Pest Megyei Hírlap, 1987. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

1987. Április 4;, szombat ' 'h ­7 Bar any i Ferenc: Alkalmi vers Azzal nincs elintézve semmi, hogy drapériás asztalok mögött az elnökség kifejti, hogy mely nagyon szabad vagyok, azzal nincs semmi elintézve, hogy egyezményes kegyelet honi akácfejfákta véste a cirillbetűs neveket, nincs semmi elintézve azzal, hogy márciusnál pirosabb lett e nemzetközi malaszttal kibővült áprilisi nap. Akkor marad miénk az ünnep, ha nagybetűje — ama rőt — szemünk láttára feketül meg. külön pirosságunk előtt, az ünnep akkor a miénk, ha a korhadt sírkereszt-akác megkövesül bennünk, miként a soktömbű összetartozás, miénk marad az ünnep akkor, ha drapériásan innen is igazat szól, ki pirosat szól, bár mond fehéret, zöldet is ... Vészi Endre: A legközelebbi vonattal Az előszobában fűszeres aromakörök szálltak: saját keverésű pipadohányának illata. Aszódj nem értette. Ha ő most jött haza, tehát nincs — ahogy a feleség nevezi — a nappaliban, akkor ki szívja az ő dohányát? Jött eléje a felesége, finom porcelánbőre az arccsonton kigyulladva — Képzeld — mondta —, vendégünk van, egy öregúr — nyújtotta hűvös, a házimunkától kicsit érdes kezek és bevezette a szobába. Az örégúr fölemelkedett — Aszódi foteljében ült —, vastag, rovátkáit bőrét széthúzta az érdeklődő mo­soly. Ott volt az egész család, az anyós, aki vasárnap átjött segíteni, a két. hároméves, lángpiros ikerfiú — mire megnőnek, szépen megsötétedik a hajuk — és Aszódi agglegény öccse, vasárnapi ebédvendég. — A bácsi valaha itt lakott — magyarázta az asz- szony. Az öregül bólogatott, hogy itt, itt. — Itt is születtem, ezelőtt hetvenhárom évvel. — Képzeld, egy deszkabódéban — egészítette ki az anyós. Ók már az egész történetet tudták, másfél órá­ja hallgatták az öreget. — És még egyszer az életében látni akarta ezt a helyet. — Ön keveri ezt a dohányt, uram? Nincs ez kicsit túl finomítva? t Az anyós tovább sorolta. — Több mint kétszáz kilométert utazott ezért a fél óráért. A vendég most kívülről figyelve a róla szóló elbe­szélést, átélte az egészet, mint egy idegenét, teljesen meghatódott. — Itt gyerekeskédtem De nem ismertem rá — újra megtömte a pipáját .a házigazda dohányával, — Ott, ahol most a városi házak vannak, ott volt a sorompó meg a járványhatár. Ott vizsgálták a marhákat meg a sertéseket,' nincs-e bennük nyavalya, x- Apró, fekete szeme a mesés távolba úszott, a hangjába baljóslatú keveredett. — Hát megy előre a világ. — Vizet kért, lehetőleg szódavizet, mivel a pipa kiszárítja az ember torkát. — Hát csak bejöttem, engedélyt kértem, hogy belülről kinézzek, mert én még mindig kintről láttam a kintet. Belül nekem nem volt. Az asszonyok kimentek a konyhába, ebédet főzni. Az ebéd hosszúnak ígérkezett, mert becsinált csirke volt, és a vendég aggályosán átvizsgált minden cson- tocskát. hogy leszopogassa. Nagy zsebkendőjével hosz- szan törölgette a száját, a csokoládékrémet apró ke- nyérdarabkhkkal itatta föl az üvegtányérból. Hosszan, ráérősen, mintegy kitágítva az idő határait. Az asszonyok kimentek a konyhába mosogatni, a két gyereket lefektették, a vendég maradt a helyén. A lakótelep házai közé köd. majd eső nyomult. Az asz- szonyok, végezve a. mosogatással, visszajöttek, s mert a vendég, mint valami háromszögelési pont, ott volt a helyén, leültek hozzá. — Hogy éleredt! Nálam meg nincs kabát. így jár az ember, ha legér.ykedik. Ebben az időben elindulni! Az asszonyok biztatták, hogy csak maradjon. Aszódi átment a másik szobába, telefonálni, szaba­dulni tőle. <s mire visszatért, az öreg feie már sií'vo- san félrebillent, elaludt a házigazda foteljában. Allan, a rőtes tüskékben, megcsillant a lámpa fénye. Lábujj- hegyen jártak körülötte: betakarták pléddel. Mire föl­ébredt, odakint a gödörben már feketék voltak a tó-, csák. Előhúzta a zsebóráját. — A közvetlen vonatom elment. A legközelebbi csak éjfél után. — Az éjfél után úgy hangzott, mint egy távoli hegycsúcs megjelölése. Vacsoránál újra együtt éltek, utána a vendég kiment sétálni. Ahogy ö mondta: kiszellőztetni a fejét. Mire visszatért, arca megfényesedett az esőtől. — De a földnek — mondta — ugyanolyan szaga van, mint hetven évvel ezelőtt. Fura egy valami! Aszódi dühei kiélesedtek. — Éjfélig majd csak elüti valahol az időt. Amíg megy. a legközelebbi. — Itt is kihúzhatom, uram. Csak tévézzenek maguk­nak nyugodtan. Elment az anyós, elment a férfi agglegény öccse is. Az asszony csöndes, könnyű mozdulatokkal ágyazott. — Az öreg újra elaludt. Az . ablakot vastagon mosta az eső, a tócsákban hi­ganyfényű idegbaj reszketett. A vendég vastagon gyűrt arca különválni látszott a törzsétől a csillár világítá­sában. — Képes vagy és ágyazol neki. — Nem lehet, hogy itt, ebben a székben törődjön egész éjjel. — Éjfélkor megy a vonatja. Én tízkor ébresztem — mire megfogalmazta ezt, kioldódott belőle az indulat. — Csinálj, ámít akarsz, megyek aludni. Előhúzták a kinyithatós ágyat, keményen suhogott a mosószer illatú lepedő. — Tessék lefeküdni — ébresztette az asszony az öreget. A lakásban, a férfi ezt félszegen tapasztalta: kisebb- nagyobb változások történtek. Az öreg ittléte több volt az ittlétnél, iszonyú tenyészet volt. Kis zugok keletkez­tek, apró használati tárgyaival, A falra fölkerült egy régi fotó, menyasszony és vőlegény vagy férj és fele­ség. Kartonpapíron, barna előhívásban. ,,.$.z^regember napjait a városban töltötte, de a va­csoránál pontosan ott ült az asztalnál. Aszódi mód­szeresen megkérdezte, hogy mikor megy a vonatja. A legközelebbi. — Éjfél után, mondta ilyenkor az Öreg. Lassan a környezet is tudomásul vette ittlétét. Volt, aki úgy tudta, a valóságos főbérlő az öregember, aki valamilyen beláthatatlan ok miatt befogadta Aszó­dit és családját. Eltartási szerződés — vélekedtek má­sok. Megint mások: tulajdonképpen az öreg az asszony igazi apja. mert az asszony, ez tény, csak persze titkol­ják, házasságon kívül született — A vonatja? — kérdezte most már beidegződött szokása szerint egyik délután Aszódi, de minden fe­nyegetés nélkül. — Igyekszek, nehogy lemaradjak. Aszódi megkönnyebbült. Ismerte a szavak súlyta­lanságát. — Igyekszek — ismételte az öregember minden tré­fa nélkül, inkább kis fenyegetéssel. Egyik vacsoránál az öreg nem jelentkezett, üres ma­radt a.helye. Űj trükk, gondolta Aszódi, emelkedő-ha­raggal. Az asszony elsírta magát. — Most aztán elment, és nem jön vissza. Soha. Tud­tam én! Mert a te célzásaid! Este tíz után szisszent a kulcs a zárban, nyílt az ajtó is. Bejött az öregember. — Részeltettem magamnak egy kulcsot. Minek csön­gessem ki magukat. — Leült, nyakába gyűrte a szal­vétát. — Végigjártam a régi kollégákat. Már a játszó­társakat. Hát, képzeljék, kedveseim, már csak egy él közülük. Velem együtt kettő. Hát elmentem a teme­tőbe. Mind az öt temetőbe. Még a zsidótemetőbe is. — Rágyújtott a házigazda dohányából. Aszódi likőrt tett az asztalra, fölgyújtottak minden villanyt, a lakás kontúrjai meglágyultak a fénytől. Odakint, mintegy a ház tövében, hosszú szerelvény dö­römbölt, a mozdony még sípolt is. Ez volt az öregem­ber vonatja. Szeberényi Lehel: > \ Virágok a tornacipőn Fiatal barátaim szaporodnak. A gyerekek hozzák ezt az életet a házba. Csapatostul jönnek néha fiúk, lányok, gimnazista pajtásaik. Ma­gam vagyok közöttük a „vén huligán”. E cím az ő kitüntetésük, a meg­értésért és szeretetért, mellyel figyelem őket. Tanúsítja, hogy bizalmuk övez. Mondhatom, fölöttébb békeszerető ez az ifjúság. Csupa virág a lel­kűk, csupa nőiesség. A gitár a fegyverük — nőies szerszám, hajuk lágy, hullámos —, nőies viselet, színes öltözékük azonképp. Trikójukra a tömj­él len es és békeóhajos szövegeket pingálnak — csakis angolul, fogékony lelkűket átitatja a szelíd tétlenségre vezérlő hippi tanítás, miként tinta az itatóst. Csupa rajongás és „eredetiség” valamennyi. Mint minden ka­maszifjúság a majmolásban. Ezért oly megejtően kedvesek, ha fejünk csóvájával illetjük is őket, ahogyan harsányan divatoznak a békejelsza­vakkal — nem az itthoniakkal, az importtal, többnyire csomagolásukért. Ezért lepett meg, amikor egyikük kezében háborús könyvet láttam. Frissen kaparintott antikváriumi példány. A hosszú címet jól ismertem: „A berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig.” Csizma az asztalon — szólottám magamban —, mit keres e könyv a gitáros nemzedék cuc- cai között? A „vén huligánok” nemzedékének olvasmánya, amelyik nem tudja elfelejteni alapélményét, a háborút. Néztem hát-csodálkozva, kérdőn. — Ez különc — mondták ifjú barátaim. És meséltek a gyerekről, akinek odahaza a polca csupa ilyen könyvektől roskadoz. Ezt főképp a képekért vásárolta, szép csatacirkálók, bombavetők és harckocsik látha­tók nagy bőséggel benne. A képeket kinyesi a könyvből, s albumba ra­gasztja, magyarázó szöveggel. Már egy albuma tele van a legkülönbözőbb típusú harckocsikkal. Valamennyit jól ismeri, és betéve tudja az adataikat. Melyiknek mi­lyen kaliberű a lövege, mekkora a sebessége, mozgékonysága, úszik-e a víz alatt vagy csak a víz fölött, fel lehet-e szerelni rakétalöveggel, ho­gyan működik a célzószerkezete. Ez menet közben lő, az infravörös su­gárral tapogatózik a sötétben. A Nimród nevű kiszolgált magyar harcko­csiról, melyet többszöri látogatással tüzetesen tanulmányozott a Hadtör­téneti Múzeumban, egyszavas véleményt alakított ki: túró. Képzőművész-hajlamait mindenütt1 kiéli, ahol üres hely akad a pa­píron. így tankönyveiben és füzeteiben hemzsegnek a bombázók és harc­kocsik, lapszéleken és fejezetek között. A halál ötven. órája című amerikai. filmet kilencszer, nézte meg. A benne, látható tankcsata miatt. Magnót vitt a moziba, hogy a zörejeket, kivált a láncok csikorgását szalagra vegye, otthon is hallhassa. A tanároknak sejtelmük sincs a gyerekről. A reménytelenek közt tartják számon, mert nem figyel, szórakozott, lélekben nincs az iskolá­ban, és már azt se nagyon veszik észre, ha olykor fizikailag sem, mint­hogy elfoglaltságai bokrosak. Múltkoriban egy lángszóró megszerkesztése kötötte le minden ide­jét. Egy ballont hajtott fel hozzá, s egy kiszolgált orvosi fecskendőt, injek­ciós tűvel a végén. Utóbbiakat osztálytársnője, szállította az orvos p*apa készleteiből. A lángszóróval — ha szavai hitelt érdemelnek — három­méteres szúrólángot produkált, a benzines ballont hóna alatt nyomkod­va, az orvosi fecskendőn és injekciós tűn át valami műanyag ragasztót lövellve. Az eredményt barátaim szemükkel látták: szobájának fehér mázas ajtaján a kerek fekete foltot,s a terjedelmes lepattogzást. A mű­velet aligha találkozott az egyszerű és kispénzű hivatalnok szülők helyes­lésével. Hiszen egyszer már csaknem felgyújtotta a nagymama falusi házát. Puskaporral szórta meg a fal mentét. A háznak nem történt ba­ja, mert szinte egyetlen lánggal ellobbant az egésze Arca azonban azóta is tele van vörhenyes p Örsen és ekkel, melyek időnként gyulladásba jön­nek. Alkotó fantáziájának más bizonyságairól is. tudnak a barátok. Törté­netesen egy rakétáról, melyet csévélőhüvelyből szerkesztett, íúvókája pedig dugóba ágyazott orrcsöppentőből készült. Sikeres föld alatti rob­bantását elektromos úton gombnyomással hajtotta végre, egy puskapo­ros üvegbe zárt wolframszál éstegy közbeiktatott szárazelem segítségével. Különös, hogy ennyi fantázia ellenére sincs sikere az iskolában. A, tanárok nem indulnak meg. Ámbátor múltkor mintha megindultak vol­na. A fiú egy feketébe lakkozott német rohamsisakkal állított be az is­kolába, s cipőjét megvasaltatta, hogy úgy kopogjon, mint a csizma. A si­sakot egyébként egy osztálykiránduláson Zebegényben találta, levakar­ta róla a rozsdát, s vasiakkal leápolta. Egyedül a tornatanár jelentette, hogy a gyerekben idáig nem tapasz­talt buzgóságot vett észre iskolai tantárgy iránt. Külön is gyakorolja a fekvőtámaszt, gyűrűhintán a felhúzódzkodást, háton fekvésből a hirtelen felülést, s naponta kétezer métert fut. A tornatanár nem tudta, hogy a fiú diverzánsképzésről olvasott könyvet, s kíváncsi volt, meg tudna-e felelni a követelményeknek. Hallgatag gyerek másképpen — mondják a jelleméről ifjú barátaim. Alig lehet szóra bírni társaságban, csak ha a téma olyan. — Milyen? — kérdem. — Hát például: hogyan kell valakit zajtalanul kínyiffantani. — És szerinte hogyan? — Ügy, hogy az ürge háta mögé kell lopózni, a kés hegyét a bal lapockája alá helyezni, hirtelen elkapni a száját és belerántani. A gyereknek némi szokásai állandósultak, önfeledtté váltak, nemkí­vánatos helyzetekben is előjönnek, amikor is több mint furcsán hatnak, így sohasem nyúl kézzel a kilincshez; ha ajtó kerül útjába, berúgja, és máris lead egy jelképes sorozatot, miközben arca vonásai vérszom­jassá merevednek. Egyszer csaknem az igazgató ajtaját is berúgta, mi­kor az raportra rendelte, de észbe kapott, s így a rúgást szolid kopogta­tásnak lehetett hallani. Az igazgató meghatódott a kopogtatástól, s tá­volról se firtatta oly keményen a gyerek igazolatlan mulasztásait, mint szándékozott. Gyöngéd szavakkal kérte, hogy próbáljon az órákon ott lenni testben és lélekben is. Minthogy máskülönben tisztelte a gyerek ambícióját. Nem azt, amelyikről nem tudott, hanem amelyikről tudott, vagyis hogy festőnek készül. Nem szobafestőnek, mint esetleg gondolnánk, ha­nem igazi festőművésznek. A harckocsik után gyakori témái az állatok és a virágok. E kettőt egyesítette kedves alkotásában, melynek címe: Kutya a temetőben. Nyákon egy textilgyárban volt gyakorlaton más diáktársaival. Több­ször utánalőtt a művezetőnek szokásból és sportból; társai egy frászban voltak, hogy hátranéz a művezető, és félre találja érteni: Mert a gyerek ilyenkor mindig vérszomjas arcot vágott, melynek hiányzott’a sérelem- alapja. Máskor virágokat festett a tornacipőjére textilfestékkel. A divat alól ő se tudja magát kivonni. Virág a divat és szelídség. És régen volt a háború. Ünnepi irodalmi oldalpárunkon DURKÓ GÁBOR művei láthatók

Next

/
Oldalképek
Tartalom