Pest Megyei Hírlap, 1987. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

ülpii időt élnk? P edagógus ismerősöm egy lazább pillanatában megkérdez­te a nyolcadikosait: mondják meg őszintén, melyikük az a harminc-egynéhány közül, akit nagyon érdekel a tör­ténelem. Általános, egybehangzó; halkán morajló „senkit!" volt a válasz. Történetesen jól tudom, hogy ezért a pedagó­gusért rajonganak a diákjai, hogy azok közé a manapság nem túlságosan elterjedt polihisztor nevelők közé tartozik, aki ha kell, földközelbe hozzá a csillagképeket, hogy a C. C. Catchért és Tina Turnerért lihegő tizenévesekkel kepes meg- barátkoztatni Smetanat, hogy hivatalos fogadóórán kívül is van ereje és ideje „lelkizni” a hozzá fordulókkal, s olyany- nyira kilóg bizonyos sorokból hogy soha, senkinek eszébe nem jutna — de ha jutna is, meg se próbálja — az iskolai társadalom jelesebb ünnepein szarvasaganccsal díszített li- kőröskészlettel vagy bármi egyébbe! meglepni. No de nem egy pedagógusegyéniségről kívánok én e helyt zengeni, csak kellőképpen alátámasztani szerettem volna a fent jelzett „senkit!” szó elsöprő őszinteségét. Blohino ... — mondja később egy másik ismerősöm. Kel­lene egy térkép — gondolom —, röpködnek ebben a beszél­getésben a kis orosz falvak és a nagyobb települések nevei, megjegyezni sem nagyon tudom őket, nemhogy képzeletem térképén elhelyezni Csernyigov ... — mondja ismerősöm. Ott is járt. Blohinóban is. Blohinóba nem együtt vonult a mun- kaszoigálatos század,' szétszóródtak, ők • négyen poroszkáltak az állomás felé, mert volt állomása és valamilyen ipari üze­me, tán cukorgyára ennek a soha nem felejthető település­nek A kis tizedest cukkoltuk — lebben tovább az emlékezet. — Éppen akkor tudtuk meg róla, hogy tavházasságot kötött. Vékonydongáju, kis termetű gyerek volt, mondtuk is neki, ezt jól elintézte, a menyasszonyra bízta a mézesheteket. Lá­nyi Matyi hatalmasakat nevetett, a hordónyi mellkasa csak úgy rázkódott bele, mert ő meg nagy darab, hatalmas erejű ember volt... Mentünk a lőszeres szerelvényhez berakodni. Nekem a gyalogsági fegyverek vagonja jutott, kész is lettem elég hamar, úgyhogy, amikor Matyi jött, hogy segítene, le­gyintettem, csinálja nyugodtan a maga dolgát,.győzöm én az enyémet... Lányi Matyiből, a hordómellkasú, hatalmas emberből egyetlen ép darab nem maradt. Egy halk szisszenás hallat­szott mindössze,'mint amikor a kígyó a fülkagylóhoz közel váratlanul kivillantja kétágú nyelvét. A kis tizedesből egy zubbonyzseb élte túl a fold, az eg, a lőszerrel zsúfolt szom­szédos erdő lángokba dermedt halálüvöltését, a zubbonyzseb­ben a notesz, minden lapján levelek: „Kedves Olga..." Ezt a Blob inót, ezt elmesélném a fiamnak, ö még nem hallotta ... De most neki van története, oagyon jó sztori, mondja, ezt hallgassam meg. Egyik ismerősének ismerőse — jó, ha az embernek ennyi ismerőse van — járt egy villában. Az olyan villa, hogy minden emeletén van egy bar, es azok­ban olyan italkésziet, amelynek mindegyike felér egy kisebb ház árával. Es jennek a villának a tulajdonosa olyan enroer, aki ki se mozdul a kocsijává! otthonról, ha a kesztyűtartó­ban nincs legalább százezer fofint. Na, akkor most talán, hagyjuk Blohinót, e két történet valahogy nem kapcsolható össze, de ha elmondanám teszem fel azt, hogy a fogolytábor­ban . egy lópokrócból kétnapi kenyéradagért és egy csomag cigarettáért már olyan nadrágot lehetett varratni, amit bo­rotvapengével szabtak ki, és dikiccsel meg susztercérnával varrtak össze ... Haha ... • . K ülönös... Különös, hogy a pokolban egészen pontosan képesek vagyunk felmérni, mennyit ér az élet. De hát ki mondja, hogy ez a mostani, amit éppen élünk, „tör­ténelmietlen" idő? Igaz, nem Blohino ideje. Szerencsére nem az. Messzire kerültünk tőle, volt azóta már olyan Időszak is, hogy „igazi történelmi helytállás” helyzeteinek hiányán nya­fogtak a világot természetesen mindenkor megváltani óhajtó ltjaink. Pedig megváltanivaló most is van. És mert ez is tör­ténelem. És mert nem mindig úgy írjuk, ahogy valójában ír­ni szeretnénk. Koblencz Zsuzsa Ián nem is illett volna ezt ki­mondani. Fényképeket mutat A pesti unokákét először, majd az Itteniekét. Mindről van, mind a kilencről, sokféle. S egyetlen, soha már nem is­mételhető, gyatra minőségű fénykép Ignácz Istvánról. Amatőrfelvétel. Katonaruha. Bajusz. Tiszta tekintet. 0 az én uram. Lesi a kezem, ami­kor megfogom a képet. Ne­hogy baja essen ennek a sem­mi kis fényérzékeny papír­nak, amelyen az örökítődött meg, akivel hat esztendőt töl­tött együtt, s aki nélkül már negyvennégyet, mégis, ma is itt van vele, mellette, elmúl­ni csak vele fog. Olvastam valahol, vagy talán hallottam, nem tudom, de azt mondják, a gyémántot, amikor már ké­szen van, amikor ragyog szé­pen, akkor még a legfino­mabb bársonnyal csiszolják. Hát ilyen ember volt az én uram. Kemény, mindent bíró. És kedves. Én ma is érzem, hogyan fogta meg a kezem ... milyen szépen, csendesen be­szélt, hoayan állt meg a gye­rekek bölcsőiénél... pedig nem volt iskolázott ember. Három osztályt járt. Jönnie kellett azután az erdészetbe, hogy későbben, legényként, helye legyen, fölfogadják .., Anikó viharzik be. levágja a táskáját, szia mami, egy fintoros csókolom nekem, s egy dög éhes vagyok az any­jának címezve. Szakkörön volt, harmadikos gimnazista. Az utolsó, a kilencedik unoka. Nagyon nehezen lett, sokad- szord reménykedés után. Ta­lán ezért, hogy nagyanyjának ő a gyengéje. Bármire rá tud venni. Az itteni másik négy unokám mondja is sokszor, ja persze az Ani __.' Az Ani a s zent, az sztár, az szuper ... ilyeneket. Sokszor nem is ér­tem a kifejezéseiket. Hiába mondom, kinevetnek, s szem­telenül azt mondják, nézd meg mami a lexikonban. Valaha volt és oly korán el­búcsúzott Ignácz István, ki gyermekmunkáiként a cseme­tekertben hajladozott, aki a csikorgó fagyú erdőben tobozt gyűjtött, s amikor kellett. :k- kor hajtónak állt be, gondol­hatta-e akár csak egyszer is, egyszer, valamikor az ő Erzsi­kéi ének a háta mögött a pol­cokon könyvek, vastag lexi­konkötetek sorakoznak majd, amikben ott lesz az 6 sorsa is, befejezhetetlenül befejez­ve?! Az ember csak akkor tud­ná meg, hogy pertuba került a történelemmel, amikor már nem tudhatja meg, amikor már csak mások beszélnek ró­la. S itt Dabason, az ország­ban, a világon mennyi tíz-, százezer, millió ‘ilyen, befeje­zetlenül béfejezett, megszakí­tott sors?! Az Ignácz gyerme­kek egyike sem volt akkora, hogy emlékezhessen apjára. Egy ködalak, egy fájdalmas hiány, egy szó, apuka. Egy ködalak. Mert ugyan anyuka azt- mondja, magas volt, de mennyire magas? Kék szeme volt, de milyen kék? Erős volt, de mihez, kihez képest? Egy fájdalmas hiány. Apja neve-? Foglalkozása? Hivata­lok. iskolai anyakönyvek, iga­zolások. s visszatérően, a nyers minősítés: hadiárva. Egy szó. Apuka, Kimondja az ember, A csata emlékére állított szo­bor, amelyért hatvan éve per­re ment Nagykáta és Tápió- bicske (Erdősi Ágnes felvételei) Amelyik • nemzet nem be­csüli múltját, az elveszti jövő­jét, tartja a bölcs mondás. De vajon könnyű feladat-e éb­ren tartani a régi idők em­lékét az új generációkban? Egyáltalán miként lehet a hazaszeretetei, a múlt iránti tiszteletet utódainkba táp­lálni? Hogyan lehet elérni, hogy gyermekeink ne a ko­kárda hos-szával mérjék a magyarságukat? Talán könnyebb egy Ids te­lepülésen táplálni a múlt tü­zének lángját ott, ahol a tér­képen apró pontnyi helység egyszer bevonulh'itott a nagy történelembe. Eger, Pákozd, Isaszeg n.eVe kevés győzelem­mel dicsekedő, történelem- könyvünk piros betűs lapjain olvasható. Összekaparták a tisztát Tápióbicske neve is ilyen. Az 1849-es dicsőséges tava­szi hadjárat első állomása volt százharmincnyoJc éve, áp­rilis 4-én. Annak pedig ép­pen százöt esztendeje, hogy a tápióbicskei gyerekek ezen a napon egy zsömlét kapnak. Hazafias zsömlét. de ki, mi van benne, mögöt­te, amikor semmit nem tud, amikor semmilyen személyes tapasztalata nincsen erről az apukáról, csak az, hogy volt. Volt, voltak. S mennyien ilye­nek, ködalakok. Apukák, anyu­kák, testvérek, rokonok, kato­nák, civilek, gonoszak, hősök, vétkesek, ártatlanok... Egyetlen gyatra amatőrkép S mégis, követhetetlenül fur­csa utak máig, holnapig, hol- napu tánig. Hajdú Erzsébet azt mondja, ura, Ignácz István minden növényét, állatlakóját ismerte az erdőnek, hangok­ra, neszekre rögtön rámondta, honnét, kitől, mitől erednek. S most, ma az unokák egyike Sopronban az erdőmérnöki ka­ron tanul... Véletlen? Lehet. De miért hinnénk a véletlenek­ben, amikor olyan szép az, amiben hinnünk, remélnünk lehet...?! Hogy senki, semmi nem múlik el nyomtalanul, hogy létezik a laikus remé­nyeként a gének hordozta tit­kos és különleges üzenet, ami­kor egy régen volt akarat, szándék, sóhaj vagy álom for­mát kap, testet ölt, s a sors törleszti azt, amit egyszer, igazságtalanul és kérdezés nél­kül elvett. A kilenc unoka közül négyen egyetemi hall­gatók, azazhogy bocsánat, egy már nem, végzett, cselédköny­ves évét tölti, orvos. Hárman szakmunkások. Anikó közép- iskolás, s egy van a kilencből, akinek elég volt a nyolc álta­lános, többé látni sem akart tankönyvet, iskolát. A nagy­apa három osztályát lám hány­szor három osztályra sokszo­A kis és nagy történelem találkozik A községek közti per eldőlt — Bizonyos, hogy egyedül­álló az országban ez a szokás — mondja Láng Ferenc ta­nácselnök, eredeti foglalkozá­sára nézve tanár és amiatőr helytörténész. — Fejér István bíró 1882-ben nagy összeget, egész vagyonának értékét — helyezett el a község pénztá­rában, azzal a megkötéssel, hogy amíg Tápióbicskén ma­gyar gyermek él, április ne­gyedikén valamennyi kapjon egy'■egy zsömlét, amelyet a fa­lu határában termett búza lisztjéből süssenek. Abból a búzából, amelynek földjét 1849-ben magyar honvédek vére öntözte. Azóta nem volt olyan esztendő, amikor a bicskei gyerekeknek elmaradt volna a zsömleosztás. Még a legnehezebb időkben is meg­emlékeztek a csata évforduló­járól. Például 1944-ben, ami­kor már egészen közel volt a front. Egy esztendővel később pe­dig a tápióSícskeiek szép ün­nepéhez az egész nemzeté kapcsolódóit, a felszabadulás napja. Az idősebbek mesélik, hogy 1945. április negyedikén úgy kellett összekaparni a liszteeskét. maroknyit, félma­roknyit adott egy-egy csa­lád, de megsütötték a hazafias zsömlét. A hatvanas évek ele­je óta — mintegy a falu életszínvonalának emelkedé­sét is bizonyítandó — zsömle helyett bukta kerül az asztal­ra. Jókait is rcegihietfe — Csodálatos hangulatiban teltek itt az ünnepek — em­lékszik vissza a gyermekkorá­ra Molnár Gáborné, az álta> lános iskola igazgatóhelyette­se. — Úgy vártuk a zsömlét, illetve a buktát, mint valami szent dolgot. Ezen keresztül azutan a legkisebbek is fel­fogtak valamit ennek a jelen­tőségéből. Először úgy hall­gatták, mint egy szép mesét, később értelemmel, érzelem­mel telt meg az ünnep. ' A napközisek — ötödik, ha­todikosok — éppen az ünnepi készülődés lázában égnek, amikor bekopogtatunk az osztályba. Kicsit elfogódottan, akadozva, olykor sután, egy­más szavába vágva mesélik el, mit is tudnak szülőfalujuk je­les eseményeiről. Előadásuk­ban .megelevenedik a csata, a hirtelen harapófogóba ke­rozta meg a történelem! Gesz­tusként egy tudástól tiltott osztály sarjaival? Avagy ép­pen szükségszerűen, ráébreszt­ve őket arra, hogy egyén és nemzet így, egyszerre léphet csak feljebb?! Azon az egyetlen, gyatra amatőrképen mellmagasságig látszik a férfi, Ignácz István, akinek sem halála pontos ide­jét, sem helyét nem tudni. S az unokákról készült tenger­nyi képen a tárgyi világ mennyi árulkodó darabja, já­tékmackók és kerékpárok, au­tóbusz előtt a bolgár tenger­parton, a szülőkkel, kocsijuk­kal Párizs valamelyik utcáján, nevető lányokkal, fiúkkal egy kupacban, s a képek hátán helységnevek, dátumok... Mennyi mosoly, nevetés, ka­cagás, vigyorgás, mennyi fény­lő szem, arcok, takaratilanu! és a lencsének felöltözetten, de mindenképpen másként, mint az az egyetlen arc azon az egyetlen képen. VoZt egy nemzedék, niely csak sírni tudott? Van egy nemzedék, mely megtanult ne­vetni? Ez így hamis, nemigaz, lehetetlen. És mégis igaz, lehetséges. Holott az a volt nemzedék sem osak sírni tudott. Holott ez a van nemzedék sem csak nevetni képes. Mégis, az a volt nemzedék tudott valamit, amit mi nem nagyon tudunk. Azt, hogy a gyémántot nem bársonyon csi­szolják. S azt, hogy végül mégis bársonyon csiszolják. És tudták, hogy mindenki kezé­ben lehet, van egy darabka bársony. • Mészáros Öttó A magyar honvédsereg vörös sipkáját viselni nagy dicsőség Tá­pióbicskén. A gyerekek hónapokkal április 4-e előtt elkezdik az ünnepi készülődést rülő magyar sereg visszavo­nulása, majd újabb rohama. Szó esik Bárdi András ha- rangozóról, a'ki jelezni akarta a közeledő honvédseregnek a veszélyt, ám az osztrákok kis­fiával együtt lelőtték, mi­előtt megkongathatta volna a harangot. A horvát lovasok­kal vívott csatában Sebő al­ezredes az ellenség soraiban találkozik régi tiszttársával, Riedesel őrnaggyal, aki pár­bajra hívta a honvédtisztet. Sebő kiáll az európ'ai hírű bajvívóval és elkeseredett küzdelemben legyőzi őt. — Klapka emlékiratait ol­vasta Jókai, és a tápióbicskei párbaj adta az ötletet a Kő­szívű ember fiainak megírá­sakor Baradlay Riohárd és Palvicz Ottó párbajához — mondja az első padban Gö- döny Illés. Csendes szavakkal magyarázza, milyen büszke­séggel tölti el, hogy ilyen je­lentős események színhelye volt a szülőhelye. Az ünnep délelőttjén meg­elevenedik a múlt, a felsősök hadijátékot adnak elő, kor­hű jelmezekbe öltözve, idézik a hajdani eseményeket. Este fáklyás felvonulás in­dul a községből a határban található emlékműhöz, amely egyébként mása a budai vár­ban felállított honvédszobor­nak. Mögötte több hektáros emlékpark formálódik. Ta­valy több száz facsemetét ül­tettek a fiat'alok. Talapzatra kerültek itt a második világ­háborút idéző páncélosok. Áp­rilis negyedikén a honvédség hatalmas reflektorokkal vi­lágítja meg a szobor környé­két, a rendőrség kordonnal zárja le a Nagykáta és Tá- pióbieske közötti utat, hogy zavartalanul vonulhasson a fáklyás menet a községtől az emlékműig, a felszabadulási ünnepség színhelyére. Keve­sen maradnak otthon ilyen­kor. A KISZ-esek és az is­kolások mögött haladnak a kisgyermekes családok, nyug­díjasok. S aki az emlékmű felől nézi la menetet, mintha vöröslő szalagot látnia, ahol a tömeg ereszkedik a kicsit ma­gasabban fekvő Tápióbicské- ről. A becsben tartott emlékmű hiteles történetét a kenyér- boltban meséli 'el egy néni. Eszerint az édesapja még je­len volt azon a bírósági tár­gyaláson. ahol Nagykáta és Tápióbicske pereskedett a szo­borért. Történt 'ugyanis, hogy 1926-ban Nagykáta magának követelte az emlékművet — amely környékén egyébként csaknem hatszáz honvéd nyugszik — s ’a főtéren sze­rette volna felállítani, azzíal, hogy az amúgy is nagykátai területen áll. Ebben a perben bizonyos Doberdói Breit Vó- zsef altábornagynak sikerült bebizonyítania, hogy a csata valóban bicskei földön zaj­lott. A pörben salamoni dön­tés született: 'a szobor kör­nyékét Tápióbicske területé­hez csatolták. A tankosház története Ügy tűnik, a bicskeiek sze­retnek emlékezni. Erre utal, hogy a főútnak azt az oldalát, ahol a csata idején a horvát sereg állt, a mai napig Hor­vátországnak nevezi a száj­hagyomány. Mint ahogy tan- kosháznak azt a helyet, 'ahol -a felszabadító csapatok 1944. november 13-án összecsaptak a 'németekkel. Fiatal román katonák — Tápióbicskét ro­mán alakulat szabadította tfel — harckocsiját lőtték ki, az előtt a bizonyos ház előtt, az idősebbek beszélik, hogy ’ az egyik sebesültet a templomig kísérték, s amikor összeesett, az egyik fasiszta közvetlen közelről főbe lőtte. A felsza­badítókat a háború 'után né­hány évvel ihelyezték mai, méltó sírhelyre. Hol van ma már Fejér Ist­ván bíró" pénze, amelyből a zsömleosztást finanszírozták? Régen 'a múlté. Napjainkban a helyi Április 4. Tsz és a Nagykáta és Vidéke Aflész adja össze a rávalót. A fi­nomságot Kovács István, az áfész cukrászati üzemének ve­zetője süti, ha nem győzi a munkát hajnaltól, már éj­szaka elkezdi a munkát. — Nagyon szép hagyomány ez — mondja. — Sokat ad a gyerekeknek, büszkeséget, tiszteletet a szülőföld iránt. A hazafias bukta nálunk szént dolog. Hiába viszek ha­za belőle, arra rá sem néznek. Az kell, amit ott kapnak a szobornál. Annál a szobornál, ahol olyan szépen találkozik, s ol­vad eggyé a távolabbi és a közelebbi, a kis és a nagy történelem. Móza Katalin Készül a népszerű „hazafias bukta”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom