Pest Megyei Hírlap, 1986. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-26 / 22. szám
1986. JANUAR 27., HÉTFŐ Tanya az út mellett „Villany kéne, de nagyon” Két megye határán: melyik az igazi pátria? Egyetlen, hatalmas asztallaphoz hasonlít ez a táj: végtelen síkon, emberi kéz nem háborgatta ősi pusztán iramodik a tekintet s éri el a nyugodni készülő nap színezte horizontot. Néhány fakó kontúr: magányos, lomb ja vesztett akácfa veti törzsét az északi szélnek; a mélyedésekben összegyűlt tükörnyi hóolvadék, tócsa lúdbőrzik, s a puszta fölött zordabb holnapot jósló fekete madarak, varjak keringenek A jobb napokat látott betonút melletti árok széltől védett oldalán tegnapról itt felejtett, rojtos szélű hólepel fehérük s távolabb, egy sárba fulladt bekötőút végén, alig látható messzeségével pléhfeszület szerénykedik. Szalad alattunk az. út, velünk siet napnyugat felé a láthatár peremén guggoló nádtetejű tanya épületeivel, kerítésével, pipáló kéményével. Kanyarog, aztán ismét egyenesbe tér, majd megtorpan az út: Szolnok és Pest megye határán, a két szűkebb pátria találkozása vonalában libacsapat araszol az úton. Lassan, méltósággal vezeti háremét a gúnár, gágognak. cseverész- nek a lúdfeleségek, s amikor elérik otthonukat, az Űjszász- ról Tápiógyörgyére vezető országút melletti tanya udvarát, rendet bontanak, szétszélednek. Ritka az idegen Oly hirtelen bukkant elő a végtelenből ez a tanya, mintha valami jóságos szellem varázsolta volna ide sáros udvarával, kerítésével, trágyaszagú óljaival, istállóival együtt. Nem földöntúli lény, ember építette azt a hajlékot, valamikor a század elején. Így mondja a gazda, Bugyi Gábor, a jókötésű, pirospozsgás, negyvenéves férfi. Jöttünkre kidugja fejét a nyárikonyhából nyolcadikos lánya, Marika is: ebben az udvarban ritka az idegen, meg kell csodálni. Nem csodálatra méltóak, inkább szomjas utazók lennénk mi inkább, mondjuk egy pohár tiszta vizet kérve a férfitól. — No, ha ilyen szomjasak, merítek — lép a kútkávához, s a mélybe nyomja az ostorfát. Csobban a víz, hamar megtelik a favödör. — Itt, a két megye találkozásánál élünk négyen — lendíti jobbját körbe a férfi —, a feleségem a jószágokkal bajlódik, Gábor fiam harmadéves sütőipari szakmunkás, Marika lányom cukrász szeretne lenni. Én meg olyasféle „tejesember” vagyok: a környéken levő tanyákat járom s összeszedem a tejeskannákat. Naponta öthat száz liter tejet is beviszek Györgyére, a begyűjtő állomásra. — Milyen járgánnyal? — A csettegővel. Ha meg nagyon rongy az idő, befogom a két lovat, azok még sosem akadtak el. — Annyi tejért sok időt kell a nyeregben vagy a bakon töltenie ... — Ami igaz, igaz, nagyon messze vannak egymástól a tanyák, a házak. Ez a határ olyan „senki földje”, a legközelebbi település, a Pokol-tanya, két kilométerre van ide. Ott jártam iskolába, rég volt, vagy harminc éve. Most talán tizenöt család él abban a majorban, téesztagok, állattartók, földművesek. Belépünk a sötét konyhába, Marika tapogatva keresi az asztalon a gyufát. Lobban annak lángja, imbolyogva kú- szik-fénylik a petróleumlámpa sápadt tűzvirága. Az asztalon könyvek, füzetek: a nagylány tanszerei. — Négyes tanuló vagyok, a Evett, ivott a jószág györgyei iskola nyolcadikosa — mondja a máris csinos lány. — Hat-hét kilométerre van tőlünk a suli, meg kell szenvednem a tudományért. Ha az idő engedi, kerékpárral járok iskolába. Ha nagyon cudar, akkor gyalog, vagy — sehogy ... Tavaly januárban hiányoztam néhány napot, mert anyukám nem engedett a huszonöt fokos hidegben az útra. Hunyorog a lámpa fénye, hunyorgónk mi is, hiába, a városi ember több fényhez szokott ... — Villany kéne, de nagyon — veszi át a szót az apa. — Könnyebb lenne a házimunka, hamarabb érne ide a tudomány. Igaz, tévét gyakran nézünk, mert a készüléket akkuról üzemeltetem, hanem az ólak, s az istállók környékén nagyon elkelne a világ, különösen télen, amikor korán sötétedik. Tizenöt süldőt, hat tehenet, hat borjút, két lovat nevelek. Munkára, szerződésre meg a fazekunkba. Megterem a hús az udvaron... — Sóért, paprikáért hova mennek? — A Pokol-tanyára. Ott van a bolt meg a kocsma is, egy fedél alatt. Nagyobb dolgokért Űjszászra, Szolnokra, Tá- piószelére buszozik az asszony, vagy ha rám bízza, én veszem meg az árut Györgyén. A konyhai heverő támláján halomnyi újság fehérük. — Mikor van idejük tévézésre, olvasásra? — Ha már evett, ivott a jószág. Ilyenkor, télvíz idején csak az állatokkal van gondunk a portán. Etetünk, trágyázunk. Ha azt bevégezzük, jöhet a betű. Marika térül-fordul, kávét tesz föl a gáztűzhely egyik rózsájára. — Ez a jő szerkezet — mutat a házigazda a tűzhelyre. — Nem kell vele bajmolódni, tiszta. Két palackunk van, Tápió- györgyén cseréljük. — S a szobákban mivel fű- tenek? — Szeneskályhával. Hulladékfát, erdei rőzsét égetünk. Közel az erdő, itt van a porta túlfelén, vagy három kilométernyire. Ha meg nagyon akarjuk a szenet, hozok a Tüzép- telepről. — Szomszédolni szoktak? — Kinél? Itt a közelben akad ugyan egy szomszéd család, de nekik is megvan a munkájuk. Ha nagyon unatkozom, a pokol-tanyai kocsmába ballagok s eldiskurálok a komákkal. Megiszunk egy-egy üveg sört, aztán sietek haza. Abban a helyiségben sem ég a villanykörte, vaksi fény mellett pedig nem olyan őszinte a beszéd. Különben is, közvilágítás nélkül hamar orra bucs- kázik az ember a sötétben, a térdig érő sárban. — Házuk udvarával irányban két pléhtábla egy két Zárt rendszerben aszalják Jó a mezőhéki maláta Befejeződött a Martfűi Szövetkezeti Sörgyár malátaüzemének kipróbálása. A mezőhéki Táncsics Termelőszövetkezetben épített üzemben a próba során negyven tonna sörárpából készítenek alapanyagot. Az érzékszervi vizsgálatok szerint a mezőhéki maláta minősége jó, kellemes ízű sör készíthető belőle. A gyártás megszervezése azért vált szükségessé, mert az állami söripar nem tudja a szövetkezeti sörgyár teljes malátaszükségletét kielégíteni. A hazai söralapanyaggyártás történetében újdonságnak számít: Mezőhéken a malátát olyan zárt rendszerben aszalják, hogy a legjobb minőségű sörök főzésére is alkalma«. megyét jelöl. Melyiket tartják „hazájuknak”? — Tápiógyörgyéhez tartozik a portánk, hát persze hogy Pest megyeiek vagyunk. Én is Györgyén születtem, Marika lányom oda jár iskolába. Bár ami azt illeti, különösebben nem foglalkoztatott ez a kérdés eddig. Mindegy, hol él az ember, csak legyen fedél a feje fölött, legyen a boltban áru, a jószág előtt takarmány s hajlékában nyugalom, önálló fuvaros vagyok, az engedélyt a györgyei tanács adta, így mégiscsak Pest megyei illetőségem van. Reggelig urak Elköszönünk. Kinn, az udvaron szurokfekete sötétség ütött tanyát, mellbe vág az üresség, bokáig merülünk a hideg latyakba, míg autónkhoz caplatunk. Fejünk fölött, a mennybolton szikráznak, lobognak az égi gyertyák, a csillagok. Lábainknál morgolódnak a kutyák, fogukat csattogtatva jelzik, reggelig ők az urak a Bugyi-tanya udvarán. Innen aztán se ki, se be az idegen szagú, kétlábú lényeknek. A gazda szavára aztán mégis megbékélnek s csak tisztes távolból küldik hangos üdvözletüket. A tolvaj módjára osonó, lopakodó dermesztő hideg számára szabad préda lett most a porta minden élőlénye, helyet cserél velünk a januári fagy itt, Szolnok és Pest megye határán.., Besze Imre Bordó színű munkaruhák Ahol minden a gép dolga Az a régi téglagyár, melyben tetőcserepet is készítettek, a falu szélén állt. Nehéz kötegeltet cipeltek az asszonyok, pallérszemléletű telepvezető dirigálta a manufaktúrát. Azok dolgoztak itt, akiknek máshol nem jutott munka. Rájuk gondolok a dunakeszi házgyár udvarán, az új római cserépgyár technológiájával ismerkedve, Derne Sándor műszaki igazgató- helyettes vezetésével. Ha ezt láthatnák! Gazdaságosabb Az év elején megkezdte a termelést az ország második betoncserépgyára. Alapanyagul a gödi Dunamenti Termelőszövetkezet bányájából érkező homok szolgál, amihez cementet és színező festéket adagolnak a patikamérleg- pontosságú keverőpulton. Bottá István, az úgynevezett homokvonal egyik kezelője, aki az ipari tv monitorján figyelheti az egész folyamatot, szeptember elején lépett be az új üzembe. Vácról jár be dolgozni. Nem tagadja, hogy a várhatóan- nagyobb kereset miatt változtatott munkahelyet. meg azért is, hogy két műszakban dolgozhat. Feleségével felváltva gondoskodhatnak így két iskolásukról és az óvodás kisgyerekükről. A gépsorokra emberi' kéz érintése nélkül kerül a még formátlan tömegű nyersanyag, amely az alatta futó palettákon alakul át cseréppé. A kész elemeket is gép választja le a palettákról, a folyamat új részeként felületi színezést kap, filmszerű ak- rilit védőréteggel vonják be. A gyártósor következő állomásán hatos, tizenhat darabos csomagolásba rendeződik, aztán nagyobb fémszalagokkal, átkötött rakományként a mozgójárdáról kerül targoncákra, s azokon a tárolóba, ahol 28 napig érlelődik — köt — a betoncserép. Eemelés, cipekedés, szállítás — minden a gép dolga. Az ember csak irányít, ellenőriz. A műszerészek, lakatosok, kijavítják a hibákat, amiket viszont nagyon gyorsan kell észreven- niük. Pillanatok alatt kell dönteni, felismerni és elhárítani, mert ha egyetlen láncszem elakad, megáll az egész üzem. Ez a munka legalább annyira szellemi, mintamenynyire fizikai. Műszakonként 45 ezer darab betoncserépnek kell elkészülnie. A betoncserépgyárakat szerelő-építő olasz Vortex Hydra cégnek eddig az ötödik vevője volt az EVM 43. sz. Állami Építőipari Vállalat. Amely termelőeszközeit hasznosítja, a panelkereslet csökkenését kompenzálja az agyagcserép gyártásánál kevesebb hőenergiát igénylő, gazdaságosabban készülő, tartósabb tetőfedő anyag gyártásával. A döntéstől a kivitelezés befejezéséig csak egy év telt el — mondja Deme Sándor, érezhető büszkeséggel. — Érthető ez, mert ez a gyorsaság nálunk még szokatlan. Húszmillió cserép Ennyi idő alatt toborozták a munkatársakat is, akik többnyire a környékből verbuválódtak. A 60 tagú szakmai gárda jellemző képzettsége az elektro- és mechanikai műszerész, a gépkezelő és a targoncakezelő szakma. A többség általános képzettsége is középfokú. A vezetők nagy tapasztalaté felsőfokú végzettségű szakemberek. Tamáska János, az igazgató, építészmérnök-közgazdász. Deme Sándor pedig villamosmérnök. Nem volt alaptalan vállalkozás az évi 20 milliós kapacitású, mintegy 190 millió forint beruházással épült üzem létesítése, mert a piac előzetes megvizsgálása szerint nagy kereslet várható. Dunakesziről elsősorban a közeli vásárlókat és az ország keleti részét szeretnék ellátni, s főleg a magánerős lakásépítőkét segíteni. Pásztor György mabomeg hogy bekereskedelmi vezető már a termelői árat is meg tudja határozni: előreláthatólag 15 forint 50 fillér lesz a cserép darabonként. Az első negyedévben, a TÜZÉP-telepeken már a vevők is kaphatnak belőle. — Nehezebb is — hallatszanak az ellenérvek, amire a gyár vezetői azt válaszolják: nagyobb méretű, kevesebb kell belőle, hézagmentes, a gyártó 30 éves garanciát vállal. Ez a tetőfedő elem szinte teljesen selejt- mentes. Felrakásához nem kell különösebb szakértelem. Nem repeszti a fagy, nem repíti le a szélvihar. A gánépítőket a számolás nyolult műveletétől is akarják menteni azzal, az üzem számítógépe a mutatott rajz alapján percek alatt közli, hogy hány darab cserép kell a háztetőre. Ezután már csak arról kell határozni az építtetőnek, hogy piros, barna vagy szürke színű legyen a cserép. A gyárban kiosztották a bordó színű egyforma sapkákat, munkaruhákat. Pest megye új építőanyagipari üzeme kezdi élni mindennapi életét. Fülkorn Lászlóné elektroműszerész, a dunakeszi Barátság lakótelepről reggel 6 órára érkezik műszakba. Délutánra jön a férje. Így ők is többet lehetnek a gyerekekkel. s ez egy anyának mindig vonzó. Ámbár igaz, a szakmai ambíciók is errefelé orientálták, hiszen ilyen modern berendezésekkel ma még kevés helyen dolgoznak. Tesztvizsgák A cserépgyárban jól összeválogatott, lelkes gárda kezdett munkába, a többség a pszichológiai tesztvizsgákon is megfelelt. Fiatal a gyár, alacsony az i átlagéletkor. Tiszták a gépek, a munkahelyek. Ismét a régi téglagyár emlékképe ködlik fel a múltból. S itt már a közeli ezredforduló. Kovács T. István Sokszor jártam ott. A kocsit a tanya udvarán, a hatalmas lombú fák alatt állítottuk le. A tanya gazdája, Árpád bácsi, mindig jókedvűen, vidáman terelte be vendégeit a tornácban álló asztalhoz. Vendégszeretete nem ismert határt. A negyedórára tervezett látogatás órák hosszat tartott. Feleségével éldegélt itt, csak a tél beálltával költöztek át a közeli városban lévő házukba. Aztán, ahogy fagytak az évei, egyre kevesebbet járt ki. Gyerekeit ritkán láttam. — Iskolába zavartam őket — mondta kacagva —, hogy tanuljanak és okosabbak legyenek az én kobakomnál. Úgy látom, hogy lesz belőlük egy tanító, egy óvónő, két orvos meg egy lódoktor. Nem sok bajom van velük, mert mind jó fejű, jó ösztöndíjat is kapnak, úgyhogy nekem csak azt kell pótolni. Küldöm nekik a csomagokat. Minden hónapban mindegyiknek húsz, harminc kilót. Gyümölcstől kalácsig, kolbászig, sonkáig mindent. Vidám és boldog volt. Reggeltől estig dolgozott a nagy tanyakertben, a gyümölcsösben, a birkák körül, az aprójószágok mellett. Arca csattanó piros volt, haja deres, de a ráncok mór befészkelték magukat cserzett bőrébe. A kocsit kiütötte alólam a betegség, egyre ritkábban járhattam az országot, mert gyakran nem akadt, aki a volán mögé üljön. A hónapok után esztendők röppentek el így. Most, amikor a morcos téli napokat elűzte a törtető tavasz, felkerekedtem újra. Céltalanul, mint mindig, hogy az emlékezés tarisznyáját kicsit megtöltsem. Már elhagytuk az Árpád bácsi tanyájához vezető dűlőutat, amikor rádöbbentem: mintha gazverte lenne és benne egyetlen gyalogösvény. Visszamentünk. Gidres-gödrös volt az út, alig tudtunk elvergődni a tanyáig. A kutyák csaholása kicsalta az öreget. Elzavarta őket, és kinyitotta a nagykaput. A pitvarban telepedtünk le. Az első pillanatban látszott, hogy asszonykéz régen nem serénykedett itt. Árpád bácsi, miközben rendet csinált az asztalon, majd a székeken, rámkacsintott. —• Magad uram, ha szolgád nincs. Na, szóval éppen bort forralok, jó fűszeres. Én nagyon szeretem. Bögréket rakott az asztalra. — Hát Erzsiké néni? — Bent lakik. Tavaly húsvétkor láttam utoljára. Nem akartam hinni a fülemnek. — Hogyhogy? — Mert válófélben vagyunk. A hírre felpattantam a székről. — Ülj csak le nyugodtan — szólt Árpád bácsi, és öntögetni kezdte a bort. — Hogy elejét vegyem a kérdezgeté- sednek, megmondom előre, hogy nem asszony és nem ember van a dologban. — Hanem? — ültem vissza zavartan. — A gyerekek. — Egymásra uszítottak benneteket? — A fene se tudja. De talán még ezt se mondanám. Volt egy pillanat, amikor a feleségem a gyermekek pártjára állt, és engem a férjét, cserbenhagyott. Ez, komám, felér egy arculcsa- pással. Akkor rögtön kijöttem ide és kész. Azóta külön élünk. Jönnek ugyan levelek, de alig nézek a sorokba, még az ügyvéd papírja sem érdekel. — De mi történt? — Mondom: tavaly húsvétkor összejött az egész család. Jöttek a vők, a menyek, az unokák is. Vidáman, lármásan. Csak nekem valami nem tetszett. Nagyon kedvesek voltak. Szokatlanul kedvesek. És sok ajándékot hoztak. Az se tetszett, hogy a gyerekek az anyjukkal sugdölóztak, és ha közelebb mentem hozzájuk, elhallgattak. Nálunk ez nem volt szokás. Mindenki megmondhatta a magáét, legfeljebb egyiknek, másiknak nem tetszett és vitatkozott vele. Mi a fene van itt? — töprengtem. Kortyolt az illatos borból. — Ebéd után, amikor már csak bor, kávé, üdítő volt az asztalon, akkor kezdte pengetni a tanítónő lányom, hogy mi már Így, úgy, amúgy fáradtak vagyunk, az a tanya, a föld, a birkák nekünk már csak teher és el kellene adni. Egymás szavába vágva helyeseltek. Bizonygatták, hogy most milyen jó árat adnának érte. És mit csináljak azzal a temérdek pénzzel? Akkor bújt ki a szög a zsákból, hogy én azt szépen elosztanám a gyerekek között, hiszen az úgyis az ö örökségük lesz. Rajtuk is sokat segítenék, magunkat is kímélném. Akkor az egyik megvehetné a kocsit, a másik befejezhetné a házépítést, a harmadik egy szép telket nézett ki, már alkudozik is rá, kellene a pénz, a negyedik meg azon sóvárgott, hogy akkor elutazhatnának végre Angliába, az ötödiknek is volt valami hasfájása, de én már olyan voltam, mint a felbőszült bika, nemigen figyeltem oda. Csak néztem a feleségemre, hogy ő mit szól ehhez. De nem szólt semmit. Megkérdeztem hát tőle. Helyette a lányom válaszolt, meg az egyik vejem, hogy mi már a „kedves mamával" mindent megbeszéltünk. Igen? — meresztettem a szememet. És? Helyeslem a tervüket, szólalt meg a feleségem. Adjuk el, kötelességünk segíteni rajtuk. De nem úgy, hogy a fejem alól kihúzzanak mindent. Erőmön felül adtam eddig is mindegyiknek, de ezt nem kívánhatják. A tanyát, amíg én élek, nem adom el. Eladod, pirított rám a feleségem, ha szépszóval nem, akkor másképpen. Hogyan? Bírósági úton. Elválok és viszem a magam részét. Ez az utolsó szavam. Ez? — rúgtam ki magam elöl a széket. Az az én apai jussom. Attól coki mindenkinek. Adjátok el a házat, annak fele a tied, azt csinálsz vele, amit akarsz, de amíg meg nem kapom a részemet, nem írom alá. Különben nagyon szép tőled, hogy összeszövetkeztél ellenem, hogy mindent meg is beszéltél velük, nekem meg egy betűt sem mondtál, mintha egy tetűjankó lennék. Nektek meg csak annyit mondok, fordultam a gyerekekhez, hogy a diplomátokban ott az én verejtékem is, és most szégyenszemre a hátam mögött akartok kifosztani. Felálltam, egy zsákba bedobáltam a legszükségesebb holmimat. Kijöttem ide. Azóta nem mozdultam innen. ★ Hát, ilyen is van. Bába Mihály: lílfja^ady uram, La...
