Pest Megyei Hírlap, 1986. május (30. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

12 PEST MEGYEI HÍRLAP 1986. MÄJUS 1., CSÜTÖRTÖK Cselekszenek, ha értelmiét látják Elmondani, hogy tettem valamit Az embernek — szükségletei kielégítésére irányuló — tudatos, célszerű (termelő) tevékenysége. — Így szól a munka filozófiai meghatározása A magyar nyelv értelmező szótárában. Kicsivel később ekként adja meg a fizikai értelemben vett munka, definícióját: erőhatással közölt energia mennyisége. Ezek tehát a fogalmak. De vajon mit takar mindez a való­ságban, mit jelent a munka a diák számára, hogyan készül arra, hogy tanulmányait befejezve, maga is dolgozni kezdjen, s hogyan látja ma a társadalmat építő felnőttek tevékenységét? Szokatlan képet mutat a budakeszi gimnázium igazgatói irodája. Gyerekek foglalják el a szé­keket, hosszúra nyúlt fiúk, lányok, akik izegve-mozogva próbálják el­helyezni valahogyan nyurga lábukat. A kérdés váratlanul éri őket, de aztán lassan oldódik a kezdeti zavar, s mindenki mond néhány szót ön­magáról. Ha tiltanák! Valamennyien szép tervekkel, el­képzelésekkel vágtak a középiskolá­nak. Elhatározott céljuk a diploma megszerzése, bár úgy érzik, a bizo­nyítvány év végéig még apróbb- nagyobb javításokra szorul, Ilovsz­ky Katalin, aki a III/A osztályba jár, vendéglátó-ipari főiskolára, a III/B-s Szabó Tünde jogi egyetemre készül. Simek György a IV/B-ből földrajz—népművelés szakos tanár szeretne lenni, a II/A-s Kévéi Gá­bor a közgazdász pálya felé kacsin­gat, míg a IV/B-s Biczó Gábor a bölcsészkar magyar—történelem sza­kán akar felvételizni. Túlesünk tehát a bemutatkozá­son és az általános fogalmi megha­tározásokon is. Azt javaslom, ál­modozzunk egy kicsit. Arra vagyok kíváncsi, mit tennének, hogyan viselkednének, ha egyszerűen nem lenne szabad semmit dolgozniuk. — Semmit! — vágja rá széles mosollyal habozás nélkül Kévéi Gá­bor. Aztán egy darabig el mély ül ten mered maga elé, hogy végül elis­merje: — Ha megtiltanák, akkor bizony mindent elkövetnék, hogy megszegjem a tilalmat! Mellesleg, azt hiszem, nem is bírnám nagyon sokáig a tétlenséget. A többiek bólogatnak. Kati, Tün­de és Gyuri kiegészítik azzal, hogy ha pénzük és idejük lenne, akkor sokat utaznának. Kati még hozzá­teszi, ha nem kellene pénzt keresnie, akkor kedvtelésből foglalkozna fel­nőttekkel vagy gyerekekkel. Simek György céltudatosnak lát­szik, meglepő fejtegetésbe kezd: — Eredendően lusta vagyok, úgy­hogy nekem nem tenne jót a vég­telen nagy semmittevés. Előbb- utóbb, ha nem akarnék teljesen be­szűkülni, eltompulni, mindenképpen valamiféle hasznos munkához kel­lene látnom. Van sámli Aztán másfelé kanyarog a szó. Azt szedegetjük össze egyesült erő­vel, kinek hogyan telik el egy-egy hétköznapja, a tanuláson kívül mit csinálnak? Ilovszky Kati megpró­bálja komolyra igazítani örökké ne­vetős arcát és már sorolja is a teendőket: — Kollégista vagyok, Balatonfü- redről jöttem a budakeszi gimná­ziumba. Ha tanítás van, akkor a kollégiumi rend érvényes rám. Sza­badidőmben távfutóedzésre járok. A szünetekben azonban sokat segítek otthon. Hárman vagyunk lányok, édesanyánk egyedül nevel bennün­ket. Még kisgyermekek voltunk, amikor már ragaszkodott ahhoz, hogy a korunknak megfelelően va­lamennyien kivegyük a részünket a házi munkából. A mosogatásnál pél­dául még az sem volt akadály, ha nem értük fel a mosogatót. Hiszen sámli is van a világon! — Mi ketten vagyunk — folytatja Szabó Tünde. — A nővéremmel együtt napi váltásban rakunk ren­det és takarítunk, ha hazaértünk. A délelőtti intenzív tanulás után ez kikapcsolódásnak sem rossz. Egy közbevetett kérdésre még azt is hozzáteszi, hogy a rendrakás el­sősorban a többi szobára érvényes: a sajátja úgv jó, ha minden széijel van. Véleménye szerint így könv- nyebben megtalálja azt. ami énpen szükséges. Édesanyja azonban mint­ha más véleményen lenne . . . — Csak nem tetszik gondolni, hogy én leállók mosogatni vagy takarí­tani? Legfeljebb a ház körüli mun­kát látom el: ami a falakon belül van. az a nők dolga — húzza ki magát Simek Gyuri. — No. a kerti tevékenységet vagy az apróbb javí­tásokat is csak akkor csinálom meg. ha nagyon erőszakoskodnak. Vi­szont önként vállalom bármikor, hogy vigyázok a nővérem pici gye­rekeire és szívesen játszom is ve­lük. — Én segítek a takarításban és a bevásárláskor a cipelésben is az anyunak — mondja Kévéi Gábor — majd hozzáteszi: — a legszíve­sebben a telken dolgozgatom. En­nél többet nem vállalok, hiszen ak­kor miért van húgom? Biczó Gábor még ennél is keve­sebbet vél férfihoz méltónak. A téli időszakban hajlandó befűteni a ka­zánt. A többi munkáról nemes egy­szerűséggel megállapítja: — Mit strapáljam magam, amikor úgyis elvégzik helyettem? Mikor érdemes ? Ezen a kijelentésen elmeditálga- tunk egy darabig, szó szót követ, ám keveset jutunk előre, hiszen nemigen tudjuk meggyőzni egymást. Aztán a munka becsületére terelő­dik a szó, arra, érdemes-e dolgozni, kinek milyen elképzelései vannak, felnőttéletével kapcsolatban. — Ha azt csinálhatnám, amihez kedvem van, amiért tanultam, ak­kor érdemes dolgozni — felel habo­zás nélkül a komoly tekintetű Si­mek György. — Baj akkor van — teszi hozzá —, ha az embernek például sok a gyereke és nincs hol laknia. Ugyanis lehet, hogy ebben az esetben — bármennyire nem akarom — pályamódosításra kény­szerülök. Biztosan utálni fogom, de meg kell alkudnom önmagámmal, mert a családom érdeke más. Ma még csak álmodozom. Ügy képze­lem, hogy a munkámon keresztül építem majd a környezetemet és saját énemet is. Szeretnék, nagyon szeretnék tanítani, ám ha anyagi okokból abba kellene hagynom, bi­zonyára megundorodnék magamtól. Bár vigasztalna a tudat; ha máso­kért vállalok áldozatot, akkor mind­ez talán már nem is olyan borzasz­tó. Biczó Gáborral ismét vitába bo­nyolódom. Azt fejtegeti, hogy min­den baj forrása a munka, ami ugyan az anyagi lét javulását ered­ményezi, de együtt jár az agresszi­vitás fokozódásával. Makacsul ra­gaszkodik ehhez az elképzeléshez, amelynek eredete bizonyára a sok rendszerezetlen, kritikátlanul ke­zelt olvasmány lehet. Az ebben a korban oly gyakori ködös elkép­zelések az évek múlásával bizonyára letisztulnak. A tizenévesek nem járnak csukott szemmel. Látják, mi történik szű- kebb környezetükben és körülöttük a világban. Egyre-másra sorolják a negatív tapasztalatokat, amelyeket lépten-nyomon észrevesznek, s ame­lyek minden normálisan gondolko­zó embert bosszantanak. Szó kerül az állami építkezéseken és máshol folyó kártyapartikról és futball­meccsekről, sörözgetésekről, lógá­sokról és csúszó határidőkről. Szinte úgy ismerik az ország gond­jait, mint valami gazdasági szakem­ber. Arról beszélnek, ha nem kez­dünk másként dolgozni, nem javít­juk a szervezettséget, elveszítjük belső tartalékainkat. A legnagyobb hibának azt róják föl, hogy senki sem üti meg igazán a bokáját azért, ha nem dolgozik tisztességesen. — A gimnáziumban nem csak ta­nulunk. Járunk szüretelni — mond­ja Ilovszky Kati. -- A társadalmi munkát elég nehéz megszervezni, mert csak akkor mozdulnak a diá­kok, ha értelmét, hasznát látják annak, amit csinálni kell. — Sajnos itt az iskolában is egy­re jobban terjed az az elv, hogy úgy kell pályát választani, hogy az ember keveset dolgozzék, de sok pénzt kapjon érte. Ez lett a köz­szellem — magyarázza Simek Gyu­ri. — Mint említettem, tanár aka­rok lenni, gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Mindig attól félek, hogy majd egyszer, időskoromban, vé­giggondolva az eltelt éveket, netán szégyenkeznem kell. Az lenne a jó, ha visszanézve elmondhatnám, tet­tem valamit, nem éltem hiába. Ugye. ez most közhelynek hangzik? — néz rám bizonytalanul. — Nem tudom másként kifejezni, amit ér­zek, de tessék elhinni: komolyan gondolom! Körmendi Zsuzsa Csongor Rózsa: Törésvonalak A SZüüoda forgóajtaját úgy meg­lódította, hogy a sofőr két egész fordulattal maradt mögötte. Meg­könnyebbülten mosolygott, mintha elváltak volna útjaik. Tartott az egész egy hosszú pillanatig, azután tisztán érezte a háta rnegett, amint baktat a nyomába. A két lapát- nagy kezet is, ahogy egész nap látni kényszerült. talán álmában sem szabadul meg tőle. összezártságuk, akár a gályarabság, bilincseit a lá­bán vonszolja, s ez így tart reggel óta. hogy Kunszabó nagy kezeit a kormányra tapasztotta, lábát a gáz­pedálra, s nekilódultak az esőtől csillogó országútnak. Bárány Kornél anyagbeszerző, amint elhelyezkedett, fellobbant beszélgető kedve. Mindig így van ez, amikor beszáll az autó­ba. Az istenit az esőnek . .. Nem zavarja? Valahol megállunk, ká­vét iszik vagy kólát? A sofőr sem­mi jelét nem adta, hogy érti. Talán nagyotthall, vélte Bárány Kornél. És a család mit szól? Az asszony, ahhoz, hogy örökké úton van? Ki örül az ilyesminek, nem igaz? Csa­vargóélet, a magáé éppen úgy, mint az enyém. Örökké úton van az ember. Télen, nyáron, vagy mint most, őszidőben. Már meg sem is­meri az ember a feleségét. Kunsza­bó, mintha nem nem neki beszélne, hallgatott. Kis szünetet tartott, s azt gondolta: ezzel meg mi történt? Kezdte elölről, hogy a figyelmét maga felé fordítsa. Más sofőr meg­követeli valósággal, meséljen. Vic­ceket, bármit, hogy el ne álmosod- jék vezetés közben. Ez meg csak hallgat. Előszedte a vicceket is. vagy százat elmesélt. Süket részvétlenség fogadta a csattanókat. Igyekezetével olyannyira magára maradt, hogy elbizonytalanodott. Oldalról sandí­tott Kunszabóra, mi baja ennek? Az fejét előre szegve, lába a gá­zon, egyenletes hetvennel olyan el- mélyülten vezetett, mintha a vilá­gon semmi más fontos dolog nem lenne. Arca, mint a viasz, merev s kifejezéstelen volt. Sapkája mélyen a homlokában, száját keskenyre szorította. Bárány vette észre azt is, rossz úton járnak. Hohó, álljon csak meg, kiáltotta nevetve, lássa csak a fickó, tudja ő jól, tévedni emberi dolog. Térképét kiterítette ölébe, s magyarázni kezdte, erre kellett volna. Kunszabó az út szélére haj­tott, piros kötésű térképét elővette, s úgy elmélyedt a tanulmányozásba, mintha Bárány a világon sem len­ne. Aztán a homlokára csapott, in­dított, hátramenetbe kapcsolt, így gurultak visszafelé, egészen az út­kereszteződésig. — Mi az istent csi­nál? És ha valaki belénk jön... — kiáltotta az anyagbeszerző; a sofőr mintha egyedül lenne a fülkében. Dél elmúltával Bárány Kornél már nem esedezett egy helyeslő fejbólin- tásért, feléje fordulásért, mo­solyért, csipetnyi érdeklődésért. Már csak magában töprengett: mi van ennek a fejében? Mire gondol, ha képes ilyesfélére egyáltalán? Mi tartja oly szorosra zártan a száját? Tőle távol a figyelmét? Ostoba fa­jankó. Vagy ellenkezően, bölcs? A máskor oly szilárd magabiztossága romokban hevert. Talán a hiba ben­nem van? Megalázkodtam előtte, s most semmibe vesz, vélekedett az anyagbeszerző, és már semmit nem Simon István: A munka azért készül Lehet-e munka végül valami kicsike piszok nélkül, mely kezedet nem keni be? Amit megfogsz, nem engedelmes, mert az is visszafog és dühében beszennyez; igy áll hát a dolog. A munka azért készül, s tudja, ki nekilát, hogy épp általa szépül, tisztább lesz a világ. Hisz annak is azért van a keze annyiszor a fölmosófazékban, ki gangot mos, súrol. Ha félted tisztaságod, és magadat ezért mindenből kivágod, az életed mit ér? A tisztasághoz, látod, s azokhoz sincs közöd, kik szépítik a világot, s azoknál nem vagy te se több, kik kényeskedve húznak lábukra bármi híg sár ellen sárt papucsnak, de tiszták, azt hiszik. Viadukt Gábor Éva plasztikája akart. Mindezek után aludjak vele egy szobában, állt a szálloda elő­csarnokában, s érezte, a benzinsza- gú hallgatással tele van a szája. Tudta jól, így történik majd, csak az időt húzta, mígnem a szállodás kezdte: — Parancsolnak? — Két­ágyast — mondta sóhajtva. Ame­lyikben a két ágy egymástól száz kilométernyire van, tette volna hoz­zá szívesen. A bejelentőlapot a so­főr orra elé tolta. Nem töltöm ki neki, mint azt mindenki másnak megteszem. Ennek nem és nem. Bosszú a benzinszagú némaságért. A sofőr a szomszéd asztal mellé tele­pedett, s hamarább végzett a kitöl­téssel, mint Bárány Kornél. Ejha, ez igen. s elindultak a szoba felé. A sofőr mindvégig a háta mö­gött lépkedett. Bárány az ablak melletti ágyat foglalta el, Kunszabó az asztal mellé telepedett, s várni látszott. Bárány egyenest a fürdő­szoba felé vette útját. Zuhogott a jó meleg víz a kádba, meg sem várta, hogy megteljék, elnyúlt benne. El-elbóbiskolt, órányi idő telt el a mennyországban. Amikor kijött, a sofőr még mindig az asztal mellett ült. Pillantást sem vetett rá, elin­dult az étterembe. Rendelt marha- pörköltet, egy üveg soproni kék­frankost. A bort sokáig rágcsálta, mielőtt lenyelte volna, így fogyasz­totta el az egészet. Érezte, mint ol­dódik testében a nap nyirkos unal­ma, a benzinszagú csömör. Éjfél után fizetett, fütyörészve indult szobájába. Remélte, a sofőr az iga­zak álmát alussza, s vígan horkol. Mikor ajtót nyitott, fényár csapta arcul, s Kunszabó látványa, aki az asztal mellett ült. A változás any- nyi volt, hogy asztalon, székeken, ágyon nagy rajzok hevertek — egy családi ház részletei, műszaki pél­dányban. Az ajtónyílásra Kunsza­bó ijedten kapta fel a fejét. Kezé­ben golyóstollat markolt, akár egy kalapácsnyelet, ijedtében a földre ej­tette. Feje felett a csillár minden fénye ott csillogott a fekete üstö­kén. Arca pírban égett, vonásai ki­rajzolódtak, duzzadt szája piros volt. Homloka magas, akár egy professzoré. A szemük is találkozott egy hosszú pillanatra, Bárány sem­mit nem értett. Ki ez az ember, aki annyira rokonszenves, ha a folyo­són látja meg, önkéntelenül köszön. Ö lenne az, akivel ma utaztam? Vagy idegen szobába tévedtem? Mindjárt kitessékel innen? Vagy a bor tette, hogy rózsaszínben látom az éjszakát? Leült ágya szélére, on­nan figyelt. A sofőr már rajzai fö­lött kalandozott, olyan odaadó fi­gyelemmel, melyet ha nem látná, el sem hinné, hogy ez az ember erre képes. Rágta a golyóstoll végét, iz­galmában még a nyelvét is kiöltöt- te. Bárány nem akart sosem a titkok tudója lenni, ezért levetkőzött, vé­gi gnyúlt az ágyon, s néhány perc múlva olyan mély álomba zuhant, hogy reggelre kelve semmire nem emlékezett. Reggel az esőáztatta úton doho­gott már a vén teherautó, amikor oldalra sandítva eszébe jutott az éjszaka. Vajon melyik ember ül mellettem, fürkészte annak arcát. Amelyikkel tegnap indultam, s szen­vedtem tőle egész nap, vagy az, amelyikkel egy szobában aludtam? Akivel tegnap kínlódtam, állapítot­ta meg csalódva. Ugyanaz a la- pátnagy kéz, széles láb a gázpedá­lon, az előreszegett fej, s hogy egy­re nézte, ugyanaz a benzinszagú csömör szorította össze a torkát. Minden olyan volt, mint tegnap, csak a kilométeróra mutatója ug­rándozott a száz felett. Remegett a vén autó minden porcikája, cső-

Next

/
Oldalképek
Tartalom