Pest Megyei Hírlap, 1986. november (30. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-01 / 258. szám

1986. NOVEMBER 1., SZOMBAT

J*rvr

.<».« n,

Flamm János:

Az a kutya például..;

Például az a kutya a túloldalon nem tartozik senkihez. Ahelyett, hogy megrészegülten rohangálna az egyik ismerős fától a másikig, mint akiről az imént vették le a pórázt, tétován ácsorog és minket kémlel, akik a buszra várunk. Valószínűleg azt mérlegeli, érdemes-e átjönnie. Egyelőre .még nem választott közülünk, úgy tesz, mintha puszta kíváncsiságból szemlélődne, ahogyan az ember fillérekkel a zsebében megáll egy autószalon kirakata előtt. Azt nem lehet tudni, mi alapján dönt majd valamelyikünk mellett — mert át fog jönni, az bizonyos —, a próba-szerencse elvén-e, avagy a sokat emlegetett hatodik érzékére hallgat-e. Most mindenesetre, mint aki meglátott egy régi ismerőst, lelép a járdáról és átüget az úttesten.

Megérkezett. Még tesz két lépést, aztán, ahogy mi, közelebb érve az állítólagos ismerőshöz, rájövün^ tévedésünkre — csupán hasonlított az illető —, a kutya is megtorpan, elbizonytalanodik. A levegőbe szimatol, eligazító ingereket keres. A kóbor ebbel szemben legtöbbünkben van tartózkodás, miért is ne lenne, hiszen bolhás, feltehetően más élősködő is megbújik bundájában, sőt váratlan támadására is számíthatunk. Ám az is elképzelhető, mivel kínos képzeteket kelt bennünk mások — még ha egy kutyáról is van szó — kiszolgáltatottságának látványa, tartózkodásunkkal vagy viszolygásunkkal feltámadó lelkiismeret-furdalásunkat kívánjuk öntudatlanul leplezni. Pedig a kóbor eb mindebben ártatlan, jámbor lélek, arról nem tehet, hogy már jelenléte is bűntudatot kelt, s dehogy támad, úgy közelít, mint aki menne, óvatosan, megugrásra készen. Ez is, fülét hátracsapva, somfordái közelünkbe, arra is számítva, hogy a másodperc tört része alatt megtalálja a menekülés útját. De úgy véli, nincs mitől tartania és megáll egy fehér hajú, bevásárlószatyrot lógató asszony mellett. Bizalmat szavaz, hátat fordít az aszszonynak, oldalát, farát barátságos veregetésre kínálja. Majd, hogy sem ezt, de elutasítást sem kap — az idős asszony mindössze átveszi távolabbi kezébe a szatyrot —, leül elébe. Nem tolakodóan, hozzá sem ér az asszony cipőjéhez, de egy újonnan jött akár azt is hihetné. ők ketten összetartoznak. Az asszony feléje lendíti a szatyrot. Kóbor ebünk ebből még nem akar érteni, tán azt reméli, hogy kifinomult érzékszervei megcsalják, ámbár gya>nítható, csak néhány másodpercnyi illúzióért tetteti magát. Az asszony megismétli a lendületet, ezúttal félreérthetetlenül közel suhan el a táska a kutya feje fölött. Kutyánk felugrik ugyan, de mozgását idejekorán lefékezi, kár lenne oktalan riadalmat keltenie, hisz sokan állunk itt, maradt még esélye. Különben is, ez már az eddigiekből is kitűnt, ha a jelenlevők nem is viseltetnek iránta szeretettel, de ellenszenvüknek sem adták tanújelét. Ami persze diszkrét magatartásának is tulajdonítható.

Tehát marad. Gondolkodik egy keveset, mielőtt taktikát változtatna, majd egy hirtelen ötlettől hajtva úgy dönt: tartozzék mindanynyiunkhoz! Végül is ezek az emberek közös céllal várakoznak, és miért ne lehetne ennek az átmeneti közösségnek tagja ő is. Sőt szerepet vállal, jóllehet, mintha túlértékelné helyzetét. Elhatározza, ezt az embercsoportot meg fogja védeni. A várakozók köré húzott képzeletbeli kör szélére ül és vadul megugat mindenkit, aki a járdán továbbhalad. Szerepjátéka a járókelőkben ijedtséget, az ácsorgókban némi derűt kelt. Itt-ott felismerve a rögtönzött színjátékot, rokonszenvező megjegyzés hallatszik, aminek tartalmát nem értheti, a hangsúlyt igen, és azt, ha nem is neki, de róla beszélnek. És ez ugyebár már majdnem felér a sikerrel.

Az a fiatalasszony, aki egy három év körüli fiúcskával érkezik, szintén a buszhoz jött. A kóbor eb ezt az elsők között tanulja meg — maradéktalan érdeklődést, sőt vonzalmat csak a gyerekektől kaphat. Persze olykor becsapják, gúnyolják, sőt az is előfordul, hogy megütik, de mindez elhanyagolható ahhoz képest, ahogyan a többség fogadja, simogatja, eteti és órák hosszat csatangolhat velük az utcán. Sajnos ez csak akkor igaz — ezt is korán megjegyezhette —, ha a gyerekek maguk között vannak. A kóbor eb járatlan és előítéletek világában, ő

empirikusan észleli a valóságot, márpedig egy kisgyermeket kísérő felnőttől rendszerint nem várhat semmi jót. Ám vannak kivételek! Hogy mi ennek az oka, erre még nem jött rá. mini ahogy arra sem, mi táplálja a kisgyerekek bizalmát, talán az a kézenfekvő körülmény, hogy a kisgyerekek ritkán találkoznak kortársaikon kívül olyan élőlénnyel, beleértve legtöbbjük szülőjét is, akire nem kell felnézniük. Ez az anya a kivételek közé tartozik, elengedi fia kezét, hagyja, hogy a fiú megpaskolja, simogassa a kutyát. sőt azt is bemutatja, milyen irányba esik az jól az állatnak. Kutyánk ebben a pillanatban boldogan feladja iménti, felszínes sikert hozó statiszta mivoltát, a most következő kétszemélyes darabban, amely már kifejezetten életszagú, övé az egyik főszerep. Nincs szüksége manírokra, képzelt díszletekre, a közönség tapsa sem hiányzik. A játék öröméért játszik, önmagát

alakítja. Az őszinte átélés magával ragadja a nézőket, s mert levette valaki vállukról a bűntudat terhét, megfeledkeznek az előítéletről, a jövőről, a buszról, a felszabadultság ritka pillanatának foglyai. A darab ezen a ponton gr véget. Megérkezett a busz.

A várakozók megenyhült arcvonásai visszanyerik megszokott emberi kifejezésüket, figyelmük a szabad ülőhelyek felé fordul, s mivel alapjában jóérzésűek, maguk elé engedik a kisgyermekes anyát. A kutya tanácstalanul vár egy ideig, majd körbejárja, megszaglássza az aszfalt egy pontját és elraktározza a kedves, ám könnyen illanó ingereket. Aztán a még álló busz előtt átballag a túloldalra, ott lefekszik és felénk néz. Látszik a tekintetén — mert a kutya oktalanabb teremtmény, mint az ember —, hogy abban bízik majd legközelebb.

Kalász László:

Hazám

elátkozott kicsi ország millió igába fogott nemes állat iszonyat-szenvedő

gyönyörű dolgaidért ostorolt-vert seb-indás fejeden csak alázat hajtott s emelt düh remegés

örökkön másnak vedlő csont-hús-ín-csigolyák századain csak a kín vala részed e kínban nőtted újra és újra a bőrt

lelked is elorozták lelked is újraszülettcd: szomorú hajszolt nyomorult gyermekeid bátrabbja-nemesebbje harcra ha állt fel: szívét is kiütötték

s kínozták sebeid

hazám elátkozott kicsi ország millió igába fogott nemes állat visszavarázsolt csodaszarvas: erős lassan leveted igáidat

a béklyók

hullanak

hulljanak lm szaporán ezredes szaru-ágaidon égbe szökelljen a jelen:

fészkeink-palotáink gyáraink

rügyeznek gallyaidon repülsz

szökkenj is e ritka tavaszban csapdákon

vermeken által és nem a nyájban a többi között

de társként a többi között s ne iga nyomjon újból

de szállhass

jövőbe igaz gyermekeiddel hazám hatalmas kicsi ország

Kompozíció és rítus

Szilágyi Domokos i

Rab

Tíz esztendeje halt meg Szilágyi Domokos, az erdélyi magyar költészet egyik legnagyobb tehetsége, akinek korán lezárult lírája ma már az egész magyar költészet klasszikus értéke.

Egy gép rabja vagyok. Egy írógépé.

Kábább, mint kurtavasban a rab. Taposnám, kalapáccsal zúznám péppé.

De nem szabad.

O, mennyi mindent megutáltam, csak amiatt, mivel tilos.

Robbanásig feszült gőzmozdony — álltam: nincs indulás: a szemafor piros.

Nincs kinek cs nincs mit szemrehánynom. Végső soron magam rabja vagyok.

S tán nincs is szemafor, mert vakvágányon állok — már a remény is elfogyott, az indulásé. Miért? hova? Merre? és meddig, meddig, uramistenem?

Mindegy már. Nincs a terűnek se terhe, és nem segítsz, nem segíthetsz, te nem.

Hát járom, mert járnom kell, míg lehet, az utat, melyen hajdan elindultam, s káromlom az összes isteneket — ennyi az enyém — rabbá-szabadultam.

Lakatos István versei:

Egy kőre

Ha szólnod kell, szólj. Mindegy, hogy kinek, örülj, ha találsz megértő szívet.

De hogyha nem, végy egy követ elő, és mondd annak, csak mondd. Hallod, te kő?

Tükör

Tükröd voltam. Egységben ragyogott világod bennem: felhők, fák, galambok. Zúztál ezer darabra, most ezer szilánk villogja vissza arcod.

Birtalan Ferenc:

És jönnek az indiánok

Ahol gyerek van>., «““»-utóbb

° megjelennek az indiánok. Ez nem közmondás. Amolyan népi bölcsesség. Szerénységem tiltakozik, mégis ki kell mondanom: tőlem ered. S hogy mennyire igaz, íme a történet.

A gyanútlan atya (láss engem) bemegy a könyvesboltba, nézeget ezt, azt, és meglátja A KÖNYVET. Melyiket? A Nagy indiánkönyvet. Mást nem is lát, mert felrémlik előtte hajdanvolt gyerekkora. Arra gondol, elérkezett a pillanat, és eszébe sem jut. nem a pillanat, új korszak érkezett el. Az indiánkorszak.

Balázs, ki a könyvekkel eddig is nagy barátságban volt, örömmel bontogatta a karácsonyi csomagokat. Kezébe került a vaskos, nagy csomag, benne Vadölő és Csingacsgug története. A tolldíszes, sasorrú-sasszemű indián első látásra megbabonázta, elkápráztatta.

A téli szünet hátralévő részében már jelentkeztek a tünetek. Elsős ß (W'i\ '

Barta Mária festménye

ként a névváltoztatás. Sápadt arcú gyermekünk felvette a Til Lata, magyarul Véres Kéz nevet. Szűkszavú lett (ami nem lett volna baj), célratörő, és úgy osont ide-oda wigwamunkban, mint Tavaszi szellő a prérin.

Hamar megszoktuk, hogy a konyha vagy a fürdőszoba irányából coyotenevetés. bölénybőgés hallatszik, s időnként feltűnik előszobánkban egy-egy grizzly is. Máig csodálkozom, hogy az esti tábortüzeket sikerült elkerülni, s így törzsünk tagjai nem tértek meg idő előtt az örök vadászmezőkre.

Marad a reménység: elfogynak a mohikánok (az utolsó is), Bőrharisnya nyugdíjba megy, és visszatér a rendes kerékvágásba minden a ha• diösvényről. Maradt, mármint a reménység, mert Til Lata minden spórolt pénze indiánkönyvvé változott. Az öregek Tanácsának mindkét tagja tanácstalanul sodródott rézbőrűvé vált gyermeke kenujában. Til Lata édesanyja, Lassú öz (aki a feleségem) s jómagam, a Nagy Kiöregedett Indiánfőnök, éltük egyszerű, szürke hétköznapjainkat. Esténként körbeültük a dohányzóasztalt, elmélázva a régi időkön, de semmi okosat nem tudtunk kitalálni.

— Manitou! Manitou! Miért versz minket?

Bevallom, ha indiánkönyvet látok, hideg fut végig a hátamon, szemem előtt megjelenik a Sziklás Hegység, álmaimon bölénycsordák gázolnak keresztül. Röviden: indiánózisba estem. Ám minden elmúlik egyszer. Van, ami hirtelen, mint a nyári zápor. Az indiános idő a hosszú, véget nem érő őszi esőzésekre emlékeztetett. De egyszer az is véget ért. A nyári üdvözlőlap még így érkezett Balázsnak:

Birtalan Balázs (Til Lata)

.TEzen a fán nem szól a pacsirta.

Ezt a levelet apacs írta.”

ölel: Szakállas Apacs , (Verbőczy Antal)

És jött új karácsony.

Családtagok, barátok, ismerősök szigorú figyelmeztetést kaptak: Bármit, csak indiános könyvet ne! Tudva, a Nagy Kiöregedett Indiánfőnök nem ismeri a tréfát, békés ünnepek elé néztünk.

| Játékboltokban bóklászva rá---------------------- akadtam egy

varázslatos dobozra. Egy bűvészdobozra. Ez kell nekem! Akarom mondani, Til Latának, vagyis Balázsnak (még nem voltam teljesen gyógyult), s vittem.

Balázs örömmel bontogatta a karácsonyi csomagokat, kezébe került a vaskos nagy csomag, benne a bűvészdoboz ...

Uff, én beszéltem!