Pest Megyei Hírlap, 1987. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-25 / 97. szám

MAG AZ I IN ii a —1987. ÁPRILIS 25, SZOMBAT ■ Színházt levél A költészet madarai Vagy dráma vagy líra — a kettő nemigen fér össze a szín­padon. Ezt szok­tuk néha mon­dogatni, ha kissé vaskalapos elvek szerint szólunk a szín­házról. Pedig hát az az igaz­ság, hogy a színpad nem nél­külözheti a lírát. Iszonyatosan száraz az a még legkiválóbb­nak mondható dráma is, amelyből a líra (vagy inkább: a költészet) hiányzik. Líra — vagy költészet? A kettő nem ellentmondó, s nem is külön fogalom. Csak hát a lírát Va­lamiképp fenntartjuk a vers műfajának jelzésére. Költé­szet — ez tágabb fogalomnak tűnik. Költői akár egy novel­la is lehet. S egy dráma is, anélkül, hogy versben íródott volna, vagy hogy kifejezetten lírai hangütésű lenne. A költészet — legalábbis ebben a vonatkozásban — tu­lajdonképpen nem más, mint az élet szép, nemes és tiszta oldalainak a megmutatása, műbe emelése. Szép, tiszta és nemes emberek, szép, tiszta és nemes cselekedeteket haj­tanak végre, s szép, tiszta és nemes érzelmeket élnek át. Talán egy icipicit a rideg va­lóság fölött is járva, épp a költészet lebegésével emel­kedve a realitások fölé. Színpadi mesterember, a 6zakma, a drámaírás fogásai­nak ismerője sok van. (Bár kevesebb, mint kellene, ezért fordul elő annyi rosszul meg­írt, gyatra mesteremberi fel- készültséget mutató színpadi mű a mi színpadjainkon is.) De a színpad költőiből kevés találtatik. Kevesen voltak ré­gebben is, és mára egyre ke­vesebben vannak. Elég kár, Tamási Áron mindenesetre Ilyen költő volt. És nem csak a színffedon. Költő volt ő a novelláiben, regényeiben is. Tündérkedő, aranyszavú arany humorú, bölcs és góbés költő, akinek sikerült az egyik legnagyobb, ami íróembernek sikerülhet: természetes moz­dulattal emelt be a művészet­be egy etnikumot, s egy cso­dálatos zengésű, költőien szí­nes, érzékeny és árnyalt nyel­vet, ennek az etnikumnak a nyelvét. Tamási székely szár­mazású volt; szülőfaluja Far- kasíaka, ahol 1897. szeptem­ber 20-án a világra jött, Ud- varhelyszókben van Székely- udvarhely közelében, a Har­gita nyugati oldalának aljá­ban. Innen hozta nemcsak azt a nyelvet, amit előtte nem­igen ismert a magyar iroda­lom, hanem azt a látásmódot, azt az élményvilágot, s azt a mesét a valósággal egybeszö­vő, a mindennapok kemény ségét költői álmokkal oldó lelkiséget is, amitől Tamási Áron új s egyedi jelenségként tűnt fel irodalmunkban, már legelső, az 1920-as évek máso­dik felében megjelent elbe­széléseiben és regényeiben is. Hangvétele, látásmódja, hu mora s nyelve mélyen s gyö­kereiben székely hát — de mindez nem jelent beszűkü­lést, provinciális érdekességet. Nem különlegesség vagy kü­löncség; egyszerűen valami ős­erejű megnyilatkozás, amely a kifejezési forma különös­ségét is arra használja fel, hogy egy etnikai csoport éle­téről szólva egyetemesebb gondolatokat mondjon el, ál­talánosabb gondokat közve­títsen.' Tamási székely világá­ba belefér a nagyvilág, s ez annál is inkább fontos tény, mert jelentkezésekor is, meg később is éppen azt vetették a szemére sokan, hogy amit ír, az csupán helyi érdekés- ségfl s érvényű. Még később, az 50-es években pedig azért marasztalták el, mert narod- nyiknak és nacionalistának bé­lyegezte valaki. Holott ha van magyar író, akinek a népisé- ge sugárzóan tiszta és világos, és mentes minden népieske­déstől, álnépiességtől vagy minden nemzetieskedő, — nemzetiszin bombaszttól, ak­kor Tamási minden bizonnyal ilyen író. Az olvasókat egyébként ezek a felcímkéző manőverek nem­igen izgatták. Tamási pompás Ábel-trilógiája, a Szűzmáriás királyfi, a Jégtörő Mátyás, vagy az 50-es években aztán mégis „kegyelmet” kapott író két későbbi remekműve, a Ha­zai tükör s a Bölcső és Ba­goly, meg a sok-sok novella népszerűek voltak, s azok ma is. Amivel kevesebb szerencsé­je volt Tamásinak, azok a színművei. Nem mintha nem kaptak volna színpadot; sőt, inkább azt mondhatjuk, szí­vesen adták elő őket. De azt a jellegzetes tónusú Tamási Áron-világot, azt a hangvé­telt, az alakoknak azt a ter­mészetes módon könnyed rea­litását és tündéries lebegését, amitől ezek a színművek oly igen sajátos alkotások voltak, igazából nem tudták eltalálni a színházak. Hol túlcifrázták, túlhímezték, túl sok vitézkö­téssel varrták ki e darabokat, hol meg a székely etnikum jellegzetességeit hangsúlyoz­ták túlságosan. Mi tagadás, roppant nehéz is eltalálni a Tamási-színművekben az ará­nyokat, a tónust. Talán mindezek miatt is örülhetünk szívből most egy új kísérletnek. A Nemzeti Színházban a legtöbbet ját­szott Tamási-színmű, az Éne­kes madár felújítására került sor, annak a rendezőnek — Herényi Imrének — a mun­kájaként, aki két ízben — 1971-ben a főiskolán vizsga­előadásként, 1973-ban a Ma­dách Színházban — már kí­sérletet tett ennek a műnek a színrevitelével. Akkor ezek, emlékezetem szerint, rész- szépségekben és kitűnő rész­letmegoldásokban bővelkedő előadások voltak, de az egész átfogása, megoldása neki sem sikerült. Most viszont, úgy tű­nik, a harmadik nekifutás si­kerrel járt. E nnek okai viszonylag egyszerűek (bár a realizálás nem lehe­tett könnyű). Heré­nyi először is úgy tekinti most a művet, mint amelyben el- sődlegesebb a humánum, a hu­mor, a költészet, s a pompá­san megfogalmazott alakok színes élettelisége, mint az et­nikum különlegessége. Mind­amellett ezek a figurák, s ez a játék erőteljesen hordozzák eredetük jegyeit. Székely já­ték ez, ízeiben, nyelvében, szemléletében, humorában, de — s ez igen fontos — nem ragad le e vonások hangsúlyo­zásánál, magasabb szintre, ál­talánosabb humánum, tágabb horizontú tündéri lebegés ré­gióiba tudja emelni a tiszta- szívű ifjú szerelmespár, s a vesztükre törő öreglányok és öreglegények „varjúserege” igaz mese történetét. Herényi fel tudja röppenteni a költé­szet madarait ebben az elő­adásban — talán először iga­zán, az Énekes madár 1935-ös bemutatója óta. Takács István Ha egyenrangú partnerként... Tiszteletdíj fellépés nélkül — A művésznő mindössze három nótát énekelt, majd elrohant! Behallatszott a né­zőtérre a kocsibúgás, amint elhajtott a művelődési ház udvarából! — mérgelődött a népművelő. Meglehet, az igen tisztelt művésznő a fővárosba sietett, hogy színházi kötelességeinek tegyen eleget, de az is lehet, hogy csak a szomszédos fa­luba hajtott: ha ott is csak három nótát énekelt el, ma­radhat ereje az esti, budapes­ti fellépésre is. Három meg­hívás egy napon, három dal mindenütt, háromezer forint tiszteletdíjért. Akárha a szál­lóige érvényesülne: három az igazság... Mivel lapunk egy korábbi írásában tájékoztattuk az ugyancsak tisztelt olvasót — aki művelődési házak prog­ramjainak nézője más eset­ben — arról, hogy a Műve­lődési Minisztérium külön fi­gyelmet fordít majd intézmé­nyeinek ilyféle gondjaira, s e célból szórakoztatózenei fel­ügyelőséget hív életre, és mivel a községi művelődési házak műsorszervezési lehetőségei nem változtak hathatósan az­óta sem, ezúttal kicsit részle­tesebb tájékoztatást adunk a különböző programok szerve­zésének módjáról és lefolyá- sáróL Fél pénzért is kapható A rendezőirodák által aján­lott műsorok megfizethetetle­nek a kis- és nagyközségek­ben dolgozó népművelők sze­rint. A Z’Zi Labor zenekar fel­lépti díja negyvenezer forint akkor, ha a helyszín közel van a fővároshoz. Az Országos Rendező Iroda által ajánlott egyszemélyes előadóestek át­lagos ára öt-hatezer forint. Ugyanakkor magam beszéltem Vágó Istvánnal, kérve őt, fo­gadjon el egy meghívást az iroda közvetítését mellőzve. A közismert műsorvezető kész­séggel vállalta a fellépést — a fenti összeg feléért. Emlék­szem arra a Bárdy György-ta- lálkozóra is, amelynek ötezer- hétszáz forint volt az ŐRI által meghatározott ára. Va­jon milyen haszonkulccsal dolgozik a közvetítő iroda? Van-e mód arra, hogy a mű­velődési intézmények meg­tudják az erre szintén igényt tartó előadóművészek mű­sorának tartalmát, tiszteletdí­juk összegét és a címüket, amelyek segítségével közvet­lenül is felvehetik a kapcso­latot? Ennek az élelmesebb népművelők körében már rég­óta ismert módszernek ki­vált nagy keletje lehetne mos­tanában, amikor a művelődé­si ház dolgozói csak magukra számíthatnak. Megvallom, nekem ugyanígy az Ifjúsági Rendező Iroda és a Mikroszkóp Színpad írá­sos megállapodásai is elgon­dolkodtatóak. Egészen ponto­san azok a papírok, amelyeken csak a programok címei és az átutalandó összegek szere­pelnek. Még inkább izgat ez a módszer azóta, amióta láttam egy művészeket delegáló szín­házi alkalmazott noteszét egy községi művelődési ház öltöző­jében, s kiderült, hogy bár a megállapodás szerinti összeget utalja át a művelődési ház, néhány előadó meg sem érke­zett ... Csakis azt, amit kérnek A leendő intézkedés első pontjában arra kellene köte­lezni a szervezőket, hogy azt és csak azt a művészt dele­gálják, akit a megrendelő kér! Ezzel át is tértünk a prog­ramszervezés másik — vala­mivel olcsóbb, de ennek ará­nyában még zavarosabb — módjára. Ez jellemzi ugyanis a magánzókkal, házaló me­nedzserekkel való népművelői viszonyt. Ilyen esetekben ugyanis komplett műsort kell megvásárolnia a művelődési ház illetékesének. Nyilván­való, hogy ez a gyakorlat ki­zárólag a szervezők és a mű­vészek érdekeit tükrözi: ál­talában egy közismert mű­vész és tizenkét kevésbé is­mert és ennek arányában le­hetséges előadó szerepel a programokban. E sorok írója egy ízben már ott tartott — népművelői pályafutása során —, hogy kifizette, majd meg­kérte a szervező-nótaénekest: sem ő, sem a lánya és an­nak fiúja ne lépjen fel a mű­sorban. Tette ezt azért, mert attól tartott, hogy a falu ap- raja-nagyja összefog és meg­lincseli. Ugyanis a szóban for­gó művészek a legkülönbözőbb műsorokban szerepeltek már ugyanazon a színpadon, ugyanazon számokkal megle­hetősen közeli időpontokban. A helyzet humoros is, két­ségbeejtő is, hiszen a nép­művelőnek nincs más megol­dása; ugyanaz a szervező több művészcsoport fellépéseit in­tézi szerte az országban. Ezt az előnyt kihasználva többfé­le programban is fellép! Ne­ki nincs más megoldása, hi­szen különben éhkoppon ma­radna, mivel önmagát nem tudná eladni. Szerintem a le­írtak kimerítik a hazánkban tiltott árukapcsolás fogalmát. A magára várató intézke­dés második pontjában meg­tiltanám, hogy a művész több fellépést vállaljon ugyanazon estére. Ne fordulhasson elő, hogy míg a program második felét élvezik a nézők egy köz­ségben, néhány kilométerrel arrébb már ismét kezdődik az első fele, és mire az előb­biben fellépők utolérik a stáb elővédjét, azok már in­dulnak is a harmadik határ­ba ... az így letudott fellépé­sek színvonala nem lehet két­séges. Ide kívánkozik még egy apróság: közismert művé­szeink akkor is az önálló mű­sorért járó négy-ötezer fo­rintot veszik fel, ha csak a közreműködői tiszteletdíj jár­na nekik. Bár az is lehet, hogy újabb kori művelődéspo­litikánk ezt is lehetővé teszi, ám akkor tájékoztatni illenék a művelődési házakat erről is. Zsebbe vágó kérdés A művelődésiház-igazgatók türelmetlenül várják azt az időt, amikor egyenrangú part­nerként tárgyalhatnak a zseb­be vágó szerződések ügyében. Anyagiak által meghatározott művelődéspolitikáról lévén szó, célszerű volna, ha nem késne sokáig a megfelelő in­tézkedés. Szilas Zoltán Iskolai előadáson Szöktetés a szerájból Múlt esztendőben olyan sikerrel adták elő Mozart Szöktetés a szerájból című művének harmadik felvonását az aszódi ének-zene tagozatos gyerekek, hogy az idén az egész operát műsorra tűzik. Tarr Gábor vezető énekta­nár írta át a művet számuk­ra s az idei záró hangverseny­nek ez lesz a programja. A kísérő zenekar mostani és ré­gi általános iskolai növendé­kekből, valamint a zeneisko­la tanáraiból alakult. A jövőre harmincesztendős aszódi zenei tagozat tanulói és pedagógusai nagy lelkese­déssel készülnek az előadás­ra, amelyre április 26-án va­sárnap délután 4 órai kezdet­tel kerül sor a Csengey úti Általános Iskolában. Bárdos Lajos zenei hetek Immár tizenegyedik alka­lommal rendezik meg a Bár­dos Lajos zenei hetek rendez­vénysorozatát Budapesten má­jus 9. és 31. között. Az orszá­gos jellegű és egyúttal nem­zetközi zenei esemény a bu­dapesti művelődési központ, a kórusok országos tanácsa, a budapesti kórusok tanácsa, a Fővárosi Tanács, a Pest Megyei Tanács, az óbudai művelődési ’ ház, a Solymár Nagyközségi Tanács Apáczai Csere János Művelődési Háza, a budaörsi Jókai Mór Körze­ti Művelődési Központ és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola szervezésében, illetve támogatásával valósul meg az idén. A Bárdos Lajos zenei hetek — a solymári zenei hetek közvetlen folytatásaként — tükrözteti a zenének a köz­művelődésben játszott szere­pét, ízelítőt ad a vokális és a hangszeres népzenéből, illetve a zeneszerzők alkotásaiból a régmúlttól napjainkig. Így a magyar kóruskultúrára épülő eseménysorozat bemutatja a zenei élet fejlődését, alkalmat ad szakmai tanácskozásokra és a társművészetekkel való kapcsolat elmélyítésére is. A Bárdos Lajos zenei hetek nyitó hangversenyét május 9-én a régi Zeneakadémián tartják. Ezen a délutánon ka­marakórusok lépnek színpad­ra. Május 11-től rendezik meg a karvezetők és ének­zene tanárok szemináriumát az óbudai művelődési házban. A többnapos tanácskozáson szó esik a határainkon túl élő legrégebbi magyar csoport múltjáról és jelenéről, a hangképzésről, a gregorián zenéről, a klasszikus formák világáról. Az előadásokat népdalkörök, kórusok előbe- mutatója gazdagítja. Május 16-án a Vándor Sán­dor munkásénekkari szemle hangversenyét, azaz vegyes karok koncertjét hallhatják az érdeklődők a budaörsi Jókai Mór Körzeti Művelődési Köz­pontban, másnap pedig a fér­fi- és a női karok találkozójá­ra kerül sor a solymári Apá­czai Csere János Művelődési Házban. Május 22-én ifjúsági zenekarok lépnek fel a József Attila Gimnázium dísztermé­ben, 23-án a Bartók Béla Ze­neművészeti Szakközépiskola és az ifjú zenebarátok köz­ponti kórusa ad hangversenyt az óbudai evangélikus temp­lomban. A rendezvénysorozat május 31-én az óbudai Fő té­ren fúvószenekari hangver­sennyel zárul. Rádiófigyelő! Kömény Móka (Cvetkó Sándor f. h.) és özvegy Köményné, a Möka anyja (Szemes Mari) az Énekes madár egyik jelenetében ECO-MIX. A szerda réggé- i li adásban újra szóba került László Ferenc szegedi profesz- szor, aki ötezer agyalapi mi­rigyet juttatott külföldre. A jelenlegi joggyakorlat hézagai miatt nehéz volt felelősségre vonni. Szó esett az ipari kis­szövetkezetekről is, amelyek jó pár éve termelőszövetkeze­tekben alakultak meg, de a kedvezőtlen adóztatás miatt ma már megszűnőben vannak. Furcsa történeteket hallottunk az építőiparból, ahol a mun­kákat sokszor nem verseny- tárgyalások, hanem megvesz­tegetések útján kapják meg a kivitelezők. Az utolsó percek­ben pedig az 1988. január 1-jén bevezetésre kerülő sze­mélyi jövedelemadóra készí­tettek fel bennünket. No, de hogyan? Mint említették, az USÁ-ban április 15-ig kellett bevallani a jövedelmeket. Megtudtuk, hogy miként lehet megtalálni a kiskapukat, ho­gyan lehet kicselezni az adó­zást. Eddig mintegy 5 millió amerikai kért halasztást, so­kan pedig — ha csak egy nap­ra is —. átlépték az ország­határt, hogy ne kelljen a ha­táridőt betartaniuk. Igaz, mindannyiunknak tájékozódni kell a személyi jövedelem- adóról. Ezek szerint arra is idejében felkészítenek ben­nünket. — mielőtt még tud­nánk pontosan, miről is van szó — miként lehet kibújni a jövedelembevallás, az adózás kötelessége alól. Sajnos, van egy olyan rossz sejtelmem, hogy azoknak az ..elégedettek­nek” sikerül majd megtalál­nia ezeket a kiskapukat, aki­ket eddig sem tudott a gazda­sági rendőrség leleplezni. ÖTÖDIK SEBESSÉG. A per­gő műsorösszeálliításban szót kaptak azok az egyetemisták, akik tagjai az Eötvös Loránd Tudományegyetem természet- védelmi klubjának, s megren­dezték az úgynevezett savas­eső hetet. Méréseikkel, tanács­kozásaikkal a fővárosi leve­gőszennyezés ellen küzdenek. Hisznek abban, hogy vélemé­nyükre odafigyelnek. Talán fiatal korukkal magyarázható lelkesedésük, amely annak el­lenére érezhető volt, hogy tud­ják: 1993-ig nem fog 30 szá­zalékkal csökkenni a kén­dioxid-szennyezés — bár szin­te létkérdés lenne — és azt szintén, hogy még évfolyam- társaik is sokszor bizonyulnak közönyösnek a mindannyiun- kat érintő kérdések iráni. Még egy kis közösség, a Kokó Klub tagjai is szót kap­tak. Milyen sokszínű az ifjú­ságunk! Ez a csoport Harry Jackins újraértékelő konzul­tációs pszichoterápiáját alkal­mazza. Ennek a módszernek az a lényege, hogy míg az egyik fél önelemzőén fel tá­rulkozva, magában beszél ad­dig a másik — a konzultáns — csak csendben figyel. így jöhet létre az az érzelmi ki­sülés, amely már önmagában lelki megkönnyebbüléshez, sót teljes gyógyuláshoz vezethet Ha az USA-ban bevált és or­szágosan elterjedt ez a nem hivatalos szervezeti keretek­ben alkalmazott gyógymód talán jó lesz nálunk is. DlAKFÉLÖRA. Csütörtökön délelőtt, a 125 évvel ezelőtt született Beke Manó matema­tikatanárra emlékeztek. Cso­dálatos volt még hallani is, hogy a századfordulón, illet­ve e század első felében lé­tezhetett olyan polihisztor matematikatanár, teljes éle­tet élő személyiség, amilyet ma már nem fedezhetünk fel környezetünkben. Persze ma is vannak nagy műveltségű, a természettudomány magas szintű szaktudása mellett az irodalomban, a közéletben is tájékozott emberék, de olyan már ritkán akad. aki 17 év alatt tíz korszerű tankönyvet meg tud írni és maga körül iskolát teremt. 1911-ben a tanévnyitón elhangzó gondo­latai mintha ma szület­tek volna: „Hazánknak nem­csak egyoldalú szaktudósokra van szüksége, hanem művelt emberekre... A műveltség nem annyira kész állapot, mint inkább képesség: a tu­dományos, művészeti, társa­dalmi kérdések iránt való ele­ven érdeklődés ...” Ahogyan a most 96 éves lánya, G. Be­ke Margit mondotta., ő még hitt abban, hogy ha az embe­rek többet fognak tudni, ak­kor jobbak lesznek. Lehet, hogy nem fejlődik a világ? Még ma is csak vágyunk ar­ra. hogy sokoldalúan műve t szakemberek dolgozzanak tár sadalmunkban, de leggyak­rabban, csak szűk értelemben vett szakemberekkel, szellemi segédmunkásokkal találko­zunk .., <Jjj Iris* T

Next

/
Oldalképek
Tartalom