Pest Megyei Hírlap, 1987. július (31. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-11 / 162. szám

2 Wvc7PPmmH^ ■ui Kjr£WWt€m 1987. JULIUS 11., SZOMBAT Hivalkodó paloták, csúfoskodé bódék A zsűri nem hatóság, de... '„Baklövések sorozatát köve­ti el Az alaprajz elavult, az épület szerkezethibás, ráadá­sul a jelölések is pontatlanok. Ez a terv egy fakezű munká­ja. Egyáltalán, hogy kaphatott diplomát?" Ilyen és hasonlóan lesújtó véleményeket sajnos gyakor­ta fogalmaztak meg az elmúlt év során azok a zsűrik, me­lyeknek tiszte, hogy a megyé­ben magánerőből épülő csalá­di és hétvégi házak terveiről véleményt mondjanak. Az öt építéstervezési szakértői bi­zottság tagjai elismert szak­emberek: egyetemi tanárok, gyakorló tervezők, építésható­sági dolgozók. Hétezer be­adott munkát néztek át, de azok húsz százalékát kényte­lenek voltak elutasítani, s igen magas az átdolgozásra, hiánypótlásra ítélt tervek szá­ma is. Voltak összefonódások Az Építésügyi és Városfej­lesztési Minisztérium tavaly július I-jétől hatályos rende­let« országszerte kötelezte a megyei tanácsokat e bizottsá­gok létrehozására. Az intézke­dés alapvetően azt szolgálja, hogy végre környezetbarát le­gyen a tervezés, beleértve ab­ba a kor színvonalának meg­felelő építészeti megoldáso­kat. Más kérdés, hogy az or­szágos építési szabályzat kis­kapuin ismerősként ki-be jár­nak a tervezők, sokszor éppen az építtető sugalmazására. Mert az emberek úgy vélik, magánügyük: pénzükért hival­kodó palotát akarnak, avagy csúfoskodó bódét. A magánter­vező meg úgy van vele: ha nem teljesíti megbízója igé­nyeit, elmarad a jövedelme. A zsűri azonban nem hatóság, ők csak a szakvéleményüket adják, s csupán az általuk el­utasított terveket látják vi­szont, az átdolgozásra, hiány­pótlásra ítéltek további sor­sáról dönteni már a helyi ha­tóság jogkörébe tartozik. Havass Imre, a megyei ta­nács építési osztályának he­lyettes vezetője maga is részt vesz a rendre változó össze­tételű bizottságok munkájá­ban. öt kértük meg a tapasz­talatok összegzésére. — Elöljáróban azt kell tisz­tázni, miért mindig másokat kérünk fel a zsűrikbe — szö­gezi le. — Nos kezdetben az a vád ért, hogy Budapesten nem lehet eldönteni: az adott épület illik-e, mondjuk, Rác­keve bizonyos utcájába és er­ről miért éppen egy váci ter­vező mond véleményt. Először arra gondoltunk, minden na­gyobb területnek tegyen ál­landó zsűrije. Végül elvetet­tük a javaslatot, éppen az is­meretségen alapuló befolyá­solhatóság miatt, meg azért is, mert a megye nem minden pontján azonos az építési kedv. Pártatlan bizottság fel­állítása a cél, amelynek azért módja van vitás esetben el­látogatni a kérdéses telepü­lésre. Sorsolással döntünk ar­ról is. hogy kinek a tervét melyik bizottság tárgyalja. — Nyilván nem véletlen ez a korrupciót kizárni igyekvő magatartás. — Tudtuk, de az elmúlt esz­tendő meg is erősítette felté­telezésünket, hosy bizonvos településeken voltak összefo­nódások. ennek köszönhetően sajnos tucatszám készültek egyazon kéztől, rossz tervek alapján, borzasztó épületek, míg mások aliig-alig jutottak lehetőséghez tehetségüket bi­zonyítani. Időközben elkészült a tervezők új névjegyzékbe sorolása. Ez az ügy is kavart kisebb vihart, mert szigorod­tak a követelmények. Egyér­telműen deklarálva van, mi­iven szakkénzettsévpel és sva- korlattal. müven jellegű mun­ka végezhető és az is, hosrv a tanácsoknál foglalkoztatott énítészek működési területü­kön nem vállalhatnak manán- tervezést. Ez utóbbira is akadt eddie szép számmal példa a megyében. — Milyen a zsűrik megíté­lése az építtetők, a tervezők és a hatóságok szemszögéből? — Kezdetben mindenki azt hitte, újabb bürokratikus fó­rumról van szó, mely sorom­pót állít az ügyintézés elé. Ha­mar kitudódott, hogy a bizott­ságok egy héten belül meg­küldik a szakvéleményt, s ha ezt a szoros határidőt tavasz­tól már nem is tudjuk tarta­ni, azért a rendeletben előírt 30 napot sem kell kivárni. Ez a tény nyilván döntő a meg­ítélésben, noha a kép megle­hetősen vegyes. Mert tisztelet a kivételnek, de nem a terve­ző küldi postán vagy hozza személyesen a dokumentációt, hanem az építtető jár el a sa­ját ügyében, pedig ez nem az ő dolga. Így aztán hétfőn, szer­dán és pénteken leginkább az SZTK folyosójához hasonlít­ható a látvány, még szeren­cse, hogy a várakozás nem vesz igénybe órákat. Több ezer építtető közül egyetlen pa­naszkodott, mert véletlenül el­kallódtak a papírjai. — Ha már szóba hozta a zártkerteket: talán ezzel a kreált kategóriával van a leg­több baj, ezeken a területe­ken létesültek a bódévárosok. — Így van, noha a problé­ma gyökerét mélyen kell ke­resnünk, megítélése nem egy­értelmű, mégis elgondolkodta­tó. Véleményem szerint egy magára kicsit is adó telepü­lésen csak kül- és belterület van, mint például Visegrádon. Ám évekkel ezelőtt a legtöbb helyen engedtek az állampol­gárok nyomásának, annál is inkább, mivel kívánságuk ta­lálkozott a helyi termelőszö­vetkezetek és a tanácsok anya­gi érdekeivel, a földhivatalok pedig szentesítették a dolgot. A tsz-ek a földek művelésé­nek gazdaságtalanságára hi­vatkozva felkínálták azokat a tanácsoknak parcellázásra, ahol ebből bevétel származott. Persze nem mindenütt gazda­godtak meg belőle, mert fil­lérekért kótyavetyélték el, de az állampolgárok jól jártait. Az egykor minimum 417 négy­szögöles területek többszörös haszonnal zsebszerződések alapján aprózódtak tovább, így ma a zártkerteket nadrág szíjparcellák alkotják, rajtuk a 30 négyzetméter nettó alap­területű házzal, mely csak az engedélyen szerepel gazdasági épületként, s valóságban nya raló. Evek óta tanúi lehetünk annak, hogy az OÉSZ kiját Szásával miként lösz a méreg­raktárból konyha, a gyümölcs­tárolóból nappali és a szer- számoskamrából háló. S ha valaki nagyobbat akar fogni, az épületet alápincézi, a tető­teret beépíti, s máris kész a keskeny földdarabot őrto­ronyként vigyázó vityilló. Mellette a domboldalban a la­pos tetős faház, ugyancsak két szinttel, az egykor nyitott te­rasz beüvegezve, hullámpalá­val fedve, és variálhatjuk to­vább az elrettentő példákat — válaszolta Havass Imre. Két atíátdl mentesülnek Érthető, hogy a lakótelepi ember a szabadba vágyik, magyarázható tulajdonszerzé­si törekvése, a kerti munká­ra való igényé és minden egyéb, de ki-ki maga döntse el; milyen pihenést nyújt az a ház, ahol karnyújtásnyira ordít a szomszédok rádiója más-más adón, és sorol­hatnánk még a bosszúságok forrásait. Az emberek előbb- utóbb vízért, villanyért, útért és szemétszállításért kopogtat­nak az illetékes tanácsnál, s mert az nem bírja fedezni a költségeket, megalakulnak közműtársulások. Újabb forin­tok, szaladgálás engedélyért, munka a kivitelezéskor, s mi­re lehetne öntözni, életbe lép a vízkorlátozás. Ha megvizsgáljuk a megye településeit, azokon a vidéke ken van állandó gond, ahol nagyok a zártkerti területek. Az emberek meg nem értik, miért nem kapnak vizet vagy áramot a pénzükért, csak ar­ra nem gondolnak, hogy a tra­fóállomás például állami be ruházásban valósul meg. Arról meg már végképp nem szól a fáma, hogy a zártkertek tu lajdonosai pillanatnyilag men tesülnek az üdülőhelyi díjtól és a nem lakás céljára szol­gáló építmények adójától. Akad azért jó példa is, egye­bek között Pilisvörösváron, ahol egy régi magtárat ala­kítottak át szépen, másutt az ódon présház őrzi az építésze­ti hagyományokat, a tulajdo­nos mai igényeinek csorbítá­sa nélkül. Építtetői, kivált ter­vezői igényesség kérdése, hogy a családi ház vagy annak te­tőtérbeépítése csakúgy, minta hétvégi üdülő a tájba, a la­kókörnyezetbe harmonikusan simuljon. Mindez csak akkor vihető következetesen végig, ha az építész ténylegesen is­meri a területet és nem úgy­mond lábon tervez. A visszaélés ellen Egy szó, mint száz: a zsű­rik szigorának köszönhetően esztendeje egyértelműen ja­vult a megyei tervezés minő­sége. Sikerült megszüntetni jó néhány visszaélést, eltűntek a vadászterületekről a legtehet­ségtelenebbek, kezd visszaszo­rulni az iparszerű tervezés, de a következetesség a továb­biakban sem nélkülözhető. Mert mit tudhat a település­ről az, aki a bizottság kérése ellenére nem mellékel a terv­hez a környezetről rajzi áb­rázolást és fotódokumentá­ciót? Milyen ott a hatósági munka, ahol nem vezetik rá az adatlapra, hogy az adott terület milyen építési övezet­be tartozik, s hogy néznek ki a telekhatárok? Miért nem lehet minden földhivataltól olyan helyszínrajzot beszerez­ni, mely utcaképet ábrázol? Végül, de nem utolsósorban: elegendő indok-e a helyi ha­tóságnak megváltoztatni a zsűri döntését azzal, hogy a szomszédos épület ugyanolyan, mint amilyet most nem enge­délyeztek? Sőt: legalább any- nyi múlik a kivitelezésen, mint a tervezésen. Az utóbbi kordában tartására pillanat­nyilag nagyobb az esélyük. A kivitelezés ellenőrzésére azon­ban még nincsenek meg min­denütt a személyi feltételek és a ■ szankciók adta garanciák. Fazekas Eszter Talán a minősítő vizsga segít Nem rajtuk múlik a jövőjük Bizonyíthatóan elismerték a munkájukat A cigány népzenét játszó pomázi zenekar első díjat nyert a népcsoport részére rendezett Ki mit tud? hagyo­mányőrző kategóriájában. Most kell eldőlnie annak, hogy ki mit tud segíteni a közösség­nek. Mivel nem indult be a szekerük tavaly sem, amikor pedig második helyezést ér­tek el, nincs okuk a derűlá­tásra. Az együttes három évvel ez­előtt alakult. Tagjai oláh-, lo­va ró- és szinti cigányok le­származottai, akiknek szülei, nagyszülei Jugoszlávia terü­letén éltek közvetlenül a Magyarországra településük előtt. Ennek megfelelően szerb hangszereket használnak, ame­lyeket az egyik tag, Kun La­jos készít. Nem azt a zenét játsszák, amit a nagyközönség — té­vesen — cigánymuzsikának nevez. Mellesleg nem hajlan­dók arra, hogy vendéglőkben lépjenek föl. Lehet, a kívülállók nem ér­tik pontosan, hogy miféle se­gítségre van szüksége a po­mázi közösségnek. Hiszen ép­pen hogy ünnepelnie illenék most, amikor bizonyíthatóan elismerték a munkáját! Csak­hogy ez a nyeremény önma­gában nem sokat jelent. Az előadóművész ugyanis játszani akar. Nem hihető, hogy ennex a kitűnő muzsikus csapatnak — akár más elveszőfélben lé­vő, pódiumra termett előadó­nak — a reklámozása, szere­peltetése megoldhatatlan. Meg kellene találni az utat az Or­szágos Rendező Irodához, a Filharmóniához, netán vala­melyik menedzserirodához. A pomáziak produkciója kedves, tartalmas színfoltja lehetne egy esztrádműsornak is. Vállalkozó kerestetik. A fe­lelősség megállapításának módja nem ismeretes, de ér­telme sem lenne ilyenféle eről­ködésnek manapság, hiszen tucatszámra ismerünk olyan tehetségeket, akik a legkülön­bözőbb okok miatt nem vi­szik semmire. Alig hiszem, hogy az Orszá­gos Cigány Tanács vagy a Ma­gyar Cigányok Kulturális Egye­sülete, akár a Pest Megyei Cigány-Koordinációs Bizottság sokat tehet az együttes érde­kében. De az említettek és más, közművelődésben dolgozó szak­emberek összefogásával meg­oldható lenne ez a gond is. Az elmúlt évben is megkeres­Magyar József, Gertner Márton, Magyar János és Kun Lajos Magyar Jánost beválasztották a Pest Megyei Cigány Tanács­ba hették volna a Magyar Rádió zenei főosztályát, hogy meg­hallgatást, felvételt, „zésítést” (többszöri adásra alkalmasnak ítélt szerzemény) kérjenek a zenekar számára. Tudomásom szerint ez nem kerül pénzbe. Mégis tenni kellene valamit a pályakezdőkért ettől a hoz­záértőktől mentes, nyerészke­dőkben gazdag előadóművész­közvetítő rendszerben. Azo­kért, akik megérdemlik a se­gítséget. Reméljük, hogy a kö­zeljövőben sorra kerülő hiva­tásos minősítő vizsga jó irányba mozdítja majd a kö­zösség szekerét. Csakúgy, mint a pomázi művelődési ház gondos támogatása. Lakatos Menyhért fró je­gyezte meg egyszer: nem az a baj, hogy kevés a cigány ér­telmiségi, hanem az, ha kevés az értelmes cigány. íme, egy közösség, amelyik pontosan tudja, hogy mit akar és mi ért. Ám az érvényesülésük nem* (csak) rajtuk múlik. Sz, Z* Falukutatók Nyolc nap is több a seiusniné Dús termésű, a tikkasztó hőségben is árnyat adó cse­resznye- és meggyfák szegélyezik az utcákat. Az árok­partokon és a kerítések mentén mindenütt virág nyí­lik, a füvet gondosan lekaszálták. Ügy lep meg a lát­vány, mintha először érkeztem volna ide. A véletlen úgy hozta — vagy tán nem is véletlen, hogy az idegent is vonzó, az egész falut megmozgató események nem a legnagyobb dologidőben esnek meg —, hogy mindig zord télben, borongós őszön, vagy esős-latyakos kora tavaszon jártam Zsámbokon. A harmincas években in­dult meg az országjárás, a za­rándoklat a népsors felé — ír­ja Féja Géza. S ez a — esz­mei-ideológiai szempontból sokszínű — falukutató moz­galom gyorsította meg a népi írók csoporttá szerveződését, s ihlette az olyan műveket, mint Veres Péter Számadása, Illyés Gyula Puszták népe, Erdei Fe­renc Futóhomokja vágj' Ko­vács Imre Néma forradalma. S ugyancsak e lelkesület indí­totta útiára azt a kiadói vál­lalkozást, amelynek első kö­tetében — Féja Géza Vihar­sarokiában — a következő elő­szó olvasható: „Az Athenaeum felkérésére tíz kitűnő író és szociográfus vállalta a feladatot, hogy be­járja az országot és tíz kötet­ben a magyarság életének, s e súlyos élet nagy problémáinak hű kévét tárja a művelt olva­sók elé. E kötetekben megle­pődve döbbenünk rá, hogy országunkat és népünket, a magyar tájat és embert, a ma­gyar múltat és elsősorban a leplezetlen magyar mát már kevésbé ismerjük, mint Af­rika sivatagait, Ázsia hegy­óriásait vagy Dél-Amerika ös­r..eit. A munka, amit tíz író vállalt, kalandos és hősi ex­pedíció, S a munka eredménye egy közvetlen közelünkben le­vő ismeretlen világ: Magyar- ország felfedezése.” Az expedíció azóta úton van — a hatalom, a politika tole­ranciájának, tűrőképességének függvényében — koronként változó lendületet véve. Nap­jainkban is írók, szociológu­sok, néprajzkutatók járják az országot, s műveikkel újabb és újabb fehér foltokat törölnek el hazánk szellemi térképéről. A felfedezők között vannak — a szó jó és nemes értelmé­ben vett — amatőrök is. A gö­döllői művelődési központ szervezésében ilyen kis csa­pat — csupa olyan ember, akinek nem tanult szakmája a társadalomkutatás, de hiva­tásuk mélyebb ismeretek meg­szerzésére sarkallja őket — költözött ki Zsámbokra, hogy nyolc röpke nap alatt minél többet megtudjon a település múltjáról, társadalmi, gazda­sági és kulturális életéről, szo­kásairól, a máig ható hagyo­mányokról. S nem utolsósor­ban az itt élő emberek azonos­ságtudatáról, kevésbé szép, de pontosabb és szakszerűbb ki­fejezéssel élve: identitásáról. Az órákig tartó, gyakran megismételt beszélgetések — mélyinterjúnak is nevelik az ilyet —, a visszaemlékezések, a „szájjal írt történelem” — szinte le sem merem már ír­ni, hogy a szociológus „énonto­lógiának” mondja ezt — mind­mind közelebb vittek bennün­ket a zsámboki emberekhez, napjaink eseményeinek megér­téséhez. Az amatőrök lelkesedésé­vel s talán felkészületlenségé­vel láttunk munkához, de jó­szándékkal és tapintattal is. Nem akartunk titkokat kifür­készni, indulatokat fölszítani, sebeket fölszakítani. Tudtuk a költővel: „Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani.” S aki ezt megteszi, meg tudja tenni, az már lépett egyet a jövő felé. Mert igenis, nem titkolt cé­lunk volt, hogy a kibonta­kozás lehetőségeit körvonalaz­zuk — tőlünk telhetőén. S ezt az igényt fejezték ki maguk a zsámbokiak is nyíltságukkal, őszinteségükkel, s azzal, hogy munkaszobánkban napról nap­ra frizs virágok illatoztak a vázákban. Műkedvelő mivoltunkból adódóan, sok mindenre rá­csodálkoztunk, ami egy társa­dalomtudósnak természetes, s ami az itteni emberek élet­formája. Éjszakába nyúló be­szélgetéseink, vitáink során hol elragadtak minket az ér­zelmek, hol pedig elvesztünk a részletekben. Sokszor nai­van. máskor okoskodva pró­báltuk megemészteni, rend­szerezni, földolgozni a ránk zúduló információkat. Okokat, összefüggéseket kerestünk, kö­vetkeztetéseket igyekeztünk levo-noi. Szigorúan magunk között, de nem csak a ma­gunk javára! Nyolc nap egy falu meg­ismeréséhez kevés. Mégis több néhány óránál, egy délután­nál. amennyi nekem magam­nak is jut napi munkám so­rán. S legfőképpen több a semminél! Még akkor is, ha a kevés tudás csak tudatlan­ságunk érzését fokozza. Mon­dogattuk is az utolsó napon: most kellene hozzákezdeni! S ebben kimondatlanul is az fogalmazódott meg, hogy foly­tatni kell, amit elkezdtünk. Talán másképpen, talán má­soknak, de a mienkhez ha­sonló indíttatással. Az egykori falukutatók a magyar nép tömegeinek nyo­morára, kiszolgáltatottságára akarták irányítani a figyel­met. Munkáikkal valóban megdöbbentették az egész tár­sadalmat, mi több: kivívták az uralkodó osztály megtorló in­tézkedéseit is: Féja Gézát a Viharsarok című könyvével el­követett „osztály elleni izga­tásért”, valamint „a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétségért” ítélte el a bíróság. A nyomort elsöpörte a törté­nelem. A mai falu bővelkedik az anyagi javakban, csak ép­pen nem biztos, hogy élni tud vele. A forradalmi változások megszüntették a hagyományos közösségeket, a hely közélet megszokott fórumait. Az új formákat — olyanokat, ame­lyekbe beépülhetnek a falu máig élő évszázados hagyomá­nyai — megtalálni: ebben se­gíthetnek a mai falukutatók. ★ A kispadon ülve az útszéli gyümölcsfákról beszélgetünk. Senki nem emlékszik, ki ül­tetett először nemcsak árnyat adó, de termő fákat az árok­partra. Ma ez mindenkinek természetes, nem is dézsmál­ják meg egymás gyümölcsét, a faluban kószáló idegennek pe­dig megbocsátják, ha leszakít egy-egy érett meggyet, cseresz­nyét. Mindenkinek van ilyen fája. mégis visznek egymásnak a rokonok, az ismerősök tálká­ban. kötényben egy kis süte­ménybe valót, mert ilyenkor ez az igazi; diósat, mákosat inkább csak télen sütnek. M. Nagy Péter »

Next

/
Oldalképek
Tartalom