Pest Megyei Hírlap, 1986. december (30. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-06 / 287. szám
198«. DECEMBER «., SZOMBAT 5 MKC r yjk > áll az óriás uszodám Vízfakasztó hadművelet a Dunánál A CSŐKÍGYÓ ÁTKÚSZOTT ÉRDRE Szükség volt a búvárok mun- járaA Duna érdi, parti védőgátján álló irányító a kezében levő URH adó-vevőre hajolt: Őri Gabi, készen vagytok? — s az igenlő válaszra elhangzott a parancs: Indulhatunk! A vastag acélsodronykötél megmozdult mellettünk. Megfeszült, majd lassú mozgással Érd irányába húzott. — Egyes mérőpont, mennyi? — Tizenhat-öt. — Jó, köszönöm! — Kettes mérőpont, mennyi? — Huszonkettő, egyenletesen. Ez a jó, köszönöm. — Márk Imre! Nálatok is minden rendben? — Igen, feszül a kötél. A cső is halad? — Igen, rendben! — hangzott a túlpartról a megnyugtató válasz. Sínpálya épült Ezzel kedden reggel elindult a csepeli oldalról a Duna medrében az a csőköteg, amely az ivózizet szállítja majd a Fővárosi Vízművek halásztelki vízibázisáról a szomjazó, vízgondokkal küszködő jobb partra, az Érden és körzete településein élő százezer Pest megyeinek. Ismeretes, hogy az érdi regionális vízmű víztermelő kapacitása — minden emberi erőfeszítés, az újabb beruházások ellenére — már évek óta képtelen fedezni nyaranta a terület rendre növekvő vízigényét. Az évenként ismétlődő nyomasztó vízhiány megszüntetéséhez a város vezetői a Fővárosi Vízművekhez fordultak segítségért. E két fél közötti egyesség természetesen kevés egy ilyen méretű terv tető alá hozásához. A legfelsőbb szintű jóváhagyás után ez év tavaszán kezdődtek meg a konkrét tárgyalások az illetékes szervek között. A Csepel-szigeti létesítmények építésével, szerelésével, a vezeték érdi gépházig való eljuttatásával a Fővárosi Vízműveket bízták meg. Alvállalkozóival haladéktalanul hozzá is fogott a nem mindennapi terv kivitelezéséhez. Az érdi parti vízmű mellett épülő fogadóállomásra a töltésen át 700 milliméter átmérőjű azbesztcement cső szállítja majd a vizet. Ezt a bekötő- vezetéket 800 méter hosszúságban már lefektették. A csőösszekötések, a védőgáton átvezetés, a gépi szerelés még hátra van. A vízművek műszaki igazgatóhelyettesétől, Szommer Miklóstól azt a tájékoztatást kaptuk, hogy két-három hónapos előnyt szereztek. A jövő év végére tervezett próbaüzem tehát ennyivel előbbre hozható. Amikor e jó hírt megosztottuk Csík Pállal, a PVCSV érdi üzemmérnöksége vezetőjével, elmondta; rendkívüli jelentőségű, hogy ilyen gyorsan átjut a vezeték a Duna alatt. Ugyanis ezzel műszakilag lehetővé válik, hogy a fogadóállomás elkészülte előtt — akár csőről csőre kötéssel — az érdi regionális rendszerbe juttathassák a csepeli vízbázis vizét. Első szakaszban napi átlag 10 ezer köbmétert. Köztudott, hogy csupán az ötéves terv végétől kapja a térség ennek a dupláját A nagyberuházás kivitelezésének vitathatatlanul a legizgalmasabb és a legfelelős- ségteljesebb szakasza, mondhatjuk bátran, hadműveleti része kivétel nélkül minden közreműködő szakember számára, a Duna alatti átvezetés volt. Hosszú heteken át folyt az előkészítése nagy körültekintéssel, szervezettséggel. Mindkét parton látható a jelentős földmunkák nyoma. Szükség volt a partoldal be- mélyítésére, amely a csepelin különösen magas. Márpedig a szárazon összeszerelt 700 méter hosszú csőkígyót csak enyhe lejtőn ereszthették a vízbe. De mielőtt idáig jutottak, előzőleg ugyanilyen hosszú sínpályát építettek, amelyet a földbe mélyített betontuskók- ra erősítettek. Ezen szerelték össze a csővezetéket. A Fővárosi Vízművektől, majd a mederkeresztezést végző Mélyépítő Vállalat műszaki igazgatóságán kapott információ szerint a csepeli oldalon Márk Imre, a 4. számú főépítésvezetőség vezetője irányította a munkát, az érdin Bődé Sándor, Keffemetten közjáték A helyszínen, a sok jövőmenő, dolgát tevő, no meg érthető kíváncsisággal szemlélődő szakember között nem volt nehéz rátalálnunk Böde Sándorra. A töltésen levő megfigyelőállásból szinte szünet nélkül összeköttetésben állt adó-vevővel valamennyi mozgó- és méröponttal. Kedden kilenc óra 40 perckor hangzott el az első — akkor még nem tudtuk, lesz hosszabb is! — műszaki akadályt jelző, a munkát leállító parancsai — Márk Imre, haliassz? — Őri Gabi, jelentkezz! A sodrony veszélyesen bevágott a fémcsuszkába a töltésen és a csigánál is. Meg kell erősíteni. Leállunk. Böde Sándor mellett a töltésbe süllyesztett, a sodrony- kötél csúsztatásához szolgáló 10-es acéllemezen látható volt a mély súrlódásnyom. Az irányító úgy döntött, hogy időlegesen hegesztéssel javítják ki, a végleges megoldáshoz a központból kért segítséget rádiótelefonon. E kellemetlen közjáték adta az alkalmat, hogy további felvilágosításokat kaphattunk most már Bődé Sándortól. — Nekem ez a negyedik Segít 2 biíváf ilyen munkám. Itt a parton is láthattak néhányat azokból az egyenként 8 méter hosszú, 600 milliméteres átmérőjű nyu- nyugatnémet gömbgrafitos öntöttvas csövekből, amelyekből a túlparton főépítésvezetőségünk összeállította a kettős nyomóvezetéket. Böde Sándor, a parancsnok lenesen a csúszkákat. Aztán amikor újabb fogáshoz átszerelték a csigákat, a japán dó' zer beállt a kiindulási helyére, ám alig mozdult egyet a 350 lóerős, csattanás hallatszott. Elszakadt az egyik húzókötél, kicsavarva a bal oldali továh bítócsigát. — No, ennek annyi I Ezzel ma már nem húzunk — állapította meg Böde Sándor. Nyugalma és munkatársaié elismerésre méltó volt, de éreztük, az csak látszat. A feszültség a levegőben vibrált, — Ezek a speciális csövek szigetelés nélkül ellenállnak a korróziónak, s a végük olyan kiképzésű, hogy egymásba illeszthetők. Az illesztési helyeken gumigyűrűkkel szigetelik. Alattuk fut két 324 milliméter átmérőjű, s merevítő tartókkal egymáshoz erősített acélcső, amit szervizcsőnek nevezünk, mert később kábel- fektetéshez használják. Mo£t mintegy szánkóként szolgálnak. A főnyomócsöveket acélbilincs erősíti e szánkóhoz. Ezt a szárazon mintegy 400 tonna súlyú csőköteget 20—22 tonna húzóerővel, csigaáttételek segítségével az a 350 lóerős lánctalpas Kamatsu traktor húzza — mutatott hátra, a mezőn álló dózerre. — Az acélkötél mozgásából is észrevehető, ha valami akadályozza, de a Budapesti Műszaki Egyetem segítségével folyamatosan, figyelemmel kísérjük mérőműszerekkel, hogy a húzóerő nem emelkedik-e a kritikus pont fölé. Egyik mérőkocsijuk itt áll előttünk a parton. Az adó-vevőn gyakran elhangzó számok az éppen mért adatok, s ezeket kolléganőm, Traub Ágota csoportvezető mérnök jegyzi — ezzel a mindig mellette álló fiatalasszony kilétére is fény derült. Elszakadt a kötél Ezután lehetőséget kaptunk, hogy motorcsónakkal átmenjünk a túlpartra. — Nagyon várják már odaát ezt a csövet az emberek — mondtuk Márk Imre főépítés-vezetőnek. — Gondolják, hogy nem ismerjük munkánk jelentőségét? Hiszen azért fogtunk hozzá már- szeptemberben, pedig ingyen dolgozunk — válaszolta, majd, hogy értsük, miről van szó, hozzátette: — Ugyanis > a Vízművek csak jövőre tud fizetni, de ha azt megvárjuk, már csak egy év múlva tudtunk volna ehhez hozzákezdeni. Az összeszerelt csőpár — amelynek tártósságáról a főépítésvezető biztosított, hogy unokáink is látni fogják — hosszan húzódott kedden délben a parton. Bólyák jelezték, nem jutott messzire a mederben. A kíváncsiság visz- szahajtott az érdi oldalra, ahol időközben rendbe tették ideigMásnap, szerdán reggel ismét a gáton találkoztunk, s már ismerősként üdvözöltük egymást. Traub Ágotától megtudtuk, hogy kedden este 6 óráig dolgoztak a parton, hogy szerdán reggel zavartalanul indíthassák az áthúzást. Előző nap ugyanis mindössze 120 métert haladtak előre a csővel a mederben. A hajózást a munkálatok idejére délután ra korlátozták, nem akadályozhatják napokig a folyami közlekedést. Sürgetnek tehát a teendők, úgy vállalták, hogy szerdán áthozzák a csövet. Most szépen haladnak, ám $ Településfejlesztési konferenciát rendeztek i Magyar Tudományos Akadémián. ® Budapest volt a helyszíne az I. országos titkárnői tanácskozásnak. ® Kiállítás nyílt a fővárosban Űj műszaki eredmények az építőiparban címmel. @ Átadták a forgalomnak a Ferihegyi gyorsforgalmi út korszerűsített szakaszát. @ A hét híre az is, hogy az első látogatókat fogadta a fővárosban a Textil- és Ruhaipari Múzeum. DiVfct azóta létezik, amióta őseink valamelyike kitalálta az üstökébe tűzött toll, virág, az ágyékára erősített állati bőr darabja, a mellére kent színes festék — díszít. S ha divat, akkor elsőként öltözködés. Női öltözet. A férfiak már akkor hátrább álltak a sorban. Mint ma. A nők ruházkodási kiadásai átlagosan — háztartástípusonként eltérően — 15—20 százalékkal haladják meg esztendőnként a férfiakét. A legnagyobb el térést a szellemi foglalkozásúak családjaiban tapasztalhatjuk. Teljesen természetesnek azt sem tarthatjuk, hogy a családok egy részében a gyermekek — a három és tizennégy év közöttiek sorolódnak ide — ruházati kiadásaira szintén több jut, mint apjukéra. Hagyomány? Avagy időt állóbb a férfi holmi a módi szemüvegén át nézve, egy zakó az mindenkor zakó, még ha nem is a legutolsó divat szerinti? Kereshető, adható ugyan válasz az ilyen és hasonló kérdésekre, de valóban fon tos lenne a magunkfajta köznapi embernek? A gyártónak, a kereskedőnek persze lényeges, hiszen tudnia kell(ene), kire, mire számíthat vevő ként, igényként. Gyakran ném sikerül jól kitölteni ezt a vevőtotót. Ritka a tizenhárom plusz egyes, a tizenhármas, annál több a tízes találat... a középszer, a csendes unalom, az éppen csak átlagos minőség. Valamikor persze egyszerűbbnek látszott ez az egész. A felsőruházat évtizedekre szólt, az alsóruhát pedig — a pendelyt, az inget, a gatyát, az ingvállat, mindenfajta díszítést, elsőnek is a hímzést — maguk az asz- szonyok csinálták. Valamikori természetes szokásainkkal ma mire jutnánk, amikor — derül ki már az általános iskolákban az ilyen jellegű foglalkozásokon — lassan egy- egy gomb felvarrása, felfeslett varrás megigazítása is gond a leánykáknak? Seregnyi jó holmi, s köztük sok-sok csodás viselet került be ebbe az új múzeumba, s persze, valamikori művesek eszközeinek raja is, ám vajon hihetjük, amit ma hordunk, valamikor majd az is tárlók dísze, utódaink féltett tárgya lesz? Aligha hihetjük, bár gyakran egy-egy rongyért az átlagdolgozó két- háromhavi fizetését otthagyja az ilyen-olyan butikban a divatdáma, s ki firtatja, miből?! Miért is firtatnék, hiszen ki- nek-kinek magánügye az, mennyit költ az öltözködésre, ám az már -nem magánügy, hogy ez a közös mennyi miként alakul. Nem valami jól alakul. A megyében évek óta — összehasonlítható árakon mérve — mérséklődik a ruházati cikkek forgalma, bár természetes, ún. folyóáron emelkedik. Természetes ? Szembetűnő, hogy a kereslet nem valami biztató változása ellenére, a ruházati cikkek kiskereskedelmi árindexe az idén január és szeptember között 9.3 százalékkal növekedett a tavalyi hasonló időszakhoz mérten. A tavalyi sem volt semmiség! A tavalyi tíz és fél százalékos áremelkedéssel bizony a ruházati cikkek lettek a rekorderek, s olykor már-már az a laikus szemlélő benyomása, hogy az egyre kevesebbért egyre többet kell fizetnünk, s ha így halad (hat)na a dolog, akkor egyszer csak ott állnánk ádámkosztümben, igaz, a legújabb fazonúban ... Félre a tréfát? De hát olykor nem az a tréfa, ami komolynak látszik?! Hová vezethet a csökkenő kereslet, növekvő árak fura párosa, természetellenes kapcsolata?! Miféle gazdasági AIDS-kór rejtező bajai szakadhatnak ránk, ha úgy gondoljuk, ez is út, járni lehet rajta...?! Napjainkban a megyében a munkásosztályhoz tartozó háztartásokban 4300 forint az egy főre vetített évi ruházkodási kiadás. Sok ez, kevés, elég? Nem minősítünk, csupán leírjuk, élvezeti cikkekre 3220 forint jutott ugyanennyi idő alatt! Utóbbiból lehetne lecsípni és az előbbihez hozzácsapni? Bizony, lehetne. S ha lehetne, miért nem történik meg? Valamikor — egészen pontosan 1785-ben — a váci szabók céhe ékes és keserű szavakkal teli papíron tiltakozott a himpeliérek, azaz a kontárok kártétele ellen. Érdekes módon pem a kenyerüket féltették á him- pellérektől, hanem hozzáértésük, mesterségbeli tudásuk megcsúfolását, a jó hírüket! Ma, amikor ez utóbbit imá- góként illik emlegetni jobb üzleti körökben, szinte semmit sem változott a himpel- lérek kártételét illetően. Csak éppen mintha tágasabb lenne a kör, benne a műves, a kalmár, a vevő sok-sok him- pellérje, aki nem úgy termel, nem úgy ad el, nem úgy vásárol, ahogyan azt státusának nemes hagyománya, no meg a maga megértett érdeke diktálja. Mészáros Ottó nem sokáig örülhettünk en- Alig látszott a Clark Adám nek. daru óriásgémje. Pedig ott koA szakemberek egyre na- moly munka kezdődött, gyobb aggodalommal figyel- — A nehézbúvár legyen ké- M égi ml ült a csőköteg Érd irá- ték az acélsodrony mozgását, szenlétben — hangzott az nyába Ráadásul a köd is sűrűsödött, adóvevőn Böde Sándor utasítása. — A kötél terelődik, valamiben elakadt. A két szál kereszteződik. Leállunk! A búvár haladjon végig az egyik szálon! Mozgás támadt a búvárhajón és a vízen. Hosszabb időbe telt, amíg sikerült ezt az akadályt is elhárítani. A* eseményeket Acs Mihály, a PVCSV geológusa kommentálta, aki történetesen tanácstag Érden; és tagja a végrehajtó bizottságnak is. — A meder nem egyenletes, a csővég belefúródik aa iszapba, ha a Clark Adám kicsit rásegít emeléssel, menni fog. A nagy vállalkozás teljes sikere szerdán délután 15 óra 47 perckor vált nyilvánvalóvá. Ekkor bukott a víz felszínére partközeiben a csővég, s néhány pillanat múlva szárazra ért az érdi oldalon. Kádár Edit Alkonyaira az érdi parton pihent a csőköteg (Hancsovszki János felvételei) •; A HÉT HÍRE Hl.WELLÉliSC
