Pest Megyei Hírlap, 1987. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

Benjámin László: Nyílt szó, födetlen arc Készülődik már bennünk az infarktus, a rák. Kézfogásainkban, elköszönő szavainkban ott rejlik a végső üdvözlet: emlékezz rám, barátom! Akik közös munkába fogtunk — de régen is! — a halál csapdái közt, íme. végül legyőzetünk, minden, pillanatunk odalökhet a legszörnyűbb, a legmagányosabb kalandnak. Megérett az idő, a kétszeresen is kimondható, hogy életünket, munkánkat, céljainkat, mint egy szerződés szövegét, kiterítsük az utódok előtt aláírásra vagy elvegeiéire. A halál ellen éltünk, ellenségünkkel mindenkor szembenézve, az élet szövetségeseiként: nyílt szóval, födetlen arccal, nem kellettük magunkat mesterséges titkok igézetével, sámán-maszkot, középkori csuklyát nem húztunk a fejünkbe, nem csörgettünk dobot, nem ittuk a légyölő galóca főzetét, sapkánkra nem a sírokról téptünk virágot. őseink voltak a forradalmak, hagyományunk a szabadság, a népfelség, a haladás, az emberi jogok. Tisztességgel, hűséggel őrizni, gyarapítani őket — ez volt örökségünk, így hagyta ránk akit a nagy forradalom szült s a nagy forradalom temetett el — az ezermester, a gondolkodó, a jövőt tervező-alapozó: lesajnált, kicsúfolt, megrágalmazott, leköpködött apánk, a tizenkilencedik század. Mi más halálakor születtünk, a naptár tévedése szerint a huszadik századé vagyunk, de az a század 'nem bírt megszületni velünk, a senki idején nőttünk emberekké, a Hohenzollern háborúja meg a Hitleré között, a mi jelenidőnket felrobbantották múlt és jövő közt iszonyú szakadékká, hullottunk és züllöttünk az idő repeszeitől, nem maradtunk fertőzetlenek a gyűlölet, az árulás pestisében. Nem, mi nem voltunk, nem vagyunk bflntelenek. A hiszékenység, s a gyankavás váltólázában elvesztettük néha magunkat, s bűnné romlott hitünk az emberi jóakaratban, s megcsalatottan kirekesztettük melegünkből a közelítő jobbakat is, — mágis, az elhajított, letiport emberséget mi emeltük fel a porból, az értelem hozzánk menekült, leghívebb híveihez, hozzánk, akik keresetünkből vásároltuk az ABC-s könyvet, s tanultuk a betűkkel a természettudományt, a bölcseletet. Frissen-lelt igazunk örömében, nehezen szerzett szavainkkal mondtuk ki az értelem, az emberség igéit, — s a gyűlölet harsány, rekedt káromkodása, s a mindennel-beteit fölény értctlen pissze válaszolt nekünk. Mi voltunk a salak a futónak, az alacsony tömeg, gyilkos indulatok, tisztátalan érdekek hullámtörői, az elárulni, megvetni, butítani, lövetni való rém, amerre mentünk, géppuskák néztek szembe velünk, kincstári lovak ágaskodtak, csendőrbokréták nyíltak ünnepeinken, s azok is — ó, de sokan! — akiket hittünk okosabb testvéreinknek, láttunkra becsukták ablakukat, lehúzták a redőnyt, utálkozva-sajnálkozva-megreítenve bújtak vissza magukba, sápadt ábrándok fedezékébe, magán-mitoszaik pipafüstjébe. Mi pedig lettünk bölcseletükben barbár massza, zérus-a-zérushoz, egyéniségük temetője, a művészetükben Sámson-izomzatú, zanza-fejű szörny, szürrealista Jidérc, mitikus állat. Róluk beszélek, igen, akiket gyászolni és vádolni kötelesség, a tisztaságot, az egyenességet, az értelmet, az embert elárul,ókról, a szellem egészségtől-undorodó nyomorékjairól, sznobokról, frivolokról, villanyfénynél-mágusokról, művi homályba veszőkről, világ-közepe Mesterekről, arisztokratikus szatócs-ivadékokról, alvilági kalandok kéjenceiről, lelkek rombolóiról, kétlakiakról, kik megrögződtek a a kényelmes babonában,, hogy más a lélek dolga és más a világé. Lenézték a nehéz-létűeket, az egyszerű érzelmet kinevették, versenyt rohasztották majdani gyilkosaikkal az élet, az értelem oszlopait, fonták a drótsövényt kerítő, bizarr, cinikus szavaikból, mígnem, akár az igaza Irat.a szellemük-fattya martalócok belefojtották őket az emberevő mítoszok füstjébe s elrohadtak a szervezett ingyen-cselekvés ötvenmillió halottja között. Elegünk van a gyilkosokat nemző torz nászból: az érdek, a számítás, a hiúság, az önimádat, az értelmetlenség, a közöny misztikus egyesüléséből. Nincs érzékünk a hölégsugarú totemekhez, sem az istenüléshez, sem a négykézláb-mászáshoz — a mítoszból elegünk van. Kinőttük a másik bűnét s a magunkét, kihevertük az isten-nélküli mítoszt, nem megváltoztatni, nem megalázni — megérteni, megtartani kívánjuk a világot. A forradalom vagyunk és Európa vagyunk, s a forradalom: a rend, a forradalom: a világosság, a forradalom: . a szellem, és Európa: a rend, Európa: a világosság, Európa: a szellem, s nem az ösztönök ősmocsara, nem majom-ősünk idétlen makogása, nem a könyörtelen önzés, nem a bicska és nem a bomba. Ezért a forradalomért, ezért az Európáért, égért a világért — ezért voltunk, ezért vagyunk s ezért leszünk, ha leszünk, túl az öregség küszöbén is, hiszünk a múltak után is, az új veszedelmek közt is az emberi jóakaratban, okosabban és szelídebben és fanyarabbul, mint egykor hittünk. Tűzbe veti még, elirányítja bombáit az ember a Napba, hittelen új mítoszait elraktározza varázslók kőkori lomjai közt, s az új század, a késlekedő huszadik nemcsak a naptárban, tudományban, iparban, — megszületik a lelkekben is, az emberi kapcsolatokban, s a nagy forradalom kordonba-fogott szava, máig bjjtársat kereső: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség — s a másiké, a velünk egykorúé: Nemzetköziség, Béke, Közösségi Tulajdon, világ-mentésre, világ-alkotásra nyúlik át a megszakított idő peremén — s nem mint kinyújtott s el nem fogadott kéz, mint apáink keze. s a mi kezünk, _ mellyel most életünket, munkánkat, céljainkat, mint egy szerződés szövegét, kiterítjük az utódok előtt aláírásra vagy elvettetésre. Az üveghegyen innen és túl kém azokról a büdös dögökről, én szétrobbanok! Ilyenekkel dumálod tele a fejem! Hát rosszul leszek! Komolyan! Amikor táncolhatnánk! A fiú meghökkent. Első pillanat­ban nem érthette, miért kapott szemrehányást. Bömbölt a zene, az énekes fejhangon ordított a mikro-* ionba. Mit mondhatott olyan dühö­sen a lánynak? Aztán fáradtan hát­radőlt a széken; talán azt latolgat­ta, megsértődjön-e? Elmenjen-e? Hiszen ő nem csupán érdekes histó­riákkal akarta traktálni ezt a kó­cost. Az életéről beszélt neki. A jö­vőjéről. Hogy mire készül, hogy mi­hez ért máris, hogy mit tehet ő még ezután! Hogy mit szeret, és mi­ben lehet hasznára másoknak. Ö a jövőről beszélt... Lopva néztem őket; kis ideig szótlanul, dacosan ültek. A lány várakozón tekintett a fiúra, idege­sen ivott egy kortyot, majd meg­rázta magát. Lerázta magáról ezt a röpke veszekedést, vége semmi, gyerünk tovább! Üj szám kezdő­dött, gyors ritmusú, ingerlő. A lány szinte ülve táncolt, ringott erotiku­sán. S bűvölt. Bűvölte a másikat. Az meg nézte, bámulta — egyre gyengédebben. Percekig tartott ez így. A dobszólóba beleremegtek a falak. Akkor a fiú is felállt; a lány utána — s már ott voltak ők is a többiek között. Nem érintették meg egymást a táncban. Néha futólag egymásra pillantottak, sőt: egymásra moso­lyogtak. de nem beszéltek — abban a dübögésben nem is értették vol­na egymás szavát. < Egy óra múlva, amikor távoztam az étteremből, a ruhatár mellett láttam őket. összefonódva, a falnak dőlve csókolóztak. Ezeregy éjszaka Az asztaluk közelében vacsoráz­tam a vidéki hotel operettelegan- ciájú éttermében; hallottam, hogy a piros arcú, gyér szalcállú fiú milyen lelkesen magyaráz a lánynak; szvetterben ült ott, farmernadrágja sáros csizmájának szárába gyűrve; fáradtnak látszott, s amit ivott, a sör is elnehezítette, de mégis be­szélt, beszélt. A lány előtt három­négy kólásüveg’állt, egyiket á másik után itta ki unatkozva; kócos fejét lustán rázta a rock ütemére; fé­nyes, sima anyagú diszkóoverálljá- ban izogve-mozogva leste a terem közepén táncolókat. — Két falu egy nap... Ma vé­gigjártunk két falut. Csak számítsd ki! Az állatorvos már csak így hív engem, hogy kis doki! Azt mondja: na. kis doki, hallottam a kollégám­tól, hogy már diagnosztizálsz! — Micsoda? — fordult a fiú felé a zene ritmusára a lány. — Nem jössz? Gyere? — és egy kézmozdu­lattal táncolni hívta. A. dzsekije alatt pulóvert viselt, a pulóver alatt semmit, de a fiút most nem ez fog­lalkoztatta. — Hát nem is érdekel? — kér­dezte meglepetten a lánytól. — Me­séltem neked, hogy amikor az egyik tehén megbetegedett, a tünetek alapján otthon kiböngésztem a ba­ját a szakkönyvekből. És el is talál­tam. A főnök azt mondta, magát biztosan felveszik az állatorvosi­ra... — Olyan jó szám — mondta a lány. A zenekar fehér zakóban játszott; az erősítőkön át Yamaha hangsze­rek fölsiketitően visszhangoztak a teremben. De legalább volt forga­lom. A lány táncolt volna, de a fiú csak a munkájáról mesélt; felvették az egyik tsz-be állatgondozónak ,az érettségi után, mindenféle piszkos munkát kell végeznie, de boldog; állatokkal foglalkozhat; most is on­nan jön; kora hajnalban kel, tizen­hat kilométert utazik, este ugyan­annyit vissza. S ráadásul napok óta, különmunkában, a körzeti ál­latorvossal baromfivész ellen olto- gatjúk a tyúkokat. — Két falu, számold csak, milyen szép összeg jön ki ebből egy napra! Nekem az az érdekem, hogy egyet­len tyúk se maradjon ki, mert né­mely helyen eldugják a jószágot, félnek vagy mi, de minket darab­számra fizetnek .... Láttam a kislányon, hogy mindez egy cseppet sem érdekli. A fiú azonban nem vette észre, hogy un­tatja a partnerét; vagy csak nem törődött vele, mert tele volt él­ménnyel, s beszélnie kellett? A kis kócos még türelemmel ült, itta a kólát, óm szinte tüntetőleg bámult másfelé; rázta a lábát a zene üte­mére, gyanús küllemű srácoknak köszöngetett; ugrásra készen várta, hogy táncba vigyék. A bömbölő zene néha elnyomta a fiú szavait, talán a lány sem ért­hetett tisztán mindent, de én töb- bé-kevésbé hallottam, hogy egy borjúról beszél, a legelőn elpusztult kisborjúról, meg annak megnyúzá- sárót — szikével, hibátlanul, szak­szerűen. Hogy azért is milyen dicséretet kapott a főnöktől. A bőrt hazavihette: kidolgoztatta, most otthon van, gyönyörű ... — Unom! — mondta ekkor a lány. — Tessék? — Ha még valamit mesélsz ne­Szakonyi Károly: Szerelem

Next

/
Oldalképek
Tartalom