Pest Megyei Hírlap, 1987. április (31. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-18 / 92. szám
Jehoda János versei: Grammatikák Walkó Györgynek 1. Felkiáltójellel születtem köldökzsinór száráról leválasztottak szüntelen nyugtalankodó pontot heg alatt bevérző sebek gyűlnek bent a kérdőjelek kint a feltételes módok 2. Alany leggyakrabban mégis tárgy-esetben mint vadak a parttalan ártereken 3. Apám Anyám emlékét kergetők vergődnek bennem zárványostul meddőn idegen testek gombostűsebző pontosvesszők 4. Ki-ki hogyan és amire bennem hitéből tellett hempergettek sárban szenteltvízben idézőjelek 5. Homlokomon szomjoltó húsvétok szelídé betoppant Szindbád támaszkodom a jövő idő csillagpultjainál fizetőeszközöm az ige töviskoronám Ingázók Tömegközlekedési eszközökön és egyéb felszíni viszonylatokban szcndcrgik tovább mélyről jött álmaik szemük sarkában még az Északi Csillag fénye pislákol hajnal-birlcózóan a Két Medve vonzáskörében tündöklőn hogy majd hazatérőn elhúzza a Göncöl e bérlet-léptékezett szűk planétán az aranymosás szitanyílásain át felemás életük ezernyi hordalékát s a felbukkanó villamos-szerelmek kőzárványokká csiszolt tekintetek csillagpor-aláfutásos sebeivel urbanizálődó kentaurok kezeltessék holnap is retúrjegyeiket a döcögő Tejúton Örkény István: Matematika Beültek az Apostolokba. A kiváló fizikus, egy pohár vermutra vágyott, Szilágyinak sörre volt gusztusa. Aztán mégis másképp alakultak a dolgok. Persze, a kiváló fizikus megmaradt a vermutjánál, mert a tudomány nem fér össze személyes rögtönzésekkel, kósza ötletekkel; Szilágyi viszont, ez a haspók, ha ételt látott maga előtt, nem ismert megállást. Előbb csak öt pogácsát evett, álmodozva, oda se figyelve. Aztán észrevett egy tálcán egy diókrém- tortát. A torta után még egy sört ivott, s közben felötlött benne — ami pedig elég valószínűtlenül hangzott —, hogy hátha van a konyhán marinírozott ponty. Ettől, mondta, miután megeddegélte a pontyot, ő már úgyszólván jóllakott. Rendelt ugyan még egy húslevest finommetélttel, és egy adag lencsét, némi füstölt hússal a tetején, de azt már csak majszolta, szemelgette. Utána nem evett semmit a világon; otthon, mondta, várja a meleg vacsora. Fizessünk, mondta a kiváló fizikusnak. mert a mama olyan, mint egy óramű, s ha ő csak öt percet késik a vacsoránál, már lesi a csengőt, ideges. Amit evett s ivott, Szilágyi mondta be a fizetőpincérnek; öt évre visszamenően minden falat ételre emlékezett. A pincér, miután ösz- szeadta a számokat, letett egy cédulát az asztal sarkára. És azt mondta: — Tizenegy-húsz. A nagy fizikus már a zsebébe nyúlt volna, de útközben hirtelen megállt a keze. — Nem akarom önt megbántani — mondta egy mentegetőző mosollyal. — De azt hiszem, ez csak tizenegy-tíz. A pincér gyorsan eltüntette a cédulát, el is pirult egy kicsit, s egy új számolócédulán újra összeszámlálta a számoszlopot. Aztán ránézett a nagy fizikusra, és így szólt: — Bocsánat. Ez bizony tizenegyhúsz. És letette az asztalra ezt a cédulát is. A kiváló fizikus persze oda se nézett. Kellett is őneki papír, ceruza! Naprendszerek, tejutak, kozmoszok úsztak az agyvelejében, de éppen ezért, szerényen és halkan, csak annyit mondott, hogy véleménye szerint a kedves főúr összeadása téves. A helyes végösszeg: tizenegy- tíz ... És hozzátette, az ő finom mosolyával: — Bocsásson meg, hogy vitatkozom. Én Albert Einstein vagyok. A főpincér rámeredt. — Istenem — mondta, alig hallhatóan. Ö, hogy ő erre nem jött rá magától! Hiszen ez egy világhírű, jellegzetes arc! Hajlongva elhátrált a szomszéd asztalhoz, reszkető kézzel meghegyezte a ceruzát, aztán elővett egy nagyobb papirost, és szépen, kalligrafikusán újra egymás alá írta a számokat, összeadta. Újra összeadta. Harmadszor is összeadta. Homlokát verejték lepte el. Czakó Gábor: Egy ház kerítéssel Pál Gyula festménye Na és? Az ember győz! Az ember leszállt a fáról, kőbaltát ragadott, nekiesett a mamutnak, a gaz rabszolgatartónak, nemesúrnak, kapitalistának, természetnek, Téli Palotának (már puskával és Aurórával). Útja diadalmenet volt, diadalugrás inkább, mindig annyit előre, emennyit a dobókocka mutatott, ha hatos jött ki, akikor hatot, és újra dobhatott, és szökkenhetett egészen az emberi fejlődés csúcsáig, az álmok álmáig, a nagykohóig, amelyből vörösen csapott ki a győzelem lángja. Útközben persze voltak akadályok, olykor vissza is kellett lépni — például akkor, amikor az ember egy négert megütött, hármat is —, de az ember dobhatott újra, s győzött, ha előbb nem, akkor utóbb. Dr. Püspöiky András vett egy sárga babát, vagyis embert, hozzá egy kopott fejű lilát, egy ősrégi készletből való elefántcsont dobókockával és játszott. Egyedül, ahogy a családjából kiűzött ember manapság játszhat a padlásszobájában, hogy valamiképpen elüsse az időt a következő műszak megkezdéséig. Vagy valameddig. — Eldugult a kád! — Hompóth Zsuzsika kopogás nélkül kinyitotta az ajtót, bejött, lépett kettőt előre a lila figurával, s ment vihogva zuhanyozni. Odalent, a földszinten nagyanyja, Borbála trappolt reggeltől estig bokafogó fűzős cipőjében. „Ha az én koromban megáll az ember, úgy marad és vége.” András sose merte kimondani, pedig százszor ott volt a nyelvén: „Na és?” Inkább elfogadta és letuszkolta a meleg pogácsát vagy a fényesre törölt almát, amit anyja rátukmált. Nem haragudott rá, nem is utálta soha, igazából a halálát sem kívánta, de hát na és? őszintén és rosszindulat nélkül, önmagára vonatkoztatva sem vélekedett másként. Csöppet sem nyegleségből, mert ennél fontosabb kérdést, hogy: na és?, nem ismert. Az innensőre vonatkozó kérdéseket az ember vagy tudja vagy nem, ha nem, akkor pedig nézzen utánuk. A válasz aztán ez vagy az, mind érdektelen, mert józan ésszel kitalálható — mintha komputereket utánozna valaki, ha ebben a körben járatja az eszét. A kérdés a na és?-en túl kezdődik. Talán rögtön is vége — az volna igazán megnyugtató! A kopott fejű lila emberke vereséget szenvedett a párizsi kommün- ben, egy dobásból kimaradt. A halottakban semmit sem lehet találni. Legföljebb tumort, agyalapi törést, epekövet, embóliát, ilyesmiket. Aki a halált keresi bennük, mintha a tegnap erre szállt fecskék nyomait kutatná a levegő gyűrődései közt. Egy tetemnél üresebb tér az egész világmindenségben nincsen. Isten — nos, ha van — ő is kiköltözött belőle. Húst hagyott, agyat gondolat nélkül, szívet vágyak nélkül, gerincet izgalom nélkül, lágyuló szöveteket, fekete vért, csontokat, hamis anatómiát, amely ugyan szóról szóra igaz, de sehogy másként, mert ami maradt, abban semmi sem köt, nem tart, nem fűz semmit, minden céltalan, akár egy vers szavai a szótárban. Akit a na és érdekel, az ne menjen kórboncnoknak. András ezt későn vette tudomásul, de azt is, hogy akit már más nem érdekel, az ötvennégy esztendős korában nem fog új elfoglaltságot keresni. A kopott fejű lila elég peches alak volt, mert a sárga már rég a kohó vörös lángjainál sütkérezett fene boldogságában, ő elveszítette az 1905-ös forradalmat is. Hompóth Miklóst irigyelte. A sógornak volt bátorsága már negyvenhat éves korában átsurranni a na és-en túlra. Igazán elegánsan, csöndesen, úriember módján. — Nem hagytam itt az órámat? — Zsuzsika koraérett rózsaszín testén nem volt egyéb, csak a víz. Törölközőjét torreádorosan maga előtt lebegtetve becsörtetett a szobába. A győztes sárga, meg az elvesztett 1905-ös orosz forradalom viharaiba újra belekeveredett kopott fejű lila figurát a földre legyintette. — Miért éppen itt hagytad volna? — András ásított. Mások mezítelensége őt mindig a bádogasztalon elébe kerülőkre emlékeztette. Különösen, hogy unokahúga törülközőkendőjét örvénylő vörös ívben megforgatta, majd a hátára terítette, hogy személyét előbbre hozza. Amíg meghajolt az asztalok alá a bábukért, Zsuzsika rövid, de határozott sikítást hallatott. — Megőrültél? — Csak ásítottam. Nekem nem szabad? Én nem unatkozhatom? — Áthajolt a játékasztal fölött, bele András arcába. Erős, hűvös mellét bácsikája babákat szorongató öklére bocsátotta. — Ne hülyéskedj, kérlek, ne hülyéskedj! — Püspöky András komolyan megijedt. Nyilvánvaló volt, hogy Zsuzsikánál nincs filozofálás, nincsen na és? — Elbíztad magad, Bandi bácsi. — Meglátta a Marlborós dobozt. Elengedte végre mellével bácsikája remegő kezét, rágyújtott. — Ti, Andrások általában túlságosan elbiza- kodottak vagytok. — Törülközőjét hagyta földre esni, kiment. Püspöky András a sárgát és a kopott fejű lilát a negyedkori dzsungelt ábrázoló kezdőkockára tette, aztán két tenyere között rázni kezdte az ósdi elefántcsont dobókockát. Rázta, rázta, de eldobni elfelejtette. Aztán fölkelt, és rogyadozó térdekkel elment a söröző hátsó részébe. Odahívott még egy pincért és Fröhlich urat, a söröző tulajdonosát. Hatalmas kockákra osztott ívpapirosokat hoztak, és külön-külön elvégezték az összeadásokat. Utána összehajoltak, susogtak. — Mélyen tisztelt professzor úr — lépett oda Fröhlich úr. — Meg se merem mondani, ami a szívemet nyomja. A mi gyarló képességeink szerint a számla végösszege tizenegy-húsz. Ne tekintsék ezt részünkről kicsinyességnek, mi akkor lennénk a legboldogabbak, ha fizetés nélkül vendégül láthatnánk egy ilyen világnagyságot... A mi főpincérünk azonban harminc éve működik a pályán, és mellesleg négygyermekes családapa, ö ebből a tíz fillérből presztízskérdést csinál. Einstein professzor megértőén bólintott. Egy szempillantásra behunyta a szemét, gondolatban végigfutott a számsoron, a vermuttól kezdve a lencsefőzelékig. Aztán sóhajtott. — Kedves barátaim — mondta. — Ügy ülök itt, mint egykor Galilei az egyházi bíróság előtt. De mit tehetnék? A tudomány nem ismer presztízskérdést, és én — bár nincsenek gyerekeim — ugyanúgy szégyellném a tévedésemet, mint az igen tisztelt főpincér úr az övét... Vagyis, ezt a vitás kérdést el kell dönteni. Fröhlich úr bólintott. — A söröző személyzetének is ez a véleménye. — Talán az itt a baj — folytatta tűnődését a kiváló fizikus —, hogy mindnyájan túl vagyunk terhelve számokkal, és a feladat kicsi nekünk ... Nincs véletlenül egy ember a közelben, aki nem végzett egyetemet, nem érettségizett, és épp csak hogy el tud végezni egy összeadást? Ilyen apró vitát csak törpék dönthetnek el. És minő szerencse! Van az Apostoloknál egy süketnéma csapos. Odahívták. Leültették. A vermuttól a lencsefőzelékig elébe tették a számoszlopot. Szuszogott. Nyögött. Sóhajtozott. Izzadt. Húsz percig tartott, amig elvégezte az összeadást. Átadta az eredményt Fröhlich úrnak. Fröhlich úr nem szólt semmit, Egy pillantást vetett az eredményre, s átadta az első fizetőpincémek, aki továbbította a másodiknak, aki némán letette a nagy fizikus elé. Albert Einstein fölállt, leszámolta a pénzt, bőséges borravalóval megtetézve. És így szólt, a világ legszerényebb mosolyával: — Uraim! Albert Einstein tévedett Isten velük. A személyzet sorfalat állt és mélyen meghajolt a modern fizika úttörője előtt. Némán kisétáltak az étteremből. Kint az utcán Albert Einstein — aki már nem mosolygott, sőt, nagyon gondterhelt arcot vágott — megkérdezte Szilágyitól: — Mi a véleményed erről a dologról, harátom? — Nekem haza kell sietnem vacsorázni — mondta Szilágyi. — De azt hiszem, ezen a világon nem lehet segíteni. (1938) AZ IRODALMI SZERKESZTŐ CSÜTÖRTÖKÖNKÉNT 16 ÖRÄTÖL 19 ÓRÁIG TART FOGADÓÓRÁT
