Pest Megyei Hírlap, 1986. augusztus (30. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-16 / 193. szám
1983. AUGUSZTUS 16., SZOMBAT Csengey Dénes: A piros telefon „Lelövöm! Le én, a keserves Istenbe! Elengedem a golyót vállból, és ha elhibázom, rá a bajonéttal!” — A férfi, aki vértólulásos arccal, szaván sem, mozdulatain sem uralkodva átkozódik a telefonfülke mellett, erős ötvenes, szikár, cserzett arcú, ember. Van egy órája is már, hogy várakozunk, réges-rég tudom, a férfi Nyíregyházára akar telefonálni, az ottani kórház baleseti sebészetére, ahová — mint a zsebéből kikandikáló távirat tudósította — autóbalesetet szenvedett lányát szállították raa reggel. A távirat óvatlanul bő- beszédűen Íratott, az a szó is előfordult benne: életveszélyes. Ez a szó remeg a felindult, tehetetlen emberben. A fülkében kopottas kis öregasz- szony próbálkozik a sokat tudó, ám neki nem engedelmeskedő készülékkel. Ha a csigázott képzeletnek valóságos erőt tulajdonítunk, golyóval a tarkójában, bajonéttal a hátában. Öt már hónapok óta ismerem, tudom róla, hogy Svájcban élő fiával próbál kapcsolatba lépni hetenként egyszer, talán valaminő megegyezés értelmében hétfőnként este hat után. Még sohasem láttam, hogy sikerült volna neki, csak találgatom, vajon a számot jegyezte-e fel pontatlanul, a fia utazott el hosszabb időre bejelentés nélkül, vagy a tárcsázások és szünetek bonyolult kombinációját tanulta meg rosszul, netán egyszerűen nem várja meg, hogy a készülék vonalat adjon? Valami hiba mindig van. Az öregasszony, kinek piszkosfehér haja kibukott már addigra a homlokára a tanácstalan kapkodásban, visszaveszi tízforintosait a szeszélyes szerkezettől, és új kísérletet tesz. Aztán megint és megint újat. Nem mindig ismeri fel azonnal az ismételt kudarc jeleit, van úgy, hogy hosszú monológokat mond végig, részletesen válaszol az ezekkel kapcsolatban maguktól adódó kérdésekre, reszketeg boldogsággal figyelve, hogy a gép mégint „elfelejti” megenni a bedobott fémtize- seket. Most is fgy folyik ez már jó ideje. „Lelövöm, mint egy kutyát!” — sziszegi a férfi, rám meredve, a kiszemelt szövetségesre, azután bekopog a fülke üvegén, és mutatóujjával jelzi az ívet, melyet követve az öregasszonynak azonnal kifelé kellene indulnia. Vagy tizedszer teszi már ezt, de a néni csak int némileg sértődötten, hogy ne sürgessék, és tovább tudakozódik egy zsákocska dió felől, amelyről nem tudja bizonyosan, hogy megérkezett-e már Zürichbe, ő a maga részéről a múlt héten adta postára... A fülke előtt is jól hallható a kagylóból érkező szaggatott jelzés: foglalt. A férfi nem bírja tovább, ököllel belevág az üvegbe, a halálra rémülten odaforduló öregasszony arcába üvölti: „Dögöljön meg!”, aztán vérző öklét magasra tartva hang nélkül sírvafakad. Rendőr jön, Igazoltat, kérdéseket pattogtat, de fellépése nem hozza meg az elvárható eredményt, magyarázat nem születik. „Azt se tudom, él-e még...” — sírja a szikár férfi. — „Azt se tudom, él-e még ...” — sírja a kopottas kis öregasszony. Ahogy egymásra néznek, abban a pillanatban értik egymást. Az öregasszony zsebébe nyúl, tiszta fehér zsebkendőt nyújt oda. A férfi elfogadja, megtörli vele az arcát, majd elértve a bíztató mozdulatot, vérző kezefejét is. Aztán karonfogja az öregasszonyt, és elvezeti a forgalmas utcán. A rendőr ámulva néz, a néni motyog el menőben-: „Az a piros telefon ... az a piros telefon ...” Én is ámulva nézek. Ámulva nézem a járdán szétszóródott üvegcserepet, a tönkretett fülkét, és benne azt a piros telefont. Használom szinte naponta, tudtam, kisvárosban az interurbán, akár a lélegzetvétel, nélküle egyszerűen nem működik a nagyobb összefüggésekbe illeszkedő településtest, ezt természetesen tudtam. De hogy ez a tán tízkilós piros doboz ilyen erejű, szó szerint vérre menő, azután katartikusan elcsituló szenvedélyeket mozgósíthat maga után, azt álmomban sem gondoltam volna. És most beleszédülök a hirtelen felhorgadt kérdésbe: hol élek? Mi az valójában, aminek szemtanújává tett egy szeszélyes pillanat? Milyen uralhatatlan feszültségek, micsoda elemi görcsök közlekednek és csomózódnak meg itt, a huszadik századi lét hétköznapi kellékei között? Ebbel a városból csak szűk fél éve tárcsázható Budapest, New York, Párizs, vagy akár a nyíregyházi kórház baleseti sebészete. Azt lehetne gondolni, nevetségesen kevés ennyi idő ahhoz, hogy egy gyalog- járóbb érintkezési hagyományok között élő vidék, távirathoz csak végső veszélyhelyzetben folyamodó, levelezni is csak nagyritkán levelező emberek számára helyettesíthetetlen életszükségletté váljék a technikai civilizáció e hasznos leleménye, az egész Európán, a fél világon keresztülkígyózó telefonvonal. Elmaradottságunk stációinak felismeréséül isB#* lázódott észjárásunk arra lézésre hajlanék inkább, hogy kommunikációs robbanás első hírnökéit — három új telefonfülkét, melyek közül többnyire csak egy van működőképes állapotban —, a napi élettér kitágításának e költséges fényűzését tartózkodó gyanakvással fogadja egy évszázadok óta változatlan, .lassú ritmusban élő ldsváros népe. Miért nem így történik? Honnan ez a,hir- telen szenvedély, átszólni és áthall- gatózni a másik városba, a másik országba, a másik kontinensre? Ügy gondolom, görcsös, vad menekülés ez egy nyomasztóan ránk telepedett abszúrd helyzetből, amelyben az egyén, a bárhol élő állampolgár, a szikár férfi, a kopottas nénike vagy akárki más úgy érezheti, hogy valaminő ismeretlen hatalom kiszorította őt, ügyeit, szorongásait és várakozásait a zajló, működő, a voltaképpen létező világból. Miközben egy dél-afrikai tüntetés még teljes feloszlatása előtt képernyőre kerül, két-három országgal odébb játszott futballmeccsek eredményét a lefújás pillanatában bemondja a rádió, egy közel-keleti túszdráma főszereplői egyenes adásban ismertetik feltételeiket a lakásában ülő falusi emberrel is, addig egy halálhír vagy egy egészséges hármasikrek születéséről szóló értesítés egy egész nap alatt — hétvégén akár két-három nap alatt — tesz meg egy megyén belül negyven-öt- ven kilométert. Rendelkezhetsz napra, sőt percre kész értesülésekkel az űrkabinban idegen nyelvű jelentését szövegező tiszt közérzetét illetően, de ha azt olvasod betegeskedő, idős anyád levelében: „Jól vagyok, fiam, ne aggódjatok”, a kezed remeg, a torkod száraz, és azt mondod magadban: „Ez volt tegnapelőtt. De mi van ma?!” Azt is megtudod. Holnapután. A telefonfülkét nézem, falán a piros készüléket, padlóján az össze- vérzett üvegcserepeket. És tudom, ha majd megírom, nem lesz túlrajzolt, nem lesz túlajzott ez a kis történet. Nem lesz a dolog túllihegve. Itt valóban harc folyik, vérre menő ütközetek zajlanak az elmés masinák körül. Elkeseredett és ügyetlen rohamok a jelenidejű létezésért, szeretők egy szaváért, egy még érvényes orvosi diagnózisért, másfél kiló idei dió kézhezvételének nyugtázásáért, egy ügyben létfontosságú névért, egy vicc poénjáért, egy téglafajta napi áráért, melyeket valakik elfelejtettek, egy nevetésért, egy megbocsátó mondatért... Valamiért, ami éppen most hangzik el, éppen most történik,. Meg tudom érteni a bajonett- emelp szenvedélyeket. Ha ebben a küzdelemben tartósan alulmaradnak az emberek, a létezés minden emberi tétje megsemmisül. Belépek a fülkébe, tárcsázok. Anyám száma foglaltat jelez. Harmat Béla versel: Kiss Benedek: Zsuzsanna Nap-hal-nap fogaink harca évszak-rianás csók-kupolában bukfencei nyelvünk ujjaink éber önkívületében megcsontosodott ének a hold Tánc dobravert árulás égtáj évszak nóta tánc a napfény peremén virágbomlasztó farsang kötél toborzás fegyvertelen sereg — szülőföld moccanatlan — akár évszakváltáskor a fenyvesek Melege volt a Napnak, leszállt a tóba fürödni. Álcázta magát halnak, kezdett pikkelyesedni. Szikrázott rajta a pikkely, ahogy a hullámok hátán lubickolt önfeledten, kövéren, pontyöreg-sárgán. Föl-alá bukott a vízben, szórta magáról a halpénzt, belevakulva néztem, mígnem az égre szállt ismét. Szárítókötél-sugáron felleg-törülköző lengett, kékbe terítette, ráhevert a Nap és napozni kezdett, én meg borzongtam lent a zöldben mert aznap nem láttuk többet. Tóth Ervin: Bennünk van folytatása A Napból érkező hatalmas erő ott van és mozgat a Földön létező minden élőt. De ne keresd bennük a látványosan szép fénysugárt! Szemünk nem láthatja, mert az már egy mozdulat. Így lesz minden földi élet forrása a Nap. Tanárom sem csillogó sugár, amelynek léte gyorsan illanó. A Hatalmas Erő apró részeként mozgatja örök életét a gondolatnak. Elraktározódva utódról — utódra száll, és a diák lehet, hogy soha senkinek se mondja, de ott él benne örök mozgatója gondolatvilágának. Ennek szárnyán kering tovább a végtelen pályán, s mi büszkék leszünk rá, ha teljesült élete álma: Mert nem maradt pont, bennünk van folytatása. Tóth.-Máth.é Miklós: Mirigy jeligére Fénykép vonalakkal Kepes György alkotása R eggeli újságböngészése közben szokatlan házassági apróhirdetésre bukkant Kiss Ödön. Többször is elolvasta, mert egyszerűen nem akart hmm a szemének. „30 éves, 165 cm magas, aránytalanul kövér, nagyon csúnya, albérletben lakó, kisfizetésű tisztviselő- nő keresi elnéző és megértő férfi ismeretségét házasság céljából, »Ming} « jeligére a kiadóba.” Agyafúrt — csóválta meg a fejét Kiss Ödön. — Ez a nő tisztában van vele, hogyan, lehetséges annyi fényesre szidolozott önreklám közül e’ónyújtózkodni. Pedig a fejemet rá, hogy mindennek a fonákja igaz, és egy nagyon csinos, karcsú, jókeresetű, vezető beosztású hivatalnokról van szó. Hatásos reklám az egész, figyelemfelkeltés a temérdek „nagyon csinos”, „szépnek mondott”, „szép arcú”... stb. között, akár az édességek émelyítő garmadájában egy adag füstölt csülök. Ha viszont mégis igaz, amit közölt — töprengett tovább —, akkor meg az őszintesége bámulatra méltó. Ilyen pőrén kitárulkozni, ez minden tiszteletet megérdemel! Elhatározta, hogy ír a nőnek, megismerkedik vele. Több vázlat után egy nagyon szép, csaknem költői levelet fogalmazott, melyben az őszinteséget hangsúlyozta ki, mint a társaskapcsolat legfontosabb érzelmi fundamentumát. Nem felejtette ei megemlíteni azt sem, hogy sohasem vonzották a szexbombák. Meit ugyan kivételek persze vannak, de megítélése szerint a legtöbb szexbomba később üres és rozsdás bombahüvellyé értéktelenedik, legfeljebb „víztárolásra” alkalmassá. A levélben mellékesen kitért arra is, hogy főosztályvezető, egy Zsiguli és egy épülő hétvégi ház gazdája, csak éppen a feleségéről meg. a két gyermekéről nem tett említést. Nem lehet mindent egyszerre, majd alkalomadtán sor kerülhet a kényeseebb témákra is. A nő válaszolt, telefonszámot adott meg, és Kiss Ödön még aznap felhívta. — De én valóban na,gyón csúnya vagyok — közölte a nő a telefonba —. ne tápláljon illúziókat, mert a .hirdetésbe a színtiszta igazat írtam. Kiss Ödön megnyugtatta, hogy r.em táplál illúziókat, és a hirdetésben ' éppen ez a kendőzetlen őszinteség ragadta meg, ezért hát nagyon szeretné a személyes találkozást. A nő azt felelte, hogy ő szívesen találkozik személyesen is, de nem akar hiába fáradni, tehát mielőtt bármiben megállapodnának, jobb, ha Kiss Ödön előbb átgondolja a dolgot. Ugyanis már kétszer adott fe! ilyen szöveggel apróhirdetést, kétszer ment el hiába, de nem volt ott az illető, illetve lehet, hogy mégis ott tartózkodott, csak éppen a megbeszélt jel hiányzott előle. — Ahogy megláttak, nyilván eldugták az újságot. De megértem őket, hiszen én valóban borzasztóan kövér és nagyon csúnya va- gvok, a férfiak meg ugye... — Ne is folytassa — vágott közbe Kiss Ödön —, csak sajnálni tudom azokat a szerencsétleneket. Ök még nem tudják, hogy az őszinteség mindennél fontosabb. Sőt továbbmegyek, az őszinteség szépít, tehát én máris csinosnak látom magát. — Ez igazán nagyon kedves — mondta a nő —, de azért csak legyen mindenre felkészülve. Ha akarja, adhatok egy kis előzetes jellemzést önmagámról... — Isten őrizz — tiltakozott Kiss Ödön —, hová gondol? Megfosztana a megismerkedéssel járó meglepetés izgalmától... A hangja igazán kellemes, a többit bízza a képzeletemre. Aztán megállapodtak egy presz- szóban, a napban, az időpontban és az ismertetőjelben. Kiss Ödön az Üj Tükör legújabb számát teszi majd az asztalra, a n§ meg egy színe, esernyőt hoz a hóna alatt. Ha véletlenül elkerülnék egymást, Kiss Ödön természetesen újra jelentkezik telefonon. — Azért a Mirigy jelige túlzás — kockáztatta meg Kiss Ödön búcsúzóul. — Hogy lehet valaki ennyire engesztelhetetlen önmagával szemben? Nem is beszélve arról, hogy sajátmagunk esztétikai hovatartozását a legnehezebb megítélni. — Csak várja ki a végét — nevetett halkan a nő —, és maga is tapasztalni fogja, hogy nem írhattam Tündét vagy Csipkerózsikát... Sót, ha belegondolok, talán még egy kicsit elnéző is voltam magammal szemben. Kiss Ödön felajzottan készült a találkozóra. Sok kalandban volt már része, de úgy érezte, mindegyik között ez lesz a legizgalmasabb. Egyszerűen nem akarta elhinni. hogy a nő olyan csúnya legyen. Akárhányszor próbálta elképzelni a találkozásukat, mindig egy nagyon csinos nő perdült be a presz- szóajlón, aki majd kicsit csúfondá- ros nevetéssel honorálja az ő meglepődését. És ha mégis? Ha valóban nagyon csúnya? Akkor meg az őszintesége lenyűgöző. Aki képes ilyen kegyetlen önkritikával nézni saját magát, az kemény jellem, egyéb dolgokban is következetesen egyenes lehet. Vagyis mindenképpen megéri, hogy megismerje. Ha nagyon csános, akkor ugyan hazudott a hirdetésben, de a szépsége menti, ha nagyon csúnya, akkor meg az őszintesége vonzó. És negyvenévesen már megengedheti magának az ember azt a luxust, hogy ezt az erényt a szépség fölébe helyezze. A megbeszélt időpont előtt már egy jó negyedórával ott ült a zsúfolt kis belvárosi presszóban, és feszülten leste a bejáratot. Az Űj Tükör legújabb számát a kólásüveg- bez támasztotta. Ha nagyon csinos, fene bánja, ha nagyon csúnya, üsse kő — latolgatta. amíg lassan kortyolgatta a kóláját, ahogy vánszorogta a percek. Aztán a megjelölt időpontban pontosan megjelent a nő. Hóna alatt a színes esernyőt szorongatta, és Kiss Ödönnek első döbbenetében az jutóit eszébe, hogy az a színes esernyő az egyedüli, ami valamicskét mutat rajta. Ez a nő nagyon őszinte...! — ismerte el tárgyilagosan, míg gyorsan becsúsztatta aktatáskájába az Üj Tükröt, és kicserélte egy Esti Hírlappal. A nő tétován elindult .az asztalok között, arcán zavart, kicsit ráfagyott mosollyal nézegetett szét, és amikor az eredménytelen körséta után kilépett az utcára, Kiss Ödön sajnálattal kevert lelkifurdalást érzett. Mintha egy ember féltve őrzött titkába pillantott volna felelőtlenül, hogy aztán szemérmetlen módon vsszaéljen vele. Szeretett volna felugrani és utánasietni, hogy visszahívja legalább néhány szóra, egy k.s beszélgetésre, de úgy érezte, a lábak láncos vasgolyók húzzák, akár a középkori elítélteknek. Pedig — villant át az agyán — talán ez lehetett az egyetlen nő az életemben, aki igazán őszinte volt hozzám!
