rebben, se rajz, se fák, türelmem csöndben így száll tovább tág-érintetlen világba, hol álom-kegyetlen fény zakatol. A maró vízben ezüstforint, egy piros alma. Vár odakint az ólak malma, s fölkelepel. Mint Don Quljotét, lassan emel. A felhő csücskét nagymama-kéz köti csomóra, hárs-szagú méz csöppen a hóra, akár a nyár. Krumpli parázslik, visszatalál íze a számig. Kapaszkodom, ledob, hiába, a szélmalom lisztlepte vászna. Kovács József: Nomádok Hová ifjúságunk, bazalt-csöndek, éden! ragyogású lét? Sehol gyerekkorunk, gödör-hazák, pokolba, hová? Hová szelíd állatok, s te, szárnyadat suhogtató madár? S ti, férfi és asszony, hová? Hol van ében édesapánk, merre van vadrózsa édesanyánk? Szivárványos emberpár: fogad közt csüngünk Magyarország.
