Pest Megyei Hírlap, 1986. május (30. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
12 PEST MEGYEI HÍRLAP 1986. MÄJUS 1., CSÜTÖRTÖK Cselekszenek, ha értelmiét látják Elmondani, hogy tettem valamit Az embernek — szükségletei kielégítésére irányuló — tudatos, célszerű (termelő) tevékenysége. — Így szól a munka filozófiai meghatározása A magyar nyelv értelmező szótárában. Kicsivel később ekként adja meg a fizikai értelemben vett munka, definícióját: erőhatással közölt energia mennyisége. Ezek tehát a fogalmak. De vajon mit takar mindez a valóságban, mit jelent a munka a diák számára, hogyan készül arra, hogy tanulmányait befejezve, maga is dolgozni kezdjen, s hogyan látja ma a társadalmat építő felnőttek tevékenységét? Szokatlan képet mutat a budakeszi gimnázium igazgatói irodája. Gyerekek foglalják el a székeket, hosszúra nyúlt fiúk, lányok, akik izegve-mozogva próbálják elhelyezni valahogyan nyurga lábukat. A kérdés váratlanul éri őket, de aztán lassan oldódik a kezdeti zavar, s mindenki mond néhány szót önmagáról. Ha tiltanák! Valamennyien szép tervekkel, elképzelésekkel vágtak a középiskolának. Elhatározott céljuk a diploma megszerzése, bár úgy érzik, a bizonyítvány év végéig még apróbb- nagyobb javításokra szorul, Ilovszky Katalin, aki a III/A osztályba jár, vendéglátó-ipari főiskolára, a III/B-s Szabó Tünde jogi egyetemre készül. Simek György a IV/B-ből földrajz—népművelés szakos tanár szeretne lenni, a II/A-s Kévéi Gábor a közgazdász pálya felé kacsingat, míg a IV/B-s Biczó Gábor a bölcsészkar magyar—történelem szakán akar felvételizni. Túlesünk tehát a bemutatkozáson és az általános fogalmi meghatározásokon is. Azt javaslom, álmodozzunk egy kicsit. Arra vagyok kíváncsi, mit tennének, hogyan viselkednének, ha egyszerűen nem lenne szabad semmit dolgozniuk. — Semmit! — vágja rá széles mosollyal habozás nélkül Kévéi Gábor. Aztán egy darabig el mély ül ten mered maga elé, hogy végül elismerje: — Ha megtiltanák, akkor bizony mindent elkövetnék, hogy megszegjem a tilalmat! Mellesleg, azt hiszem, nem is bírnám nagyon sokáig a tétlenséget. A többiek bólogatnak. Kati, Tünde és Gyuri kiegészítik azzal, hogy ha pénzük és idejük lenne, akkor sokat utaznának. Kati még hozzáteszi, ha nem kellene pénzt keresnie, akkor kedvtelésből foglalkozna felnőttekkel vagy gyerekekkel. Simek György céltudatosnak látszik, meglepő fejtegetésbe kezd: — Eredendően lusta vagyok, úgyhogy nekem nem tenne jót a végtelen nagy semmittevés. Előbb- utóbb, ha nem akarnék teljesen beszűkülni, eltompulni, mindenképpen valamiféle hasznos munkához kellene látnom. Van sámli Aztán másfelé kanyarog a szó. Azt szedegetjük össze egyesült erővel, kinek hogyan telik el egy-egy hétköznapja, a tanuláson kívül mit csinálnak? Ilovszky Kati megpróbálja komolyra igazítani örökké nevetős arcát és már sorolja is a teendőket: — Kollégista vagyok, Balatonfü- redről jöttem a budakeszi gimnáziumba. Ha tanítás van, akkor a kollégiumi rend érvényes rám. Szabadidőmben távfutóedzésre járok. A szünetekben azonban sokat segítek otthon. Hárman vagyunk lányok, édesanyánk egyedül nevel bennünket. Még kisgyermekek voltunk, amikor már ragaszkodott ahhoz, hogy a korunknak megfelelően valamennyien kivegyük a részünket a házi munkából. A mosogatásnál például még az sem volt akadály, ha nem értük fel a mosogatót. Hiszen sámli is van a világon! — Mi ketten vagyunk — folytatja Szabó Tünde. — A nővéremmel együtt napi váltásban rakunk rendet és takarítunk, ha hazaértünk. A délelőtti intenzív tanulás után ez kikapcsolódásnak sem rossz. Egy közbevetett kérdésre még azt is hozzáteszi, hogy a rendrakás elsősorban a többi szobára érvényes: a sajátja úgv jó, ha minden széijel van. Véleménye szerint így könv- nyebben megtalálja azt. ami énpen szükséges. Édesanyja azonban mintha más véleményen lenne . . . — Csak nem tetszik gondolni, hogy én leállók mosogatni vagy takarítani? Legfeljebb a ház körüli munkát látom el: ami a falakon belül van. az a nők dolga — húzza ki magát Simek Gyuri. — No. a kerti tevékenységet vagy az apróbb javításokat is csak akkor csinálom meg. ha nagyon erőszakoskodnak. Viszont önként vállalom bármikor, hogy vigyázok a nővérem pici gyerekeire és szívesen játszom is velük. — Én segítek a takarításban és a bevásárláskor a cipelésben is az anyunak — mondja Kévéi Gábor — majd hozzáteszi: — a legszívesebben a telken dolgozgatom. Ennél többet nem vállalok, hiszen akkor miért van húgom? Biczó Gábor még ennél is kevesebbet vél férfihoz méltónak. A téli időszakban hajlandó befűteni a kazánt. A többi munkáról nemes egyszerűséggel megállapítja: — Mit strapáljam magam, amikor úgyis elvégzik helyettem? Mikor érdemes ? Ezen a kijelentésen elmeditálga- tunk egy darabig, szó szót követ, ám keveset jutunk előre, hiszen nemigen tudjuk meggyőzni egymást. Aztán a munka becsületére terelődik a szó, arra, érdemes-e dolgozni, kinek milyen elképzelései vannak, felnőttéletével kapcsolatban. — Ha azt csinálhatnám, amihez kedvem van, amiért tanultam, akkor érdemes dolgozni — felel habozás nélkül a komoly tekintetű Simek György. — Baj akkor van — teszi hozzá —, ha az embernek például sok a gyereke és nincs hol laknia. Ugyanis lehet, hogy ebben az esetben — bármennyire nem akarom — pályamódosításra kényszerülök. Biztosan utálni fogom, de meg kell alkudnom önmagámmal, mert a családom érdeke más. Ma még csak álmodozom. Ügy képzelem, hogy a munkámon keresztül építem majd a környezetemet és saját énemet is. Szeretnék, nagyon szeretnék tanítani, ám ha anyagi okokból abba kellene hagynom, bizonyára megundorodnék magamtól. Bár vigasztalna a tudat; ha másokért vállalok áldozatot, akkor mindez talán már nem is olyan borzasztó. Biczó Gáborral ismét vitába bonyolódom. Azt fejtegeti, hogy minden baj forrása a munka, ami ugyan az anyagi lét javulását eredményezi, de együtt jár az agresszivitás fokozódásával. Makacsul ragaszkodik ehhez az elképzeléshez, amelynek eredete bizonyára a sok rendszerezetlen, kritikátlanul kezelt olvasmány lehet. Az ebben a korban oly gyakori ködös elképzelések az évek múlásával bizonyára letisztulnak. A tizenévesek nem járnak csukott szemmel. Látják, mi történik szű- kebb környezetükben és körülöttük a világban. Egyre-másra sorolják a negatív tapasztalatokat, amelyeket lépten-nyomon észrevesznek, s amelyek minden normálisan gondolkozó embert bosszantanak. Szó kerül az állami építkezéseken és máshol folyó kártyapartikról és futballmeccsekről, sörözgetésekről, lógásokról és csúszó határidőkről. Szinte úgy ismerik az ország gondjait, mint valami gazdasági szakember. Arról beszélnek, ha nem kezdünk másként dolgozni, nem javítjuk a szervezettséget, elveszítjük belső tartalékainkat. A legnagyobb hibának azt róják föl, hogy senki sem üti meg igazán a bokáját azért, ha nem dolgozik tisztességesen. — A gimnáziumban nem csak tanulunk. Járunk szüretelni — mondja Ilovszky Kati. -- A társadalmi munkát elég nehéz megszervezni, mert csak akkor mozdulnak a diákok, ha értelmét, hasznát látják annak, amit csinálni kell. — Sajnos itt az iskolában is egyre jobban terjed az az elv, hogy úgy kell pályát választani, hogy az ember keveset dolgozzék, de sok pénzt kapjon érte. Ez lett a közszellem — magyarázza Simek Gyuri. — Mint említettem, tanár akarok lenni, gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Mindig attól félek, hogy majd egyszer, időskoromban, végiggondolva az eltelt éveket, netán szégyenkeznem kell. Az lenne a jó, ha visszanézve elmondhatnám, tettem valamit, nem éltem hiába. Ugye. ez most közhelynek hangzik? — néz rám bizonytalanul. — Nem tudom másként kifejezni, amit érzek, de tessék elhinni: komolyan gondolom! Körmendi Zsuzsa Csongor Rózsa: Törésvonalak A SZüüoda forgóajtaját úgy meglódította, hogy a sofőr két egész fordulattal maradt mögötte. Megkönnyebbülten mosolygott, mintha elváltak volna útjaik. Tartott az egész egy hosszú pillanatig, azután tisztán érezte a háta rnegett, amint baktat a nyomába. A két lapát- nagy kezet is, ahogy egész nap látni kényszerült. talán álmában sem szabadul meg tőle. összezártságuk, akár a gályarabság, bilincseit a lábán vonszolja, s ez így tart reggel óta. hogy Kunszabó nagy kezeit a kormányra tapasztotta, lábát a gázpedálra, s nekilódultak az esőtől csillogó országútnak. Bárány Kornél anyagbeszerző, amint elhelyezkedett, fellobbant beszélgető kedve. Mindig így van ez, amikor beszáll az autóba. Az istenit az esőnek . .. Nem zavarja? Valahol megállunk, kávét iszik vagy kólát? A sofőr semmi jelét nem adta, hogy érti. Talán nagyotthall, vélte Bárány Kornél. És a család mit szól? Az asszony, ahhoz, hogy örökké úton van? Ki örül az ilyesminek, nem igaz? Csavargóélet, a magáé éppen úgy, mint az enyém. Örökké úton van az ember. Télen, nyáron, vagy mint most, őszidőben. Már meg sem ismeri az ember a feleségét. Kunszabó, mintha nem nem neki beszélne, hallgatott. Kis szünetet tartott, s azt gondolta: ezzel meg mi történt? Kezdte elölről, hogy a figyelmét maga felé fordítsa. Más sofőr megköveteli valósággal, meséljen. Vicceket, bármit, hogy el ne álmosod- jék vezetés közben. Ez meg csak hallgat. Előszedte a vicceket is. vagy százat elmesélt. Süket részvétlenség fogadta a csattanókat. Igyekezetével olyannyira magára maradt, hogy elbizonytalanodott. Oldalról sandított Kunszabóra, mi baja ennek? Az fejét előre szegve, lába a gázon, egyenletes hetvennel olyan el- mélyülten vezetett, mintha a világon semmi más fontos dolog nem lenne. Arca, mint a viasz, merev s kifejezéstelen volt. Sapkája mélyen a homlokában, száját keskenyre szorította. Bárány vette észre azt is, rossz úton járnak. Hohó, álljon csak meg, kiáltotta nevetve, lássa csak a fickó, tudja ő jól, tévedni emberi dolog. Térképét kiterítette ölébe, s magyarázni kezdte, erre kellett volna. Kunszabó az út szélére hajtott, piros kötésű térképét elővette, s úgy elmélyedt a tanulmányozásba, mintha Bárány a világon sem lenne. Aztán a homlokára csapott, indított, hátramenetbe kapcsolt, így gurultak visszafelé, egészen az útkereszteződésig. — Mi az istent csinál? És ha valaki belénk jön... — kiáltotta az anyagbeszerző; a sofőr mintha egyedül lenne a fülkében. Dél elmúltával Bárány Kornél már nem esedezett egy helyeslő fejbólin- tásért, feléje fordulásért, mosolyért, csipetnyi érdeklődésért. Már csak magában töprengett: mi van ennek a fejében? Mire gondol, ha képes ilyesfélére egyáltalán? Mi tartja oly szorosra zártan a száját? Tőle távol a figyelmét? Ostoba fajankó. Vagy ellenkezően, bölcs? A máskor oly szilárd magabiztossága romokban hevert. Talán a hiba bennem van? Megalázkodtam előtte, s most semmibe vesz, vélekedett az anyagbeszerző, és már semmit nem Simon István: A munka azért készül Lehet-e munka végül valami kicsike piszok nélkül, mely kezedet nem keni be? Amit megfogsz, nem engedelmes, mert az is visszafog és dühében beszennyez; igy áll hát a dolog. A munka azért készül, s tudja, ki nekilát, hogy épp általa szépül, tisztább lesz a világ. Hisz annak is azért van a keze annyiszor a fölmosófazékban, ki gangot mos, súrol. Ha félted tisztaságod, és magadat ezért mindenből kivágod, az életed mit ér? A tisztasághoz, látod, s azokhoz sincs közöd, kik szépítik a világot, s azoknál nem vagy te se több, kik kényeskedve húznak lábukra bármi híg sár ellen sárt papucsnak, de tiszták, azt hiszik. Viadukt Gábor Éva plasztikája akart. Mindezek után aludjak vele egy szobában, állt a szálloda előcsarnokában, s érezte, a benzinsza- gú hallgatással tele van a szája. Tudta jól, így történik majd, csak az időt húzta, mígnem a szállodás kezdte: — Parancsolnak? — Kétágyast — mondta sóhajtva. Amelyikben a két ágy egymástól száz kilométernyire van, tette volna hozzá szívesen. A bejelentőlapot a sofőr orra elé tolta. Nem töltöm ki neki, mint azt mindenki másnak megteszem. Ennek nem és nem. Bosszú a benzinszagú némaságért. A sofőr a szomszéd asztal mellé telepedett, s hamarább végzett a kitöltéssel, mint Bárány Kornél. Ejha, ez igen. s elindultak a szoba felé. A sofőr mindvégig a háta mögött lépkedett. Bárány az ablak melletti ágyat foglalta el, Kunszabó az asztal mellé telepedett, s várni látszott. Bárány egyenest a fürdőszoba felé vette útját. Zuhogott a jó meleg víz a kádba, meg sem várta, hogy megteljék, elnyúlt benne. El-elbóbiskolt, órányi idő telt el a mennyországban. Amikor kijött, a sofőr még mindig az asztal mellett ült. Pillantást sem vetett rá, elindult az étterembe. Rendelt marha- pörköltet, egy üveg soproni kékfrankost. A bort sokáig rágcsálta, mielőtt lenyelte volna, így fogyasztotta el az egészet. Érezte, mint oldódik testében a nap nyirkos unalma, a benzinszagú csömör. Éjfél után fizetett, fütyörészve indult szobájába. Remélte, a sofőr az igazak álmát alussza, s vígan horkol. Mikor ajtót nyitott, fényár csapta arcul, s Kunszabó látványa, aki az asztal mellett ült. A változás any- nyi volt, hogy asztalon, székeken, ágyon nagy rajzok hevertek — egy családi ház részletei, műszaki példányban. Az ajtónyílásra Kunszabó ijedten kapta fel a fejét. Kezében golyóstollat markolt, akár egy kalapácsnyelet, ijedtében a földre ejtette. Feje felett a csillár minden fénye ott csillogott a fekete üstökén. Arca pírban égett, vonásai kirajzolódtak, duzzadt szája piros volt. Homloka magas, akár egy professzoré. A szemük is találkozott egy hosszú pillanatra, Bárány semmit nem értett. Ki ez az ember, aki annyira rokonszenves, ha a folyosón látja meg, önkéntelenül köszön. Ö lenne az, akivel ma utaztam? Vagy idegen szobába tévedtem? Mindjárt kitessékel innen? Vagy a bor tette, hogy rózsaszínben látom az éjszakát? Leült ágya szélére, onnan figyelt. A sofőr már rajzai fölött kalandozott, olyan odaadó figyelemmel, melyet ha nem látná, el sem hinné, hogy ez az ember erre képes. Rágta a golyóstoll végét, izgalmában még a nyelvét is kiöltöt- te. Bárány nem akart sosem a titkok tudója lenni, ezért levetkőzött, végi gnyúlt az ágyon, s néhány perc múlva olyan mély álomba zuhant, hogy reggelre kelve semmire nem emlékezett. Reggel az esőáztatta úton dohogott már a vén teherautó, amikor oldalra sandítva eszébe jutott az éjszaka. Vajon melyik ember ül mellettem, fürkészte annak arcát. Amelyikkel tegnap indultam, s szenvedtem tőle egész nap, vagy az, amelyikkel egy szobában aludtam? Akivel tegnap kínlódtam, állapította meg csalódva. Ugyanaz a la- pátnagy kéz, széles láb a gázpedálon, az előreszegett fej, s hogy egyre nézte, ugyanaz a benzinszagú csömör szorította össze a torkát. Minden olyan volt, mint tegnap, csak a kilométeróra mutatója ugrándozott a száz felett. Remegett a vén autó minden porcikája, cső-
