Pest Megyei Hírlap, 1987. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-25 / 97. szám

1981. Április 25., szombat MAGAZIN Nyikolaj Tyihonov: Madárigazság Rügyekre ügyelne kertész, leendő virágokra, mert ha lefagynak, fölsír a fűrész, s bánatát vele zokogja. Madarász így ügyel foglyára, beleőrül, ha a dalnok nemül — halálos a kórja? Félti így csak rabját a zsarnok. Ismeretlen dalos vagyok már csak, nem törekszem másra serényen. Az a jó virágnak, madárnak, ha se rácsa, se cifra sövénye. Fényes nap kertemnek a csősze, aranybotjával beleturkál. Itt virág s madár levegőzhet, itt együtt jól meglehetünk már. Nincs helye gyomnak, sem a gaznak, pillangóvá lényegül hernyó, koldus érkezik, s csodagazdag, és a vak lészen újra — látó. Volna telve madárral a hálóm, elbocsájtanám mind a szabadba. Énekemet is szélbe kiáltom, ám ki vigyáz szabad szavamra! Veress Miklós fordítása Kiss Benedek: Tavaszi lázban Két fa között harkály hullámlik át, tavaszi lázban üzemel a világ, csattog a metszőolló, kapák nyele fényesedik tenyerektől, nyéltől tenyér kérgesedik, tavalyi vöröshagyma nyuszifül-szárat tol föl. puha szőnyeget sző a tyúkhúr, venyigerakás füstöl, asszonyi nevetés szikrája csap fölé, telten az adomázó vadász basszusa beledörren, kerékpárjára dől, úgy ugratja a menyecskét; elhúz egy asztmás Trabant; szeretnéd Tokai András: Másnap is ugyanúgy annanak Végre hát nem kell másnap hazudnom, szöknöm, játszanom. Maradhatok. Egymásra találtak ruháink is a széken; tárgyaink ismerkednek alacsony asztalodon. Mint titkosírás jóra szövetkezőknek: a közös ébredés szerétől fényesednek, és olvasódnak a rég fölírt jelek. De el ne mondd másnak megfejtésüket! En is csak neked, és csak neked mesélem az agyonkáristolt ( i­plexí-üvegen a rajzokat. A forró fülkét. A busz-dörömbölésben alig hallatszó hangodat. Az első szó az ajtóban hogy is volt? Már nem emlékszem. Szavakra nem. Csak a lassan kihűlő teákra. Az ablak elé nyúló, és csapkodó nagy ágra. Az egymásnak rádiózó tücskökre, csillagokra. S hogy ezt, és éppen így akartam. De hát ki hitte volna? Berták László: Weöres Sándor emlékkönyvébe Világnagy hársfa álmodik, ballag a vízen át, röpül fölötte hét ladik, alatta hetven ág Hetven ágából dől a fény, köröskörül tükör, megáll a semmi közepén, kinéz mindenkiből. Látja, hogy szeme nyitva van, így álmodik tovább, bezárja a határtalan, viszi a sok virág. Visszatekintők nyugtatni sajgó tagjaid, leülsz a padra, rágyújtasz s nagyot tüsszentesz a képedbe cirmolő napba. Csodavárók Bognár Zoltán grafikái Vészi Endre: A stockholmi képeslap Az elhunyt festőművész, akinek a műtermében múzeumot rendeztek be, élete alkonyán csak fiatal nőket festett. És ezek a nők valamiben mindig hasonlítottak egymáshoz, ö maga, legutolsó önarcképe szerint, még aggastyánkorában is megőrizte bontatlan, tömény, mókusvörös ha­ját és arcának kemény, szögletes rendbe foglalt kamaszosságát, su- hancos mosolyával egyetemben. A műterem egy modern bérház legfelsőbb, pontosabban nyolcadik emeletén helyezkedett el. Bútorai áttekinthetően egyszerűek, nyers színűek, java részüket egy famun­kás barátjával maga rótta össze. Az idegenvezetőnő, egy fiús frizurás, törékeny kis teremtés, aki a pletyka szerint — majdhogy a katalógus is megemlékezett róla — a mester egyik utolsó szerelme volt, nagy tárgyilagossággal, amilyent csak halhatatlanok képesek elviselni, el­mondta, hogy a festő ebben a friss, modern környezetben nyerte vissza fiatalságát. Feleségétől hetvenedik születésnapja előestéjén vált el, rá­hagyva a drapériás, északi paraszt­bútorokkal telizsúfolt lakást, és eb­be a szellös, kissé frivolan áttekint­hető műterembe költözött. Fiatal nőkkel népesítette be az életét, ezek úgy ültek a lába mellett az égőpiros szőnyegen, mint a cicák, gyengéd és puha ritmusok vonalában szerte­szét. de az öreg festő ibolyakék sze­métől egybefoglalva. Még most is úgy tűnt, mikor a kongresszusi vendégek kis csoport­ja meglátogatta a műtermet, hogy fiatal nők illata repked a tetők fö­lé tekintő nagy műteremben, s hogy mindenfelől hallani a könnyed lép­teket, s hogy a világos narancs- és olivaszínű tapéták pompás háttere gyöngéden mozgó női alakokat emel ki, sokféle, de mindig fiatal mozgá­sokat. A fiatal nők évtizedében — így nevezték a mester alkotó életének ezt a termékeny záró korszakát — közel ötszáz női arc és test örökí- tődött vászonra, kartonra és egy sa­játosan pórusos műanyagra, ami az emberi test elevenségét idézte, s amit a mester gyúrt és vasalt, majd szabott megfelelő méretre. Egy hosszú néniét hölgy visszafoj­tott visongással, lapos mellében viszkető nevetéssel megjegyezte szomszédjának, de úgy, hogy a sut­togás a környező fülcimpákat is csiklandozta- az öreg kéjenc szeret­te az osztrigát! Antal némi fáradtságot hozott magával, amint a tágas, modern la­kásba lépett, és nem mindjárt ra­gadt rá a többi látogató izgalma, a torokkaparó forróság, hogy most besétálnak egy nagy művész háló­szobájába, bekukkantanak a fehér­nemű.? szekrénybe, és megszagolják a kedvenc kölnijét. Mert a lakás, amint feltárult előttük, így hatott, az eleven és folyamatos élet szagait, ízeit adta, s a megérintett tárgyak érintéssel válaszoltak. Egyszer még a telefon is csengett, a kecses, la­zacszínű telefon, és a vezetőnő úgy emelte le a kagylót, és úgy szólt bele, mint aki a következő pilla­natban behívja majd a mestert, vagy üzenetet visz nekik, esetleg kopog a fürdőszoba ajtaján, és a zubogó vizet túlharsogva, egészsé­ges, fiatal torokhangon bekiabál va­lamit. A zenegépen egy néger dzsessz- szám lemezét találták meg. — Ezt a dalt hallgatta még öt perccel a háláló előtt — közölte a fiatal nő a művelt világnak szóló tárgyilagossággal, és továbblépett, újabb látnivalók felé. Többen sze­rették volna meghallgatni a dalt, de a vezetőnő finoman nemet in­tett. Nem lehet a maradandóságot koptatni. Mindenesetre a hangulat nem roskadozott sem a halál, sem a meghatódottság súlya alatt. — Természetesen nemcsak hogy szíve­sen hallgatta a modern dzsesszt — fordult vissza a vezetőnő —, de ki­tűnően táncolt is. Nyolcvanadik évében. — Például szvingelt? — kérdezte nevetéssel küzdve az előbbi német hölgy, és határozott kíváncsiság tá­madt benne a mester férfias lénye iránt. — Például szvingelt — biccentett derűsen a fiús frizurájú nő az osz- tozkodók örömével. — És a lányok mind kidőltek mellőle, annyira bír­ta az ugrálást — szólt közbe a ház­vezetőnő, egy nagy kontyú, feszes bőrű, szőke asszony, aki megmaradt a házban a festő halála után is, az árnyék derűs és kiegyensúlyozott háztartását vezetve. Vidám, feszte­len diskurzus folyt a halottról. Már- már megfeledkeztek a töméntelen portréról, amiket elég laza rendet­lenséggel kezeltek a háziak. — Ezt a lányt szerette a legjobban, de azért, mert ez úgy tudott kacagni, hogy magával rántott mindenkit, ezt ni! — A kemény húsú házveze­tőnő kiemelt egyet a keret nélküli festmények közül, egy közepes mé­retűt — Az utcáról hozta fel, raz- ziázó rendőrök kezéből, egész éjsza­ka súrolni kellett, kérem, olyan csa­takos volt, gyökérkefével kellett ne­kimenni. Ezt a nagyszájú kölyköt, ni! — Magasba emelte a vásznat, hogy mindenki láthassa. — De csak a nevetése miatt. Amúgy egy kis béka! Nem mondom, modellnak nem rossz, de nekem, ha férfi vol­nék, nem kellene, ötvennégyszer festette le. — Körbefogták a képet. — És hol van róla a nevetés? — A német nő összezárta hosszú, vé­kony ajkát. — Hol a nevetése en­nek a stockholmi Mona Lisának? Keskeny, sárgásbarna arca volt a modellnak, falevél formájú arca. — A nevetést eltette a mester — ma­gyarázta a házvezetőnő —, a neve­tést mindig eltette magának. Antal a vékony arcot nézte, a ki­szélesedő tiszta homlokot, és a ko­rombarna. távol eső szemeket. A többiek már a másik szobában vi­tatták a mester magánéletét, s^ ő még mindig ott állt a kép előtt. „Hát utánam repültél, kismada­ram?” — ránézett az idegen lány­ra, megszagolta a festményt, szeret­te volna megcsókolni, de attól tar­tott, tetten érik és kinevetik. Nem is ment a többiek után. Ki- ódalgott a műteremből, s az előszo­bában, mint illedelmes látogató, le­emelte a kalapját a fogasról. Ko­molytalan, gyűrött, sokszor ázott kalap ez, csak a legszigorúbb télen kényszeredik rá. Nem szereti a ka­lapot. Sietett le a temérdek lépcsőfokon. A falakon színes berakások, rejtett világítás és a lakkosán fénylő ajtók mögött zajongó otthonok, amelyek idegen beszédet és ismerős szagokat szűrnek át és bocsátanak ki a lép­csőházba. Most már kettesével vette a lép­csőket, otthonosan. Nevetett a szí­ve, hogy megszökött a mú hói. Egész este az idegen utc„ ; csa­vargóit, s a pályaudvar előtt ki­próbálta azt a bizonyos fénykép­automatát, bedobott ötven őrét, és megvárta a képet. Olyan szeretetet érzett az öreg halott festő iránt, hogy kedve lett volna tegezni. Em­ber bátorság nélkül nem egyéniség. És az öregnek volt mersze felrúgni egy megdohosodott házasságot, el­szökni egy hálószobából, ami már úgyis félig-meddig kripta. És a fia­tal nők! És valamennyi hasonlít Etához. Hát nem csoda, hogy fogat­lan öreg létére még szvingelt is, és ötvennégyszer festette le azt a kis csavargólányt, akit az utcán szedett fel magának! Az egyik kis öbölben gőzösre ült, s a párás, hideg fedélzetről bámulta az idegen város sugárzó fényeit. Késő éjszaka ért a szobájába, de előbb a portán megírt egy képesla­pot, minden szöveg nélkül. (Részlet a Miért nem szóltatok? című regényből.) Noth Zsuzsanna: Ha Ha minden este ráérek hét torokból szól az ének Ha betoppantok megégtek Hét sárkányfej hét lángnyelvet lehel Ha nem befelé leégek Hét sárkányfej hét lángnyelvet nyel AZ IRODALMI SZERKESZTŐ CSÜTÖRTÖKÖNKÉNT 16 ÓRÁTÓL 19 ÚRAlG TART FOGADÓÓRÁT

Next

/
Oldalképek
Tartalom