Pest Megyei Hírlap, 1987. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-10 / 8. szám
1987. JANUÄR 10., SZOMBAT Hallania Erzsébet: A' baleset E gyszer csak csönd lett a kórteremben. Mindenki elfeküdt az ágyán, és hallgat. A nagyon sovány asszony még nem jött vissza a vizsgálatról, ebédje érintetlenül áll a szekrényén. Passzírozott karalábéfőzelék, a tetején egy darabka egybe- sfilt sertéshús, szálirányban szeletelve, el tudom képzelni, bár innen csak a vastag fajansztál látszik. A nagy ablak mögött meg csak egy egynemű szürke ég, valahol a felhők mögött ott kínlódik a nap, de ma már aligha süt ki. Egy kis csend — az ember lecsukhatja a szemét. De ekkor horkolni kezd a . sírós öregasszony. Aki nem akar hazamenni. A viziteken nem fogy ki a panaszból: bénul a keze, az ujjait már hajlítani se tudja, a fejében mintha megpattant volna valami, és tartalma a fülébe ömlött volna. Beöntést követel, nem kapta meg a ráadás zsömlét a reggelihez. Éjjel meg sír vagy csak siránkozik, a sötétben nem látni, könnyezik-e, vagy sem. Egyik éjszaka az övé mellé még egy síró hang csatlakozott, nem tudom, kié. Ma hajnalban viszont valaki ráförmedt: most már elég legyen, s attól fogva az öregasszony ágya felől csak halk szipákolás hallatszott. Most meg horkol. A többi ágyról mocorgás, sóhajok ipdulnak el. — Nappal kialussza magát, éjjel meg nem hagyta az embert pihenni — mondja végül a falusi asszony, akinek az ágya mellett ott áll a mankó. — Föl kéne ébreszteni — mondja zordul a százhúsz kilós flatalasz- szony. A tanácsi nó, aki egész édességtárat tart az éjjeliszekrényében, már húzza is a fiókot, és zörgeti a selyempapírt. — Föl kéne, bizony — helyesel. De nem csinálnak semmit, csak hallgatják a horkolást. Hallgatjuk. Erőszakos, rekedt hang, kíméletlenség, sőt, valami szégyentelen bugyog benne, bugyog, fortyog;, besűrűsödött mérges anyag egy üstben. 'Pedig' ‘Sk! öfögassfeonys .kiesh * soM©*fyka{ ,tés te akár egy nyolcéves gyermekei. De éppen érkezik a nagyon sovány asszony. Rettenetes zöld pongyolájában beimbolyog, mint egy nem is emberi jelenség. Mint egy borsóhüvely. — Na mi volt? Ott az ebédje, már biztos kihűlt. — Még mindig nem tudom, megcsinálják-e azt a májvizsgálatot, vagy nem csinálják meg. Kicsípnek belőle egy darabot. Mi az ebéd? Zörög a fajansztál teteje. És indulnak a hullámok — a szélcsendnek immár vége. — Kicsípnek egy darabot a májából? Hogyhogy? — kérdezi a tanácsi nő, felül, és térdére teríti a szalvétát. — Csinálták már nekem ezt is. Nincs olyan, amit nekem ne csináltak volna. Három éve idejárok. A gyerek, a kisebbik, most ment gimnáziumba, a szobafestők meg már le voltak beszélve, hát gondolhatják... — F.n is harmadszor vagyok itt — közli a százhúsz kilós fiatalasz- szony. — A hús kemény, nincs rendesen megsütve, ugye? — Elég rágós. Próbálkoznak ezzel, azzal, de néha olyan, mintha nem tudnák, mit csinálnak. — Hízza Csak rájuk, azért orvosok, hogy tudják — mondja a tanácsi nő meggyőződés nélkül. Egy piskótatekercset majszol, letekerte, mint egy vastag sárga rugót, és a belső végét kezdte el csipkedni. A horkolás elhalkult, mintha jelentőségét veszítve önként háttérbe húzódott volna, s a kórtermet a jól ismert zajegyveleg tölti be: kanálcsörgés, léptek, takarópaskolás, pa- pírzizegés, a vaságyak .eresztékeinek reccsenései, no és a beszélgetés moraja, amely állandóságával olyan, mint mondjuk egy tenger, hullám- csapódásaira olykor felkapjuk a fejünket, máskor viszont elfeledkezünk jelenlétéről. — Negyven disznót adtunk el tavaly is, kettőt mindig magunknak ölünk, így egész évre megvan a cso- magolnivaló... — A kisebbik lányomnak meg egészen világosszőke, mindenki csodálkozik. honnan örökölhette, de nekem a nagyanyám... — Karajból pörköltet? Nahát én ezt meg nem tenném ... — Tavaly kipusztult egy almafánk, nagyon jófajta alma volt pedig, az a nagy télialma ... — Az uram meg mindig azt mondja: nem baj, fiam, csak te eriggyél MST .WK.lt, a kórházba, oszt gyógyulj meg. Tud főzni, még ez a szerencse. De hát azért... — Szép dupla petúniáim vannak, tavaly a sógornőmnek is adtam magot, az idén a ház elé is ültetek, van ott egy kis keskeny rész... — Nem beszélve arról, hogy a mosás! Jó, hogy van mosógép, de mikor hazamegyek, győzzem rendbe- tenni a ruhákat... — Hogy hívják azt a kis barna doktornőt? Nem, nem az Éva doktornőt, azt ismerem, azt a másikat ... Fekszünk ebben a kis tengeröbölben, s a -hullámok szeszélyesen verdesik a partot. Odaütődnek. aztán visszahúzódnak, elenyésznek. — Ez nem is olyan rossz, ez a kelkáposzta. — Az nem kelkáposzta, az karalábé. — Es a fejemben ezek a szurká- lások, mintha éles késeket forgatnának benne... — Csak az a baj, hogy mindent lep asszír óznak. — Aki egyszer idekerül, soha többé nem lesz egészséges. — Maga még fiatal, ne mondjon ilyeneket! Az ura is milyen rendes, csak figyeltem, még süteményt is hozott. — Az uram nővére sütötte, csak az a hibája, hogy túl sok citromhéjat tesz bele. — Én az almáspitébe nem is teszek. — Azóta nem tudok rendbe jönni, mióta a fiammal az a baleset történt! A nagyon sovány asszony kibújik a borsóhüvelyből, és az ágy végébe teszi. Az embernek az az érzése, egy üres hálóing csúszik be a felhajtott takaró alá. A hálóing szalagfűzáses fodra fölött azonban ott egy vékony, inas nyak, afölött pedig egy emberi arc. Az arc elhelyezkedik a párna közepén, és elfordul balra. — Miért, hát milyen balesete volt a maga fiának? AZ asszony, akinek az ágya mellett ott ál-1 egy pár mankó, -kicsit' följebb tíúzódzkodik, és rákohyoköl a párnára. — Nyolcéves volt, én meg éppen ayerekágyas, akkor született a lányom, de hazakéretőztem... A százhúsz kilós fiatalasszony, aki a szoba jól értesült embere, mindjárt közbe is szól: —- Éppen akartam mondani, hogy magának kislánya van, nem fia! — Estefelé leültem egy kicsit, akkor tettem be a kalácsot■ a sütőbe — folytatja a könyöklő asszony, is hol balra pillant, hol jobbra. — Gondoltam, sütök egy kis kalácsot. Az apósom éppen trágyát hordott. Jött a zetor, ott ment el a kapunk előtt, a zetoros be is köszönt az apósomnak, mert ő elöl az udvarban éppen trágyát hordott. A gyerek szólt, hogy elmegy a biciklivel az apja elé. Jó, mondom, csak vigyázz, és el ne csatangolj. Aztán már csak úgy láttam, véresen, az apja karjában, mert az uram hozta be az ölében. Aztán jöttek a mentők, de a gyereket már el se vitték, hanem engem vittek el, nem is igen tudom, mi történt velem, mert csak utólag mondták, hogy valami ideg volt. És higgyék el, azóta van énnekem ez a sok bajom. A csöpögő vízcsap apró felkiáltójelekkel szabdalja fel a hirtelen támadt csöndet. Az öregasszony horkolása most nem hallatszik: Az ágyak rugói nem moccannak. Csak a csap dolgozik, mint egy magára hagyott gép, szórja semmibe hulló lövedékeit. A százhúsz kilós asszony nagy sokára megszólal. — Hát meghalt? » — Ö volt nekem az egyetlen örömem. — folytatja az asszony a középső ágyból -r-, és amióta meghalt, azóta ez a tengersok baj ... Mindig csak a munka, meg a munka volt. És semmi jó. Három házat építettünk föl. Az anyósoméknak. a sógo- rnmékn/tk is. Az uram jó ember. De hát csak mindig a munka volt... A Teri nővér jön be. nasv sebbel- lobbal, ahogy szokott. — Vargáné, húzza le a bugyogót, hozom a szurit! Vargáné, a nagyon sovány asszony engedelmesen kitakarózik. — De hát hogyan történt? — kérdezi a kövér fiatalasszony. — A jó kis finom szurit — lelkendezik Teri nővér. — Ügy, hogy jött a busz — mondja az asszony átkandikálva a Teri nővér hajladozó dereka fölött. — Jött a busz a szomszéd faluból. Azzal jött az uram is haza. A gyerek meg a busz mögé hajtott. Teri nővér a kövér fiatalasszonynak is hozott szurit, s miközben beadja. ma is elsüti a már ismert viccét. — Ha tehetném, összegyúrnám magukat és kettévágnám, mind a ketten jól járnának. A kövér fiatalasszony fölnevet, s engedelmesen vele nevet a nagyon sovány asszony is. Teri nővér elégedetten mosolyog, és a tálcájára szórja a tűket. — A nagy busz port csinált, mert akkor még nem volt kövesút a faluban. A Zetor a portól nem látta, hogy ott a gyerek. — Hát a Zetor ütötte el? — csodálkozik a kövér fiatalasszony. — Az hát. Azt mondják, a zetoros sírt is. Az a felnőtt ember. Nem akarta elhinni... Teri nővér a fejét csóválja. — Rémes, mik történnek. Most hallottam egy esetet: egy babakocsit ütött, el egy autó. A szoba felszisszen, — Még elgondolni is... — motyogja a tanácsi nő. — Ez a zetoros ügy mikoj volt? — kérdi Teri nővér, már az ajtóból. — Kilenc éve — sóhajt az asz- szony, és megtörli a szemét. — Ja, olyan régen? — mondja Teri nővér. Tálcáján finoman csörömpölnek az ampullák és a tűk. — Az más. — Az ő fia volt — szó! valaki utána bátortalanul, de az ajtó már becsukódott. A nagyon sovány asszony szólal meg először. — Nem tudom, most valahogy rosszul adta be. Fáj a helye. — Biztos eltalált valami ideget — véli a kövér fiatalasszony. — Nekem rtem- fáj. A sírós öregas.szqpy nagyot fiúi;-, kant, mint mikor valaki felriadni készül ólmából, s, a fejekjpaost.mind, arrafelé fordáinak. Buda Ferenc: Bódás János: Fekszem csak Fanyesés egymagám Jajgatva sír a szél Nyugalmát nem leli Agak szikár hegyén Október lángjai Szőlőszemek között Parányi pók lapul Holtában ím a lomb Repülni megtanul Ahány még fönnmarad Lehull mind reggelig Hulltukkal életem Tetézve megtelik Szemembe por szitál Talpamra sár tapad Fölszedni sem tudom Szétrongyolt sátramat Juhokkal sík mezőn Járnék én boldogan Vernék izzó vasat Ha adnál jó uram Fekszem csak egymagám Aludni nem tudok Néznek rám szótlanul Elhamvadt csillagok Ahol járok, utcán, határban, recsegve hullanak az ágak s riadt verébraj méltatlankodik: ,., nyesik a fákat. Feleslege ág: nyűg a fának! S ahogy a tavaszi nap kilángol, kusza terhét a földre rázza gyorsan magáról. Ropog az ág, s a levegőben felzeng valami zizegő zene, mintha a sok-sok terhevesztett fa fellélegezne. S én is, mint kusza ágbogú téli fa, kiáltok a Napnak: — nyess meg, nyessen aranypengéje a sugaradnak! Hulljon le rólam, mint unott ág a téli gond, a fagyöngy bánat, ne hagyj rajtam, csak termő rügyet, csak öröm-ágat. Hadd olvadjak be a tavaszba boldogan, tisztán, megújulva, s ragyogjon ágaim között az ég azúrja! Zajovits Ferenc: Mindennapi mutatvány Üldögélek az állomáson, tapogatózom tekintetemmel a sínek között. Nem utazok, csak nézelődök. Itt mindig történik valami. Például átrobog egy vastömeg, vagy épp tolatnak. Kormos, egyemeletes épület előtt, utólag lecölöpözött, vasakra erősített műanyag féltető és két hosszú pad ... Sok százezer ember fényesítette — múlt századi modell —, mint a Heidekker kerítés. Pont olyáh. mint Érden, vagy Apotkán. A fejtető — az - ideiglenesség „örökkévaló” mintaképe. r r 1 0, mely sok hal... ____—MM (hK . --Ctf&c. Tavaszi Noémi linómetszete Az állomás előtt néhány mozdony, vagonok, üresen, megrakottan. Iszonyú lehet, ha ezek a szörnyek egymással szembe gördülnek ... Onnan, ahol a négy óriás, súlyos „palacsintasütő” megremegtetve a földet, egymáshoz csattan, egy vékonyka ember bújik ki. A sisak a karján, izzadó fejére ritkásan tapadnak a hajszálak, szája sarkában cigaretta. A vagonok még remegnek, csattognak, ó rongyos, olajos zsebkendővel megtörli izzadó homlokát, feje tetejét. Tolatás a hátsó vágányokon. S a vagonkapcsoló emberke — foglalkozásának pontos nevét nem is tudom — hátranéz, ahonnét újabb három, behemót, egymásba kapcsolt szörnyeteg közelít. A sisakot most is a karján himbálja, a cigaretta füstje libben, amint a feje az ütközők között eltűnik. Csattanás, robaj, a vagonok kígyótestként rángatóznak. Egyre halkul a félelmetes zene... A sápadt, kopasz fej újból kibújik a vagonok közül. Mélyet szív az alig cigarettából, a füst felszáll, előkerül ismét az olajos zsebkendő. Megszólal a hangosbemondó: — A második vágányon vonat halad át, kérjük a vágány mellett vigyázni.., A vonat szuszogva megáll. Alig maradok a peronon negyedmagam- mal... S már dübörög is a lomhán gyorsuló vastömeg. A megafon ismét megszólal: — A harmadik vágány mellett tessék vigyázni, a harmadik vágányra személyvonat érkezik. — És mondja tovább: merre, hova, hol áll és hol nem áll meg ... Megmozdulnak ketten, felkapaszkodnak a vonatra, s ez is elkattog. Újból teljes a csend. Hirtelen összerándulok a váratlan csattanástól. A rángatódzó, egymásnak feszülő testek közül görnyedten bújik ki az előbbi kis emberke. Már közeledik is a következő négy meglökött vagon. Visszafordul, láthatóan nincs idő, hogy homlokát végigszántsa a törlővel. Lehajlik, eltűnik, csattanás, robaj, csörömpölés. Már bújik is kifelé. Zsebében kotorász újabb cigarettáért. Az alkony fénytelenségéből újabb két vagon araszol erre a vágányra. A vékony alak szája közepén ott lóg a cigaretta, könyökén a sisak. A hangosbeszélő néma. Nem is suttogja, hogy „vigyázat, a 7. vágányon újabb kocsit gurítanak a már ösz- szekapcsoltakhoz...” Szinte csak érzem a szürkületben, amint a kis alak belép az iszonyú fémtestek közé ... Aztán nagy csattanás, robaj, majd csend. Elönt a forróság ... Csak most is bújjon elő, mint eddig .., Felfehérlik a sötétben a kopasz fej... Sikerült ismét a mindennapi mutatvány. Ki tudja, hányadik, talán épp a százezredik ... Tudom, nincs hivatalos kitüntetés, mely a százezredik sikeres összekapcsolásért jár...
