Pest Megyei Hírlap, 1986. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 9. szám
1988. JANTJÄR 11., SZOMBAT 7 Horváth. Véter: A titok * — Semmi se fontos. — Ezt a nagyapám mondja, csak úgy, magamagának, miközben sakkozná tanít. Tízéves vagyok. Apám börtönben ül vélt igazáért, anyám az öcsémmel Miskolcon lakik valami pasassal, engem ideiglenesen a nagy- apámék nevelnek. Nagyanyám hímez vagy varr a sarokban, az ablak mellett. Nem nagy lakás. Valaha tágasabb volt: három szoba cselédszobával, ahogy dukál egy reménybeli nagyságos úrnak; de lakót vettek bele a nagyapámék negyvenkilencben, aztán a lakó elvett két szobát, a cselédszobából meg konyhát és fürdőszobát csináltatott, magának. Történelem. Ha tetszik, ha nem. — A paraszt csak egyet léphet, egyenesen előre. De ütnie csak oldalt szabad. A nagyapám sakkozni tanít. Kevés a haja, az is vékony, seszinű szőke, be a borostája már félnaposán is nagyon szúr. Szeretem nézni, ahogy borotválkozik. Sokáig pacsmagolja magát a pamaccsal, grimaszol a tükörben, bal kezével kifeszíti az arcbőrét. Muris. A borotvapengéit maga élesíti egy ördöngös, fekete nikkel szerkezettel. Nagy ritkán megengedi,, hogy én kezeljem a masinát. Olyankor befogom a pengét a tokba, to- lom-húzom a szánt, ahogy tőle láttam. Harminc oda-vissza mozdulat után elfordítom a háromszínű fenőkövet a zöld oldaláról, jön a piros kő, újabb harminc húzás-vonás, aztán a fekete oldal — vagy nem így van a sorrend? Nem tudom már. Ha nagy ritkán felsértette a bőrét, timsót rakott rá. — Minden seb beheged idővel — magyarázza, és megtol egy sakkfigurát. — Na, persze! — dohog a nagyanyám az ablak alól. — Olyan a bőre, mint egy rinocéroszé. Nincs igaza a nagyanyámnak. A nagyapám bőre vékony, sápatag, tele fekete mitesszerekkel és kis piros vérbogyókkal. Szerettem hozzá odafeküdni az ágyába. Éjjel idegen, savanyú szaga volt, nem olyan, mint a nappali. Jobban szerettem azt az idegen, savanyú szagát. Meg azt is szerettem, ahogy a pokróca szúrt. Lószőr- pokrócokkal takarózott. Mindig kettővel. Nyáron is, télen is. — A csikóval lépj! — mutatja. — Ne oda. A keze szőrös, az ujjai vékonyak, csontosak. Jobb kezének mutató- és középső ujja sárga a nikotintól. — Sokat bagózol — mondom neki, ismételve a nagyanyámat. — Most megint a lóval! — mutatja. — Ügy. Oda. Látod? Megint mattot adtál, titoknokom. Ha jókedve volt, így nevezett: a titoknokának. Megsimogatta a fejemet, felállt a kisasztaltól. — Aztán egy szót se! — hunyorított. — Senkinek! — Mondd el! — noszogattam hízelkedve. Próbáltam közelebb húzódni hozzá a lószőrpokrócok alatt. — Mondd el a titkodat, Nagypapi! — Eredj az ágyadba! — mordul rám hirtelen haraggal. Nem volt ágyam. Esténként kihúztuk a nagy, bordó rekamiéjá- nak az ágyneműs fiókját, abban aludtam. A fejem fölött sötéten ketyegve mérte az időt az ingaóra. Minden nap délutánján elment hazulról. Hosszan, ráérősen öltözkö-. dött. Viseltes, szürke öltöny a békeidőkből, fehér ing mandzsetta- gombbal, nyakkendő amerikai csomagból, valami Piriéktől. Amíg apám börtönben volt, ezek a Pi- riék nekem is küldtek dolgokat a2 IKKA-n keresztül. Teddybeer kis- bundát, bársonynadrágot, keserű csokit. Akkoriban loptam egy mandarint a nagycsarnokban. — Nagyságos asszony! — szólt a kofa a nagyanyám után. — A kisfiú elvett egy gyümölcsöt. A nagyanyám kis híján elájult. — Teszed vissza rögtön? Úristen, micsoda szégyen! Visszatettem, pedig már érezni véltem az ízét a számban. De nem ez a fontos. Nem ez a mandarin. Valamit el akartam mondani a nagyapámról. Valami fontosat, lényegeset. Valaminek kell maradnia egy ember után. Ezerkilencszáz- kettőben született, Szentgotthárdon. Az apja állomásfőnök volt. az anyja háztartásbeli, ahogy ma mondanánk. Nagyapám egyetlen gyerek. Fényes jövőt jósoltak neki, De a fényes fövő helyett csak a háborúk jöttek, egyik a másik után. Nagyapámból vámhivatalnok lett, aztán negyvenkilencben adminisztrátor egy ronda gyárban. Egyszer oda is bevitt magával. Akkor láttam először adreszhoffert. Én legalábbis, ki tudja, miért, de így neveztem el magamban a páternosztert. Nem mertem beszállni. Csodáltam az én bátor nagyapámat, aki belépett a mozgó szerkentyűbe, és lassan eltűnt előlem. Előbb a feje, aztán a törzse, végül a lába. Reszketve vártam, mikor tűnik fel a lift másik oldalán, tótágast állva. Úgy képzeltem, odafenn megfordul a liftkabin, és aki benne marad, kézen állva jön lefelé. De nem így volt. A talpán állva bukkant fel ismét. Előbb a cipője jelent meg, aztán a nadrágja szára, jól ismertem azt a szürke öltönyét. Nem volt másik neki. Kilépett a liftből, kézen fogott. — Na jól van, gyerünk a lépcsőn, titoknokom. Az egyik kollégájától egy igazi fejhallgatót kaptam örökbe. — Hetvenöt menet papírtekercsen, dióda, antenna, földelés, és bejön a Kossuth adó! De nem jött be. Órákig ültem a szoba közepén az asztal alatt, a fülem elzsibbadt a fülhallgató tányérja alatt, de semmi. — Na, zenél már? — kérdi a nagyapám. Az előszobái kisszekrény előtt kifényesítette a cipőjét — soha nem értettem, mit kell azon az amúgy is fényes cipőn fényesíteni —, fejébe nyomta a puhakalapját, és elment hazulról. Minden délután másfél órát volt oda. — Dilis! — legyintett a nagyanyám. — A Gyöngyszembe megy, pedig itthon sokkal olcsóbb a kávé. A Gyöngyszem az egy eszpresszó a Tolbuhin körúton, megvan ma is. Bementem oda nemrégiben. — Kérek egy szimplát, kisasz- szony drága! — próbálgattam a nagyapám hanghordozását. — Hogy mit? Mit parancsol? — A kisasszonynak fogalma sem volt, mi az a szimpla kávé, pedig a nagyapám minden délután megivott a Gyöngyszemben egy szimplát. Egyszer oda is elvitt magával. A pianinónál egy rémesen kifestett, öreg zongoristanő énekelt: — Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csak az enyém! Nincs egyebem, csak a remény, csak a remény, a remény! — Egy szimplát, kisasszony, drága, az unokámnak meg egy dobost! Majszoltam a tortát, és figyeltem, talán itt lesz a titok a cigaretta- füstben, az üveglapú, kerek asztalok alatt, vagy a ruhatárban, ahová beakasztottuk a kabátjainkat. De nem volt semmi. Sehol. — Egyszer elindítottam egy vonatot — meséli, és megtol egy sakkfigurát megint. — Elloptam a sípját a Stimmel vasutasnak. Nagyon elrakott érte az apám. Hiába mondtam, hogy csak fél perccel hamarább indult el az a vonat. Fél perc épp elég arra, hogy valaki örökre lekéssen. Na, üsd le a királynőmet, aztán adj sakkot a fehér futóval. Hétvégeken odaadta a hetijegyét, villamosozni. — Menj csalt, titoknok, láss világot! Egyszer eltévedtem. Késő este volt, mire hazajutottam. Akkora pofont adott, hogy nekizuhantam az ajtófélfának tőle, és leestem a küszöbre. — Minek jöttél haza? — üvöltött magából kikelve. — Tovább kellett volna menned! — Ugyan hová ment volna? — dohogott a nagyanyám. — Bolond vagy? — Bolond volt. — Ezt már a nagyanyám meséli. — Mindig szeretett volna magának egy Topoli- nót. Topolinóval Abbáziába! Bolond dolgai voltak. — És még? — tudakolom. — Még mit csinált? — Nem csinált az semmit! — legyint a nagyanyám. — Nem volt ő semmilyen se. Lúdtalpbetétje volt meg egy lupéja a bélyegekhez. Azokat szerette. A bélyegeket. Erre emlékszem. — Ne nézd csak! — dünnyög az íróasztalánál, s egy zöld bélyeget óvatosan csipeszbe fogva felém fordul, szemén a lupéval. — Abbázia! Aztán meghalt. Volt egy szép pecsétgyűrűje. A követ elvesztette belőle valahol, a helyét beöntette arannyal. Hét és fél gramm volt a súlya a gyűrűnek. Tudom, mert a halálos ágyán nekem adta. Én meg, alighogy meghalt, eladtam a gyűrűt a bizományiban. • • A Központi Saftószotgálat X3S5. évi pályázatának II. díjas atkotása novella- kategóriában. Elek Mihály: Antik óra Járt a tik-tak Antik óra Ivontyod sora Forró bóra, Ahogy az én Homlokomra Puha bársony Szép kezed Mintha sárgr Inga járna Alá és föl Ég aljára Járt a vér S a szép kezed Puha bársony Szép kezed Kontyod sora Bomlott sorra És a tik-tak Antik óra Nem járt, csak vér S szép kezed Puha bársony Szép kezed. Rózsa Endre: Szülőföldemen Gyújts világot! A Nap már fölkelt. Itt ez a szál virág, világíts vele. Szebb a fény, ha lángba néz a láng, szembe e szem. A régi úton indulj el, ibolyás mezőn, hol gyermek-arcodat hozza a vízfolyás, a szél a hfbic-kocogókon kioldja füttyödet a káka közül, ahová már húsz éve rekedt, nem tévedsz el. Hol emlékektől surrogóbb a kalász, arra eredj; arra megint, mindig hazatalálsz. Így a mese. De milyen táj ez? Lábikrán kap, kemény és örvénylő sűrűbe ránt; kizsebel a kökény. A feltépett tér mellkasából kiállanak a fák, erek, zsigerek; messziség vérzi be ág bogát, levél rézpókhálója csörreni eged. az ősz eget szűri le hulló fémszitáján, üres szerű az est. Ez marad: szél-benőtte dombok, s az út, hogy nincs tovább. Adhat-e mézes holdkaréjt? Kérd fennhangon halott anyád! S. Horváth Klára: Erna — Az öreg Erna meghalt. Ismerted? — Láttam egyszer-kétszer. Itt szokott ülni a diófa alatt. — Igen. — Érdekes. Főleg a szemére emlékszem. Összetöpörödött kis arcában a világító kék sZehiefé. — Igen. Megöregedett. Alázatos lett. Pedig azt mondják, valamikor csinos, vidám nő volt. De a lánya! Délelőtt, amikor az iratokat keresgélték, láttam a fényképét. Az nagyon szép volt. — Nem is tudtam, hogy volt lánya. — Régen meghalt. De tudod, mit csinált a rokonság ma egész nap? Egy fekete díszpárna után kutatott. Undorító. Évtizedeken keresztül némán stoppolta a lyukas zoknikat, ha ránéztek, fölkelt, bement a vackába, ha hívták, szó nélkül kijött. Most pedig, hogy vége, minden igyekezetükkel teljesíteni akarják végső kívánságát. — De miért kell ehhez a fekete párna? Háború volt. A lánv a világ egyik végén, az anya a másik végén. A lány meghall. Jött az üzenet. És az anya nekiindult. Gyalog, tehervonatok tetején, megint gyalog, megint tehervonatok tetején. A lány Norvég fjord >'2 -J. ( J 1líHTcvcszy Noémi metszete élt 25 évet. Ebből a huszonöt évből egy marékra való por maradt. Azt magához vette, és hazaindult. Ment. Két keze görcsösen markolta a mellén keresztbecsavart, kendőt. Megállították, ráripakodtak, mutassa, mit rejteget a kendő alatt. Megállt, készségesen válaszolt. — A lányomat viszem haza. — Aztán, amikor kicsavarták kezéből a dobozt, és kinyitották, rájuk nevetett. — Ugye, milyen érdekes? Én sem gondoltam, hogy ebben a kis dobozban elfér. Nagyon szép volt ám! Szó nélkül továbbengedték. Majdnem egy hétig bolyongott, mire hazaért. Utána sokáig beteg volt. Erre az egész dologra nem emlékezett már a rokonság, rég elfelejtették, meg azt is, mióta él a ház zugában némán, készségesen. Most pár hete emlegetni kezdett egy fekete díszpárnát, amit maga varrt, és valahová elrejtett. Ezt tegyék a feje alá, ha meghalt. Néha meghallgatták, de legtöbbször vállat vontak és otthagyták. Tegnapelőtt éjjel meghalt. Csak reggel vették észre. Rögtön lázasan kutatni kezdtek a szekrényekben. Ahogy az ócska, ki fakult fehérneműk között turkáltak, ráakadtak a borítékra. Kíváncsian tépték föl, valaki hangosan olvasni kezdte. „Végakaratom! Lányommal együtt égessetek el. A fekete díszpárnába rejtettem el hamvait. Tegyétek a fejem alá. és ami megmarad belőlünk, egyetlen közös urnába zárjátok. Ez nem kérés! Ez az akaratom! Egyetlen és végső akaratom!” Itt vége is volt a levélnek, minden búcsúszó nélkül. Egy pillanatnyi néma, döbbent csend után, valami megmagyarázhatatlan kényszernek engedelmeskedve, mindenki a fekete párnát kezdte el keresni. Csak amikor már kezükben volt a párna, tértek magukhoz. Hogy képzelte szegény feje? Illatos máglyán, feje alatt a fekete párna, halotti körtáncot lejtő, félmeztelen harcosok közepette teste lassan szétporlad, egybekeveredve lánya hamvaival? Szánakozva csóválták meg a fejüket. Szegény öreg Erna. Mindig ilven bolond volt. Nem csoda, hogy a férje is otthagyta. Annyit azért megtesznek, hogy feje alatt a párnával ravatalozzák föl. — Nem hamvasztják el? — Nem. De nem teljesen mindegy? — De igen. Tulajdonképpen teljesen mindegy. És hirtelen rádöbbent, miért is emlékszik az öregasszony szemére olyan világosan. Requiem aeternam dona eis Domine.
