Pest Megyei Hírlap, 1986. május (30. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
1986. MÁJUS 1., CSÜTÖRTÖK PEST MEGYEI HÍRLAP 11 Aki diót akar enni... APRÓ ÖRÖMEINK É letünket apró bosszúságok mérgezik : a csöpögő vízcsap, a rosszul számoló fűszeres, kedvenc csapatunk veresége és a kávéfolt fehér ingünkön. Ezeket soha nem vagyunk képesek megszokni, miközben egyre fásultabban vesszük tudomásul a tömegkommunikációból áradó tragédiákat, katasztrófákat, a hétköznapivá váló erőszakot. A boldogsággal valahogy fordítva vagyunk. Nagy célokat tűztünk magunk eié, vágyakat hajszolunk. Karrierről álmodunk, lakásért, nyaralóért, autóért, jobb életért hajtunk. Füt a becsvágy, a boldogulás, a majd-én-megmutatom kivagyisága, vagy egyszerűen a génjeink ben hordozott örökség, hogy másként nem is lehet élni. Hogy mindebbe belefáradunk, hegy gyerekeink idegenként nőnek fel mellet tünk, hogy képtelenek vagyunk élvezni amit elértünk? Észre sem vesszük. Föl sem tűnik, hogy csak az élet száguld el mellettünk. Az élet, amely ezernyi apró örömöt kínál. De a nagy világrohanásban nincs egy percünk, hogy fölnézzünk, megáll Junk, rácsodálkozzunk, megpihenjünk Netán elgondolkozzunk. Azon például, hogy miből is áll össze életünk? Hogy van más is, mint a távoli célok, ame lyek vonzereje elérhető közelségbe ke rülésükkcl egyenes arányban csökken Vagy mégis? Megvan még bennünk a csírája a pici dolgok fölött érzett bol dogságnak? Táléin tudunk még örülni egy nyugal más órának, egy lencsevégre kapott pil lanatnak, egy jó viccnek, a szép termés nek, a játékban aratott győzelemnek egy önfeledt gyermek arcának, a szik rázó tavasznak, egy parányi életnek Earcza Zsolt fotóriporterünk kamerája szerint: igen! Manapság már nem erény, nem büszkeség, de azért szégyent se csináljunk belőle: ötven év alatt két munkahelye volt összesen. Mestersége az, ami édesapjáé, gyalus. Folytatott valamit tehát, de nemcsak a mesterséget folytatta, hanem sok minden mást is, amit otthon látott, tanult. Egy végtelen aranyzsinórból kihúzunk egy szálacskát, s miért lenne meglepő, ha a vékonyka szálacska sem más, hanem arany? Fogyatkozóban azok rajai, szakaszai, századai, akik nemzedékekre visszamenően azt mondhatják, mint elődeik, ők is a nagyipar katonái voltak. Drajkó Ferenc édesapja, nagyapja e katonák közé tartozott, természetesnek vette tehát ő is, hogy beáll a seregbe. Egy tizennégy esztendős kölyök ... Fluszonhétben volt, napra pontosan tudom, június tizennyolcadikén. Én se élő, se holt nem voltam a félelemtől, a szám kiszáradt, a szemem tele volt könnyel, a bőgés kerülgetett. Édes jó apám észrevehette, mert megszorította a karom, s azt mondta, te Ferkó, én is féltem ám nagyon, amikor először jöttem. S tudja, ettől nekem egy szempillantás alatt elmúlt a félszem, a sírhatnékom, a rémületem, úgy éreztem, nem hozhatok szégyent a beijedtségemmel az apámra, aki — ezt csak sok esztendő után tudtam meg — öt főnök előtt, vigyázban állva mondta el újra, meg újra, alázatosan kérem... Ilyen módon, s mert apja mellett még egy másik, kiváló szakmunkás vállalt érte kezességet, lehetett, lett a tizennégy esztendős Drajkó Ferenc alkalmazott ott, ahol munkát kapni egyenlőnek bizonyult akkor a legnagyobb szerencsével; Weiss Manfrédnál, Csepelen. Gondolhatott-e arra, hogy valamivel több, mint kerek huszonkét esztendő következik ott, ahová először 1927. június tizennyolcadikén lépett be? Nem gondolhatott erre. Egyáltalán, mire gondolt? Mondhatnék ezt, azt, amazt. Nem lenne igaz. Nem gondoltam én semmire. Csak arra, hogy nagyon kell igyekeznem, ki ne tegyenek. Gyorsan ment ám az ilyesmi! Három kisebb testvérem várta apámat, várt engem otthon, mind lányok! Drága édesanyámtól mindig azt hallottam, neked kell segíteni kisfiam, mert nem akarom, hogy Annuskáék szolgálni menjenek, máshová meg hát hova kell az ember lánya?! Napjainkban persze ezt úgy mondanák, hogy megtörtént Drajkó Ferenc érzelmi motiválása, ezért igyekezett, törekedett. Ezért is. S azért szintén, mert egész egyszerűen, ha akart volna, sem tehet mást, ilyen a közeg, a környezet, apja — mesterségbeli tudása okán nagy a tekintélye — egy pillantásnyi időre sem téveszti szem elől a műhelyben. S ez sem a motivációk teljessége, hiszen feszült benne a saját büszkesége, akarata, megmutatni, mit tud, mire képes, s amikor az első, könnyebb lélegzetet merte venni, mert észlelte, a műhelyben Ferkéből Drajkó úr lett, akkorra tizenegy kemény esztendő telt el...! Hordta magában nagyapja bölcs tanácsát, amit sokszor hallott tőle magára, másokra értve, az élet ezernyi eseményére címzetten, hogy aki diót akar enni, annak fát kell ültetnie, s várni, várni, míg terem. .Arra a világra volt csak igaz ez, vagy erre a világra is érvényes? Az bizonyos, hogy amikor itt Taksonyban, a férfivé érett Ferkó — már két gyermek apjaként — a Fő úton telket vett, két diófa ültetésével kezdte a birtokba vételt. A magas, vékony ember a pápaszemét babrálja, s elérzékenyülését tréfával palástolja. Tudja, a ház is olyan lassan nőtt, mint a fák, s dióból kettő maradt, gyerekből meg lett még négy, az asszony szeretett volna nagyon egy kisleányt, hát próbálkoztunk ugye... s azután hat csibész szedett szét bennünket... Párja ölébe ejtett kézzel ül mellette, szemérmesen lesüti a szemét, hát hiszen minek emlegetni olyasmit, szeretett volna egy pinduri lányt a két, három, öt fiú mellé, s akkor a hatodik is legényke lett! S milyen játékos a sors. Tizenegy unoka van, s mindmind leány! A házépítésbe beleszólt a háború, Weiss Manfrédnál — kényes hadimunkákon dolgozott — felmentették Drajkó Ferencet, majd bevonult, de úgy, hogy maradt a gyárban ... katonai parancsnok került a fejük fölé... ő dolgozott, ő dolgozott. Enni kell a családnak, házat építeni, ruhát venni, hajtott tehát kegyetlenül. Tudja, később valaki azt mondta, mert nagyon irigyelte a sztahanovista címemet, hogy teneked mindegy, fehér vagy vörös, te mindenkit kiszolgálsz. Hát mi felelhettem volna egy ekkora ökörnek? Megint egy dátum, 1949. október elsején került át a Csepel Autógyár állományába. Miért ment el? Nem akartam én menni. Küldtek. Felhivattak a pártirodára, azt se kérdezték, tényleg én vagyok-e a Drajkó, hat másikkal egyetemben azt adták a tudtunkra, hogy október elsejétől ott vagyunk Ez előtte néhány nappal volt, mukkanni sem lehetett, egyikőnk valamit kérdezni szeretett volna, belefojtották a szót, a parancs úgy hangzott, magukra a pártnak most ott van szüksége... Keserű szájízébe harmatcseppnyi mézet lopott a felismerés, az utazgatás helyett — ma sem egyszerű, akkor meg végképp időt rabló volt a hármas műszakváltáshoz igazodó közlekedés — csak a szomszédba kell átmennie. Ez volt az első szál. mely az új — új? a repülőgépgyár romjai helyén teremtett — munkahelyhez kötötte. S lettek további szálak, hiszen itt érte meg a kereken ötven esztendei munkaviszonyt, úgy ment 1977-ben nyugdíjba, hogy üres volt a munkakönyvé, a nyugellátást intéző tisztviselő azt mondta, na magának nem sokat kellett kutászkodnia a papírjai, az igazolásai után .,. Csacska kérdés lenne, szeretett dolgozni? Annál jobban — szava szerint: no hát az asszonyt, a gyerekeket, a szülőket, testvéreket, azaz a családot leszámítva — semmi mást a világon nem szeretett. Még Weiss Manfrédnál akartak belőle előmunkást csinálni, nem vállalta. És nem vállalta később a kiemelést, az iskolára küldést, a mozgalmi tisztségek függetlenített formáját, a művezetőséget, az üzemvezetői széket ... Azt mondhatom, ami az igaz. Igyekeztem nagyon megtanulni a mesterségemet, éreztem, abban én perfekt vagyok, s ha ehhez értek, miért kezdjek olyasmivel, amihez alig konyítok valamit? Ez az egyik. A másik, szégyen, nem szégyen, kellett a pénz, hat gyerek volt idehaza, gondolhatja, szóba sem kerülhetett, hogy az asszony vállaljon munkát... Volt jószág, itt a kert, akkor még termeltünk benne mindent, tenyérnyi hely nem maradt üresen, azaz így pótoltunk az én keresetemhez, de pénzt csak én hoztam haza. S ha befejeztem a napot, én mindig pontosan tudtam — soha nem dolgoztam másként, csak darabbérben, bedóban — ma mennyit kerestem. Vezettem ám, úgy féltek tőlem a műhelyírnokok meg a bérelszámolók, mint ijedős párttitkár a békekölcsön-jegyzéstől, de azt tartottam, én leteszem az asztalra, ami telik tőlem, akkor azt is tegyék le az asztalra, ami érte jár...! Féltek tőle mások is. Például a mindenkori közvetlen és közvetett főnökei. Ügy tartották számon, mint akitől minden kitelik. S tagadhatatlan, ki is telt tőle egy és más, például az a hírhedt esete, amikor forgószélként toppant be a gyár pártvégrehajtóbizottsága ülésére, mondván, nem tudom, miről tárgyalnak, de arra feleljenek nekem, ilyen sz.. ,-ral hogyan építsem én a szocializmust, s odatette eléjük a kilágyult, biliacélból készült szerszámot, azt is közölve, ma már ez a harmadik! Reggel kilenc óra volt... Lett nagy ribillio? Nekem nem. Ismerte P.-t? ö volt akkor a pb-titkár, elég nagy vagány, minden hibájával együtt — a tütüt nem utálta — én szerettem, mert nem volt neki idegen a műhelyek levegője, értett a munkás nyelvén. Na, akkor is lett szerszám... egy ideig. Mert sajnos, tudja, valahogy ilyen útra tévedt a gyár, mindig csak az volt a fontos, a lyuk be legyen tömve. Sokat hadakoztam, fogyó kedvvel. Volt, aki a szemembe mondta, mi a fenét ugrálsz, kaptál kitüntetést, kiemelt személyi órabéredhez jön a teljesítmény, tőled minden főnök csak szépen kér, akkor meg mi a bajod?! Tudja, akkor értettem meg, elfogyott alólam a világ, nyugdíjba kell mennem, ha egy nem akárki ezt kérdezi tőlem, akkor itt az ideje takarodót fújni! Azért kivárta a kerek ötven esztendőt, az említett beszélgetés után még másfél évet. Miért volt fontos a kerek ötven év? Tudja, voltak nekünk kemény, nehéz éveink. (Keze, szinte véletlenül, a felesége vállára téved.) Megtörtént, hogy menés közben elaludtam, nekimentem a falnak. Az asszony féltett, azt mondogatta, hagyjad, majd lesz akkor is valahogy, ha nem dolgozol ennyit. Akkor találtam ki neki a mondókát, hogy ötven év munka, dettó annyi pihenés, én erre Belzebubbal szerződtem! Ugye, tizennégyet elvitt a gyarekség ... most telik a kilencedik nyugdíjban, deltát még mindig van huszonhét! Ügy ám, huszonhét, mert így szól a szerződés... az öt- venhez akkor tehető ki a dettójel, másként fuccs a szerződésnek, s ha így történne, nem szeretnék Belzebub bőrében lenni! Gyógyszeres dobozok a szekrényfal egyik polcán. A házigazda botot fog, amikor kifele kísér, kétszer operálták a lábát: öíven évet állt rajta a gyalugép mellett ... csinos asszonyka köszön rá, csókolom, Feri bácsi, ő meg azt súgja nekem, Iátja-c, ez a baj, már bácsinak néznek! Tréfál, biceg a bottal, de amikor kezet rázunk, marka, mint a satu. Háta mögé bök, a két hatalmas fára, s bár csippent a szemével, azt mondja nagy komolyan, őszszel szívesen lát újból, dióverésre. Mészáros Ottó Ütvén év munka, dettó pihenés
