Pest Megyei Hírlap, 1985. december (29. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-31 / 306. szám
1985. DECEMBER 31., KEDD 9 Petőfi Sándor: Jövendölés A KÖLTŐ SZÜLETÉSÉNEK (1823) ÜJÉVI ÉVFORDULÓJÁRA „Mondád, anyám, hogy álmainkat Éjente festi égi kéz: Az álom ablak, melyen által Lelkünk szeme jövőbe néz. Anyám, álmodtam én is egyet. Nem fejtenéd meg, mit jelent? Szárnyaim növének, s átröpültem A levegőt, a végtelent.” „Fiacskám, lelkem drága napja, Napomnak fénye! örvendezz; Hosszúra nyújtja élted isten, Álmodnak boldog titka ez.” — És nőtt a gyermek, lángra lobbant Meleg keblén az ifjúkor, S a dal malasztos enyh a szívnek, Midőn hullámzó vére forr. Lantot ragadt az ifjú karja, Lantjának adta érzetét, S dalszárnyon a lángérzemények Madárként szálltak szerteszét. Égig röpült a bűvös ének, Lehozta a hír csillagát, És a költőnek, sugarából Font homlokára koronát. De méreg a dal édes méze: S mit a költő a lantnak ad, Szívének mindenik virága, Éltéből egy-egy drága nap. Pokollá lett az érzelemláng, És ő a lángban martalék; A földön őt az életfának Csak egy kis ága tartja még. Ott fekszik ő halálos ágyon, Sok szenvedésnek gyermeke, S hallá, mit a szülő bús ajka Kínjának hangján rebege: „Halál, ne vidd el őt karomból, Ne vidd korán el a fiút: Soká ígérte őt éltetni Az ég ... vagy álmunk is hazud?...” „Anyám, az álmok nem hazudnak: Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő-fiadnak, Anyám, soká, örökkön él.” Révai Miklós ? Új esztendőre való (részlet) Szalontay Mihály: Állásváltoztatás Sörtefejű Janó történetei A kocsinál már mindenki ott volt. Az igazgató, nem miattuk, hanem Pásztor miatt. Csendesen beszélgettek az alapjáratban dohogó, tompított reflektorral sürgető kocsi mellett. Felmagasodott mögöttük a sofőr, sörtefejű Janó is. Már hiányolta, miért is az összetartozás érzésével köszöntötte. De ismerős lehetett az igazgatónak is, mert a felfedezés meglepetésével szólt: — No, maga is itt van ... bejönni, azért bejöhetett volna. — Voltam benn, professzor úr, nem tetszett benn lenni, Margó nénivel, Sáfár úrral meg Terikével beszéltem is. ; — Milyen taxisofőrnek lenni ? — Nem panaszkodom ... — Nem kívánkozik vissza, a pénze megvan...? — Á, így mégiscsak otthon van az ember, nem minden a pénz ... — No, isten áldja, azért ha valami van, el ne kerüljön. — Azzal az igazgató fogta Pásztort, különhúzta, és úgy beszélgettek. — Jól ismerte az öreget? — kérdezte János, szinte csak; hogy kérdezzen valamit, hangsúly nélkül. — Tíz évig voltam a pilótája, éjjel-nappal. — János folytatni akarta, de az igazgató és Pásztor négyszemközti jelenése véget ért, egy utolsó körbe kezelés, indultak, s az első kilométereket, az irdatlan vascső kapuig, némán tették meg. Ekkor folytatta János a kizökkenth eteti en emberek következetességével. — S hogy került el? A kocsiban ülőkön mosoly futott, sofőr Janó is nevetett. — Nem hosszú a sora, egyszerűen sok volt. Az asszony is mindig balhézott. Így egyszerűbb minden. Akkor se éjjelem, se nappalom ... nem lehet azt megfizetni. Persze az öreg nagyon rendes, sose lesz ilyen főnököm. Tudja, ő az a fajta, aki azt szereti, ha valaki magától tudja, merre meddig... Ha valami nem tetszett neki, sose mondta, de olyan udvariassá, kimértté vált, hogy az ember komiszabbul érezte magát, mintha teszem azt... — Jó, jó az igazgató-főprofesszor úr a pilóták legjobb nevelőatyja — szúrt János —, de miért az előbbi vi- gyor? M esélem már ...' akkor is két nap, két éjszaka tapostam a gázt, munkahelyről munkahelyre, Dunánkról Tiszántúlra, keresztülszelve a térképaltáji Magyarországot, még csak tisztességes ebédhez sem jutva, mert pontosan kellett érkezni mindenhová, a sofőr szégyene, ha neon... Olyan vacak tél volt, hideg-langyos, jégfoltot jégfoltra varró, szakadó jéglyukat vékony sáros varral takaró vacak utak, ilyenkor nem lehet tudni, mikor csúszkálsz, mikor ragadsz. Az isten akár- hová tegye! Szóval, aki ismeri e lyukas bogárhátakat, tudja, hogy kis szakasz is elég belőle, nem fél- országnyi. Miskolc volt a végcél az este, valami nagy előadást kellett ott tartanunk. Figyeltem, hajtottam, meg is érkeztünk szerencsésen, időben. Míg az öreg nyomta a szöveget, én vissza a városba, be az első jobban kinéző csehóba. Gyorsan végigettem a készétel rublikát, amíg a kétféle frissensültet hozták. Ahogy ezt is bedobtam, rohanás vissza az öregért. Éppen végzett, felvettem, indultunk vacsorázni. Természetesen ugyanoda mentünk, ahol én már előtanulmányokat folytattam. Mikor az éttermiek meglátták, hogy még egy komplett vacsorát rendelek, a séfnek rángatózni kezdett a feje, ja, merthogy az előbb levest nem ettem, és az meg hogy néz ki, hogy az ember leves után nem eszik semmit. Mondta is a marha, hogy még szerencse, hogy nincs étvágya a kedves vendégnek, azt hitte, szellemes, de nem komáztunk. Jó tíz óra felé indultunk, irány Pest. Semmi baj nem volt, míg a várost el nem hagytuk, de aztán kutya melegem lett Folyt rólam az izzadság, igaz, fűteni is kellett, mert a szél felerősödött, a bádogkasztni pedig, ugye, hamar kihűl. Még az utolsó hírekben a rádió vigasztalt, hogy aszongya, sarki légtömegek ezek, nem szelek. Na már most, nekem ugye, az öregre kellett tekintettel lennem, fűtöttem is cefetül. Hogy a rádió elnémult, el is ál- mosodtam, legszívesebben kiálltam volna egy útszéli parkolóba. De mert ilyet még sose tettem, hát most se, gurultam tovább. Közben meg az öreg, ahogy este szokta, ha kocsiban érte, akkurátusán betakarva magát báránybőr bundájába, lefeküdt hátul és húzta a lóbőrt. Esküszöm, már- már majdnem bóbiskoltam, ami azóta se esett meg velem, de nem is fog, amikor az öreg kocogtat a vállamon, hogy hát neki dolga van, álljak meg. Az első egyenes közepén meg is állok. Ö meg ruszki kucsmájában, fene büszke rá, valami szibériai kollégájától kapta, ménkű hosszú rojtos sállal, a Terikéével, nekem bezzeg nem kötött, panyókára vetet kabáttal kiszállt. Én maradtam, nekem nem kellett, behunytam a szemem, pihentettem, majdhogy kis idő múlva, mikor csapódott a jobb hátsó ajtó, index balra ki, üres volt az országút, s bele a nagy magyar fekete alagútba. Megyek, megyek, az öreg nyilván újra lefekhetett, mert olyan csend volt, hogy már azt hittem, nincs is senki a kocsiban. No nem szaporítom a szót... nem is volt senki! Egy idő után annyira szorított a mögöttes némaság, hogy csak hátranézek, hát nincs pttan senki se. Hű, a kirelejzumát... most vert ki igazán a veríték. Megállók. Nézem az ülést, tapogatom, de senki... csak a vacak hálója, újságokkal, könyvekkel, meg a kék termosszal. Nézem a jobb hátsó ajtót, nincs az becsukva, csak első fokozatra, na már most vagy kiesett, vagy a szél csapta be azt az átokverte ajtót, s akkor azóta már rég megfagyott. S a legrosszabb ... fogalmam se volt, hány kilométert futottam, mióta kiszállt. Mindegy, rükverc, vissza, az első kilométereken ami belefért, aztán kezdtem csendesedni, nézelődni. Hát olyan negyven, negyvenöt kilométer után látom, hogy valami fény — egy viharlámpa — pislákol, s ott kopott útépítő kocsi előtt integetnek hárman. A professzor úr volt, meg két útépítő magyar, azok is öregecskék. S nagy hahotával fogadnak, amikor odaérek, merthogy amint megfordultam, pattantam ki, látom mindhárman tökrészegek, mit részegek, tajt- siker volt a három öreg. Mikor a szél becsapta azt a rohadt ajtót, a prof felmérte a helyzetet, s gondolván, majd csak észreveszem a hiányát és visszafordulok, elindult, hogy ne fázzon. Tán tíz percet baktathatott, amikor elérte a bódét, benézett az ablakon, látta, világos, meleg, s két ember van odabenn. Bekopogott, előadta esetét hülye sofőrjével, azok keblükre ölelték, mert az egyik születésnapját ülték egy demizson bor és egy csatos tavalyi törköly társaságában. N agy kő esett le a szívemről, hálálkodva ígérgettem mindent, míg az öreget betuszkoltam hátra, beborítottam kabátjával, fülére a kucsmát. Aztán megint neki. Koromsötét volt még, ez az a hosszú szakasz a hármason, ahol nincs lakott település, mentem istenesen, hogy minél hamarabb hazaérjünk, amikor rájövök, hogy megint Süket csend van mögöttem. Semmi horkolás, nesz, pici zaj. Leállók. Nézem a hátsó ajtót. Hát a kutya úristenit, megint nincs rendesen becsukva a jobb hátsó, csak félig csapódva. Na most aztán nem vacakoltam, állva hetvenben csináltam a hátraarcot, s mint az őrült repesztettem vissza az útkaparókig. Az ajtó nyitva, csapkodta a szél, benn sötét és hideg, elő az öngyújtót, az egyik az asztalra borulva, a másik a dikón alszik. Felrázom az ülőset. „Hol az öreg?” „Hát az ágyon!” — pillog. „A keservit, nem az, hanem az autós, aki lemaradt.” „A pesti ember ... hát nem elvitte?” „De. Hiszen éppen ez a baj, ha elvittem, akkor hol van?” Rohanok ki, a kocsi mellett állok, benézek, káprázik a szemem, hát ott fekszik az öreg, ahögy egy jó órával ezelőtt én odapasszíroztaim. A bunda alatt, feje-fülén a féloldalasán rászorított kucsmával. Akkor már tébolyult voltam. Meg mertem volna esküdni, hogy mielőtt visszafordultam, odanéztem az ajtóra meg az ülésre, az ajtó nem volt rendesen becsukva, az ülésen meg nem volt senki. Az ajtó még mindig nem volt rendesen becsapva, de az ülésen ott mocorgott az öreg, persze, mert állt a kocsi, ment oda a hűs is. J ól becsuktam az ajtót, beültem, lenyomtam az ajtóbiztosító gombot, és indultaim. Hogy jól le van ny omva az a vacak, kis fekete mütyür, azt szinte pillanatonként ellenőriztem. Nem tudom, hogyan értem föl, végig hajnalban futottam, de még aznap reggel be- mondtam az unalmast. Azóta a központban vagyok,a sofőrszoibáiban. Viszem, akit kell, mindig mást... A prókátoroknak Semmi pereket! Az orvosoknak Semmi beteget! Temetőn állóknak Semmi ásatót! Szomjú kántoroknak Semmi búcsúztatót! Kényökön hízóknak Sovány abrakot! A kockásoknak: Mindég csak vakot ! Károlyi Amy: Kép keretben A fiatal Barcsay képein ily feketék a fák és zúgnak némán, óriásian a képkereten át. A nagyok vásznain suhan vagy papírból kinő és zúg némán, sejtelmesen a megfestett idő. Az iszákosoknak: Csak vizes karsót! A morgó banyáknak Egyszer már koporsót! Ember-megszóllóknak: Megnémult nyelvet! A kajánoknak: Megvakult szemet! A füsvény dúsoknak: Szorult ínséget! Hamis kalmároknak: Mindég veszteséget! (1784) Oláh János: Rejtekhelyen Leülök itt a folyóparton, elrejtőzöm a por függönye mögé, hadd legyek láthatatlan. A hullámok és a nád huhogása átbukik a töltéseken: összecsap fejem fölött az ég. A magyar nép adomái Jókai Mórról kevesen tudják, hogy nagy művei alkotása közben adomákat, anekdotákat is gyűjtött, írásaiban gyakran felhasználta azokat. A múlt század hatvanas éveiben jelent meg A magyar nép adomái című kötete, majd 1872-ben az újabb, jóval több történetet tartalmazó könyv, amelynek Jókai A magyar nép élcze szép hegedűszóban elmet adta. Nevezetes férfiak anekdotái mellett a társadalom szinte valamennyi rétegének képviselőjéről megörökített egy-egy esetet. Átnyújtunk ezekből egy csokorral az olvasóknak. Mátyás király egy árva fiút neveltetett udvarában, kit ezért Árva Péternek neveztek. Később bizalmas emberévé tette. Azonban Árva Pétert egyszer valami csempészeten kapták, vétkessége bebizonyosodott. A király igen felgerjedt e hálátlanságon, s Pétert Árva várába záratta, ezen ítéletet mondván rá: árva voltál Péter, árva leendesz, és Árvában halsz meg. ★ Köszvényes volt a táblabíró lába, egy orvos gőzfürdőt rendelt neki. El is járt szorgalmasan egy másik ismerősével együtt kúráltatni magát, aki ugyancsak köszvényben szenvedett. Amikor a fürdőszolga elkezdte társa fájós tagjait flanellal dörzsölni, ordított és káromkodott kínjában, a táblabiró pedig sztoikus nyugalommal állta a gyógykezelést, még csak meg sem szisszent. — Hogy tudja szó nélkül kiálla- ni? — kérdi tőle egyszer a kínzás végeztével társa. A táblabíró hamiskásan felnevet: — Lóvá tettem a németet. Mindig az egészséges lábamat nyújtottam neki, azt dörzsölte. ★ — Hallja, maga, humanissime — szól a rektorprofesszor a diákhoz —, azt hallottam, hogy magia iszik. — Kérem alássan, ha szomjazom. — Igen, de maga bort iszik. — Kérem alássan, ha bort szomjazom. — Igen, igen, de maga — sokat iszik. — Kérem alássan, ha sokat szomjazom. ★ Fázott a cigány és éhezett. — Mit szeretnél jobban — kérdik tőle —, enni vagy melegedni? — Legjobban szeretnék szalonnát pirítani. ★ A török háborúk alkalmával a komáromi várkapitányhoz török nyelvű levelet küldött az ostromló basa, amelyben a kapitányt a vár feladására szólította fel. A várkapitány visszaküldte a levelet, erre egy rác tolmácsot is küldött a basa, hogy mondja el üzenetének tartalmát. — Eredj vissza a basához! — szólt a kapitány a tolmácshoz. — Mondd meg neki, hogy én sem törökül, sem rácul nem értek alkudni, hanem verekedni majd magyarul fogok. ★ Egy alkalommal Petőfi, aki országos híre ellenére sem volt gazdagnak nevezhető, több barátjával a Váci utcában sétált. Hirtelen egy fogat vágtat el mellettük, a fogat négy tüzes sárkánylovát glaszékesz- tyűs gavallér hajtja. — Hé, Sándor — kérdi az egyik ifjú —, lesz-e neked valaha ilyen négy paripád? — Lesz, ha beállók kocsisnak! Süveget lopott az egyszeri ember, de nem merte feltenni a fejére, mert attól félt, hogy rögtön ráismernek. Így aztán semmi haszna nem volt az egész tolvajságból. Egyszer éjszaka a felesége hallja, hogy a gazda felül az ágyban, és valamit motoz. — Mit csinál, kend, apjuk? — Hallgass, asszony, a süveget viselem! ★ Egy falun tűz ütvén ki, a falubéli bíró ezen szavakkal biztatá a népet: Aki oltani segít, kap öt forintot, aki pedig nem, az huszonötöt! ★ Három tehene volt a cigánynak. Egyszer kiüt a környéken a marhavész, a cigány tehenei közül megdöglik egy. A szomszédai vigasztalására így válaszol: — Annak döglik, akinek van. Elhull a második is, ekkor igy vigasztalja magát: — Jut is, marad is. Amikor a harmadik is elpusztul, megkönnyebbülten sóhajt fel: — No, hála istennek, itt már megszűnt a marhavész! Tóbiás Klára tűzzománcai
