Pest Megyei Hírlap, 1986. november (30. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-07 / 263. szám

1986. NOVEMBER 7., PÉNTEK PEST MEGYEI HÍRLAP 7 CSATÁK EGÉSZ SORÁNAK KORSZAKA NINCS MÁR A NÉVTELEN KATONA A forradalmár halhatatlan, mert a forradalmak halhatatlanok. Kö­zöttünk élnek, mindannyian, forradalmakat hozó, vivő, bukásokból újrakezdő, győzelmektől meg nem ittasuló tetteikkel váltották meg a halhatatlanságot. Nagy tettek, nevekhez kötve, a küzdelmek stra­tégái és taktikusai. Tettek, ezernyi, milliónyi apró tett, a névtele­neké, a stratégia, a taktika végrehajtóié. A forradalmak derékhada mindig a névtelenek serege. Idegen, fiatal nő nyit ka­put. Bemutatkozom, s mon­dom, a Mamát keresem. Min­denki így hívta, hívja. A nő ott hagy állva a kapuba, visz­­szamegy a házhoz, ajtót nyit, bekiált. Mama, egy úr téged keres. S jön a Mama. Jön? Repül! Pedig két rossz lábát bot támasztja, s mégis, az arcán a mosoly, a kar rebbe­­nése, az ezernyi ezer ránc közül a szempár tiszta fénye röpteti a nyolcvanegy eszten­dős testet. Néz rám és köny­­nyek csorognak az arcán. Pil­lanatokig. A temetés óta nem járt itt...! Szavaiban nincsen szemrehányás. Kérdő aggoda­lom igen; miért nem? A te­metés. A népes család tag­jain kívül magam, egyetlen idegenként. Március. Jövete­lével hitegető, majd hátráló tavasz. Az egyik pillanatban cudar szél, a másikban me­lengető napsugár. Illő díszlet ahhoz, akitől búcsúzunk, s aki így, hol cudar szélben, hol melengető napsütésben élt. A fejfán név és a két év­szám, 1901—1936. Nyolcvanöt év. Micsoda nyolcvanöt esz­tendő! E keserves percek úgy peregnek, ahogyan ő akarta. Csak a. család. Semmi forma­litás. Egyetlen beszéd. A be­széd: egyetlen mondat, ö ír­ta le. öccsére bízta, hogy hamvai felett kiejtse a sza­vakat. Az öccs, Kálmán har­madszorra kezd neki, megbi­csaklik a hangja, félrefordul, levegőt mélyen leszívja, s öklével^ törli a .könnyeit. A negyedszerre azutá/i elhang­zik a mondáit: A névtelen ka­tona letette a fegyvert. Ennyi. Minek több? Benne van eb­ben minden. Az, hogy kato­na volk a forradalomé. S mert a forradalomé, soha nem a névért, hírért cselekedett, szándékkal maradt névtelen. S benne van az egyetlen mon­datban, hogy csak most tette le a fegyvert. Senki más nem tudta letétetni vele, csakis az utolsó pillanatban. Koszorúk. Ebben az egyben nem telje­sedett végső akarata. Az állt s nehéz kézzel rótt sorokban a félbe hajtott papírlapon, hogy „... koszorú egyetlen le­gyen, a Mamáé, de az se drá­ga pénzért...” Rengeteg ko­szorú van. S az egyik hatal­mas, vörös szegfűsön a sza­lag, „Az MSZMP Budaörs Városi Bizottsága." Ki mindenki kitelik egyet­len emberből! A tanonc, aki valaha volt mester urának — negyvenegy esztendő eltelte után! — a szó szoros értel­mében ököllel ad védelmet túlbuzgó hivatalos közegekkel szemben, akik úgy gondolják, a rendszer védelmében ki kell zsuppolniuk a dolgokat fel­fogni sem nagyon tudó. resz­kető öregembert a házából, mert ha vén is, sváb...! Az öregember maradt, a (vala­ha volt) tanoncot súlyos párt­büntetéssel próbálták meg fegyelmezni. A tanonc azon­ban — akkor már legényként, vigyorgó képpel a barna, rán­cosra vénült, vastag papírú fényképen — vöröskatona is volt tizenkilencben, s a vélet­len szerencse olyan dandárba, olyan személy keze alá tette, aki akkor, az ötvenes évek el­ső felében saját képmásával nézhetett szembe, bárhová ment. A levélre ugyan nem válaszolt, de a pártbüntetést kétsoros, rideg hangú hi­vatalos értesítés — törölték. A tanonc, a vöröskatona volt rab is. többször is. volt mester úr, akinek a műhelyében il­legális párttalálkozók színhe­lyét lehetett létrehozni, volt lefülelt agitátor Pilisvörösvá­­ron és sztrájk szervezője az Északi Járműjavítóban, volt pártmegbízatással külföldre utazó (látszat) turista, kismű­helyekben OTI-ba be nem je­lentett, fele órabérért gürcö­lő segéd ... S volt a felszaba­dulás pillanatában önmaga által meghatalmazott pártszer­vező, azután hivatalos megbí­zással dolgozó járási párt­szervező, majd -titkár, ismét munkás — leváltották ugyan­is —, szakszervezeti titkár, az államosításkor munkásigazga­tó, iparigazgatósági hatalmas­ság és utána ismét a munka­pad mellé penderített, megbé­lyegzett ember ... Hogyan te­lik ki ennyi minden, ennyi mindenki egyetlen emberből?! Ennyi minden, ennyi minden­ki? Hiszen szó sem esett a tizenkilences katona újbóli katonáskodásáról negyven­­nyolcban, s a fegyverről, me­lyet ötvenhatban fogott meg civilként. Szó sem esett há­rom gyermek apjáról, majd a nagypapáról, az örökké bé­kéden nyugdíjasról, a Szocia­lista Hazáért Érdemrend ki­tüntetettjéről, a nyugdíjba hetvenéves korában, s akkor is az infarktus kegyetlen mar­kában megroppanva vonuló­ról ..., aki finoman fogalmaz­va is megütközést keltett, mert hivatalosan megtudakol­ta, vajon jól dolgozott-e, s azért kapja az újabb kitünte­tést, avagy azért, mert nyug­díjba megy, felszabadul a he­lye ..., mert akkor nem kéri, köszöni, de akkor nem kell. A válasz hivatalos, ügyirat­szám, bélyegző, olvashatatlan aláírás, személytelen tudtul adása annak, hogy a Népköz­­társaság Elnöki Tanácsa ered­ményes munkájuk alapján adományozza a Magyar Nép­­köztársaság kitüntetéseit az arra érdemes állampolgárok­nak ... Elment, átvette, betet­te a szekrénybe a többi piros doboz mellé. Csatázott örökösen. Katona volt! S a zsoldja? Mire futot­ta belőle? Volt egy háza. Há­rom fiútestvérével építették fel 1934-ben. Itt éltek, itt ne­velték fel a három gyereket a Mamával, bármi történt, ő ide jött vissza, innét indult útra. Itt tette le a fegyvert is, olyan nagy csendben, any­­nyira nem terhére senkinek, hogy — délelőtt volt, a Mama az ebédet főzte — csak akkor lelték meg, amikor már meg­merevedett a teste., A magára maradt Mamához most az uno­kák egyike költözött, ő volt a kaput nyitó idegen. Csak az a baj, hogy rövidesen es­küvő lesz, s elmegy a lány asszonynak innét. Mama drá­ga. egyedül maradna?! Mente­getőzve ring erre-arra a fe­je, a felhúzott vállak adják a nyomatékot, ki tudja, mi lesz? Valamelyik gyerek vagy uno­ka nem jönne ide lakni? A szája elé teszi jobb keze mu­tató ujját, így int csendesebb beszédre. Azután közelebb hajol és úgy suttogja: Ide? Tudja, megmondták, Mama édes, ebbe a vacak házba...?! Más világ az övéké, mint ez itt. Így hull darabokra az. ami addig szorosan összetartozott? S fontos lenne-e. hogy egyben maradjon? Minden kis vagy nagy csata így végződik egy­szer, mert jönnek a másféle, úiabb csaták, az újabb kato­nák? S amikor jönnek, egy­szeriben fölössé, használha­tatlanná válnak a korábbi küzdelmek terepei, eszközei? Megsárgult, foszló szélű pa­pírok, meg dombornyomású fejlécesek, kényes fehéren, idővel dacolva. Bal sarkukon spárgával összefűzött irkala­pok. A tanonc mindenki elől titkolt feljegyzései, bennük a kétszer aláhúzott sor, „engem nem pofoz a mesterem, nekem jó ...” Iparjogosítvány. Tinta­ceruzával írt jegyzőkönyv a pártközi bizottság első ülésé­ről, ahol azt tisztázták, elfo­gadják-e egymást pártjuk képviselőjeként a megjelen­tek. Egy pénzesutalvány, a Nemzeti Színház építésére szolgáié számlaszámmal, s háromszáz forint postára adá­sának igazolásával; feladó nincsen feltüntetve rajta. Egy katonai léptékű térkép kétte­­nyérnyi kimetszett darabja. Tintaceruzával írt, sok helyen javított fogalmazvány, felté­telezhetően piszkozat, így kez­dődik: „Mivel tiltakozásaimra sehonnét sem kaptam választ, kénytelen vagyok a Központi Vezetőség Irodájához fordul­ni, kivizsgálást kérve a köz­ségünkben történt atrocitáso­kat illetően...” A dátum 1954. január. Emléklap a já­rási pártbizottságtól, a propa­gandista kiemelkedő munká­jának elismeréseként. A Nép­szava 1923. május 27-i száma, benne bekeretezve a kommu­nista forradalmárokra kisza­bott fegyház- és börtönbünte­tésekről szóló híradás. Kez­detleges technikával készült röplapok. A legális párt első tagsági nyilvántartása, nyolc névvel. Levél érdes, durva papírra írt piszkozata — vagy el nem küldött eredetije — arról, hogy a betelepítettek­nek igaerőt kell valami mó­don juttatni, mert máskülön­ben értelmét veszti a demok­rácia okos kezdeményezése a nincstelenek birtokhoz jutta­tásáról. Levél a gyerekek egyikétől......... a Mama buk­táját jó bajtársaimmal együtt egy szempillantás alatt meg­ettük, nekem kettő jutott be­lőle ...” Egy nyomtatott röp­cédula, a Magyar Kommunis­ta Párt felhívása Budapest felszabadult lakosságához, így kezdődik: „Budapest né­pe! Minden hálánk és köszö­­netünk a Vörös Hadseregé, mely felszabadított bennün­ket." A négy szülő összetű­zött 'halotti anyakönyvi kivo­nata. A Magyar Közlöny vi­harvert, 1945. március 18-i szánna, benne a rendelet ,,A nagybirtokrendszer megszün­tetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról". A Párt­munka 1946. szeptember 28-i száma, benne a Magyar Kom­munista Párt Központi Veze­tőségének felhívása falujáró mozgalom szervezésére. A több oldalnyi szövegben egyetlen mondat aláhúzva. „Ne legyünk erőszakosak, szerényen és a meggyőzés módszerével dolgozzunk.” Egy, csak részben beváltott ke­nyérjegy ,.. A Mama elfáradt, ö is kéz­be vett minden papírt, olyan áhítattal, mintha az eíhúnyt­­hoz érne. Le-lecsúszó szem­üvege mögül nézegette is, mit foglalnak betűsorokba az írott, a nyomtatott szövegek, sóhajtva tette le mindegyi­ket, s azt mondta egyszer csak, a sokadik papír után, hogy hét fiók van tele az uram irataival. S mint ko­rábban, most is cinkosan a szája elé emelt ujjal jelezte, legyen kettőnk titka, amit mond, s odahajolva súgta, volt itt egy kedves hölgy a pártbizottságról, s megkérdez­te, miben kérek segítséget, azt feleltem, köszönöm nagyon szépen, de semmiben. Azután, már elmenésre készülőben, nagy zavarban azt kérdezte, ha az uram után fennmaradt iratokat úgy gondolnám ... ők letétbe tennék abba a po­litikai múzeumba, ami itt van nálunk, amire én ezt füllen­tettem, hogy jaj kedves, hát nincsen itt semmi olyan ... Majd, ha én meghalok, ezt gondoltam. Addig nem adom. Én nem tudom, mik ezek. De az uramé voltak, öt adnám oda velük. Egy kartonlap csúszik ki az éppen marokra fogott pa­­pírkötegből. Rajta tintaceru­zával írt sorok. „A szocialis­ta forradalom nem egyetlen csata, hanem a legkülönbö­zőbb gazdasági és demokrati­kus átalakításokért folyó csa­ták egész sorának a korsza­ka.” Alatta zárójelben: „írta Lenin 1915-ben." MÉSZÁROS OTTO mBÍR, SZOBOR Híl YETT A ki ötven évvel ezelőtt ^ vette át párttagsági könyvét, az csak szoborba formázott eszménykép le­het. Nyeső Sándor nem hasonlít szoborhoz. A Pest Megyei Hírlap tördelőszer­kesztője, névtelenül ugyan, de az olvasó naponta talál­kozik vele, két keze mun­kájával. Neki is része van abban, melyik cikk hol foglalja el helyét az újság­ban, milyen színes címet kap, felkelti-e az újság az érdeklődést. Nyeső Sándor olyannyira nem szobor, hogy munka közben bizony sokszor vi­tázunk, néha még veszek­szünk is: nem lehetett vol­na szebben? Itt erősíteni kellett volna, amott gyön­gíteni a címhatást... Oly­kor megsértődik: ő érti a szakmát, ne avatkozzanak a dolgába ... Egy szobor nem szokott meghatódni. Nyeső Sándor­nak pedig már az is elég, ha két unokájáról beszél, vagy képet mutat róluk, mert élete értelmébe nem­csak a pártmunka, a szak­ma, hanem a család is be­letartozik. E család nélkül a nehéz éveket sem tudta volna átvészelni. Amikor tréfálkozunk vele: olyan f iatalos, letagadhatná a ko­rát, jóképű, szépszál ember ma is, azt válaszolja, hogy olyan családi háttérrel, mint amilyen neki van — 38 éve él együtt feleségével —, könnyű háttérbe szorí­tani az éveket. Nem kell ahhoz szobor­nak lenni, hogy tiszteljék. Pontosabban, csak a hús­vér embereket lehet tisztel-­­ni. Nyeső Sándorra még azok a fiatalok is felnéz­nek „ akik látványosan ir­tóznak a tekintélyelvtől. Csupán az öt évtized is tiszteletet ébreszt, de a tar­talom: a hűség, a veszély vállalása, a párt követke­zetes szolgálata ad igazi patinát Nyeső Sándor ne­vének. A Don-kanyarba 213-an indultak századával — tí­zen sem érték meg a fel­­szabadulást. Fenevad pa­rancsnokuk háromszor ti­­zedeltette meg a századot. Nyeső Sándor a tördelőasztalnál (Erdősi Ágnes felvétele) Nyeső Sándor hol az első volt, hol a kilencedik a sorban. A fennmaradáshoz, a túléléshez szerencse is kellett. 1943-ban átszökött a fronton. A fogolytáborban is szerencséje volt: a nyomdász sok mindenhez értett, tudását felhasznál­ták. Amikor 1945 karácso­nyán végre átléphette az itthon küszöbét, útja a pártba vezetett. Nemcsak a megért tapasztalatok ér­lelték elhatározását, ha­nem egyik bátyja példája is. Ezt a bátyját 1929-ben kommunista szervezkedés miatt ítélték 14 évi bör­tönre. Testvére barátjai Nyeső Sándort nem hagy­ták el, magukkal vitték, ha kirándultak. Ott hallgat­hatta politikai vitáikat. Ve­lük ment tanfolyamokra, előadásokra. Beíratták a Miskolci Munkás Testedző Egyesületbe, ahol birkózott, kézilabdázott, sielt, A 30-as évek végén azok között a szociáldemokrata fiatalok között volt, akik szétver­tek egy nyilas gyűlést. Miskolcon dolgozott a felszabadulás után is, az ottani nyomdában. Azután felkerült a fővárosba az MDP központjába. A két párt egyesülése után visz­­szatért szakmájához, ahol a nyomdászok pártalapszer­­vezeti titkárnak választot­ták. Az ellenforradalom alatt fegyverrel szállt szembe az ellenforradalmárokkal, a budapesti Vili. kerületi ta­nácsházánál állt helyt. Amikor konszolidálódott a helyzet, folytatta mestersé­gét a Szikra Lapnyomdá­ban .., Erős hitű, betonszilárd ember. A szívinfarktus ak­kor támadt reá, amikor éppen nyugalom volt a vi­lágban és körülötte. Pihen­hetne, hiszen elmúlt hat­vanhat éves. Meg is érde­melné a gondtalan időtöl­tést. Helyette esténként áll a nyomdában, idegeskedik: ne oda tedd az ólmot; a fene egye meg, a főnökség megint szétdobta az oldalt, miért nem gondolkodnak az okosok előre... mi az ördögnek kell nekem itt dühöngenem? Azután eljön a másnap és Nyeső Sándor újra munkaruhát ölt. A z MSZMP Pest Megyei —r valamint a Buda­örs városi pártbizottság augusztus elsején köszön­tötte a Szocialista Hazáért Érdemrend és a Felszaba­dulási Emlékérem tulajdo­nosát. ötvenéves párttag­ságát a Pest Megyei Hír­lap alapszervezeti taggyű­lése november hetedike al­kalmából ünnepelte. A nagy októberi forradalomra emlékezve. CSERI SÁNDOR NEM A BÉKE ELLENTÉTE A forradalomról nekem a béke jut az eszembe. Éppen a forradalomról, melynek rendszerint velejárója a véres összecsapás, leszámolás, a fegyveres harc? A forradalom­ról, amely saját gyermekeit sem kíméli, amelyben gyakorta korábban egymással váll­vetve harcolók küldik társukat a halálba, mert elérkeznek a küzdelem oly szakaszába, amikor egykor testvéri szövetséget, életre­­halálra szóló hűséget kötöttek válnak kibé­kíthetetlen ellenfelekké, sőt ellenséggé, mert már másképp értékelnek s ítélnek? Éppen a forradalomról. Mert a forradalom nem a béke ellentéte. A forradalom az álbéke, az erőszakkal fönn­tartott nyugalom ellentéte. A forradalom ak­kor tör ki, amikor már elviselhetetlen a béke. Álbéke ez, erőszakkal fönntartott nyu­galom. Megkövült viszonyok, idejétmúlt in­tézményi rendszer rogyadozó talapzatán napról napra kínos erőfeszítésekkel működ­tetett, alig-alig életképes gépezet törékeny békéje A többség egyre szűkösebben képes érvényesíteni érdekeit és akaratát, de még bízik, még remél, mert békében aíkar élni, mert nyugalmat szeretne, hisz alkotásra szü­letett, s alkotni békében, nyugalomban le­het. Akkor tör ki a forradalom, amikor szemernyi remény sincs rá, hogy a szép gon­dolatok szárba szökkenhessenek, hogy alko­tássá váljék érzés, szándék, termékeny ötlet. A forradalom mindig a béke reményében tör ki. A termékeny béke és a nyugalom, az alkotás korlátainak ledöntése reményében fognak fegyvert azok, akik úgy érzik, gon­dolataikkal, tetteikkel a sokaságot szolgál­nák, miközben alkotásaik önnön személyisé­güket is gazdagítaná, örömüket lelnék ben­nük. A termékeny béke, az alkotásra teret adó nyugalom a forradalom nyomában jön lét­re. S ha így igaz, vajon szükségszerű-e, hogy a termékeny, tehát igazi béke, a személyi­ség kibontakozásának keretéül szolgáló nyu­galom az idő múlásával megmerevedjen, ál­békévé silányuljon, csupán erőszakkal fönn­tartható satnya nyugalommá váljék? Eddig így volt, bizonyíték rá a történelem. De így keli-e lennie mindig? Oly sok okos elme, oly sok nemes szándék, akarat, annyi dús érze­lem képtelen más mederbe terelni az idők menetét? Ha tudjuk, mi ellen, mikor és minek a reményében tör ki a forradalom, akkor miért bizonyulunk ismételten tehetetlennek a termékeny béke, a jó nyugalom fönntar­tásában. Mi lehet a baj? Sejtjük azt is, mi lehet a baj. Minden társadalmi gépezet ter­mészeténél fogva hajlamos a megkövesedés­­re. A működtetéséhez szabályokra van szük­sége, ismétlődésekre, tiszteletben tartott ke­retekre, formákra. Akkor van baj, ha ezek a szabályok, keretek, formák egyre kevésbé képesek szolgálni a tartalmat, a célt. Itt volna az ideje a javításnak, a változtatásnak, de késlekedünk. Hiszen a formák, keretek, szabályok emberek sorsát, begyakorolt szo­kásait, életritmusát jelentik. Csupán ennyi ? Ennyi. Mindössze annyit kellene elérnünk, hogy a forradalom Csilla­podásának másnapján, a ledöntött gépezet helyén fölépülőn már az építkezés időszaká­ban változtathassunk. Hiszen mi is minden­nap változunk, tudásunk naponta gyarapo­dik, a világról való ismereteink óráról órára bővülnek. Az újabb ismeretek birtokában formálódó alkotásaink naponta megújuló nyugalmat kívánnak. Olyan békét, amely­ben végletes helyzetek, megmerevedett szer­kezetek, elmeszesedett viszonyok nem ala­kulhatnak ki. Abból kellene kiindulnunk, hogy ne akarjunk az örökkévalóságnak épí­teni. Mindent úgy kell csinálnunk, hogy bár­mikor átrendezhessük. Ne higgyük ám, hogy ez kevés. Ez nem sok, csupán elég. Az az épület, amelyet folyton átrendeznek, észre­vétlenül változik, úgy, hogy a benne élőket napról napra gyarapodó igényeik, szükségle­teik szerint szolgálja. Elég? Több. Ez a leg­több. Hiszen, ha mindig termékeny a bé­ke, ha mindig alkotást lehetővé tevő a nyu­galom, akkor nincs szükség véres áldozato­kat követelő forradalomra. A forradalom úgy­szólván beépül mindennapi életünkbe. Ezért jut a forradalomról a béke az eszembe. KÖR PÁL

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom