Pest Megyei Hírlap, 1986. december (30. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-31 / 307. szám
8 1986. DECEMBER 31., SZERDA Szoknyában a popszakmában Veresegyházról a világhírig? Z’-ZI tagjai. „De rég találkoztunk, van annak már háromnegyed órája is”, évődnek nevetve. A próbának vége. Kicsit {áradtak, de jókedvűek. p „Az én anyám, egy felvilágo- ^ suit, modern nő, de biztosan / szívrohamot kapna, ha felza- í várnák egy színpadra, hogy V népi szerelésben énekel jen, meg í bohóckodjon egy popzenekar- V. ral.” (Ismeretlen tini a nép- e stadionbeli Queen-koncerten). Az első csalódás Veresegyházon: a vasútállomás melletti presszóban nem Z’-ZI Labor szól a magnóról. A Modem Talking melódiái keverednek egy vattakabátos, svájcisapkás, vörös orrú férfi karcos baritonjával, aki nagy átéléssel énekli, hogy „kombiné, kombiné, csipkés kombiné”. A második csalódás: a pajzán dalocskát tolmácsoló úriember asztaltársaságán nem látszik a várt büszkeség, amikor az asszonykórus hirtelen támadt népszerűségéről kérdezem őket. Később azonban kiderülj hogy szerénységből, férfiúi szeméremből titkolják ezt, mert amúgy igen elismerően szólnak a községüknek országos ismertséget 6zerző asszonyokról. Asszonyok bőrönddel — Csak az a szomorú, tudja — mondja mélyen a poharába nézve a svájcisapkás —, hogy lehettek ők akármilyen jók, hozhatták zsákszámra a kitüntetést, oklevelet, meg isten tudja, milyen plecsniket a népdalversenyekről, csak egyek voltak a sok kórus közül. A Népstadionban kellett kiállniuk és angolul énekelni, hogy megkapják a méltó elismerést. Szomorú dolog ez, kérem, nagyon szomorú! A harmadik csalódás: bár a kocsmai közvélemény-kutatás miatt jelentős késéssel érek a művelődési házba, a kórus próbájának helyszínére, üres termet találok, illetve csupán Kardos István kórusvezetőt. — Közbejött egy váratlan fotózás — mentegetőzik. — Busszal jönnek, már egy órája meg kellett volna érkezniük. Nagyon elfoglaltak az utóbbi időben. Koncertek, próbák, filmfelvételek. És közben a népdalt sem hanyagolják el. Bár az utóbbi időben annyi támadást kaptunk. Nehezen emésztik meg ezt a fene nagy népszerűséget a konkurens kórusok. Amíg üldögélek a veresegyházi művelődési ház halijában a bejáratot figyelve, minden ajtónyitáskor arra várok, hogy hímzett zsebkendőjüket lobogtatva, vidám énekszóval belejtenek az asszonyok. A negyedik csalódás: se kendő, se énekszó, se aprózó táncléptek. Este fél hét tájban hatalmas bőrönd jelenik meg az ajtóban, utána egy fáradt asszony, bőrönd, táska, asszony, újabb bőrönd, újabb táska, újabb asszony. Fáradtak, éhesek, elgyötörtek. Reggel hétkor indultak Pestre a fényképezésre, ott voltak a Corvin szomszédságában, de nemhogy néhány apróbb ajándékot vehettek volna, még enni sem tudtak egész nap. Elgyötörtek és enyhén szólva nem fogadják lelkesedéssel a hírt, hogy újra be kell öltözniük. Ennek ellenére elindulnak és az ifjúsági ház egyik termében hozzákezdenek az átváltozáshoz. Lekerülnek a szőrmekucsmák, dzsörzéruhák. A bőröndökből ropogósra keményített, gondosan öszehaj- togatott kellékek kerülnek elő. Számolom, hány alsószoknya kerül egy asszonyra, a hatodiknál feladom. Ez is jó zene ám — Mit nem adnék egy darab szalonnáért! — mondja nevetve egyikük. — Egy nagy hagymával — toldja meg valaki hátulról. : — Szerették azelőtt a popzenét? — kockáztatom meg az igen sablonos kérdést. — Jaj, dehogyis — kiabálják kórusban, majd egymás szavába vágva. — Ha meghallottam, már tekertem is tovább a rádió gombját... ha meg a tévében láttam, még a szobából is kifordultam... Ügy sértette a fülemet, hogy még... — És most? — Ez is jó zene — válaszolják. — Hangosabb. Ezt a nagy hangerőt máig se szoktuk meg igazán, de hát a popzenét így kell hallgatni. El sem hittem, hogy ilyen jó, belülről kellett megpróbálni. Szeretjük most már ezt a zenét is. Csak ne lenne olyan fárasztó! — Mit szól a család? — Tetszik nekik, meg büszkék is ránk. A munka pedig megvár otthon, az sajnos nem szalad el. Különösen az unokáknak dagad a mellük. Mindegyik Z’-ZI-lemezt kért, már amelyiknek még nincs meg. Eközben a jól öltözött, dolgozó nők matyókendős, főkö- tős asszonyokká lesznek. A zöld rakott szoknya mellett döntenek — a hatalmas bőröndökben több aljat is visznek —, mint mondják, a fekete-fehér képeken az jobban mutat majd. Végre bejöhetnek a fiúk, a Végül nem meglepetés — Profik — mondja az együttes vezetője, Janicsák István. — Nem mindennapi a hajtás. Hat órát buszozni például Nyíregyházára és hajnalra hazaérni, nem semmiség. Olykor hetente többször is. Bírják az iramot, nincs semmi gond a színpadon, pedig nagyon oda kell figyelni. Pontos koreográfiája van az egésznek. Kemények ezek az asszonyok, különösen egymáshoz. Jaj annak, aki téveszt, aki hamis vagy rosszul lép. Az a falura hoz szégyent. Rövid próba következik, inkább csak tréning és a fotós kedvéért. Lobog a hímzett zsebkendő, fejhangon szól a „honki tank vömén”. Az aktuális tennivalók megbeszélése következik; mikor indulnak az aranylemez átadására, és hogy februárig, az Erkel színházi koncertig a Z’-ZI jelképének számító csíkos anyagból szoknyát és főkötőt kell varrni az asszonyoknak. Vita, kérdés semmi, csupán arról meditálnak, hány méter kell majd egy aljra és miként lehet az apró ráncokat úgy tenni az anyagba, hogy az eredeti csíkozás megmaradjon. — Uramisten! Hogy fognak kinézni? — hangot adva kétkedésemnek, kérdezem a mellettem álló asszonyt, aki éhségét napraforgómaggal próbálja elverni. — Nagyon jól — válaszolja markában szorongatva a szo- tyolahéjat. — Már magunk is gondoltunk rá az asszonyokkal, hogy meglepjük a fiúkat. Titokban varrunk csíkos szoknyát és valamelyik előadás végén ebben jövünk ki. Lett volna meglepetés, az bizonyos. Végül is abbamaradt a dolog a sok munka meg az ünnepekre való készülődés miatt. Látja, most meg ők álltak elő vele. Februárra meg is varrjuk a szoknyákat. A megbeszélésnek vége. Jócskán elmúlt este kilenc, gyorsan búcsúzunk és indulunk haza. Némelyik asszony, aki közel lakik, az utcai ruhát rakja bőröndbe. Elmenőben még látom, hogy egyikük söprűt fog és takarítani kezdi a termet. M. K. Város a művészért, művész a városért Váljék az alkotók otthonává! Szobrász és tanácstag Születtem a tudományos forradalom és technikai forradalom, a rettegés megszületésének pillanatában, 1945. augusztus 7-én, Hirosima és Nagaszaki között. Negyven év elteltével biztosan tudom, hogy a természeti valóság végtelen rendszereinek nincs szükségük az emberre, legfeljebb fordítva! (A testünkön esett apró seb mindig bejorr.) Hiszem, hogy nemzedékem megtalálja és formát ad a rész-egész viszony, az értelmes alázat és a remény arányainak.--------------------------------------------------------— emberek a hétköznapok rohanásában meg-megpihenhet- nek alkotásai előtt, hiszen az ő szobra áll a művelődési ház előtt és Vác másik öt pontján. Munkásságát a kiállításokon átadott díjakkal is elismerik. — Itthon érzem magam — mondja Blaskó János. — Megismertem, megszerettem a helybelieket. Számos barátom van közöttük. Amolyan sürgő-forgó típus vagyok. Számos dologba belevágtam már. Talán ez a nyüzsgés az oka annak, hogy végül tanácstag lett belőlem. Igaz, ami igaz, lételemem a harc. Mindig megéltem á probléEzek a sorok Blaskó János váci szobrászművész egyik, a városban megrendezett kiállításának mottójaként, mint afféle önvallomás szerepeltek a tárlaton. Lassan másfél évtizede annak, hogy önálló műtermet kapott itt és leköltözött Budapestről. A történelmi múltú folyóparti várossal régebbi a kapcsolata, hiszen gyermekkorának felejthetetlen nyarait Dunabog- dányban töltötte a nagyszülőknél. A táj, a szemmel szinte befoghatatlan tér élménye, a lustán hömpölygő Duna és az általa lecsiszolt, partra vetett kövek különös és változatos formái egész életére, eddigi munkásságára hatással voltak. Szobraiban nemegyszer idéződnek föl ezeknek a dunai kavicsoknak semmivel össze nem téveszthető, letisztultságukban tökéletes alakzatai. A tájhoz való gyermekkori kötődés visszatérő és meg-megújuló küzdelemmé alakult át. Blaskó Jánost szeretik és megbecsülik a városban. Az Megbeszélés: próba, koneert, filmfelvéteJ (Barcza Zsolt felvételei) Igazi Z’-ZI-s pillanat mát — vagy az engem. Tudja, úgy vagyok'ezzel,* hogy azt a meggyőződésemet tartom szem előtt, miszerint a dolgoknak sohasem a jövőben — most kell megoldódniuk. A gyerekeim jövőjét is nekem, ha úgy tetszik, nekünk kell megalapoznunk. Családi hagyományt folytat tovább Blaskó János, hiszen az édesapja festő volt. A családban a művészetek más ága is képviselve van: Blaskó János két testvére színész. A jövő terveiről folyik köztünk a szó. A fiatal váci szobrász tele van elképzelésekkel. A város számos külföldi kapcsolattal rendelkezik. Az utóbbi időben a jugoszláviai Koperrel erősödtek meg a baráti szálak. Sok jó képzőművész él ott, akik már vendégül látták a váciakat. Most a mi festőink, szobrászaink azon törik a fejüket, hogyan tudnák ezt méltóképpen viszonozni. S a leghőbb vágy: olyan kiállításokat szeretnének rendezni Vácott, hogy híre-neve azonos legyen a zenei élettel, hogy ne csak a muzsika, hanem a művészetek otthona elnevezéssel illethessék szerte az országban és határainkon túl is. Ember a tájban Több mint két évtizede csábította Miskolcról, a művésztelepről Vácra Cs. Nagy András festőművészt Tamás nevű öccse, a zeneiskola igazgatója. A váci művészte’epet akkoriban, a hatvanas évek elején kezdték kialakítani. Egy nyarat töltött itt, aztán végképp a városba szeretve, 1964-ben ideköltözött. Döntésébe beleszólt az is, hogy fontos volt számára a fővárosihoz való közelség, hogy tudja, mi történik a művészeti életben, milyen örömei, gondjai vannak a régi festő- és szobrászbarátoknak. — Az egészben az a legérdekesebb, hogy sok alföldi képet festek, holott errefelé hegyek vannak. Nem szeretem őket, mert lezárják a perspektívát — vall Cs. Nagy András. — Hogy milyen szempontok vezetnek egy-egy kép készítése közben? Számomra az a legfontosabb, hogy az ember szerepeljen rajta. Mindenütt, még a tájban is őt keresem, s arra törekszem, ha nem is láthatóan, de érzékelhetően és állandóan jelen legyen. Tudnia kell a tárlattá- togatónak, hogy éppen most tűnt el a dombhajlat mögött egy férfi vagy egy asszony. Az emberileg magyarázható, megfogható dolgokat ábrázolom. Ha másként nem, legalább az emberi lélek mozogjon a kies lankák között. Ez a szemlélet a tárgyak megjelenítésére is vonatkozik, hiszen azoknak mindig közük van hozzánk. Egy szó, mint száz, földön járó, nyers reálistának tartom magam, olyannak, aki tőle telhetőén igyekszik annak a két mesternek a tanításait megvalósítani, akikkel kapcsolatban büszke vagyok, hogy a tanítványuk lehettem. Az egyik Rudnay. a másik Bar esc: y Jenő Volt. Az utóbbitól az arányokat tanultam meg. Blaskó János és Cs. Nagy András egyforma hittel vallja, hogy a zene rendkívül fontos valamennyiünk életében. A mindennapok igazolják a kodályi gondolat érvényét, miszerint a közős éneklés erősíti az összetartozást. Daloló ország vagyunk, ám ez nem minden. Szükségünk van a társművészetek ismeretére is. hiszen vizuális kultúra nélkül csak félemberek Lehetünk. Múzsák szövetsége Vác hazánk zenei életének egyik méltán elismert központja. A város vezetői fölismerték, hogy az arányok a többi művészeti ág rovására kissé eltolódtak. Tiszteletre méltó az az elképzelésük, hogy szeretnék más múzsák képviselőit is ide kötni. Ez a terv a helyi általános művészpolitika szerves részét képezi. E cél szolgálatában áll az idén ősszel másodszor megrendezett művészeti fesztivál, amely arra hivatott, hogy olyan művészeti közösséget és fórumot teremtsen, amely rangot és elismertséget szerez a szűkebb környezetben és az országban is. A helyi tanács és pártbizottság a váci vállalatokkal karöltve megfelelő anyagi és politikai támogatást nyújt a fesztiválnak, s annak rangját, súlyát művészeti díjak alapításával növeli. Valamennyien azt szeretnék, ha ebben a városban a művészek jól éreznék magukat. S valóban... A festők, szobrászok, grafikusok, iparművészek magukénak tartják ezt az ősi települést. Mind világosabban mutatkozik meg, hogy néhány esztendőn belül Vácot nemcsak iskolavárosként és a zene fellegváraként. hanem emellett a képzőművészetek, az alkotók otthonaként is számon tarthatják. Körmendi Zsuzsa A cfm fölötti képeken: Cs. Nag; András (balról), Blaskó Janó (jobbról). (VImola Károly felvételei)
