Pest Megyei Hírlap, 1987. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-08 / 186. szám
lteli AUGUSZTUS 8., SZOMBAT Msrr jr Mn,* n l\Aa egy éve A közelmúltban közöltük lapunkban — őbujLl dai, Zichy-kastélybeli gyűjteményének meg/ 1 nyitása alkalmából — Victor Vasarely művének reprodukcióját. Most is ezt tesszük, arra emlékezve, hogy tavaly, az első magyar Forma—1 nagy- díjnak ajándékozott egy saját maga tervezte zászlót. Vega v M; a ö’J vté; Flamm János: A csodának el kell jönnie Amikor megláttam a combtövig begipszelt lábú. mankós fiatalembert, csaknem felordítottam a meglepetéstől. Ez nem lehet igaz! Tévedek — gondoltam. De nem! Ö az. A jobb láb. ez egészen biztos, és a homlokán, meg az arcán a két forradás. Kétségtelenül ő. A nyár elején láttam először. Nem engedte, hogy segítsek felszállnia a buszra. Elsőnek a bal lábával lépett föl, aztán bal kezével felhúzta fél testét, majd félcombban csonkolt jobbját^ s mankóval megtámasztott másik testfelét tornázta föl lépcsőről lépcsőre. Megváltotta a jegyet, s bár a busz nekilódult, egyensúlyát megtartva elbicegett a busz közepéig, és hátával a vászoncsuklónak dőlve megállt. Több hely is szabad volt, de én sem ültem le. Álltam mellette, nem tolako- dóan. de készen arra, ha megszólít, ne essen nehezére. Megszólított. Cigaretta- és alkoholbűzt árasztott a lehelete. Letegezett, mint egy régi ismerőst. — Szevasz! Te, ne haragudj, de nézd már meg, légy szíves, jó lesz-e ez a strandra? — és felém emelte jobbjában a necchálót, amiben kevéske holmija mellett egy barna flakon is volt Megnéztem. Kínos eredményre jutottam, de válaszolnom kellett. — Hát ez öregem ..., ez bizony barna bőrfesték, nem napolaj — mondtam, és azt vártam, hogy vad átko- zódásba kezd. Felnevetett. — Micsoda?! Bőrolaj?! Most vettem, itt a bazárban... Ez marha jó!... — és úgy kacagott, hogy vele nevettem én is. Együtt szálltunk le. a segítséget is. mét elhárította, aztán hosszasan beszélgettünk a helyi csapat feljutási esélyeiről, de.amikor meghívott egy italra — mivel a strandolás, legalábbis részére, már úgyis dugába (Jolt—..'elköszöntem, tőle, Tomi, azt hiszem, így hívják. — Tomi — szóltam önkéhtelenül utóba. Ümiht'eszembe jü’tóttá neve,’de magam sem hittem a fiatalember azonosságában, sokkal inkább abban, hogy tévedek vagy képzelőMatúz Gábor: Hm... csak Az aprócska tó egészen véletlenül, egyik nagy példányszámú képes hetilapunk színes riportja nyomán lett ismertté. A közeli városka határát jelző tábla- utáni kereszteződésnél kell lekanyarodni bdira, rövid szakaszon még tart az út aszfaltburkolata, majd keskeny, szárazra taposott ösvénnyé szűkülve vezet a tóhoz. Országos tiyiilvánosság elé kerülése következtében szükségessé vált környékének bizonyos mértékű civilizá- lása, melynek kezdetét az első pecsenyesütő és hulladékgyűjtő felállítása jelentette. Melléjük büfé települt, alkalmi árusok vertek állandó tanyát, megindult az „élet”. Egyre távolabbi vidékekről érkeztek a kikapcsolódni vágyók, s a terület komfortfokozatának emelkedésével mind többen döntöttek úgy, szabadnapjaikat ezen a szép, nyugodt helyen töltik. Két év múlva komolyra fordult a dolog, az illetékesek már a parcellázás gondolatával játszadoztak. Aztán valamelyik tanácsülésen a napirendi pontok között ott szerepelt a téma megvitatása. Örömteli, gyors határozat született arról, hogy a tó körüli földek egy részét Isimérik és eladják. A megyénél senki nem próbált érveket felhozni a tervvel szemben, nem ellenkezett, a „csodálatos’* az: még pénzt is adtak! Szervezetten, gyorsan, a határidőket tartva készültek a nyaral ók... Szombat esti nagy szalonnasütések, halászléik, „normális”, békés borozgatás ... kellemes emlékek vontak halványkék ködöt a tájra. A gondnok — ő gondozta, felügyelte a vizet — vette észre elsőként, nincs minden rendben a rábízott tavacskával, és egy reggel arra ébredtek, hogy a nyálkás tajtékot verő víz piszkoszöld felszínén döglött halakat dobál a szél. Megrémültek. A helyi szervek mellett tehetetlenül állt a megye, az ország. Biokémiai vizsgálatok nemsokára kimutatták, a tó oxigénellátása megszűnőben van, néhány hát alatt teljesen elpusztul benne az élet. Tiltó táblákat vertek a főidőé, Fürödni TILOS!, Horgászni TILOS!, „kicsit” hazudtak a köd élvezők, állatták magukat, közben a tó lassan mozdulatlanná merevedett. Szótlan ember tűnt fel ez idő tájt, semmi különös, szürke, talán még egyszerűbb. Lejárt a vízhez, éjszakánként valamelyik elhagyatott ház kertjében húzódott meg, korán kelt, korán feküdt. Sétált a parton, homlokán összeráncolódott a bőr, töprengett. Néha leguggolt, óvatosan a víz fölényéit — nem ért hozzá, csak zongorázó ujjal tükörképét nézte. Tegnap rendkívül elegáns öltözetben ballagott a tóhoz. A helytől valami buta indítékú hagyományápolás folytán elszakadni még nem tudott turisták közül sokan megálltak, figyeltek. A férfi levetette zakóját, megfontolt, precíz mozdulatokkal felgyűrte fehér ingének ujját, megigazította nyakkendőjét és lehajolt. Furcsa, pénz formájú kavicsot vett a kezébe, félig hunyt szemmel méregetni kezdte, majd visszarakta. Másikat emelt fel, hirtelen a tó felé dobta, arca egy pillanatra mintha kisimult volna, elmosolyodott. döm, vagy egyszerűen megbolondultam. Egy csonkolt láb, amit begipszeltek! Mi ez, ha nem őrület?! ő volt az. Megfordult, rám nézett és köszönt. — Szevasz! — Szevasz! Hogy vagy? — csúszott ki a számon, de már késő volt. Bizalmasan közelebb hajolt. Most csak- a cigaretta szagát éreztem. — Szépen javul — mutatott a lábára t— ■ járógipsz. Még három hét, és megint minden a régi! Érted, öregem? Minden a régi lesz! Szótlanul álltam, de arcomon képtelen voltam uraikodni. — Ha van egy kis időd, gyere! Itt a közelben egy játszótér, elmesélem. Kora ősz volt, délután, napsütés, és ráértem. A téren kisiskolások szedegették a kavicsokra hullt vadgesztenyét, nem messze tőlünk nyugdíjasok kártyáztak, sakkoztak, és mi ültünk egy pádon ebben az idilli környezetben, mint két meghitt ismerős, hogy' eltöltsünk fél órát. — Mentős voltam, ápoló és jártam egy nővérkével, Évának hívják. Illetve még nem jártam vele, csak szerettem volna járpi vele — kezdte Tomi. — Rátarti lány volt, igaz, volt is mire. Az semmi, hogy szép és jó alakú, de annyi melegség és jóság sugárzott a szeméből, hogy azt nem bírtam elviselni, anélkül, hogy bele ne piruljak. Voltál már szerelmes? Tudod; amikor az ember semmi másra nem tud gondolni, s ha csak néhány pillanatra is elkaiandozik a gondolata, már úgy érzi, vétkezett. Azt hittem, reménytelen, és elégedett voltam, ha csak láttam, ha a hangját hallottam. Aztán észrevettem egy szikrát a tekintetében, tudod, megérezni azt, ha valami csak neked szól. Mindent, mindent odaadtam volna az életemből, cáak viszontszeressen. Még arra is gondol? . tam, hogy ha még kellene .halnom, azt is vállalnám, ha az ő kezét erezhetném az utolsó percekben a melí lemen. a szívem' fölött. Csoda történt, egyre többet beszélgettünk, és kiderült, hogy hónapok óta figyel, tetszik neki a jókedvem, a vagány- ságom, és igen, titokban ő is szerelmes belém. Képzelheted azt az egymásra találást. Nem telt el sok idő és odaköltözött hozzám a nővérszállásról az albérletbe. Már egy hónapja éltünk együtt, amikor az egyik téli reggelen megcsúsztunk a kocsival. Iszonyatos volt. Éva éppen műszakos, és engem bevisznek félig holtan. Éjjel-nappal mellettem volt. Aztán otthon is. Mindent megtett, igazán mindent. És mégis, vagy tán éppen ezért? Egyre inkább azt éreztem. hogy szánalomból teszi. Veszekedtem. nem szólt vissza. Inni kezdtem, mindegy volt, hogy mit.1 Még ezt is bírta. Kínoztam, gyanúsítottam, vádoltam. Tudom, jobb lett volna, ha bent a műtőben, kezével a mellemen meghalok, és ezt megmondtam neki. Aztán nem birta tovább. Elköltözött. Azt mondta, azért, mert iszom, és nem hiszek neki, de én azt vágtam a fejéhez, hogy a lábam miatt, mert szerencsétlen és tehetetlen nyomorék vagyok. Amikor elment, megnyugodtam egy rövid időre. Talán egy. hónap ja különös álmom volt. Fájt a lábam, a hiányzó lábam, ő ott ült az ágyam szélén, fogta a kezemet és azt mondta: „Meglátod, meggyógyulsz, és minden olyan lesz, mint régen!” Reggel előszedtem a protézist a szekrényből, felkötöttem és megpróbáltam mankózni vele, először otthon, majd az utcán. Két hét után elbicegtem a traumatológiára, a régi haverokhoz. Először tiltakoztak, hülyének neveztek, mondtam, hogy csak egy kis balhéról van szó. Azt hitték, visszatért az életkedvem, és kitaláltam egy jó bra- hit. Begipszelték a műlábam. Azóta így járok, igaz, olyan helyekre, ahol korábban nem ismertek. És akár hiszed, akár nem, sok minden megváltozott. Az emberek szemében nem látom a sajnálatot, egy lábtörés hétköznapi eset, megtörtént, meggyógyul. Kijárok ide a térre, az öregek közé, ultizni, sakkozni, a kissrácok megállnak mellettem, megkérdezik, hogyan törtem el, és én kitalálok egy mesét nekik, elbeszélgetek a babájukat sétáltató mamákkal, hülyéskedek. mint régen. Igen, egy begipszelt láb majdnem olyan, mint egy ép, nem érdemel szót és nem iszonyodnak tőle. Esténként, éjszakánként félálomban érzem, hogy van, hogy viszket egy régi seb helye a sarkamon, néha meg az jut az eszembe, hogy Éva szerelméért az életemet, is odaadtam volna, de csak az egyik lábam kellett. Amióta begipszeltek, nem iszom. így akarok találkozni vele, azt akarom, hogy lássa, gyógyulok. 'Hogy meghökkenjen, mint ő te, hogy sírjon vagy nevessen rajtam, mindegy; de Vegyen megint észre. És együtt leszünk, úgy, mint régen. Meg fogok állni a lábamon, a két lábamon fogok állni, mert ott lesz mellettem. Elhallgatott. Én is hallgattam. Azt nem mondhattam neki, hogy a csodákban már régen nem hiszek, bár ki tudja, talán a szerelem az egyetlen, ami még csodákat is tud tenni. Szótlanul elszívtunk még egy cigarettát, és elköszöntünk egymástól. Tomi felállt és odabicegett a szomszédos kőasztalhoz, az ultizókhoz. Az öregek helyet szorítottak neki, és hiszem, irigyelték is a begipszelt lábú fiatalembert, aki néhány hét múlva már nem lesz közöttük, mert meggyógyul, dolgozni és járni fog, nem úgy, mint ők, akik az öregségből már nem tudnak kigyógyulni. Törő István: Cipelem Sodornak a nyár csillagzatai, a rózsák lángvörösek, lelkem forgószél görgeti, s érzem, ahogy a mező csöndje reám kicsöppen, tudom, szemem világító bokrétái napfényre áhítoznak, megölelem a csupaszív kerteket, s örök tüdőm: a fákat, szerelmet hajt szét a vér ereimben, belőlük élek, a nyurga dombok felnőttek ifjúkoromig, s most már tudom, mint anyám mosolyát, halálig cipelem őket — csaló még ez a mérleg, vadolajfák virágai, akácillatok súlytalan időben repítenének, mert amit bejártam lehúz, álom porát rugdalom szét, s hallom szívem zakatolását, folyók szelíd hullámzását, a nyár közeledő felhőjében „erősödni az örök percegést. Stridio—2
