Pest Megyei Hírlap, 1987. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-30 / 126. szám
1987. MÁJUS 30., SZOMBAT ] ll a D 5 ’- ■ ■ - I ■' MAGAZ IN 1- *“ ■ 1_________________________________________________________________________________________________________________________________________________ Aíívtí'i :y:jÜNNEPI KÖNYVHÉT 1987. MÁJUS 29- JÚNIUS 3. Tegnap ismét könyvhét kezdődött. Ünnepinek mondják, megtisztelve olvasót, szerzőt, könyvvel dolgozót. Az alkotó ember becsülése ez a mostani is, valós világunk múltjának és jelenének lerakódása. Tükörképe az olvasókban ver hullámot, hordaléka kihat szellemünk lecsapódásaira. Restek így hát nem lehetünk, olvasásra, elmélkedésre ösztönöz a leírt szó. A százwattos égőn nem a gyertya lángját kérjük számon, inkább szellemünket kívánjuk még magasabb fényárbocra tekerni, ellátni az irodalom, népek, emberség mind távolabbi partjaiig, s belakni azt mind fénylőbben. Válogatásunk ehhez akar kedvet adó lenni. Hogy könyveink szelleme a fény sebességével épüljön belénk — bennünk is világosságot gyújtva. Domahidy András: Vénasszonyok nyara (részlet) Spiró György: Ez és ez a hölgy Leteszem a bőröndöt, a pult mögött fiatal nő piszmog, türelmesen és álmosan várom, hogy rám nézzen. Rám néz. belesandít az útlevelembe, visszaadja. Kettő után lesz szoba — mond- egyik férfi. emeleten benyitok egy szobába, ahol három férfi és egy nő teázik. — Elnézést kérek, ezt és ezt a hölgyet keresem. — Itt olyan nincs — mondja az ja —, addig takarítanak.-—Nem fürödhetnék meg valahol? — kérdezem. — Nem. — A szobához van fürdőszoba? — Nincs. — Talán mégis, egy közös fürdőszobában ... — Nem lehet. — A bőröndöt itt hagyhatom? Nemet int, belemélyed a piszmogásba. Felveszem a bőröndöt, kimegyek. A színház pénztáránál lerakom a bőröndöt. A pénztárosnő szerint ilyen névre nincs jegy. Felveszem a bőröndöt, bemegyek a titkárságra, előadom, hogy a fővárosból jelezték az érkezésemet. — Forduljon ehhez és ehhez a hölgyhöz — mondja némi szünet után egy őszes nő. — Hol találom? — Mellettünk van egy tér, ott kell bemenni. Felveszem a bőröndöt, kimegyek a térre, befordulok a kapun Az udvar nagy, négyszögletes, több lépcsőház nyílik belőle, az udvaron törmelék, deszkák, szemét, omlik a vakolat, az egyik lépcsőhaz alá van dúcolva. Kívülről szépen tataroztak mindent. Felmegyek az egyik lépcsőn, első emelet: magánlakások, második emelet: magánlakások. Visszamegyek az udvarra, két férfi álldogál kitartóan egymással szemben, nem csinálnak semmit, nem is oeszélgetnek. Megkérdezem, hol találom ezt és ezt a hölgyet. Vállukat vonogatják. Álldogálok én is, lábamnál a bőrönd. Jön egy nő, megkérdezem. — Kisszínház — mondja, és megy tovább. — Az hol van? Int a kezével valamerre, kimegy a kapun. Visszamegyek a bőrönddel a titkárságra, mondom az őszes nőnek, hogy az illető hölgy a Kisszínház táján tartózkodik. Az őszes nő nem méltat válaszra. Felveszem a bőröndöt, viszem Fél tíz Meleg van A főtér környékén nyüzsgés, bódékat állítanak fel, transzparenseket feszítenek, dobogókat ácsolnak. Itt mindig van valami ünnep. Váltogatom a kezeimet. Mégiscsak az állomáson kellett volna hagynom a bőröndöt Most már mindegy. A Kisszínház pénztárában megkérdezem. hol találom ezt és ezt a hölgyet. A pénztárosnő nem felel, jegyeket szortíroz, majd felemeli a telefont, tárcsáz. Várok egy darabig, aztán elindulok kifelé. Egy takarítónő piszmog egy porronggyal, megkérdezem, hol találom ezt és ezt a hölgyet. — Mit akar tőle? — kérdezi a takarítónő Kimegyek az előcsarnokba. Kell itt hátsó bejáratnak is lennie. Elindulok a belső udvar felé. ott valóban találok egy lépcsőházat, felfelé indu- dok Egy nő terem mögöttem, megszólít. — Ezt és ezt a hölgyet keresem — mondom, és megyek tovább. — Nem szabad fölmenni! — Tudom — szólok vissza. A nő kiabál, de nem jön utánam, aztán abba is hagyja. A második Leteszem a bőröndöt, várok Néznek rám, hallgatnak. Aztán a nő kimegy a szobából. Hallgatás. — Nyolcas szoba — könyörül meg rajtam egyikük. Felveszem a bőröndöt. A nyolcas a szomszéd szoba. Kopogok, benyitok. Az előbbi nő, aki kiment a másik szobából, most az íróasztal mögött ül. — Ezt és ezt a hölgyet keresem. — Milyen ügyben? — Ma estére jegyet szeretnék ... — Minden jegy elkelt. — A fővárosból jelezték, hogy érkezem. A minisztériumból. — Három hónapja minden jegy elkelt. — Ösztöndíjas vagyok, ezért az előadásért jöttem ide. — Igen? — Hol találom ezt és ezt a hölgyet? A nő habozik, gyorsan előveszem az útlevelemet, piros. — Én vagyok az — mondja a nő. Feláll, kijön az íróasztal mögül. Felém nyújtott álmatag kezét nem csókolom meg, csak megszorítom. Hellyel kínál, leülök. Visszaül az íróasztal mögé. — Már nagyon vártuk — mondja és tündéri mosoly lebben az ajkára. Az ég világosodott, derengett Buda felé. Az út menti fák nemcsak suhogtak, hanem látszottak is, alakot kaptak, amint suhantak. Dusán a piszkos, grízes köveken guggolt, és kegyetlenül fázott. A palánkhoz húzódott, összekucorodott, hogy minél kevésbé érje a szél, és magára húzta a ponyvát. A teherautó végében egy cigarettavég parázslott, fekete bajuszt világított meg a hüvelyk- és mutatóujj alkotta körben, ha szívásra szájhoz került. — Csak azért nem viszünk többet, mert nem bírja a kocsi — mondta Matyi Várdán, de Dusán most sem tudta, vajon a sóra vagy az emberekre értette. A kocsinak magas palánkja volt, a só nem látszott ki, csak az emberek, amit Grünfeld Mátyás nem bánt. A fontos a só volt, a só legalább ér valamit. A sót ponyva rejtette a kocsi alján, ezen kuporogtak az emberek, mint egy hegyormon a kimerült hegymászók. — Sajnos nem tudok jobb helyet biztosítani neked — mentegetőzött Matyi Várdán. — Egy hölgyet viszünk. tudod. Egy hölgy nem ülhet són. Hát ülhet? Most mondd meg, Dusán, hát ülhet? Dusán pokolba kívánta az egész utazást. Várdán még félvállról, mosolyogva bólintott, frissen ugrott fel a teherautóra, és peckesen ült a ponyván, térdén két pokróc. Beszélgetett, nevetgélt az útitársakkal. Aztán leszállt az est, és akkor nem szólt senki, csak a szél. Az emberek görnyedten ültek a són, némán és sötéten, pokrócok, kendők és kabátok mélyén, mint egy melodrámában az összeesküvők. Karcag előtt megálltak, néhány csillag szikrázott a hidegben, és a sofőr, miután aggodalmasan megvizsgálta a kétségbeesett rugókat a tengelyek felett, megcsóválta a fejét, és kijelentette, hogy aludni fog. A parasztasszonyok sopánkodtak a só tetején, odébb tettek egy batyut, megigazították a tojásos kosarat, itt a liszt, ott a zsír, a demi- zson is megvan. — Csak forgóolaj — sajnálkozott Dusán felé az egyik asszony, amint Dusán lekászálódott a kocsiról. Amint leugrott, guggolva maradt a kocsi mellett. — Meg is verte az isten ezt az egész pesti jövőt, ha kiújul a fagyásom. — Nem érezte a sarkát. — Egy kis barack, Dusán. Meghúzta az üveget. B artók emlékfa wmf Nemes Attila térplasztikája Baranyi Ferenc: Ring Gerelye* Endre emlékére Higgyétek: jobban jár, aki az első menet elején kerül padlóra. Nyerni itt magunkfajtának nincs remény, a teljes kilenc percen átverekedni botor dolog: olyan mindegy, hogy kiütött leszel vagy csak lepontozott. S ha mégis volt legény, aki össze csak gong előtt esett, törött állkapcsot, orrsövényt summázva tört gerinc helyett: oda se nézett a világ, csak tökmagozott, mialatt rászámolt irgalmatlanul a földön fekvő áldozat. Kalász Márton: Jegyzet, Aranyhoz a költészet nyelvét úgy ismerem mint az erdőjáró a vad s nyűit kéreg nyelvét a magasan roszogó berek-szélét a költészet nyelvét úgy ismerem mint a mezőjáró a gabona nyelvét a gyümölcsét a kelő holdfényen vizét Besze Imre: A füzesben Gyökérhálőban csobog a viz, s a víz alatt folyik a gyökér; ezerfényű arany pipitér éled a parton, ülök a szűz füvek között — szürke pont smaragd határban — falatnyi szót formál a szájam: nevedet ízlelem. Apró betűk izgatják nyelvem érző bimbóit: neved: Napvirág. Feszül számban a csókod, a szád tegnapi harapása. Aranylánc-szemeket sodor a víz gyökerek alá — gazdag a Nap. S a letaposott fűszálak alatt bogarak ölelkeznek. a kétlábra álló: tanyán a féregét a költészet nyelvét úgy ismerem mint cigány a tekenő illatát fejér némber a hasznát a költészet nyelvét úgy ismerem mint az erdőjáró rögjáró a cigány s a fejér — nép nyelvét aki készségéül beszéli Bihari Sándor: Itt téged írnak a betűk Ahol éppen nem vagy, mindig hiányzol onnan. Hívlak, mint a papírra a verset, önmagámban, és öntudatlan is, akár a sejteket a sejtek. Ügy írom, mint csillagot az éjszaka: szeretlek. Ó, ha tovább tudnám azonképp mondani, amit s ahogy elkezdenek újra meg újra tested vonalai! Mint kívülem a csontjaimra szabott egyedüllét, te légy eszméletemre tapadva hévül a hűség, és ha kiállítanak egymagad a Sarkcsillag alá, nem hagyom, hogy kikezdjen veled a halál. Már eltakarna, ahogy zsúfolódik körül a kőd, feléd tolong az ősz clnévtelenedő virága, bokra közt. A betűkhöz betűket írsz. Itt téged írnak a betűk. Most ahol jársz, ahol állsz, a Nap idesüt. — Nagyon fázol, kérlek? — Nagyon fázom, kérlek — feleír te Dusán mérgesen. — Túl vagyunk a félúton —* mondta Matyi könnyedén. Prémes lengyel bundában, báránybőr kucsmában és a sofőr mellett könnyű, gondolta Dusán, és összehúzta magán a ló- dent. Két hónapja még kopott kis zakó lötyögött Matyin, Dusán megnézte volt a címkét az akasztó alatt: Davies és Son, Minneapolis, „Minden, ami Matyin van, Joint” — mondta Cica akkor, és spriccerrel kínálta Dusánt a verandán, Matyi Jointban kezdett, alamizsna ruhákban, Dusántól kért tíz dollárt és Bergertől ki tudja, mennyit. Mindegy. Matyi „feltört”, ajser lett (Ber- geréknél bővült Dusán szókincse), és most itt van prémesen. Vajon kié lehetett ez a bunda? — Pesten majd elszámolunk. Dusán felrezzent. — Igen, elszúr mólunk. Fent egy liba gágogott. — Nem megmondtam, hogy csak vágott baromfit hozzanak? — Ö, alig él ez már, Grünfeld úr, alig él. — Szánjanak le inkább, nem ál* lünk meg Pestig. Mozgás kezdődött odafenn, egymás után jelentek meg a szoknyák, kendők, irhamellények a teherautó peremén. — Nem tudtam előbb teljesíteni, kérlek. — Dusán nem értette. — Már mondtam, hogy Bécsben volr tam. \ — Adj még abból az üvegből! Mi* lyen Bécsben? — Milyen Bécsben? Neked arról fogalmad sincs, Dusán. — Grüníeld Matyi lötyögni kezdett Bécsről. A nyomorról (Pest, barátom, Amerika Bécshez képest. Nincs ott semmi, csak üres üzlet. Szappant esznek az emberek.), a nőkről, akik egy éjszakát adnak egy kiló lisztért, az amikről és oroszokról, akikkel „lehet bér szélni”. — Az igazi üzlet sót venni Várdán, eladni Pesten, zsírt venni Dunántúlon, és eladni Bécsben. Persze mindent dollárért. De csak kis címlet jó. Tovább sétáltak az autó mellett' Dusán oda sem figyelt. De aztán fel- lélegzett. Érezni kezdte a bokáját. örült a derengésnek. Vecsés alatt járhattak, és a sofőr eszeveszetten hajtott. Dusán tudta, pirkadat előtt el kell érni Kispestet. Ez Vecsés. Nagy falu a nagyváros szélén. Parasztházak, néhány üzlet. Itt-ott pár kisvárosi ház: négy ab- • lakkal néz az utcára, betölti az egész telket. Szegényes, olcsó, kétségbeesett polgári erőlködés, elfuserált renaissance. A hosszúkás ablakokat faragott kövek tartják, felettük háromszögű áltetőcskék, mint kínai kalapok. Vecsésre bevonult a város. Lassan kirajzolódtak az arcok. Ki szunnyadt, ki belenézett az országúiba, amely ott fogyott a kerekek alatt, de ahogy fogyott, úgy nőtt. Itt, Vecsésnél már mindenki szanaszét hevert, enyhelyet heresve az odvakban, szétráncigálva a ponyvát, a kocsi közepére lökve a sót. Mint egy teherautó hulla, gondolta Dusán, sokkal jobb volt a Pripjet- ben. Az autó hirtelen jobbra fordult — A Ferihegyi reptérnek megyünk, Grünfeld ki akarja kerülni a kispesti vámot — szólalt meg a kísérő. Senki sem tudta a kísérő nevét, mogorva, negyvenes, munkáskülsejű ember volt, aki most szólalt meg először. Lassan feltűnt a repülőtér, vagy ami volt. Meredező, kopasz falak, melyeket furcsa betűkké formált a bombák kénye, tetőtlen, kormos épülettorzók a derengő reggelben a vágtató gépkocsi mellett. Az utasok meghökkenten nézték a néma ábrákat, amint szürkén, lyukasan hirdették a vesztett háborút: német géproncsok feküdtek a törmeléken, egymás hegyén-hátán. — Szőnyeget kapott — mondta szárazon a kísérő. — Mind idehozzák a lelőtt gépeket. Ez a temető. — Egy asszony keresztet vetett... i
