Pest Megyei Hírlap, 1986. április (30. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

1986. Április 4., péntek PEST MEGYEI HlRLAR 9 Nem hamut, de éltető tüzet Ki lehet Koltal András? Iskolá­ba jár vonatta] Rákoshegyről a fő­város szívébe? Szakmunkástanuló? Talán régebbről felejtették a nevét a rákoshegyi vasúti aluljáró falára pinigálva? Ki lehet Attila, akit szin. tén a málló vakolaton szeret vala­ki, így világgá kürtőivé a diákköri örök szerelmet... Nem ismerős az a fiú sem, aki rohantában csaknem felöklelt, de futnia kellett, mert egész csapat ül­dözte a játék hevében. A Baross utcában két bájos, tré­ningruhás kislány kerékpározott. Majdnem kiáltottam: Vali, Rózsi, miért nem hívtatok, én is veletek mennék! Csodálkozhatott volna a két tinédzser, ha a hang kijön a torkomon. Nevetséges vagyok ma­gam előtt is: negyven évvel ezelőt­ti emléket támasztanék fel, csak azért, mert a régi utcákat járom? Semmi nem a régi, pedig lépésről lépésre keresek valamit, hátha elő­bukkan a feledett időből. Talán az utcanevek: Bulyovszky, Rákóczi, Pe­tőfi, Eötvös, Jókai, Baross utca ... És Rózsi néniék háza. Ezt is ki­kezdte a kor. Sehol egyetlen rózsa­bokor, amelyről csodálatos csokrot kötött nekem valaha a ház gazdá­ja, aki régen elment, hiába szeret­te imádattal a párja, nem tudta megmenteni. Áll még Magdiék irigyelt otthona a Szabadság utcában. Áhítattal léptem át egy-egy ritka meghívás alkalmával a küszöbét. Most is lak­ják az épületet, csak hát a sok szép új palota között ez már hitvány, idejét múlt, kopott. Csupa ismeretlennél van tele az utca. Mögöttem éles hang süvölt: hülye... e... e ... e... ! Ez Tibi vagy Laci — dobban hangosabban a szívem. Nem fordulok hátra. Le­lassítja reflexemet a, felismerés. La­ci és Tibi nem lehet. Nem találom a rákoskeresztúri Bánya utcát és a temetőközt sem, ahol átjártunk egyik faluból a másikba majdcsak elmerülve a homokban, Helyükön égbe nyúló házak, széles, nagy üzle­tek, orvosi rendelőintézet... Rólam senki sem vesz tudomást, beleolvadok a járókelők közönyébe. Kit érdekelne, hogy ezen a tava­szodó szombaton a múltat fagga­tom?-------------------* Jó lenne akár egy pillanatra is megállítani valamelyik gyereket, megkérdezni, mit tud Rákoshegy vagy Keresztúr múltjából? Hallot­ta-e Szekeres Pál, Cséfán István, Kóbor Ferenc, Szirtes László és Lu­kács András, Konrád Árpád nevét? Tudja-e, hogy Koleszár Aladár a Földmíves utca 15-ben ma is itt él? Hogy Nagy Antal itt él a Bu­lyovszky utca 30-ban és idős kora ellenére ugyanannak a területnek jelenleg is alapszervezeti titkára, tagja a kerületi pártbizottságnak. Hogy Szentesi Ede szintén beírta nevét a kerület — mert ma már a főváros része — történelmébe? Asztalossegéd, esztergályos, kútásó, kőműves, vésnök és nyomdász, csempeburkoló, építőmunkás, fod­rász és az egyetlen diák — az SZDP-ben nyolcvanan fogtak össze — életüket kockáztatták, hogy meg­mentsék lakosságát a pusztulástól? S ott volt Misa is — neki már so­ha nem lesz vezetékneve —, az egyetlen szovjet tiszt, aki német fogságból szökött, a homoki szőlő­ben bújtatták, majd egymásra ta­láltak ... — Nem voltunk mi hősök — mon­dotta nekem nemrégen Cséfán Ist­ván, az SZDP akkori párttitkára. — Egyet tudtunk, hogy ha a szov­jet elveszti a háborút, akkor szá­munkra minden elveszett. Nem akartuk, hogy elvesszen. Hát persze. így ez egyszerű. Ám hogyan magyaráznám meg a Bu­lyovszky utcában kergetőző sereg­nek, milyen mérhetetlen bátorság kellett ahhoz, hogy akár csak gon­dolatban is valaki megfogalmazza: minden porcikájával a német fa­siszta hadsereg bukásáért küzd S nemcsak gondolták, fennhangon ki is mondták. Szervezkedtek és tet­ték, amit tehettek. Talán meg is mosolyognának ezek a mai gyerekek, ha elmondanám itt az utcán, feltartóztatva csak rövid órácskára is a játékot, hogy éppen itt, a vasúti aluljáróban, a váróte­remnél meg a Baross utcában egyetlen éjszaka sarlót és kalapá­csot festettek minden falra. No és aztán, nagy dolog! Nagy. Börtönnel, koncentrációs táborral, agyonlövés- sel járt ez a csekélység. Épp úgy, mint zárt ajtók mögött az angol, amerikai és az orosz rádió hallga­tása. A röpiratok terjesztése. A csendőröknek már a Szovjetunió német megtámadása előtt sem tet­szett, hogy oly sokan mentek 1941- ben a szovjet kiállításra, vagy az 1848-as honvédzászlók visszaadása­kor az ünnepségre, amelyre szer­vezték az embereket, úgyszintén 1943-ban, amikor március 15-ére békedemonstrációra mozgósítottak.------------------★ A röpcédulák, a sarló-kalapács festése akkor kezdődött, amikor Moszkva alatt vereséget szenved­tek a németek. Bátorságot, hitet ön­tött beléjük a jelentős nap. Bújtat­tak üldözötteket, támogatták a po* litikiai foglyokat, leveleket, élelmet csempésztek az internálótáborba. A segíteni akarás, az emberség sok le­leményre bukkant. Néha ez hami­sított okmány, vagy másfajta iga­zolvány volt A polgári ellenzék­kel történt kapcsolatfelvétel tette lehetővé kétszáz rákoshegyi fiatal­ember mentesítését a bevonulás alól, felhasználva a légó szervezet­ben rejlő lehetőséget... Körülnézek a Baross utcában: akadna-e, aki talán meghallgatna, aki nem unná a történelmi leckét? Annyit hallhattak már igazi hősök­ről, mártírhalált halt elődökről... most meg én a sarlcr és ■ kalapács­csal jövök. De hát ez csak egy piciny része a szervezett mozgalomnak! Ja, hogy itt igazi erdő, búvóhely sem kínál­kozott, ahol rejtőzhettek volna?! Valóban, miért él úgy a nép hité­ben, hogy az ellenállás csak sűrű erdő leple alatt létezhetett? Az el­lenállóknak a tömegben kell elve­gyülniük, hogy észrevétlen dolgoz­hassanak. Még hiteles dokumentumok sem őrzik mindig pontosan a rákoshegyi történelem emlékét. Van, ahol úgy jegyezték fel: 1945. január elsején szabadult fel. Nem így volt! A hi­teles vallomást azoktól hallottam, akik részt vettek a felszabadulás harcában. Ha január elsejéig kel­lett volna* várnunk — emlékeznek —, mi most nem beszélgethetnénk, mert nem élnénk. A csapatok arcvonala 1944 no­vemberében az Ecser—Veesés—Ócsa terepszakaszon megmerevedett, mert a szovjet erők Budapest ostromára készültek. A fasiszta csapatok e tá­jon erősítették meg védelmi vona­laikat. Ahogy közeledett a megváltás órá­ja. úgy fokozták harcukat. Robban­tottak vasúti'1 síneket, közlekedési vonalakat, utakat. December 24-én Szekeres Pál és társai kiszabadították egyik elvtár­sukat — Vári Bélát — a nyilasok fogságából, megmentették a hírhedt Számonkérő Szék kínzásaitól. Az ellenállók mozgásterét azonban na­gyon leszűkítette az a puszta tény, hogy a német katonai parancsnok­ság egyik, alegysége az akkori Gott­fried Zoltán fatelepre fészkelte be magát... Az ellenállókat kérdezem: nem féltek? — Féltünk, ki ne félt volna. Ne­künk már nem volt más választá­sunk. önként vállaltuk a veszélyt. December 24-én éjszaka felrobban­tottuk a Ferihegyi úton álló német katonai raktárt. Mindent elemész­tett a tűz. A németek azt hitték, hogy a szovjetek robbantották fel, s hirtelen kivonták alegységüket Rákoshegyről. Azonnal elfoglaltuk a helyüket. őrszemeink 25-én 8 órakor azon­ban jelentették, hogy a Baross ut­cában csendőrök közelednek felde­ríteni a helyzetet A felkelőknek si­került a két csendőrt lefegyverezni és a fatelep bunkerjába zárni. Ez a fatelepi bunker mindjobban benépesült. Foglyul ejtették a nem­zetőrséget, elfoglalták a nyilashá- zat. Elfogták a vasútállomáson mű­ködő tábori csendőröket.,. telt a bunker. Egy szakasz — mintegy 25 fő — Wehrmacht-katonát kerítet­tek be a Baross utcában, Ferihegy Eelé vonultak — azokat is lefegy­verezték ... Kapcsolatba kerültek a Hungaris­ta légiós alakulatnak álcázott zász­lóaljjal. Próbálkoztak, hátha vállal­nák velük együtt a közös harcot, de az egyetemisták és vezetőik kije­lentették: nem harcolnak ugyan a Vörös Hadsereg ellen, de a magya­rok és szövetségeseik ellen sem! Szaktudásukkal, felderítésükkel azonban rendelkezésükre álltak. Ez sem volt kevés. Közel voltak már a szovjet csa­patok, az ellenállók úgy érezték, eljött az idejük: elfoglalták a köz­ségházát és a postahivatalt. Meg­mentették a felrobbantástól a vas­útállomást és a víztornyot. 1944. december 25-én reggel hét­nyolc óra között nagy erejű ágyúzás indult Rákoshegytől keletre és dél­re. A csoport hitte: a szovjetek megkezdték támadásuk tüzérségi előkészítését. A német csapatok Rá- kóshegyre települt hadtáprészlegei a december 25-re virradó éjjel hoz­záláttak a kivonuláshoz. Mivel a szovjetek nem indították meg itt a támadást, az ellenállók döntő lépés­re szánták magukat. Parlamente­reket küldtek az Ecser és Cyömrő vonalában harcoló szovjet csapa­tokhoz, értesítve őket, hogy meg­tisztították az ellenségtől Rákoshegy községet, szabad az út előttük. Ügy hitték, úgy remélték: órák kérdése és bevonulnak a szovjet harcosok. A józan ész ma megérti — ok akkor nem tudták mire vélni —, miért nem jönnek a hívó szóra. Nem jöhettek, hiszen mi volt a biz­tosítéka annak, hogy nem német provokációról van-e szó? Nem csap­da-e az üzenet? Hitték is, meg ké­telkedtek is a parlamenterek — nyolcán voltak — szavában, akik figyelmeztették őket arra: siesse­nek, mert a kőbányai és a Ferihe­gyi repülőtér német és magyar pa­rancsnoksága készül a felkelők megsemmisítésére. A parlamenterek december 25- én éjjel tíz órakor indultak út­nak... Feszült percek teltek. Hosz- szú, keserves órák. Egy, majd más­fél nap! A fasiszták nem tétlen­kedtek: a- lázadók leverésére de­cember 27-én 13 óra tájban — az egyetemisták vezetője figyelmeztet­te őket —, Budapestről nyilas- és tá­bori csendőr különítményt indítot­tak útnak. A csendőrök délután 15 órakor tűntek fel a község határá­ban. Az ellenállók nem adhatták meg magukat, fel kellett venniük a harcot a túlerővel szemben.------------------★ Re ménytelennek tűnt minden. Kétségbeesésükben csak arra gon­doltak: megtettek mindent a felsza­badulásért. Nem éltek hiába. De megérni, már nem érik meg a sza­badságot. Nyitrai Zoltán és Lorencz Pál bajtársuk a harcban esett el. Szentesi Ede súlyosan megsebesült. S akkor, egyszerre, szinte mese­beli álom: a szovjet csapatok kilőt­ték aknavetőiket. Az egyetemi zász­lóalj, amely ugyan nem árulta el a fasisztáknak a felkelőket, vissza­vonult a főváros felé. Menekült a támadó nyilas- és csendőrkülönít­mény. 1914. december 27-én délután 16 óra körül a Vörös Hadsereg csapa­ta Szirtes László parlamenterrel az élen harc és véráldozat nélkül sza­badította fel Rákoshegyet és kör­nyékét. Az ellenállók azonban 1945. ja­nuár elsejéig, Budapest ostromának kezdetéig fegyverben maradtak. Részt vettek a főváros ostromának előkészítésében, ágyúk aknavetők beásásában. A községben biztosítot­ták a rendet, megteremtették a2 ideiglenes községi közigazgatást. Űj élet. kapujában álltak. László István, az akkori diák Tö­rök Sándor, a lakatos, Cséfán 1st­Király Szabolcs: Hajnal vánnal együtt avatott be néhány hete az elégszer el nem mondott, a krónikák lapjain elhalványuló történetbe. Feljegyeztem egy tize­des nevét is, Bányász Jánosét, akit soha nem hívtak így, foglalkozása után ragasztották rá a nevet. A Fe­rihegyi úti aknazár őrségparancs­noka volt. A Deák-kocsmában is­merkedtek össze. Bányász megjegy­zést tett az ott iddogáló, hangos­kodó németekre. Cséfán Istvánék hallották, italt küldtek a csapossal a katonának... Bányász János ké­sőbb, ahol tudott, segített nekik. _ Feljegyeztem Szentesi Ede nevét, Török Sándorét, mert ő szerezte az első német géppisztolyt. Szirtes László gépkocsivezető és Nagy Antal vésnök nevét. Szirtes László, a par­lamenterek vezetője ma is Rákos­hegyen lakik. Dohány Zoltán tizen­öt éves volt akkor, ő jelentette: vi­gyázzatok, itt vannak a csendőrök... Olyan vidám kisgyerek lehetett volna békében, mint azok, akik em­lékezésem szombatján körülöttem futkároztak, száguldoztak határta­lan jókedvükben. Nem állítottam meg őket, nem zavartam gondta­lanságukat. \ Talán mégis el kellene monda­nom a maiaknak: fogy a sor, az előttem fekvő névsor mellett mind több a jel: már nem él. Eltávozott Ágoston Ferenc, Jandó István, Rei­hert Miklós, Vas József, Luczai Ti­vadar ... Gyerekek, mondanám a Jókai és a Szabadság utca sarkán — ha hallgatna rám valaki, használjátok ki, míg néhányan közöttünk van­nak. Akik vállalták a veszélyt, oly szerényen beszélnek azokról a no­vember-decemberi napokról és oly félrehúzódva élnek ma is. Nem bo­rított lábuk elé puha. vörös szőnye­get az élet. Egyik-másikuknak a göröngyből, buktatóból is több ju­tott. Keressétek őket, nehogy el­késsetek. Döme Piroska, a Magyar Ellenál­lók Szövetsége II. tagozatának ve­zetője mondotta nemrégiben egy be­szélgetés alkalmával: „...180-an vagyunk a hozzánk tartozó csopor­tokban, s jóformán ismeretlenek a közvélemény előtt. S talán éppen ezért ékes bizonyítékát adják a tény­nek, hogy Magyarországon, a ma­gyar közvéleményben a magyar el­lenállási mozgalom nem kapta meg azt az elismerést, amit más népek éreznek azok iránt, akik hazájuk szabadságáért küzdöttek ... ...Az utóbbi időben — folytat­ta —, ugyan a történészek és a hi­vatalos szervek sokat tesznek azért, hogy a magyar hazai ellenállási mozgalmat elismerjék. Sok minden történik, ami erősítheti nemzeti ön­tudatunkat. de ennek elősegítését inkább a régmúlt történelemnek művészi ábrázolása, vagy Horthy Miklósnak és tisztikarának rehabi­litálása szolgálja. Pedig nagyon jól tudjuk, hogy éppen ők voltak azok, akik megbé­nították a tömegek cselekvőképes­ségét. Ennek előzménye az a 25 év volt, ami a Tanácsköztársaság le­verését követte. A II. világháború megindulása után, s különösen Ma­gyarország hadbalépését követően olyan intézkedések történtek, ame­lyek csírájában akarták elfojtani az ellenállási mozgalom kibontakozá­sát. Ismert tény, de a köztudatban egyáltalán nem találjuk visszhang­ját, hogy 1941—42-ben — elsősor­ban az üldözött kommunista párt kezdeményezésére — széles körű nemzeti összefogás indult meg az ország függetlenségéért és a háború ellen. Ezt a függetlenségi mozgal­mat Horthyék szétverték. Sokezer kommunista, ellenálló, hazafi esett áldozatul. Legtöbbje a szociálde­mokrata, a kisgazda, a polgári sza­badságpárt és a legitimisták ismert személyiségei voltak, újságírók, írók, tudósok, köztisztviselők, katonatisz­tek, köztük 28 felsőházi tag. Ezek ugyan nem voltak mind baloldali emberek, de jó hazafiak és letar­tóztatásukkal is a nemzeti ellenál­lás lehetőségeit akarták gyengíte­ni. Mindezeknek az intézkedéseknek és vérveszteségeknek ellenére szer­veződtek az ellenállási mozgalom bázisai, elsősorban az ipari köz­pontokban, a bányavidékeken, a fő­városban és környékén is. A német megszállás után, és különösen a front közeledtével nemcsak az ül­dözött kommunista párt, a Magyar Front, vagy más ismert megmoz­dulás hozta létre a fcisebb-nagyobb egységeket, spontán is alakultak csoportok. Az illegális tevékenységről nem készültek jegyzőkönyvek. A törté­nelem kutatóinak csupán rendőrsé­gi, csendőrségi jelentések, vagy bí­rósági iratok segíthetnek, de fűkép­pen a még életben levők emlékei. Ezeket aztán szembesíteni lehet egymással, semmi esetre sem előre­gyártott elméletek, vagy előítéletek alapján. Mi azt szeretnénk — vallja Döme Piroska —, ha a magyar nép for­radalmi hagyományairól nemcsak az évfordulók kegyeletes aktusaikor hallanának az emberek, hanem esz­méink támaszul szolgálnának a jö­vő építésében. Hiszen, mi nem a hamut akarjuk utódainkra hagyni, hanem azt a tüzet, amely bennün­ket is éltetett.”------------------★ Vi ktor Nyikolajevics Komiszarov, a Vörös Hadsereg alezredese Együt­tes harcban a magyar hadsereg ka­tonáival és tisztjeivel című vissza­emlékezésében az alábbiakat írja: ,.... A rákoshegyi fegyveres ellen­állás eredményeképpen ez a front­szakasz harc nélkül nyílt meg a szovjet csapatok előtt ...” Sági Ágnes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom