Pest Megyei Hírlap, 1986. május (30. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

1986. MÁJUS 1., CSÜTÖRTÖK PEST MEGYEI HÍRLAP 11 Aki diót akar enni... APRÓ ÖRÖMEINK É letünket apró bosszúságok mérge­zik : a csöpögő vízcsap, a rosszul számoló fűszeres, kedvenc csapa­tunk veresége és a kávéfolt fehér ingün­kön. Ezeket soha nem vagyunk képesek megszokni, miközben egyre fásultabban vesszük tudomásul a tömegkommuniká­cióból áradó tragédiákat, katasztrófákat, a hétköznapivá váló erőszakot. A boldogsággal valahogy fordítva va­gyunk. Nagy célokat tűztünk magunk eié, vágyakat hajszolunk. Karrierről ál­modunk, lakásért, nyaralóért, autóért, jobb életért hajtunk. Füt a becsvágy, a boldogulás, a majd-én-megmutatom ki­vagyisága, vagy egyszerűen a génjeink ben hordozott örökség, hogy másként nem is lehet élni. Hogy mindebbe belefáradunk, hegy gyerekeink idegenként nőnek fel mellet tünk, hogy képtelenek vagyunk élvezni amit elértünk? Észre sem vesszük. Föl sem tűnik, hogy csak az élet száguld el mellettünk. Az élet, amely ezernyi apró örömöt kínál. De a nagy világrohanásban nincs egy percünk, hogy fölnézzünk, megáll Junk, rácsodálkozzunk, megpihenjünk Netán elgondolkozzunk. Azon például, hogy miből is áll össze életünk? Hogy van más is, mint a távoli célok, ame lyek vonzereje elérhető közelségbe ke rülésükkcl egyenes arányban csökken Vagy mégis? Megvan még bennünk a csírája a pici dolgok fölött érzett bol dogságnak? Táléin tudunk még örülni egy nyugal más órának, egy lencsevégre kapott pil lanatnak, egy jó viccnek, a szép termés nek, a játékban aratott győzelemnek egy önfeledt gyermek arcának, a szik rázó tavasznak, egy parányi életnek Earcza Zsolt fotóriporterünk kamerája szerint: igen! Manapság már nem erény, nem büszkeség, de azért szégyent se csináljunk belőle: ötven év alatt két munkahelye volt összesen. Mestersége az, ami édesapjáé, gyalus. Folytatott valamit tehát, de nemcsak a mesterséget folytatta, hanem sok minden mást is, amit otthon látott, tanult. Egy végtelen aranyzsinórból kihúzunk egy szálacskát, s miért lenne meglepő, ha a vékonyka szálacska sem más, hanem arany? Fogyatkozóban azok rajai, szaka­szai, századai, akik nemzedékekre visszamenően azt mondhatják, mint elődeik, ők is a nagyipar katonái voltak. Drajkó Ferenc édesapja, nagyapja e katonák közé tartozott, természetesnek vette tehát ő is, hogy beáll a seregbe. Egy tizennégy esztendős kölyök ... Fluszonhétben volt, napra pontosan tudom, június tizennyolcadikén. Én se élő, se holt nem voltam a félelemtől, a szám ki­száradt, a szemem tele volt könnyel, a bőgés kerülgetett. Édes jó apám észrevehette, mert megszorította a karom, s azt mondta, te Ferkó, én is féltem ám nagyon, amikor elő­ször jöttem. S tudja, ettől nekem egy szempillantás alatt elmúlt a félszem, a sírhatnékom, a rémüle­tem, úgy éreztem, nem hozhatok szégyent a beijedtségemmel az apámra, aki — ezt csak sok eszten­dő után tudtam meg — öt főnök előtt, vigyázban állva mondta el új­ra, meg újra, alázatosan kérem... Ilyen módon, s mert apja mellett még egy másik, kiváló szakmunkás vállalt érte kezességet, lehetett, lett a tizennégy esztendős Drajkó Fe­renc alkalmazott ott, ahol munkát kapni egyenlőnek bizonyult akkor a legnagyobb szerencsével; Weiss Manfrédnál, Csepelen. Gondolha­tott-e arra, hogy valamivel több, mint kerek huszonkét esztendő kö­vetkezik ott, ahová először 1927. jú­nius tizennyolcadikén lépett be? Nem gondolhatott erre. Egyáltalán, mire gondolt? Mondhatnék ezt, azt, amazt. Nem lenne igaz. Nem gondoltam én sem­mire. Csak arra, hogy nagyon kell igyekeznem, ki ne tegyenek. Gyor­san ment ám az ilyesmi! Három ki­sebb testvérem várta apámat, várt engem otthon, mind lányok! Drága édesanyámtól mindig azt hallottam, neked kell segíteni kisfiam, mert nem akarom, hogy Annuskáék szol­gálni menjenek, máshová meg hát hova kell az ember lánya?! Napjainkban persze ezt úgy mon­danák, hogy megtörtént Drajkó Fe­renc érzelmi motiválása, ezért igye­kezett, törekedett. Ezért is. S azért szintén, mert egész egyszerűen, ha akart volna, sem tehet mást, ilyen a közeg, a környezet, apja — mes­terségbeli tudása okán nagy a te­kintélye — egy pillantásnyi időre sem téveszti szem elől a műhely­ben. S ez sem a motivációk teljes­sége, hiszen feszült benne a saját büszkesége, akarata, megmutatni, mit tud, mire képes, s amikor az el­ső, könnyebb lélegzetet merte ven­ni, mert észlelte, a műhelyben Fer­kéből Drajkó úr lett, akkorra ti­zenegy kemény esztendő telt el...! Hordta magában nagyapja bölcs ta­nácsát, amit sokszor hallott tőle magára, másokra értve, az élet ezer­nyi eseményére címzetten, hogy aki diót akar enni, annak fát kell ültet­nie, s várni, várni, míg terem. .Arra a világra volt csak igaz ez, vagy erre a világra is érvényes? Az bizo­nyos, hogy amikor itt Taksonyban, a férfivé érett Ferkó — már két gyermek apjaként — a Fő úton tel­ket vett, két diófa ültetésével kezd­te a birtokba vételt. A magas, vé­kony ember a pápaszemét babrálja, s elérzékenyülését tréfával palástol­ja. Tudja, a ház is olyan lassan nőtt, mint a fák, s dióból kettő maradt, gyerekből meg lett még négy, az asszony szeretett volna nagyon egy kisleányt, hát próbálkoztunk ugye... s azután hat csibész szedett szét bennünket... Párja ölébe ejtett kézzel ül mellette, szemérmesen le­süti a szemét, hát hiszen minek emlegetni olyasmit, szeretett volna egy pinduri lányt a két, három, öt fiú mellé, s akkor a hatodik is le­gényke lett! S milyen játékos a sors. Tizenegy unoka van, s mind­mind leány! A házépítésbe beleszólt a háború, Weiss Manfrédnál — ké­nyes hadimunkákon dolgozott — felmentették Drajkó Ferencet, majd bevonult, de úgy, hogy maradt a gyárban ... katonai parancsnok ke­rült a fejük fölé... ő dolgozott, ő dolgozott. Enni kell a családnak, házat építeni, ruhát venni, hajtott tehát kegyetlenül. Tudja, később va­laki azt mondta, mert nagyon iri­gyelte a sztahanovista címemet, hogy teneked mindegy, fehér vagy vörös, te mindenkit kiszolgálsz. Hát mi fe­lelhettem volna egy ekkora ökör­nek? Megint egy dátum, 1949. október elsején került át a Csepel Autógyár állományába. Miért ment el? Nem akartam én menni. Küldtek. Felhi­vattak a pártirodára, azt se kérdez­ték, tényleg én vagyok-e a Drajkó, hat másikkal egyetemben azt adták a tudtunkra, hogy október elsejétől ott vagyunk Ez előtte néhány nap­pal volt, mukkanni sem lehetett, egyikőnk valamit kérdezni szeretett volna, belefojtották a szót, a pa­rancs úgy hangzott, magukra a párt­nak most ott van szüksége... Keserű szájízébe harmatcseppnyi mézet lopott a felismerés, az utaz­gatás helyett — ma sem egyszerű, akkor meg végképp időt rabló volt a hármas műszakváltáshoz igazodó közlekedés — csak a szomszédba kell átmennie. Ez volt az első szál. mely az új — új? a repülőgépgyár romjai helyén teremtett — munka­helyhez kötötte. S lettek további szálak, hiszen itt érte meg a ke­reken ötven esztendei munkavi­szonyt, úgy ment 1977-ben nyugdíj­ba, hogy üres volt a munkakönyvé, a nyugellátást intéző tisztviselő azt mondta, na magának nem sokat kellett kutászkodnia a papírjai, az igazolásai után .,. Csacska kérdés lenne, szeretett dolgozni? Annál jobban — szava szerint: no hát az asszonyt, a gye­rekeket, a szülőket, testvéreket, azaz a családot leszámítva — semmi mást a világon nem szeretett. Még Weiss Manfrédnál akartak belőle előmunkást csinálni, nem vállalta. És nem vállalta később a kiemelést, az iskolára küldést, a mozgalmi tisztségek függetlenített formáját, a művezetőséget, az üzemvezetői szé­ket ... Azt mondhatom, ami az igaz. Igyekeztem nagyon megtanulni a mesterségemet, éreztem, abban én perfekt vagyok, s ha ehhez értek, miért kezdjek olyasmivel, amihez alig konyítok valamit? Ez az egyik. A másik, szégyen, nem szégyen, kellett a pénz, hat gyerek volt ide­haza, gondolhatja, szóba sem kerül­hetett, hogy az asszony vállaljon munkát... Volt jószág, itt a kert, akkor még termeltünk benne min­dent, tenyérnyi hely nem maradt üresen, azaz így pótoltunk az én keresetemhez, de pénzt csak én hoztam haza. S ha befejeztem a napot, én mindig pontosan tudtam — soha nem dolgoztam másként, csak darabbérben, bedóban — ma mennyit kerestem. Vezettem ám, úgy féltek tőlem a műhelyírnokok meg a bérelszámolók, mint ijedős párttitkár a békekölcsön-jegyzéstől, de azt tartottam, én leteszem az asztalra, ami telik tőlem, akkor azt is tegyék le az asztalra, ami érte jár...! Féltek tőle mások is. Például a mindenkori közvetlen és közvetett főnökei. Ügy tartották számon, mint akitől minden kitelik. S tagadhatat­lan, ki is telt tőle egy és más, pél­dául az a hírhedt esete, amikor for­gószélként toppant be a gyár párt­végrehajtóbizottsága ülésére, mond­ván, nem tudom, miről tárgyalnak, de arra feleljenek nekem, ilyen sz.. ,-ral hogyan építsem én a szo­cializmust, s odatette eléjük a kilá­gyult, biliacélból készült szerszá­mot, azt is közölve, ma már ez a harmadik! Reggel kilenc óra volt... Lett nagy ribillio? Nekem nem. Ismerte P.-t? ö volt akkor a pb-titkár, elég nagy va­gány, minden hibájával együtt — a tütüt nem utálta — én szerettem, mert nem volt neki idegen a műhe­lyek levegője, értett a munkás nyel­vén. Na, akkor is lett szerszám... egy ideig. Mert sajnos, tudja, vala­hogy ilyen útra tévedt a gyár, min­dig csak az volt a fontos, a lyuk be legyen tömve. Sokat hadakoztam, fo­gyó kedvvel. Volt, aki a szemembe mondta, mi a fenét ugrálsz, kaptál kitüntetést, kiemelt személyi órabé­redhez jön a teljesítmény, tőled min­den főnök csak szépen kér, akkor meg mi a bajod?! Tudja, akkor ér­tettem meg, elfogyott alólam a vi­lág, nyugdíjba kell mennem, ha egy nem akárki ezt kérdezi tőlem, ak­kor itt az ideje takarodót fújni! Azért kivárta a kerek ötven esz­tendőt, az említett beszélgetés után még másfél évet. Miért volt fontos a kerek ötven év? Tudja, voltak ne­künk kemény, nehéz éveink. (Keze, szinte véletlenül, a felesége vállára téved.) Megtörtént, hogy menés köz­ben elaludtam, nekimentem a fal­nak. Az asszony féltett, azt mondo­gatta, hagyjad, majd lesz akkor is valahogy, ha nem dolgozol ennyit. Akkor találtam ki neki a mondó­kát, hogy ötven év munka, dettó annyi pihenés, én erre Belzebubbal szerződtem! Ugye, tizennégyet elvitt a gyarekség ... most telik a kilence­dik nyugdíjban, deltát még mindig van huszonhét! Ügy ám, huszonhét, mert így szól a szerződés... az öt- venhez akkor tehető ki a dettójel, másként fuccs a szerződésnek, s ha így történne, nem szeretnék Belze­bub bőrében lenni! Gyógyszeres dobozok a szek­rényfal egyik polcán. A házigaz­da botot fog, amikor kifele kísér, kétszer operálták a lábát: öíven évet állt rajta a gyalugép mel­lett ... csinos asszonyka köszön rá, csókolom, Feri bácsi, ő meg azt súgja nekem, Iátja-c, ez a baj, már bácsinak néznek! Tré­fál, biceg a bottal, de amikor ke­zet rázunk, marka, mint a satu. Háta mögé bök, a két hatalmas fára, s bár csippent a szemével, azt mondja nagy komolyan, ősz­szel szívesen lát újból, dióverés­re. Mészáros Ottó Ütvén év munka, dettó pihenés

Next

/
Oldalképek
Tartalom