Pest Megyei Hírlap, 1986. augusztus (30. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-23 / 198. szám
1986. AUGUSZTUS 23., SZOMBAT Herceg Árpád: Miért nem vagy olajsejk, apu? HoiílSp hová ínegyünk? — kérdi e nagyobbik gyerek. Szemében hun- cutkás mosoly és kíváncsiság; mit találok ki megint? Három napig is eltartott, mire érezhetően kezdtek megszűnni kommunikációs zavaraink; arcáról eltűnt a koravénes komolyság, ami mindig kétmarokra fogja szívemet, ha látom; s ha látom más gyerekeken is. Három nap múltán kezdtek egyértelművé válni a nemek és az igenek, egy hét múltán már szemünk villanásával is tudtunk szót váltani. És azután már könnyebb volt szavakkal is. A hatéves Balázs, ki tudja, hányadszor, megint ráeszmélt, hogy az új, ideiglenes helyzet nem hogy ellenére nincs, de egyenesen kedvére van; hogy a világ itt és most körülötte forog, két ember —apja és a röpke találkozásokból már ismert „Éva- néni” — egy hónapig az ő érdekében igazgatja a dolgokat. És a kisebbik fiú. Zoltán érdekében. Zoltán több gondot jelent. Négyéves. Épp csak, hogy lábrakapó csöppség volt a válás idején; a válás, a költözködés zajos hónapjaiban túl sok ember volt körülötte; mindig mások. Pátyolgatták, becézgették, kényeztették; megfeledkeztek róla. Nem sok fogalma lehetett arról, mi történik. Balázs ekkor már tudatosabb volt, több mindent felfoghatott a körülötte zajló eseményekből. Még nem tudni, mi tapadt meg bennük. Balázsnak könnyen pitvergésre áll a szája, ha akarata a felnőtt akaratával ütközik; nvivácskol. de nem jönnek könnyei. Néha már-már zsarol. Zoltán „egyszerűbben” intézi el az ilyesmit: nem szól, nem ellenkezik — érzelmeinek-gondolatainak produktuma az ő korában már oda nem Illő kis kupac a nadrágjában. Bár nehezebben, de vele is eljutottam a szemek és a kezek érzékeny párbeszédéig. Azt hiszem, így lesz ez mindig; újra kell tanulnunk egymást, valahányszor elhozom magamhoz őket — elmúlt házasságomból származó két fiamat. Holnap hová megyünk? — kérdi Balázs, s ahogy szokta,r a kicsi is rákontráz: Wövá megfünk, apu? s x Holnap Ázsiába megyünk! — mondom. A szemek tágra nyílnak előbb, aztán Balázs indiánhangokat hallatva körberohanja a lakást: Hurrá! Holnap Ázsiába megyünk. Ázsiába megyünk! A pici is fölpattan, rohan a másik után, Kisrakás a Nagyrakás után: Hurrá! hurrá! hurrá! Afrikában már voltunk; mégpedig az egyenlítői Afrikában. Fekete vízfestékkel mázoltuk be az arcunkat; mire észbekaptam, Balázs valamelyik fiók mélyéről tustintát varázsolt elő, így ő lett a legnégerebb néger; Zoltán a rúzst és a körömlakkot kaparintotta meg. Szóval, igazi „vademberek” lettünk pár perc alatt A gangról csakhamar le is szólt egy hang: Vademberek! Ilyenre tanítani a gyerekeket... Ez most dicséret vagy dorgálás? — kérdezték a Baiázs-szemek; a Zoli- szemek „Évanéni” után kutattak. Az őserdőben vannak rossz emberek is, meg alattomosan támadó állatok is, magyaráztam a fiúknak; úgy, hogy kicsit csöndesebben lopakodjunk, mindig tartani kell a támadásoktól. így hát lejjebb csavartuk a játék csodalámpását; csak pár percig zavart bennünket, hogy suttogni kell, és a szűk kis udvar még így is többszörösére fölerősíti a hangot; aztán egy-kettőre a suttogás lett a játék. Igazi dzsungelt teremtettünk csakhamar: a házmester gumislagja lett a Kongó, ami az esővíz elvezető csatornába — akarom mondani: az Atlanti-óceánba! — hömpölyögtette az udvari csap vizét; Leopoldville- nek kineveztük a szomszéd négykerekű kis kocsiját, a folyón átívelő híd lett a suszterszékből: „Évané- nit” elküldtük a piacra banánért, narancsért, datolyáért, és boldogok voltunk, amikor mosolygós banánalmákkal, narancs-álmákkal, datolya-almákkal megpakolva lehuppant mellénk, és szerzeményét megmosta a Kongó vizében. Holnap pedig Ázsiába megyünk. Kérdezik a fiúk, hogy az merre van. A lépcsőházban, vagy fenn a gangon? Mondom, az attól függ, hogy milyenek lesznek az időjárási viszonyok, hol tud majd leszállni repülőgépünk. Miért, repülővel megyünk? — csodálkoznak a Zoli-szemek meg a Balázs-szemek. Azám! repülővel. Most pedig gyorsan fürdés, bujás az ágyba, aztán alvás. Hosszú lesz az út, és nagy hegyei vannak Ázsiának! A gyerekek csakhamar elpihennek. Mi meg „Évanénivel” nekifogunk, pálcikákat faragunk és kötözünk, papírt vágunk, ragasztunk, rajzolunk, festünk — éjfélre sikerül is szárnyakat varázsolni a szomszéd kis kocsijára. Elemes mctort is esz- kábálunk rá, hadd berregjen, ha már egyszer repülőgép. Fáradtak vagyunk, de még duruzsolunk vagy egy órát. Mert újra és újra fölvetődik a kérdés: hogyan tovább? Mire számíthatok. mire számíthatunk? A válás viharos volt; pereskedtünk a gyerekekért. Vesztettem. Szerepet kellett váltanom: nem volt könnyű. Hogy a gyerekekkel minél több időt tölthessek, ezernyi .kompromisszumra kényszerültem. A volt feleség a törvénytől megtámogatva és a sikertől megmámorosodva, küldözgetni kezdte felém a bosszú nyilait. Elevenembe talált'' mindegyik,,,, .és úgy kelletttenném, mintha.ííel nSft.. venném. Gondoltam, egyszer majd csak elfárad a másik, a puskás ember. Nem így történt; más nyilak, más mérgek röpködnek felém ma is. Ügy vélem: ha kapcsolatom megmarad a fiúkkal, neveltetésükhöz is közöm lesz. De újra és újra rá kell jönnöm: hiú ábránd; mindennapjaikban nqm lehetek jelen. A ritka találkozásokkor mindig rácsodálkozom a gyerekekre: idegenek, mások, egyre több bennük az, amit már nem én alakítottam. Vajon, milyen kép élhet bennük apjukról? Mit hallhatnak rólam? Mi történik, ha felemlítenek? Felemlítenek-e még? Egykor lobogó nevelési szándékomat arra korlátozom, hogy a gyerekekben levő zavaros képeket igyekszem feloldani. Kevés sikerrel. Ehhez a másik ember hasonló törekvése is kellene; félre a fegyverekkel! Csak így volna elkerülhető az újabb és újabb konfliktusokkal terhelt helyzetek kialakulása. És újra és újra felvetődik a kérdés: a gyerekeknek mi volna jobb? Mi volna a kevésbé rosszabb? Értelmem elfogadja, hogy sok rossz között a legkevésbé rossz az volna, ha a gyerekekkel nem találkoznék. Mert ha már így alakultak a dolgok, gondolkodó szülő révén, tudnom kell: egyféle hatást, egyféle nevelést szabad csak érvényesíteni. A felnőttlogikára, persze, számos esetben rácáfol az élet: gyermekeiket megtagadó apákat és anyákat is megkeresik az „áldozatok”. Várjak hát türelemmel erre a tizenegyné- hány év múlva majdnem bizonyosan bekövetkező alkalomra? S mit felelnék akkor? — Mert felelni kell! Mit mondhatnék olyat, amit a felnőtt gyerek elfogadna? S ha beállít hozzám tíz év múlva, mondván: ezentúl itt akarok élni: ki az, ki keres? Milyen ember? Hogyan gondolkodik? Mik- a szokásai? Törvényei? Olvastam, hallottam erről tudós emberek véleményét. A gyermekpszichológus logikusan levezeti; értem és megértem. Tudom, megnyugtató választ megfogalmazni nem lehet. Esete válogatja ... önző lennék? Apa vagyok. A jogszabály adta kereteken belül ragaszkodom a fiaimmal yaló találkozásokhoz. így egyik oldalról nézve talán „zavarom” a gyerekeket. A másik oldalról meg talán „erősítem” őket. Netán: azzal „zavarom”, hogy „erősitem”? Vagy: fordítva? Ügy gondoltam egykor: példát mutathatok, és a gyerek emlékezni fog a példára. És emlékezete majd segítségére lesz abban, hogy eligazodjék életünk mindenféle dolgai között. Tudom, látványos eredményekre nem számíthatok; tudom, vannak dolgok, amikre a gyerek nem is emlékezik majd — bár ezek a dolgok azért hatnak, ott munkálnak sejtjeiben. Ez ad erőt ahhoz, hogy csináljam, hogy lehetőségeimhez és a gyerekek lehetőségeihez mérten — segítsek. r Értelmes dolog mindez? Én azt hiszem, igen; terjeszteni is szeretném, mert Balázs és Zoltán fiaimon kívül még sok kis barátom van; koravénes komolyság, zavart mosoly; sarkaiból kibillent világok néznek rám mindannyiszor. Ez a két sarkaiból kibillent világ nekem négyezer forintomba kerül havonta; rendszeres fizetésem alig több ennél. Üjra és újra szembe kell néznem ezzel a prózai ténnyel is. A múltkor próbáltam megmagyarázni Balázsnak, miért nem veszünk, szilvát1 is meg körtét is, ha .egyszer, az almát már megvettük. Tudod, kisfiam, ha olajsejk lennék... — próbáltam feloldani végül a „férfibeszédet”. A gyermekész villámgyorsan vágott: hát, miért nem vagy olajsejk, apu?! Vízparton Kónczek József: Mégis Elhagynak engem az emlékek, és szemközt vagyok a delet ragyogó nappal, arcokba, tekintetekbe nem mélyed, önmagát vizslatja csendes indulattal az ember. Majd összehajol fejem a magukban beszélgető napraforgókkal, együtt élni át, hogy a kertek alól e nyílt ég alá kifutó domboldal milyen boldog a záporozó fényben, tükrös magasság alatt a lábához néző seregét őrzi. mint aki sorsot érlel, a hűségesekét, a közös emlékezetét. De engem elhagynak az emlékek, utánuk megyek a csendes menetben, fedetlen lélekkel lépdelek, mint aki mindent, örökre megértett, mondja, mégis, a történetet. Tarjáni Imre: Mit ér a mérhetetlen? ftllyá óh Mit őr »mérhetetlen, hová hullok, ha hullok egyszer? Halkabban, mint a toll zizeg, ki jár előttem, ki jön mögöttem, ha szólok, ki érti meg? És kínom örök rendszeréből miféle értelem üzen!? Flamm János: A megbízható útitárs Lakatos István: Atrium Mortis Az emberélet útjának felén az a vadon mögöttem tövig égett — Láttam vetülni árnyát feketén a könyörtelen beteljesülésnek. Valahová vezettek lábnyomok; egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb Ez adatott, c múlás nélküli idő, e csorba látóhatár, c könnytclcn homok. Micsoda szerelem fúlt itt a porba!-----------Mentem tovább, si koltó pusztaságon át, hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva, s nem vár a vándor többé változást. Ekkor, ahol újabb kör tűzterében a táj fényt kap s az üldözött egész megélt sorsával ismét szembenéz, sötét kapu magasodott elébera: »Ki itt belépsz ...« Beléptem. A megbízható útitárs velem srégen szemben ült a vonaton. Nem figyeltem fel azonnal rá, mert örültem, hogy a zsúfolt kocsikban egyáltalán helyet találtam, de különben sem a megbízható külsejű embertársaim keltik fel érdeklődésemet, ök feltűnés nélkül élnek körülöttünk, viselkedésük megfontolt. Mondanivalójukat körültekintően és határozottan fogalmazzák meg, amiben kételkedni felesleges. Ezt vártam a velem szemben ülő úrtól is, ha netán megszólalna. De, csöndben újságot olvasott. A külső peron állólámpáinak fényénél erőltettem szemem, neki némileg több fény jutott, hiszen a kocsiban égő lámpa világát még nem takarták el az ülések között állók. Vagyis olvasással fogjuk agyonütni az időt. Ámbátor a magam részéről szívesen cseréltem volna véleményt az úrral az utazás kényelmeit illetően. Sőt, megosztottam volna vele megfigyeléseimet, miszerint a vo- natutak felében, na mondjuk 60 százalékában mondható csak el, hogy bosszúság nélkül utazunk. Pontosság, világítás, fűtés, ezeket veszem alapul. íme most is. Elindult a vonat, s nem gyúltak ki a kocsi lámpái, sőt az az egy is mintha halványabban pislákolna. Erről lehetne mit beszélgetni. De az úr hallgat. Sőt, hogy már az ülések közötti közlekedőfolyosóra is jutott utas, s ő sem olvashat, ölébe teszi az újságot, leveszi szemüvegét és el'rakja. De könyörgöm, hogyan?! Gondosan ösz- szecsukja szárait, jobb kezével meg- emeünti először zakóját, ujjaival félretolja mellényét, megkeresi ingzsebét, kigombolja, felhajtja annak fülét és bal kezéből a szemüveget becsúsztatja oda, mindenkori helyére. Aztán minden ruhadarabját visz- szaigazítja eredeti állapotába, s végül kétszer végigsimít a sokszorosan fedett domborulaton. Ez igen! Ha valami csoda történne, becsapna a ménykű és felgyulladnának a fények, ő tudná hová kell nyúlnia. Aludni készül. Hátrahajtja fejét, a mögötte lógó kabátjának. Nem lendülettel és fészkelődve, mint más hebehurgya tenné, hogy a hirtelen mozdulattól leszakadjon az akasztó, nem, ő puhán és lazán dől hátra, még a hajszálait sem nyomja el tarkóján. Vele nem lehet csak úgy beszélgetni, különösen nem olyan előre determinált ügyekben, mint az utazás kényelme. Észrevétlenül, csaknem tüntetőén halkan piheg. Megálló. A félhomály marad, s lassan megtelnek az állóhelyek is. A megbizható útitárs mellé, arasznyira, egy rövid bundás hölgy kerül. Szememet a bunda alatt feszülő okkersárga, de az is lehet, hogy krémszínű, mindenesetre világos, lasztexből készült nadrág tereli el az úrról. Bundáját feldobja a csomagtartóra. Álla, ahogy így profilból látom, kicsit férfias, hanem a nadrág! Meggyőződésem, a hölgy is tudomással bír szemvonzó látványosságáról, mert nem változtat pozícióján, legföljebb annyit, hogy időnkint egyik lábáról a másikra helyezi testsúlyát és e kontraposzttal tartja ébren érdeklődésemet. A megbízható útjtár- sat — gyanítom — az illatfelhő^ ébresztette fel. Kinyitja szemét, ő is láthatja, amit én. de ő tovább alszik, ö ilyen! Én a helyében bizonyságot keresnék arra, hogy más nézetből is hibátlan-e a kép. Teszem azt — csak kicsit kellene kihajolni az ülésről, hogy választ kapjon — nincs-e egy kis távolság a hölgy összezárt lábai között. Mert van ilyen, tudjuk. s olyankor a hölgy lábait csodálva — költői képpel szólva — egyidejűleg élvezhető a naplementé köztük áthúzó sugara is. Avagy arra is kíváncsi lehetne, nincs-e a hölgyön egy kis súlyfelesleg, egyszóval minden olyan tökéletes-e, mint ahogy első pillantásra vélhető. A megbízható útitársnak nincsenek kétségei. Ö alszik a kellemes melegben — a fűtés ezúttal tökéletes — s nem fürkészi a félhomályt, amelyben olyan szívderítőén virít a nadrág, hogy fényárban sem szorgalmaznám az olvasást. Peremvárosi állomás, az utolsó hullám következik. Üjabb utasok, lassan a levegő is elfogy és a hölgyet még közelebb sodorják. Hát kérem, távol áll tőlem, hogy frivol legyek, de ami sok, az sok. Végképp úrrá lesz rajtam a felháborodás. Ez az útitárs lehet, hogy megbízható, de férfi? — kérdem én. Hát szoi'uit bele egy szemernyi érzés ?! Képes aludni! Már lendülne a lábam, hogy mintha csak véletlenül tenném, bokán rúgjam, amikor a megbízható úr köhint egyet, újságját hóna alá csapja és kitárt két tenyerét sóhaj- tásnyi időre ráformálja a hölgy csípőjére, Udvariasan hellyel kínálja. A hölgyet nem bántja meg az ilyenfajta invitálás, amely csakis rossz- indulattal lenne nevezhető pimaszságnak, és készséggel lehuppan a felkínált helyre. ondanom se kell, igazán sajnálom, hogy én az ablak mellé kerültem. Aztán végre összeakad pillantásom a megbízható útitárséval. Nincs az övében cinkosság, ka- jánság, még csak a helyzet adta leheletnyi öröm büszkesége sem. Kiegyensúlyozott. magabiztos az arca, s az a ’mozdulat is, ahogy a szíva fölött domborodó szemüvegén végigsimít. Ez az ember mindent a helyén tart. Ettől megbízható. Jobb kezével a csomagtartóba kapaszkodik, baljában a meghajtott újság, behunyja a szemét. Ügy tesz mintha aludna. M
