Pest Megyei Hírlap, 1986. december (30. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-31 / 307. szám

10 1986. DECEMBER 31., SZERDA Bérpolitika és keresetszabáSyozás Kevéssé ösztönöz jé munkára Az ősszel tartott — és sorrendben a ne­gyedik — munkagazdasági konferencián — különösen nagy figyelmet keltett Héthy Lajos, a Munkaügyi Kutatóintézet igazga­tója, aki többek között kijelentette, hogy bérpolitikai és kercsetszabályozási gyakor­latunk kimondottan akadályozza gazdasá­gunk új növekedési pályára való átállítá­sát. Héthy Lajost meggyőződésének indí­tékairól, s általában a hosszú évek óta rendre mődosítgatott, toldozott-toldozott bér-, illetve keresetszabályozással kapcso­latos véleményéről kérdeztük. • Még mindig egyenlősdi ® Fékezi a teljesítményt • A kitörés ára Mindenekelőtt arról, vajon megteremthető-e a jelenlegi bérpolitikával és a hozzá kap­csolódó szabályozással ki­áramló vásárlóerő és az áru­alap egyensúlya, miközben a keresetszabályozásnak az anyagi ösztönzés funkcióit is el kell látnia? — A bérpolitika és a kere­setszabályozás sajnálatosan „egyfunkcióssá" vált, olyan értelemben, hogy szinte kizá­rólagos feladatának tekinti a vásárlóerő és a fogyasztási árualap egyensúlyának fenn­tartását. Máris hangsúlyozom: ez nagyon fontos funkciója — éppen az inflációs tendenciák lehetséges fékezése miatt —, de azt is látni kell, hogy emel­lett nem, vagy csak alig-alig észrevehetően érvényesülhet a keresetszabályozás ösztönző funkciója. Amúgy kétségeim vannak a tekintetben is, hogy a ke­resetszabályozás önmagában , mennyiben képes a vásárlóerő kizárólagos szabályozására? Azért is, mert a bérek, illet­ve a munkahelyi keresetek nem azonosíthatók a lakosság valóságos — és ugyancsak vá­sárlóerőként megjelenő — pénzjövedelmével. S ez a jö­vedelem még mindig nem azo­nosítható a vásárlóerő egészé­vel, hiszen számolni kell a je­lenleg egyszerűen megfogha­tatlan — legföljebb csakis óvatos becslések alapján mé­ricskélhető — úgynevezett lát­hatatlan jövedelmekkel, az összességében sokmilliárdos nagyságrendű borravalókkal, hála- és csúszópénzekkel... Mindebből pedig az követke­zik, hogy a bérpolitika, illet­ve a keresetszabályozás gya­korlatilag reménytelenül baj­lódik a vásárlóerő-kiáramlás szabályozásával. $ Ne haragudjon, de ez az összefüggés azért nem egészen vilá4ÍJS. Miért ne lehetne az anyagi ösztönzés szolgálatába állítani azt a keresetszabályo­zást, amelynek egyébként fel­adata a vásárlóerő cs az áru­alap lehetséges összehangolá­sa? — A valóságos anyagi ösz­tönzéshez egyrészt az kell, hogy a munkateljesítmények és ezek fizetsége között vala­miféle, s lehetőleg szoros kap­csolat legyen. Márpedig ma­napság aligha mutatható ki egyértelmű kapcsolat a válla­lati eredményesség — vagy éppen eredménytelenség — és a vállalati bérszínvonal között. Másrészt: a központilag elha­tározott és érvényesített ke­resetszabályozás olyan ala­csony szinten nivellálja a vál­lalatok bérszínvonalát, hogy megfelelő ösztönző erőt meg­testesítő bérkülönbségek lehe­tőleg ne, vagy csak egészen kivételes esetekben alakulja­© Miközben a teljesítmények szerinti és erőteljes kereset- differenciálás deklarált alap­elv és követelmény ... — ... Ön mondta: „alap­elv”. Hadd tegyem hozzá: jó­szerével gyakorlati konzek­venciák nélküli alapelv ... Visszatérve az iménti gondo­latsorhoz: napjaink bérpoliti­kája egyszerűen figyelmen kí­vül hagyja az emberi, ha úgy tetszik, a munkavállalói ma­gatartást. s főleg ennek indí­tékait. Bérpolitikánk évtizedek óta konzervált alapelve, hogy a központilag meghatározott — és a keresetszabályozás ál­tal reguláit — összeg igenis elegendő, a mennyiségileg és a minőségileg is színvonalas munka mindenkori honorálá­sára. A jelek szerint nem ele­gendő 1 • Ha jól értem Bnt, akkor tehát az ösztönzési gyakorlat­nak a mai állapotokhoz ké­pest egy fordított logikát kel­lene követnie? — Vitathatatlan, hogy a bérnek mindenkor határt szab a teljesítmény. Ám ha hi­szünk az anyagi ösztönzésben, akkor ez fordítva is igaz. S erről nem beszélünk. Máskép­pen fogalmazva: az emberek­nek, a munkavállalóknak, a termelőmunkát végző szerve­zeteknek olyan garanciákat kell adni, amelyek egyértelmű biztosítékai annak, hogy ők csakis a több, a jobb, a piac által is értékelt színvonala­sabb munkájuk révén, s nem más úíon-módon juthatnak el anyagi boldogulásukhoz. Kétségtelen, ez a központi­lag tervezett bérszínvonal, amelyet szinte kizárólag a gaz­dasági egyensúly követelmé­nyeiből kiindulva határoznak meg, valamelyest fékezi az infláció gyorsulását. Csak­hogy: a vállalatok, s az egyéb gazdálkodó szervezetek olyan bérszínvonalra törekednek — s gyakorlati példák sokasága bizonyítja, hogy törekvéseik nem eredménytelenek —, amely mellett a bérköltségek számukra még elviselhetőek, de egyszersmind a számukra fontos — például különlegesen kvalifikált — munkavállaló­kat is megtarthatják. Ám e törekvéseik közben rendre be­leütköznek a keresetszabályo­zási fékekbe, korlátokba. És ne feledkezzünk meg az egyéni szempontokról sem. A munkavállalóknak csakis az az elfogadható bérszínvonal, amely a számukra elfogadha­tónak és kívánatosnak ítélt életnívót biztosítja. Q Vagyis, ami a gazdaság­irányítás és az államigazgatás számára kívánatos és elfogad­ható bérszínvonal, az a válla­latok, s legfőképpen az egyes emberek számára elfogadha­tatlan. Jól értettem? — Igen. Következésképpen: a vállalatok igyekeznek a bér- színvonalukat minél maga­sabbra emelni, s erre megany- nyi lehetőségük adódik, vagy éppenséggel és kényszerűség­ből eltűrik a teljesítménykö­vetelmények egyébként nyil­vánvaló lazítását, rendre szor­galmazzák a vgm-munkát, a béren kívüli juttatások lehet­séges növelését, túlságosan is liberális premizálási gyakor­latot követnek. Ügy is mondhatnám: a munkáltatók egyfajta kitörési lehetőséget keresnek — és ta­lálnak — a keresetszabályozás korlátái közül, de ugyanezt keresi a munkavállaló is. S ő sem sikertelenül, mert élhet a munkáltatója által felkínált többletkereseti, illetve a ma már legalizált második gazda­ság nyújtotta jövedelemszerzé­si lehetőségekkel. De gyakorta kell élnie az olyan kényszerű lehetőségekkel is, amelyek ugyan pénzben számolható közvetlen jövedelmet nem, ám költségmegtakarítást jelente­nek (például a családiház-épí- tés jórészt saját munkával...) © Ha íigry vesszük, e „kitö­rési” kísérletek és módozatok végül is szimpatikusnak ítél­hető megoldások. Csakhogy: mindennek mi az ára? — Súlyos ára van. Gondol­juk csak meg: a népgazdasá- gilag is érzékelhető — mert hasznot hozó — és nem kevés erőfeszítéssel létrehozott telje­sítmények nem ott jelentkez­nek, ahol egyébként a gépi felszereltség és maga a terme­lési szervezet is eleve magas termelékenységet és hatékony­ságot garantálna; tudniillik az állami szektorban, s főleg ott is a nagyvállalatoknál. A tel­jesítménykövetelmények érvé­nyesítése — sajnálatos módon — manapság inkább csak a népgazdasági szempontból pe­riférikus területeket jellemzi. És mégis: mert az állami nagyvállalatok képtelenek tar­tósan magukhoz kötni a leg­jobb munkavállalókat, mert képtelenek számukra megfele­lő munkakörülményeket és az elvárható teljesítményeket kellőképpen honoráló fizetsé­get biztosítani, hát úgymond pótcselekvési és pótkereseti lehetőségekre kényszerülnek: a vgm-ek gyakorta indokolat­lan gyarapítására és „futtatá­sára”, s a teljesítménykövetel­mények már említett sziszte­matikus lazítására. © Akkor most még egyszer: mindez a bér-, illetve a kere­setszabályozás számlájára íran­dó? — Hadd kerüljem meg kissé a kérdésre adandó választ, re­mélve, hogy azért érthető le­szek. Idézőjelek között mon­dom, hogy a „kisebb” gond az, ha a gazdaságban — ponto­sabban az állami szektorban — nincs a kívánatos teljesít­ményeket kiváltó ösztönzőerő, érdekeltség. Sokkal nagyobb gond, hogy az érdekeltség most már állandósult, hosszú ideje tartós hiánya idővel olyan, nem helyeselhető maga­tartásformák kialakulásához vezet, amelyek az emberek mindennapi — és nem csak a munkahelyeken tapasztalható — cselekvéseit tartósan meg­határozzák. Hogy miként hoz­ható ez kapcsolatba a kere­setszabályozóssal? Egyszerűen úgy, hogy ha kialakul — már­pedig szerintem máris tapasz­talható — az a meggyőződés, miszerint az állami szektorban nem érdemes tisztességesen dolgozni, s ez egyfajta álta­lánosítható magatartásszabály- lyá emelkedett, akkor számol­nunk kell azzal, hogy az em­berek munkavállalói magatar­tását még hosszú ideig ez a meggyőződés vezérli. Meglehet, kissé messzire ka­landoztam az alapkérdéstől. Szakemberek sokasága gondol­kodik a megoldáson, mert az iménti kérdésre — sajnos — csak az a válasz, hogy jelenle­gi bérpolitikánk és főleg a keresetszabályozásunk helyett valami egészen más és vado­natúj megoldást kell kitalálni. Vértes Csaba Egyetlen fillért sem láttak a mustármagért Csődbe ment a Trelleborg cég A szilveszteri asztalon egymás mellett van a mustáros virsli és a pezsgő. így szoktuk meg, így szeretjük. Az már vi­szont a véletlen müve, hogy a most következő történetben is együtt szerepel a kedvelt ízesítő alapanyaga, a mustármag és a gyöngyöző nedű. Nagyszabású gazdasági bűn­ügyben fejezte be a nyomo­zást a Pest Megyei Rendőr­főkapitányság. A feljelentő a Boscoop Agráripari Fejlesztő Közös Vállalat. A gyanúsított dr. Nemeskéri Tibor agrár­mérnök, aki korábban a cég kereskedelmi irodájának a ve­zetője volt. Hátrányos szerződés A Boscoop azért fordult a rendőrséghez, mert fegyelmi vizsgálatuk alapján bebizo­nyosodott, hogy a kereskedel­mi iroda volt vezetőjének magatartására visszavezethető­en, rendkívül jelentős anyagi kár érte a vállalatot. Arról van szó, hogy kötelességének megszegésével olyan hátrányos szerződést kötött, amivel a vállalatot 10 millió forinttal megkárosította. Ezért június­ban állásából fegyelmi úton feli üggesztették. Nézzük hát a történteket. Dr. Nemeskéri Tibor 1984. no­vember 20-án szerződést írt alá a svédországi Trelleborg cég tulajdonosával, Lars Jöne- rupp úrral. Ennek értelmében a Boscoop köteles volt a részükre összesen 830 tonna mustármagot szállítani. Ilyen esetekben az a gyakorlat, hogy a vásárló megnyitja a revol­ving accreditivet, ami az üz­leti életben fizetési biztosíté­kot jelent. Dr. Nemeskéri Tibor azon­ban még a szerződés meg­kötése előtt intézkedett: szál­lítsanak Svédországba 5 ka­mion mustármagot. Ekkor egyébként a vállalatnak még nem volt önálló külkeres­kedelmi joga, ezt csak az idén januárban kapta meg. Kértek ugyan a Külkereskedelmi Mi­nisztériumtól eseti export­jogot, de ez aznap lépett élet­be, amikor a külkereskedelmi iroda vezetője már aláírta a szerződést. Garancia nélkül Az iroda vezetője arra hi­vatkozott, hogy telefonon tá­jékozódott, s azt a felvilágosí­tást kapta: az engedély már megérkezett. Időközben a Trelleborg cég­gel dr. Nemeskéri Tibor aláírt egy szerződéskiegészítést is, amely rendkívül- hátrányos volt a Boscoopra nézve, mert ugyancsak nem tartalmazott olyan fizetési garanciákat, melyekre a magyar partner­nek szüksége lett volna. Mivel nem kaptak pénzt és fizetési biztosíték sem volt, a Boscoop igazgatója a múlt év októberében leállította a szál­lítást. Ekkor már 11 millió fo­rint értékű mustármagot ad­tak át svéd partnerüknek, anélkül, hogy az fizetett volna. Közben megnyílt a vállalat külkereskedelmi irodája is, a helyzet pedig mind tarthatat­lanabbá vált. A Boscoop igaz­gatója Svédországba utazott, s ügyvédet is fogadott, hogy képviselje érdekeiket, járjon el követelésük behajtása ér­dekében. Nem volt könnyű dolog, mivel a svéd cég idő­közben csődbe ment Végül olyan váltót tudtak szerezni, amely Lars Jönerupp szemé­lyi vagyonára vonatkozik. A 11 millió forintra rúgó tar­tozásból ily módon 2 milliót sikerült megmenteni. A nyomozás során az is be­bizonyosodott: a külkereske­delmi iroda akkori vezető­jének tudnia kellett arról, hogy a svéd partner nem fi­zetőképes. Dr. Nemeskéri Ti­bor ugyanis korábban a Mo- nori Állami Gazdaságban dol­gozott, és már akkor is foglal­kozott mustármagüzlettel. Mindkét cég bonyolítója a Pharmatrade Külkereskedelmi Vállalat volt, amely 1985. márciusában tájékoztatta a Boscoopot, hogy Lars Jöne- ruppék nagyobb összeggel tartoznak, ezért nem vállalja tovább a mustármag kiszállí­tását. Ennek ellenére ugyan­az év augusztusában megköt­tetett a szerződés. Változott a névjegy Dr. Nemeskéri Tibornak azonban úgy látszik, ennyi nem volt elég. Amikor állásá­ból felfüggesztették, jelent­kezett a Monimpex Külkeres­kedelmi Vállalatnál, mint a Bioteam ügyviteli irodájának az igazgatója és egyben egy svájci cég budapesti megbí­zottja. Névjegyén áthúzta a Bos- coop-feliratot, helyette a Bio­team szerepelt és a saját la­kásának telefonszáma. Ekkor már — jogosulatlan külkeres­kedelmi tevékenységet folytat­va — pezsgőben utazott. Ügyét vádemelési javaslat­tal átadták a Pest Megyei Fő­ügyészségnek. Gál Judit A fedélzeten, még sisak nélkül Segítői kulccsal húzzák meg a búvársisak csavarjait. r antázia, misztikum lengi körül személyét. Hidak pillérei- •* nek építésétől kezdve a Dunába esett autók kimentéséig számtalan feladata van. A nehézbúvár — mert róla van szó — könnyűbúvár társaival szemben nemcsak felderít, hanem ott lent a mélyben nehéz fizikai munkát is végez. Engyel Árpád, a Hídépítő Vállalat búvára naponta ölti fel — immár hat éve — gumiruháját, súlyos bronzcipőit, száll alá a kavargó, sodró víz mélységébe. A búvárhajón a brigád valamennyi tagja felelős a má­sikért. Szinte együtt lélegeznek még azok is, akik fentről vi­gyázzák mélybe merülő társuk víz alatti útját, a felszín min­den rezdülését. Kétezer óra. Kimondani is sok, hát még ennyit eltölteni a sokszor jéghideg vízben. Hiába a vastag gyapjúruha, elég egy apró sérülés, lyuk az öltözéken és ott, a szivárgás helyén nagyon hideg tud lenni. Legutóbb az érdiekért is vállalta a veszélyt: a Duna alatt fektetett ivóvízvezeték útját egyengette lent, a sodró mélyben. Létrán ereszkedik a melybe. (Hancsovszki János felvétele!)

Next

/
Oldalképek
Tartalom