Pest Megyei Hírlap, 1986. december (30. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-31 / 307. szám
Fekete Gyula: Melyiket szeressem? I tt a tél megint, indulhat lassacskán a tücsök koldulni. Csakugyan, én mi vagyok vajon: hangya vagy tücsök? Avagy prózaibb megközelítéssel: melyiket szeressem, a tücsköt vagy a hangyát? Melyiket pártoljam, melyiknek az életmódját becsüljem inkább? Bizonytalanság fog el: közérthetők vajon ezek a kérdések a fiatalabbak körében is? Jut még hely a töpörödő irodalmi tananyagban, a ritkuló magyarórákon a tücsök és a hangya tanmeséjének? Vagy ha ott nem, hát a gyerekek könyvespolcán, ahol egyáltalán helye van a lakásban gyerekeknek is, könyveknek is? S ahol egyáltalán a gyerekek, a fiatalok szorítanak némi időt a hangos magnózások, tévénézés szűkülő rései közt az olvasásnak is? Rövid tehát a mese: szorgoskodva dolgozott a hangya nyáron, gondosan begyűjtötte a télirevalót. Ám a tücsök nem szorgoskodott, csak ugrabugrált ide-oda, és mivel sem törődve, jókat hegedült. Eljött azonban a zimankós télidő, fázott, éhezett a tücsök, és kérlelni kezdte a hangyát: részeltesse őt is a bőven begyűjtött eleségből. Hanem a hangya felháborodva utasította vissza: ne koldulj itt nekem, semmit sem adok! Ha nyáron muzsikáltál a munka helyett, egész télen táncolhatsz hozzá! Mármost melyiket szeressem, a tücsköt vagy a hangyát? Örök téma, mondhatnám, vannak ilyen örökzöld történetek a költészetben, az irodalomban. Ki tudja, hány ezer éves; meglehet, már Ezó- pvs is örökölte, harmadfél ezer évvel ezelőtt. Meglehet, nem is örökölte, csak néki tulajdonították, a legendákba szőtt, kalandos életű meséiének, aki rabszolgasorból szabadult fel bölcsessége okán, s akit aztán Delphoiban — úgy rémlik, ez is túlságosan örökzöld ténja — kellemetlen szókimondása miatt kivégeztek a hatalmasok. Ezópus nyilvánvalóan a szorgalmas, dolgos hangyát pártolja a mesében, s jó kétezer évvel később, amikor Pesti Gábor, majd Heltai Gáspár magyarra ülteti át a hangya és a „szekcső” — azaz szöcske — ki tudja, milyen idős történetét, úgyszintén a törekvő, szorgalmas, dolgos élet hasznát példázzák vele. De már más hangsúlyokkal, mint a görög bölcs. Valláserkölcsi okítását Heltai külön függelékben toldja hozzá a meséhez: „E fabula arra inti a hivalkodó resteket, hogy ne hivalkodjanak, hanem, hivatalnokban eljárván, munkálkodjanak — nemcsak önnön szükségökért, hogy magoknak legyen mit enniök-inniok és müvei magokat megruházzák —, hanem, hogy az 6 alattvalóit is eltáplálhassák, és az istennek tiszteleteire segítségül lehessenek adományokkal, és a szegényeket is megsegíthessék alamizs- nájokkal. Mert, mint Salamon mondja, a rest kéz szegénységet nemz. A szegénységből koldulás támad, mely igen nagy szidalom és ugyan bűn. Azért mondja Salamon: ,Te rest, ménjén a hangyához és tanól) bölcsességet tőle!’... De mostan minden ember elkerüli a dolgot. Es onnég vagyon ennyi koldus és seg- genülő tolvaj.” Száz évvel később, a XVII. század közepén, a francia La Fontaine megint csak áthelyezi a hangsúlyt; versbe formálva újra az örökzöld történetet, nagy műgonddal kiszínezi, dramatizálja, s a didaktikusán egyértelmű tanmese többrétű művészi jelentéssel gazdagodik, már azáltal is, hogy az előbbi változatokban még felelőtlenül ugrabugráló szöcske a maga és a mások örömére — olykor épp a hangya örömére — hegedülő tücsökké lényegül át. De még inkább, mint az átköltött mesében: magánéletével, valóságos életmódjával távolodott el a szorgalmas hangyától La Fontaine, a családját, a vagyonát, a hivatalát hanyagoló, közhírű bohém. „Egy lusta sírjára, vagyis a sajátjára” költött sírverse szerint: Jean, ahogy jött, szintúgy — távozott. / Fölélte a tőkét s a kamatot: / a vagyont fölöslegesnek — ítélte. / Remekül fölhasználta idejét: / Kettéosztotta — az egyik —, felét / alvásra, másikat semmittevésre. (Rónai György ford.) Íme, ez már a tücsök eszmei von- zata; a tücsöké, aki gondatlanul szökdécsel, nem törődik a holnappal, énekelget a maga és mások kedvére. A „semmittevés” persze költői túlzás, nem a semmittevésért fogták perbe a hatalmasok a szabadgondolkodó, éles nyelvű La Fon- taine-t, nem a semmittevésért emlegetjük ma is, három évszázad múltán, a világirodalom klasszikusai között. i E zek után újra csak megkérdezem magamtól: melyikei szeressem, melyiket pártoljam? Hajlok arra, hogy szeressem, pártoljam mind a kettőt. A hangyát természetesen becsülnöm kell munkás szorgalmáért, szívósságáért, s azért az előrelátásért, ahogyan a holnapra is gondol. A tücsköt? Úgy tetszik, világméretű és gyökeres a szemlélet változásá a tücsök megítélésében. Amíg az ember lét- szükségletei parancsának él, s az élelem, a ruházkodás, a lakás gondjai naponta szorongatják, mindazt nem sokra becsüli, ami nem közvetlenül szolgálja, enyhíti eme szükségeket. Kellemesen tölteni az időt, kikapcsolódni, szórakozni persze jó dolog a ritka ünnepnapokon, lagzi- ban, disznótoron — szigorúan: amikor annak van itt az ideje. De ismerjük a szentenciát: ebből nem élünk meg! „Henye”, „léha”, rest ember az, aki nem fogja meg a munka vastagját is, akár táncolt a lagziban, akár hegedült. Egy-két évtized alatt szemünk előtt alakult át ez az értékrend: egyenjogúsodott a tücsök a hangyával. Milliók szánnak órákat mindennapjaikból a tévének, a rádiónak, az olvasnivalónak, a magnónak, a kultúrának, a szórakozásnak. Fontos, sőt, nagyon fontos, elsőrendűen fontos munkává minősült át ennek a hatalmas, követelő társadalmi szükségletnek az ellátása, szolgálata. Miért ne szerethetném, pártolhatnám egyaránt a tücsköt is. a hangyát is? Ép ésszel ki tagadhatná ma már, hogy a kultúrjavak alkotása és közvetítése is elemi közszükségletet elégít ki, értéket teremt, értéket közvetít. Nem is akármilyen értékeket; a lényegen, a pénzzel kifejez- hetetlen értékeken túl, ha úgy tét' szik, pénzzel mérhető értéket is. Egy Bartók, egy Kodály munkássága — az eszmei érték melléktermékeként — még haláluk után sok idővel is hoz annyit a gazdaságnak, mint egy kiválóan dolgozó középüzem. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt befejezhettem volna itt a tűnődést, ma már nem fejezhetem be. Lehetetlen nem észrevennem: újabban emez örökzöld téma modern változatainak mintha meredeken visszájára fordult volna a jelentése. „Eszmei mondanivalója.” A szigorú ezópusi ítélet: a munkás szorgalom dicsérete s a léha semmittevés elutasítása némely modern tálalásban ellenkező előjelet kap: a szorgalom, a törekvés lesújtó ítéletet, a megejtően bűbájosra maszkírozott semmittevés viszont glóriát. A hippifilozófia értékrendje szerint. Érvényes értékrend volna ez? VaKovacs József: A festő arcképe Sakkfigurát: apró fehér lovacskát dédelget a Mester. Oroszlán-sörényesen is epezöld árnyék gyötri. Az elmúlt időt, letűnt álmaink Atlantiszát igézi Kárpát-medencére virradt szemekkel. Sorsa kimérve pepita táblán, ragyogóan biztos kézzel elsötétített orcákért játszik. Mágikus piktor, fekete síkon remek vásznakkal tündökletes. jón az emberi létezés vastörvényét hatályon kívül helyezheti a történelem? Mert ha nem, és ma is mindörökké a munka a létfenntartó értékek forrása, akkor tücsöknek és hangyának ez a legmodernebb metamorfózisa olyan torz képet ad, amely érvénytelen irodalomnak is. Emlékszem a tévéjátékra: a címszereplő tücsök elragadóan kedves, jókedélyű, bohém, bűbájos filantróp, ember- és állatbarát, legkivált a sánta, a vaksi, a süket s egyéb okból elhagyatott nőkön esik meg a szíve, s barátkozása gyümölcseit, a gyerekeket is az elárvult nőktől mind magához veszi, a kóbor macskákkal, kutyákkal s az állatkertből elcsavargott krokodillal együtt, amelynek szintúgy családi körben szorít helyet, a fürdőkádban. A filmíró, a rendező, a színész, az operatőr mindent elkövetett, hogy rokonszenves színben tüntesse fel a tücsök szerepében a főhőst, aki mellesleg ciripelni sem szokott, lévén, hogy a ciripelés korunkban munka- jellegű tevékenységnek, netán kereső foglalkozásnak számít, s ő már csak elvből sem dolgozik. Rejtély, miből eteti, ruházza, mikor és hogyan gondozza népes és újabb pó- lyásokkal népesedő családját, szaporodó állatkertjét. Miből látja el őket? Azon túl, hogy ahol éri, letar- hálja szorgoskodó hangyaismerőseit ... Egyáltalán — hangyák voltak azok? Mert ama hajdani, ezópusi szorgos hangyákra végképp rá sem ismerhettem ebben a modern állatmesében, amelyet természetesen emberek jelenítettek meg, egymással marakodók, egymástól amit lehet el- csi karók, hamis csillogásban, hazugságokban élő emberek, tehát végképp nem a szívósak, szerényen, hangyamód dolgozó fajtából valók. Ilyesmi eszembe sem jutott, melyiket szeressem. H iszen az a címszereplő dehogyis tücsök volt, az nemhogy a másók gyönyörűségére, de a maga kedvére sem hegedült, csak tarhált, élősködőit. Legfeljebb is: sáska. A második címszereplő meg dehogyis hangya volt, sokkal inkább hörcsög. Vajon a bölcs Ezópus, ha élne, milyen mesét kerekítene azokról az utódairól, akik — nyilván valamilyen okkal-céllal — sáskává silá- nyítják az ő nótás kedvű tücskét, és hörcsöggé az ő dolgos, szorgalmas hangyáit? Lakatos István; Tannháuser Látni, látni szerettelek, mint egy rétet, mint az eget, hozzád sem érni, éjjeli tájadra csak ráfénylcni. Érezni pamlagod sötét páráit, illatod ködét, mozdulataid zsivaját hallgatni éjszakákon át. Forrt — körülöttem hemzsegő szavaidtól — a levegő: szerettem lenni tengeri kagyló, mind összegyűjteni. Tágulni egyetlen kerek hold-szemmé völgyeid felett; ringani hullámaidon, égni szemedben szabadon. Vákolitz István; Vagy melled halmait hasad síkjáról nézhi, hogy fakad piros szád, mint a tavasszal dombok mögött a hajnal. Figyelni rezdüléseid, pillád hogyan sötétedik, lágyan pihenő testeden pihentetni tekintetem. Vagy felvont térded ormait csodálni keddtől szombatig: mily lovag- és lég-várakat raktam rájuk pár hét alatt! Én, sűrű-vad Vénusz-hegyed barlangjából számkivetett pogány Tannhäusered, ki — lásd — nem tudlak feledni. Illik Ripicskes csont-billentyűkre repedezett ujjak bütyke. Szerszámnyélhez fénylő kopás, ámuláshoz nagyujj-szopás. Kugligolyó-tar tökfejre vaskalap, elnyűhetetlen. Giccs-szónokhoz hordó-pátosz, Miskakancsó Kismiskához. Délibábhoz álom-puszta, szeplős lányhoz degesz buksza. Asszonyöl tűzbarlangjába férfi indulata-vágya. Eljövendő kisdedekhöz cél, terv, út, szív, vágy, hit, eszköz. Mecénás a tehetséghez, jó válasz a jó kérdéshez. Matúz Gábor: Védtelent} Sötét, borús decemberi éj. Ke- ’ ményre fagyott, frissen hullott hó teszi egyenletessé, egyformává ,a házakat, kerteket, az utcákon szabadon kóborló szél jégkristályokat ragad magával céltalan útjaira. Aztán egy pillanatra előbukkan földünk hűséges kísérőjének kerek, sárga arca, fény önti el a- tájat, a hólepel könnyedén veri vissza az éjszaka ellen intézett erőtlen támadást, és a fekete hideg zavartalanul uralhatja tovább a terepet. A konyhakertbe félig beékelt masszív, fából ácsolt épületből apró zajok szűrődnek ki: Ijedt, izgatott hangok egymást keresztezve, meghallgatás nélkül szálldosnak és hullnak a földre megértetlenül. Mézeskalácsmaszk Kiss István illusztrációja A fő — tégla — épületben lámpa gyullad, az udvarra kitörő világosság a hóba rajzolja az ablakkeretet, és egy magas, erős férfi körvonalait. Az árnyék a hajába túr, lehajol, lavórt húz elő, vizet löttyint bele, vadul dörgölni kezdi magát. Újabb árny jelenik meg, 'alacsony, tömzsi asszony, hosszú hajjal, fürge mozdulatokkal. Látni, ahogy összehajolnak, a nő mond valamit, a férfi az órájára pillant, bólint. Nyílik az ajtó, eddig ismeretlen férfi árnyéka a havon, kezet fog a háziakkal. A lámpa kigyulladásával szinte egy időben a faépületben megszűnt a neszezés, suttogás, a szél megtorpant, a beálló csend félelmetessé sűrűsödött. A vendég kezében kés villan, Indulni akar, de a házigazda határozott mozdulattal visszatartja. Ismét nyílik az ajtó, hajlott hátú alak vetül a hóra, kézfogás. Az újonnan érkezett mozdulatai idegesek, kapkodóak. Mielőtt elindulnának, felhajtanak egy-egy féldecit. Megborzonganak. Borzongásukban benne van az előttük álló feladat gondolata is, ezé a véres hagyományé. Kilépnek a verandára, valaki fel- kattintja a külső világítást, a sötétség újabb területről kényszerül visz- szahúzódásra, számára ez már a vég kezdete. Hajnalodik. Remegő testek verődnek a faház itt-ott már korhadó falához. A menekülni akarók tehetetlensége. Jövőnélküliség. I Három Pár csizma gyűri csi- ------------- korogva a havat, ösvény keletkezik háztól házig. Az éjen haladó halkan megnyitja a,.faház nehéz, vasalt ajtaját, bal kezében elemlámpa, a mögötte állónál kés, hátul, ugrásra készen a harmadik. Ka ttan az elemlámpa. A padlón, félelemtől reszketve, megnémult torokkal, két hatalmas disznó bújik egymáshoz. Deák Mór: Fényes lakat A szerelem fényes lakat! Fényes lakat! Fényes lakat! Bezárja az álmaidat! Az álmokat! Álmaidat! Senkinek sincs kulcsa hozzá! Senkinek sincs! Kulcsa hozzá! Így válik a lakat zárrá! önmagává! önmagává!
