Pest Megyei Hírlap, 1986. szeptember (30. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-20 / 222. szám

1986. SZEPTEMBER 20., SZOMBAT Hallania Erzsébet: Rododend Jehodc János: ron N N„ a tárcaíró a konyhá­ban tartózkodott, és egy regényen törte a fejét. •, Ha magára maradt, mindig megjelent a regény — halo- vány, füstarcú kísértet, szemrehá­nyó tekintettel. Tömérdek az aka­dály, mondta N. N. a kísértetnek, egyszerűen tömérdek. A téma min­denekelőtt. A regények, amelyek megtépázott emlékezetében kava­rogtak, párizsi szalonokban ját­szódtak, ahol a szereplőknek elké­pesztő mennyiségű véleményük volt az élet dolgairól, s ezeket hossza­san ki is cserélték egymással. Vagy patkányszagú nyomornegyedekben, ahol viszont a szenvedés és a go­noszság gazdagsága nyűgözte le az olvasót. A regényekben, sóhajtott N. N., kikötői kocsmák szerepelnek, cukornádültetvények — machete! —, párzó tevék, szúnyogrohamok, a trojkák csengőinek csilingelőse, aranyásók, bikaviadal és rododend­ronbokrok. Hát ez az: például rodo­dendron. Egy szó, és megvan az at­moszféra, az ember beleborzong. N. N. az ablakhoz ment, és kinézett rajta, odalent látott is némi poros növényzetet, néhány nevenincs kó­rót. Megvannak, amíg megvannak. De ha megvannak, ha nincsenek meg, olyan mindegy. Hívhatják bukszusnak, orgonának, de még akár loncnak is. A szavak, hiába, gondolta N. N. A szavak és a szagok. És talán még a szél. Valami azért kell, hogy le­gyen valahol, ha nem is ott, ahol gondoljuk. Talán a szavak nyomá­ban az ember... ha különben a szaglása jó... Keresett egy merőkanalat, aztán olajat löttyintett a serpenyőbe. A tészta sistergett, szétfolyt, kerek lett és megfogható, holott másodpercek­kel azelőtt még folyós massza volt. N. N. aládugta a kést, most derül ki, odarägad vagy nem ragad oda — nem ragadt oda. Az eseménynek valami köze volt a sikerhez. A fia jött be, szimatolva, elége­detten. — Mikor lehet enni? hh -Ns;!kiborította az első palaesin­tát.rjí Jíév ÍBJlöioiÍBSinolle :v. < -aoénr — Ne ess neki, mert megéget. A fiú fölkapta, beleharapott, le­dobta, megint fölkapta, megint be­leharapott. Tele szájjal szólalt meg. — Mama. tudod mi a Lorentz-féle transzformáció? — Valami rémlik — mondta N. N. — Az egymáshoz viszonyítva moz­gó rendszerek problémáit a Lorentz- féle transzformációval lehet megol­dani. E magyarázzam? Vegyük pél­dául a Man well -egyenleteket... — Ha nem muszáj, ne vegyük — kérte N. N. — Én már a váltó áram­nál elakadtam, — Adva van egy mező... Ejha, ez igen! Az elismerés egy földobott és röp- tiben megfordult palacsintának szólt. — A mezőt meg pláne ne említsd. A mágneses mezőt, amiben áram indukálódik. Azt ne. — De miért? Hiszen ez pofon egy­szerű. Mit nem értesz rajta? — Talán bennem volt a hiba — merengett N. N. — Tudod, én az elektromosságot apró csillagoknak képzeltem. A fiú csodálkozásában megette a második palacsintát is. — Csillagoknak? — Igen, helyes kis csillagoknak, a pozitívokat pirosnak, a negatívokat kéknek. Aztán jött a váltó árgm meg az indukció, és a csillagok összeke­veredtek Rohangásztak ide-oda, mint az őrültek, percenként nem tu­dom már mekkora sebességgel... A fiú elgondolkodott. — Ez meglehetősen nagy marha­ság — mondta végül udvariasan. — Tudom — bólogatott N. N. — Nem hagynád békén a palacsintá­kat? — Meg akarod őket kenni? — Baracklekvárt tennék rájuk meg diót. Ha addig megmaradnak. — Rendben, ak'kor kivárom. N. N. utánaszólt. i— Megnéznél nekem hamar va­lamit a lexikonban? — / Igen. hölgyem, ha olyan sür­gős. — Rododendrop. Nézd meg, mi az. A fiú nevetett. — Nem kell megnézni, tudom, mi az. Egy bokor. Kisvártatva kikiabált. — Na. mit mondtam! Díszcserje, piros virágokkal. Havasi rózsa kü­lönben, és magas hegyekben talál­ható. Görög szó! Az olaj füstölögni kezdett a ser­penyőben. — Görög — csodálkozott N. N. — Hát persze, hogy görög... Hát per­sze ... Félrehúzta a serpenyőt, megcsó­válta a fejét. Aztán beesteledett. A palacsinták elfogytak. N. N. leült egy székre, és a konyhaasztalra könyökölt. Jött a íüstarcú kísértet, gomolygott belő­le a reménytelenség. Kettejük körül zsíros tányérok alattomos aknái la­pultak. Fülük mellett pedig az imént hallott nóta nyekergett, akár egy fáradhatatlan, ostoba éjjeli lep­ke: ezenazalápon-veszemakalapom, tram-tam-tam. Sose törődj az aknákkal, mondta N. N. a kísértetnek, de az hátrált, szétoszlott. Ezenazalapon, zümmögte a lepke. N. N. elhessentette, de visz- szajött. Ülök a konyhában mosat! an edények között, kísérelte meg N. N. a tárgyilagos megfogalmazást, és hasztalan próbálok arra gondolni, hogy ... Ezenaza lapon-veszerúakala- pom, lihegte a lepke. Hogy MAJD EGY REGGEL, gondolta N. N. fog­csikorgatva, AMIKOR ... Odakintről meghallotta az izga­lom semmihez sem hasonlítható sustorgását. Fölállt, az ablakhoz lé­pett. Látta, hogy ott áll egy men­tőautó, bámészkodó öregasszonyok és gyerekek gyűrűjében. Nyitott aj­tóval várakozott a kapu előtt, áll­dogált, mint egy nagy, egykedvű ra­gadozó, aki fejét hátrafordítva fé­nyes tejfehér szőrét nyalogatja. Az élet díszletei, gondolta N. N. meg­enyhülve, miközben belémart egy másféle kétségbeesés, egy asszony szülni indul éppen, arca fakó a fé­lelemtől, de a szemében ott izzik a büszkeség, fölfektetik, egy csillogó- villogó-csörömpölő teremben kita­karják, ordítani kezd, visszaordíta­nak rá, nyomjon, az istenit neki, jöjjön ide kolléga, látja, ez az az eset, amikor, főorvos úr, kérem, te­lefon, mondja nekik, hogy azonnal megyek, nyomjon, az istenit, na Vég­ről és g^efeWsírás, micsoda miszté- Hítífrl, képzik? íígfb %t? N. N. egy pillantást vetett a lent ácsorgó gyerekekre, összeszorult a szíve, és arra gondolt, hogy lesza­lad a kapu elé. Akkór látta, ahogy egy idős asszonyt hoznak lefelé, nem terhes nőt, de nem is halottat. Be­ültették, a gyerekek hátráltak, dur­rant az ajtó. a kocsi indult, s por szállt fel a nyomában. M agas hegyekben található, motyogta N. N., magas hegyekben, s talán oda- . látszik a tenger. Az éj­jeli lepke utolérte, szárnyai bele­kattogtak a fülébe, tararam-tararam, a fene egye meg, mondta fennhan­gon N. N., és zajosan mosogatni kezdett. Bizonyságul BIZONYOSSÁGOT magában az kaphat (hagyhat) kiben lázban fogant szűzörök lángjaiban (mert nem a tűz ég — anyaga lázzal szítva annak) ott lobog a hozzá méltó BIZONYÍTHATATLAN koraszülött BIZONYTALAN titkát valósan igaz légyen az örökké BIZONYÍTHATÓAN BIZONYÍTÉK melyért ölre érdemes volt menni Hazát soha csak halmazállapotot cserélni földön égen s ha kell a titkot földben szítva kússzon az feltartott mutatóujján BIZONYÍTVA Hídépítő a költészet útján — CSUKA ZOLTÁN EMLÉKÉRE mily szép volt lázadni égni porrá vegyülni hisz ki belül igaz nem mentheti meg senki — BIZONY Költők itt a krétaköri BIZONYSÁG élet halál közt az érthetetlen cinkosság — egyik öleli a másik kitépi s árvaságul visszhangó fájdalom mi közöttük van marad megmásíthatatlan a BIZONYÍTOTT alap s rajta a halálnak tiltakozásul a HÍD — építsük hát tovább — BIZONYSÁGUL Szerette az ünnepeket, és szeret­te azt is, ha őt ünnepük. De jó há­zigazdához illőn, mindig terített asz­tallal várta a vendégsereget, s az asztal ma már roskad életműve alatt. Mert három lélek lobogott benne: a költőé, a műfordítóé és az iro­dalomszervező. Méltatlan lenne hoz­zá, ha valamelyiket is elhallgat­nánk vagy csonkítanánk. Alig volt tizenhét éves, amikor A Diák címlapján már így jelent meg neve: Főszerkesztő: Csuka Zoltán. Nem sokkal később ugyancsak Pé­csett Kodolányi Jánossal és (érdli­geti házának későbbi tervezőjével) Molnár Farkassal már együtt írtak a „felnőtteknek” szánt Krónikába. Számtalan lapkezdeményezés után a vajdasági Kalangya évekig alapító­jaként jegyezte Szenteleky Kornél­lal, s akkortól két otthont vallott magáénak. A már Érdligetről szer­kesztett Láthatár (bízva a több nyelvű Dunatáj jövőjében) máig megkerülhetetlen a kisebbségi és a határon túli irodalmak tanulmá­nyozásában. A Déli Csillag alig több mint egy évfolyamának szerkesztő­jeként tovább folytatta a jugoszláv —magyar szellemi közeledés szolgá­latát, amely már a próbatétel évei­re készítette föl. S az évekig vérező csonk reménye: egyetlen zengés lesz a világ. Költőként indult, s verseinek az idő mérlegére tett summája az em­beriség legmagasabb rendű érzelmei­re rímel. S ha a költészetben nincs atúfüóbb anyag, mint az aktualitás, mi hát akkor a maradandó költé­szetében? Több mint a jövőben va­ló bizakodás. Legértékesebb gon­dolatai holnaplátásában mutatkoz­nak meg, látomásszerűen igazolva tudatos, tiszta és logikus megérzé­seit. (S ha nincs is szüksége pró­kátorra, annyit hadd mondjak el időállósága igazolására, hogy a Hi­tes sorsok a gyermekekhez című ver­se még 1924-ben jelent meg Aradon a Géniusban, de később egyetlen könyvébe sem került bele. ötven­négy évvel később azután a Kor- társ-beli közlését már követte a Szép versek közé való beválogatása is.) Biztos, hogy voltak irigyei is, de ők nem a munkát irigyelték, hanem azt a különös érzéket, képességet, amellyel a délszláv népek irodalmá-' CSUKA ZOLTÁN ELŐRETOLT ÁLLÓAN Címoldal Borsos Miklós grafikájával ból, legfőképp klasszikusaiból for­dított. Todor Manojlovicról máig is alig tudunk többet, mint hogy a váradi Holnaposokkal indult, s ma­gyarul megjelent egyetlen könyvét még Újvidéken jelentette meg 1931- ben. Idegen nyelven elsőként ő tol­mácsolta (jóval, a Nobel-díj előtt) Ivó Andricnak a Híd a Drinánját. De említhetjük Krleza Kerempuh- balladáit, vagy a Zászlók lefordítá­sát, amellyel egy űj irodalom- és kortörténetet adott a kezünkbe ma­gyar nyelven. A végtelennek tűnő sornak hány és hány csúcsa van? Talán a jugoszláv lírai antológia vagy Preseren Szonettkoszorúja? Gondolt-e történelmünkre, amikor Crna Gora költő- és püspökfejedel­mének, Petar Petrovic Njegosnak bölcseleti költeményét, a Hegyek koszorúját fordította? Míves fordí­tásokkal választott hitet, sorsközös­séget. Otthont is választott életének fél­századára, s Csuka Zoltán neve úgy forrt eggyé Érdligettel, mint Kölesévé Szatmárcsekével, Szente­leky Kornélé Sziváccal, vagy Mó­ricz Zsigmondé Leányfaluval. Könyv­tárat alapított, jeles gyűjteményt; s bennünk a kérdés: valóban jól sá­fárkodtunk a ránk bízott értékek­kel .... ? Munkai fölött háza bejáratánál már régóta őrködik Borsos Miklós Kőszűze. Most lenne nyolcvanöt éves és három esztendeje hunyt el. Nem tudom, volt-e utolsó kívánsága, de azt a szobrot őrangyalnak akarta maga és — mellette nyugvó boron- gó homlokú, szélrózsa-arcú, min­denben hű — múzsája örök álma fölé. Megkérdójelezhetetlenül teljes élet­művével — amely az irodalom ter­mő fájává lombosodatt — Érdet is bekapcsolta az irodalom vérkeringé­sébe. S ha föllapozzuk szellemi örökségét, kívánhatunk-e többet ma­gunknak, mint hogy valósuljon meg az ö akarata, . HARMAT BÉLA (Az alábbiakban a költő meg nem jelent verseiből adunk válogatást.) Páva-pár Ligeti Erika plasztikája Csuka Zoltán versei: A megszegett ígéret Beteljesfilten is megszegett ígéret, mit énekelnek csábos, szép szirének, amit hazudnak immár ezredévek. Amiről higgy, míg porrá nem válnál: a szerelem mégis erősebb a halálnál. Szokjad meg már, hogy meg se látnak, körülnyálaznak, semmibe vesznek, emberhús kell a kannibálnak. A végén úgyis csak levágnak. S megesznek. Ó jaj, megesznek. Ég és föld között Milliók között egymagad, « nem találsz soha kutat. Szűkül a kör, szfiköl a lélek, nyüszít, jajong, véle míg élek. Mindig magadban menetelsz, • de társra végül egyre se lelsz. Enyhítő cseppre nem találsz, megváltásodra Számvetés hiába vársz. A múló idők erdeje, erőt nem ad rengetege. Se ég, se föld be nem fogad, nem látja senki arcodat. Mert gengszterek közt sohasem, arcod soha meg nem jelent Fogadd el tehát nyugalommal elrendelt sorsodat, életedet, halálodat. Szörnyű szép arcod fordítsd félre tőlem, s rám se nézz többé, elbitangolt élet, hazugságaid átcsapnak fölöttem, s hullámai immár az égig érnek. „Mindig Is így volt” — próbál vigasztalni a dercshajú tapasztalat bölcsen. Az ifjúság aranya mindig talmi, s az élet ügyei rá, hogy el ne költsem. Mi volt tehát és ml maradt belőle: beteljesültcn megszegett Ígéret, mely most is hív, csalogat mindörökre, cs tovatűnő, csábos, szép szirének. De egyet tudj. öreg fiú s Jegyezd meg, mielőtt utad végére találnál, mindig veled lesz gyermeki szerelmed, s a szerelem erősebb a hálálnák

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom