Pest Megyei Hírlap, 1986. április (30. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

* Ezer szállal kötődve Ezer szál, sok színű együttműködés köti össze a KGST- országokat, s a közös fejlesztések, rendszerek száma egy­re gyarapodik. A Szovjetunió XII. ötéves tervének fel­adatai közé tartozik például a hmelnyickiji atomerőmű első áramtermelő egységeinek üzembe helyezése. Ez a jövő, de a hasonló együttműködés már koránt­sem új keletű, hiszen a, Vinnyica—Albertirsa 750 kilo­voltos távvezeték már több éve szolgáltatja hazánknak is a villamos energiát. Az albertirsai alállomás szakemberei — magyar sza­badalom alapján — meghonosították a feszültség alatti szerelést, javítást, amely képünkön is látható. Ezt a speciális technológiát átvette és alkalmazza a szovjet Lvovenergo cég is újabb példájaként az elméleti, gya­korlati tapasztalatok kölcsönös hasznosításának. (Szigethi — Barcza) Tiszta, határozott, világos értékrend Hajnalban dagasztják a piros-barna cipókat Ülünk a szobában. Hétköz­napi dolgokról beszélgetünk. Az esőről, ahogy kitartóan ve­ri a tegnap tisztára mosott ablakokat; az újonnan átadott lakótömbről, ahol a lépcsőhá­zak kizárólag a hátsó bejára­ton közelíthetők meg, féleme­lettel több cipekedés vár a beköltözőkre a kelleténél; ha a Skála-Zöldért kilencvenki­lenc forintért tudja adni a pa­radicsomot, ki engedi meg, hogy másutt négyszázba ke­rüljön (s vajon mennyit kap érte a termelő?); megint na­gyon gyorsan telik az idő, még most volt karácsony, de már nyakunkon a nyári idő­számítás. Ifjúságunkat juttat­ja eszünkbe, amikor hozzáse­gített, hogy egy órával tovább maradhattunk a strandon, mégis hazaértünk a szokásos időben, sötétedés előtt. Percek alatt otthon érzem magam. Apám tudott ilyen kiegyensúlyozottan, a sokat tapasztaltak bölcsességével tekintem a dolgokra. Anyám szövi múltról szóló történetei­be minduntalan felnövekedé­sünk mozzanatait, mikor me­lyikünkért aggódtak apám­mal, mikor melyikünknek örültek, kit miért kellett meg­szidni, vagy — olykor — di­csérni, ha nagyon rászolgált. Jól érzem itt magam. t Erden, Németh Istvánék Béke téri lakásában jött ösz- sze a család. Az apa, Németh Ferenc. Az anya, akit ma már a legtöbben Mária néninek szólítanak, pedig lényegében nem is számít az idősebbek közé, sem temperamentumát, sem korát tekintve, -hiszen csak most kapta meg az első havi nyugdíját. A feleség — az ifjabb Mária szendvi­csekkel bajlódik a konyhában, hogy Melindának, a hatesz­tendős kislánynak legyen mi­vel kínálni a vendégeket. Hiányzik a fiatal fivér, Né­meth Péter, aki még csak ti­zenkilenc esztendős, lakatos tanuló, szakmai gyakorlata a gyárba parancsolta. István munkásőrszolgálatba készül, ilyenkor nem várja a műhely, társai teszik a dolgukat he­lyette is. A papa éjszakás, a fiatalaszony műszakja már le­telt, alkalmas hát a délután arra, hogy meghányják-ves­sék a világ dolgait, s bennük a magukét. Észre sem vesszük, úgy te­relődik a szó a munkára. Nem úgy van ám az — figyel­meztet a papa —, a pékmes­terség is csak messziről szép, mint a festmény. Ö már csak tudja, mert műveli, amióta ti­zenéves korában elszegődött inasnak a fehérvári pékségbe. Aztán mást se hallok, csak csupa olyat, amiből mégis azt gondolom: csodálatos, amint az izzasztó, derekat-vállat megtörő hajnali munka után ott sorakoznak az illatos, pi­rosbarna cipók, veknik a polcokon. Kisült a kenyér. Mindennapi kenyerünk. — Székesfehérváron szület­tem, ott voltam tanonc is. Az öreg mesternél mindent meg­tanultunk, a favágástól a da- gasztásig. Ezt szó szerint kell érteni. Abban az időben nem ilyen kemencék voltak. Azok­ba a régiekbe be kellett fűte­ni, illett tudni, milyen fa va­Némcth Ferenc pékmester ló hozzá. A kovászolásnak is külön technikája volt, a da- gasztásnak, a vetésnek, a sü­tésnek is. Amikor elkészült a kenyér, a takarítás követke­zett. Néha bizony kinéztünk a mester szőlőjébe is, persze, nem nyaralni. A mesterfogá­sok? Hja, a szakmai titok az titok marad, hacsak el nem lesi az ember... S amint az érdi kenyérgyár­ban hallom, jól elleste annak idején, meg azóta is. Németh Ferenc ma művezető. Igaz, nem nagyon kedveli az ezzel járó köpenyt, leginkább csak a pékek szokásos viseletét hordja... A mama — a hajdan érdli- geti lány — Fehérváron köt­tette be tehát a fejét, még 1949-ben. Apja kőműves volt, anyja az olyan háztartásbelik közül való, akik sohasem dol­goztak, csak fölneveltek négy gyereket, ellátták a házi mun­kákat, mostak, vasaltak, főz­tek ... Bizonyára onnan ez a teherbírás, ami Mária néni egész habitusán még ma is érezhető. Szinte látom magam előtt, amint kezében lóbálja a szenes vasalót, izzítja benne a parazsat, szemét pirosra csípi a füst, feje fáj, karja elnehe­zedik, de egymás után kerül­nek ki a keze alól a fényesre simított férfiingek, a három fivérnek. Aztán a férjnek. Aztán a nagy fiúnak, István­nak. Fehérváron húsz évig főzte a kávét a presszógépen a zenés szórakozóhely pultja mögött. Közben el-elgondolko- dott az életén. A negyvenes dunai árvíz mindenüket el­mosta, még a házat is, ami­ben laktak. Alighogy kihe­verték, jött a háború. Aztán fiatal férjével az oldalán meg­állás nélkül dolgozott, bízott a jövőben, tervezgetett. S az ellenforradalom alatt rádöb­bent, mekkora veszély fenye­geti mindazt, amit addig el­értek. De szerencsére annak is véget vetettek józan embe­rek — emlékezik —, s foly­tathattuk, amit elkezdtünk. Tizenhat esztendeje jöttek Érdre. Köztiszteletben álló, megbecsült emberek. Tréfá­san mondja a papa, hogy őket bizony a kocsmában nem is­merik. mert oda nemigen jár­tak. El is hiszem. Otthont te­remtettek. István fiuknak szakmát adtak a kezébe, tisz­tességben fölnevelték. A ki­sebbik fiúval már lényegesen könnyebb, sokkal jobban áll­nak anyagilag — vallják —, mint annak idején, ma job­ban telik erre is, arra is, le­mezjátszóra, jó ruhára, repü­lőjegyre, ha külföldre megy kirándulni a gyerek. — Más, mint a Pisti fiam volt — magyarázza a mama —, de nagyon jó gyerek. Min­den érdekli. Legjobban a tör­ténelmet szereti. Spórolós. Nem követelődző, mint a kor­társai közül annyian. Ha lát­ná, hogy rakja élére a forin­tot. szinte a fogához ver min­den fillért. De ha a családban valaki szorult helyzetbe jut, odaadja ... Legutóbb karácsony táján volt szükség a családi össze­fogásra. Ezt az új lakást kel­lett berendezni, amelyben most kényelmes fotelokban üldögélve múlatjuk az időt. A papáék — az ifjabb Mária szülei is — mindent megtettek azért, hogy a fiatalok semmi­ben se szenvedjenek hiányt. Persze nemcsak most, ami­kor az előző másfél szobás la­kást erre a nagyobbra cserél­ték. Akkor is, amikor első ott­honukat, családi fészküket összehozták. Melinda apró kezébe fogja a tálcát. Szeméből látni, tiszta szívből szeretné, ha vennénk a szendvicsből. Veszünk. Lete­szi a tálcát, visszamegy a szobájába, elfoglalja magát, hisz most a felnőttek beszél­getnek, rá majd később kerül sor. A családban nem csupán a munka becsülete, a szakma- szeretet öröklődik, hanem a tisztelettudás is. Minden és mindenki a helyén van, tiszta, határozott értékrend szerint. Miközben szedelődzködünk hazafelé, eszembe jut: miért is csodálkoztam eddig, hogy az érdi Mezőgép lakatosa, párt- aiapszervezeti titkára — Né­meth István — ennyi min­dent képes vállalni? Tanulás a munka mellett a gimná­ziumban, érettségi vizsga, részvétel, magas szintű politi­kai oktatásban, vállalati gmk, munkásőrség, a család. Igen. A család. Eredője, gyökere minden jónak és nemesnek, emberi tartásnak, munkabí­rásnak. Az ilyen család. Egyi­ke a tiszteletre méltó mun­káscsaládoknak. Bálint Ibolya Dr. Tresser Pálnak, a du- navarsányi Petőfi Termelő- szövetkezet elnökének so­hasem volt ébresztőórája. Az idő múlását — ponto­sabban, mint a legjobb szerkezet — az agytekervé- nyekbe rejtett biológiai kronométer jelzi. Manapság is minden reggel fél ötkor már végigfut az idegpályá­kon a testet mozgósító pa­rancs, s mire Tresser Pál feikászálódik, már a napi gondok járnak a fejében. Kivel mikor hol kell ta­lálkoznia, kitől mit vár, s még sorolhatnánk tovább a tennivalókat. i Dunavarsányban nagyot fordult a világ * Ugy döntött: nyugdíjba megy A lakatosműhelyben a két jó fivér (balról Péter) (Hancsovszki János felvételei) Mostanában azonban mint­ha másképpen ébredne: nem számolja, de tudja, hogy rö­videsen nem kell minden reg­gel a megszokott úton végig­mennie. Nyugdíjas lesz, s bár ismerősei korát meghazudtoló energikusságát, lendületét em­lítik, eljön a nap, amikor nem a közös ügyeivel kezdi majd a teendők számbavételét. Maga döntött így. De nem kell mindent otthagyva, fej­vesztve menekülnie a háta mögött égő tűz elől, mert or­szág-világ tudja: a dunavar- sányi téesz ma a legjobbak között van. Akkor hagyja ott az elnöki posztot, amikor a csúcsra ért a nagyüzem, te­hát emelt fővel távozhat. Nem is ő lenne, ha a bajban mene­külne. Kemény, a kínnal, gon­dokkal dacoló embernek is­merik közelebbi barátai, mun­katársai. S példaképpen nem­csak azt említik, hogy a Pető­fi Téeszben tizenhét évés el­nöksége alatt nagyot' fordult a világ, hanem a múltjából is sorolják a bizonyságot adó történeteket.------------ Abonyban, a Pió­| Az Út | c^s melletti dű- ---- lobén, paraszt­családban cseperedett gyer­mekké. Az út melletti szíj­parcellák az egyik oldalon, a másikon meg az uraság föld­je — ez határozta meg jövő­jét is. Taníttatták a jófejű fiatalembert, s 1949-ben Pal- lagon szerzett oklevelével in­dult el pályáján. Sokfelé dol­gozott, megfordult Debrecen­ben egy gépállomáson és Szol­nok megyében is, ahol a vé­gén már megyei főagronómus volt. Lehet, hogy elfogult va­gyok, de szememben az első igazi erőpróbája a mezőhéki téesz: fiatalon nagy fába vág­ta a fejszéjét Tresser Pál. ( A kkoriban igen gyenge volt az a gazdaság. Emlékszem, amikor odakerültem föagronó- musnak, Csótó Istvánnal, az akkori elnökkel az volt az el­ső dolgunk, hogy valamikép­pen felrázzuk az embereket. Mert senki sem akart dolgoz­ni. A szegényebbek azt mond­ták. nem hajladoznak most már más helyett, vége annak a világnak. A módosabbak meg éppen azért kerülgették a kapanyelet, mert volt valami­jük. Nem mondom, nem volt könnyű, de végül sikerült el­fogadtatnunk magunkat és céljainkat a többséggel, s vég­re megindult a munka. Igaz, ehhez az kellett, hogy mi, ve­zetők példamutatóan éljünk. Ha kellett, a tehenészek élce­lődését védtem ki azzal, hogy beültem közéjük fejni, de ha kellett, máshol fogtam meg a nyél boldogabbikát...) Azt most is tudja, mondja, nincsenek csak jó emberek. Ö is követett el hibát, nem is egyet. Vannak irigyei, ellen­ségei. Az azóta hírnevet szer­zett mezőhéki téeszben sem volt annak idején másként, de életével, munkájával elér­te, hogv még azok is tisztelet­tel köszöntsék, akik szemben álltak, állnak vele. 1956-ban például állig felfegyverzett su- hancok keresték Tresser Pált, hogy felakasszák. Ott álltak az emberek a mezőhéki téesz­udvaron, köztük az idegen, más földről érkezett fiatalem­ber. S egy sem akadt közöttük, aki elárulta volna őt.--------------- 1962-ben az | A z elnök | akkori,x Föld' muvelésugyi Minisztériumba került, az egyik főosztályvezető-helyet­tesi székbe. A család is Pest­re költözött. Most utólag azt mondja, csak kényszer volt ez a lakásváltás. Mert mit is kezdjen egy ízig-vérig pa­rasztember a zajos forgatag­ban? Ügy emlékszik, amikor éjjel két óra körül megszűnt a villamosforgalom, s hirtelen beállt a csend, ő mindig fel­ébredt, s csak akkor tudott el­aludni, ha újra zakatoltak a kerekek, zörögtek a motorok. Amikor 1969-ben Dunavar- sánvba került, kereste az al­kalmat, hogy kiszökhessen Budapestről. Ma Dunaharasz- tiban él. Gondolkodó, töprengő em­ber. De döntéseiben és a cse­lekvésben a gyorsaságot sze­reti. S mert mindig is a gya­korlat vonzotta, örömmel jött a fővároshoz közeli település­re. Tudta, érezte, hz elnöki szék még nem minden, az em­ber tekintélyét nem a cifra

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom