Pest Megyei Hírlap, 1985. december (29. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-14 / 293. szám
«sei» Hunyadi István: Fiatal leány képe L estyán, kereskedelmi tolmács korán reggel talpon volt. Üti élményei szólították a sűrűn t'eleírt blokkfüzethez, de izgatta más egyéb is. A napló — így magyarázta Évának, a feleségének — az a műfaj, amikor az ember önmagával elbeszélget. Ám most válaszolnia kell egy legbelső ellenőrzés fejrázásaira. Régebbi elszámolatlan ügyét kellett önmagával tisztáznia, elnémítania azt a nem kívánt feddő hangot. A szemközti dombhajlat szélegyenes ciprusai, terebélylombú pineái megborzolták a bőrét friss lélegzésükkel. Az is lehet, hogy a zegzugos utcákon és sikátorokon érkező tengeráram- lás. A lapadi dombok mögül kell előbújni a napnak. Csaknem áttetsző rózsaszínűek voltak a tárgyak, a változó égbolt oldott színeit mutatták. Egy-két. koránkelő vagy éjszakai lump mozgott az elhagyott utakon. A kellemes egyedüllét, az ébredező-nyújtózó város látványa, a dombról ideküldött fűszeres légáramlás — akár egy illatos női legyezőről — csalta elő Lestyán íráskedvét. Egy lány napégett, finom arca jelent meg az ablak négyszögében. Valószerűtlenül nőtt, élesedett, majd halványodott ez az arcmás, átható, igéző tekintetével. A lányhoz kötődő érzelmi válsága rég nem nyugtalanította. Híre-nyoma sincs varázsának. Szétkergették, kimosták egy nap az új benyomások a lány sértődött, ideges vonásait. Miért tért vissza éppen most? Lestyán összekoccant este a feleségével. Jelentéktelen, csip-csup ügy volt, de Évát hangos kifakadásra ingerelte. Nem ismert rá, langyos és tárgyilagos volt idáig, csaknem kedélytelen. Most hanyatt fekszik az ágyon, nyitott szemmel, fagyosan hallgat. A férfi nem fordult el az ablakból. Félszájjal dobta felé a szavakat: — Tudnám legalább, miért haragszol? Nem adtam rá okot. A tegnapi kérdőre vonó, s éppen a lényegre tapintó szavak pattogtak a fűiében: — Ki az a nő, akibe beleszédültél? Hogyan? Éva tud erről a pókhálós estéről? Rafinált fogásokkal — a készenlét permanens feszültségével — búi.t, ki a felelőssége alól Kockázat nélkül akarta megtartani az asszonyt. A hitvesi önérzet tabu. Most, két év után dobja szemére könnyelműségét? Visszafordult az ablakból. I — Hát tudtad? — Igenis, tudtam. — Elmúlt — válaszolta a férfi. — Én szakítottam. Lehúztam a vasfüggönyt. Kérlek, ne emlegesd. Jelentéktelen ügy volt. Az asszony túlfeszített izgalma csapott felé. — Jelentéktelen ügy? Neked. Engem megaláztál. Odébbrúgtál az utadból. Törődtél azzal, hogy bennem mit zúzol össze? A legkisebb gondod volt az én önérzetem. Hiába alakoskodlál! Lestyán nem szépített semmit. Túl kényelmes volt hozzá. — Hallgattál idáig. Miért nem szóltál idejében? Elbagatellizáltad. Tudtad, hogy hamarosan vége. Konok állhatatossággal nézett erre a fölényes, sértően gunyoros arcra. — Vártam, mire határozod el magad. Továbbmégy vagy maradsz. Nem akartam kerékkötőd lenni. Kínai papírkép A férfi taktikát változtatott. Ködösítenie kell. Ez a legcélszerűbb lépés. — És mire alapoztad gyerekes gyanakvásaidat? Asszonyi agyrém. Nem volt bizonyítékod. — Kézzelfogható bizonyítékom nem volt. Elég volt annyi, hogy megváltoztál. Vadonatúj szokásokat vettél fel. Beléd bújt az ördög. Rohantál, mint akit hátulról ütlegelnek. Le ne késs egy fontos üzleti bemutatót vagy szakmai előadást. Kéznél voltak a mentségeid. Korábban hanyagabb voltál, pontatlanabb. — Ennyi elég volt, hogy másféle utaimra következtess. Zseniális okfejtések, nem gondolod? — Jó adag lekicsinylés volt a férfi hangjában. Az asszony továbbfűzte korábbi emlékeit. — Tapasztaltam más egyebeket is. Körülményesen, gondosabban öltözködtél. A jampecos ing, a nyakkendőid! A feleség fölfigyel ilyesmire. Nevetnivaló volt a te korodban. A választékos arcvizek és pacsulik. Hiába erőlködtél. Nem kellettél annak a nőnek. A vágás elevenbe talált. Éva még ezt is tudja, de honnan? Megsejtés? Véletlen ráhibázás? Vaktában védekezik. Meggyőződés nélkül. — Ezt meg honnan veszed, nagyokos? Megbuktam, teszerinted. De- hát miért cirkuszolsz, ha kútba esett a próbálkozás? — Kísérleteztél. A csalás nem rajtad múlott. Mellednek szegezték a kérdést: széna vagy szalma. Gyáva voltál te akkor is. Nem ugrottál ismeretlen vízbe. Az a nő belátta, hogy nem számíthat rád. Lelécelt. Felejteni akartál. Ezért javasoltad Dubrovnikot. De ezek már feltevések voltak. Elkeseredése hajtotta túlzásokba. Lestyán fékezte magát. Biztatóbb fedezékbe vonult. — Nyakatekert észjárás. Visszájára fordítod békítő gesztusomat. Hosszú hónapokon át kínlódtunk. Te elhúzódtál. Azt hittem, a külföldi utazás segít. — Tévedtél. Elég lett volna két hét erre a luxusnyaralásra. Erősít- getted, négy hét keil, vagy hat, hogy egyenesbe jöjjön minden. Gyűjtötted a pénzt. Csalódtál mégis. Nem találtad meg, amit eldobtál, elvesztegettél. Megtépázott fárfihiúságod ösztönzött, hogy ne veszíts el, legalább engem, és visszatérjek hozzád. Lestyán föl-alá imbolygott a keskeny szobában, hangosan gondolkodott. Északi táj Németh Irigeborg grafikája — Nem azért jöttem ide, hogy kibékítselek. Fejgörcsökre panaszkodtál, álmatlanságra. Nem árultad el, hogy sértett vagy, gyötrődsz. Én régen leírtam ezt a jelentéktelen ügyet, apró félrelépést. Nem volt nehéz. Túl vagyok rajta. Az asszony fölült az ágyán. Indulatos volt. összerántotta mellén a hálókabátot. — Hazudsz! Vergődtél, mint egy sebesült állat. Láttam. Ne próbálj félrevezetni! Egészen kis alkalom kellett, emlékeztető jelzés, hogy visz- szazuhanj rossz közérzetedbe. Nem tudod lerázni. — Beszélj világosan, mire célzói! — Mint tegnap a Rektor-palota kiállítótermében. — A festményeket nézegettük, neked is tetszettek a képek. — Igen, de te nem tudtál elszakadni egyik Frans Hals-kép látványától. Elfeledkezve magadról bámultad azt a leányportrét. Megérintettem többször is a karod, de te nem tudtad otthagyni, kitartottál. Visszatértél oda, újból és újból. Egy nevet is firkáltál a blokkfüzetbe. Türelmetlen mozdulatot tett a férfi. — A nevet is elolvastad? Gyanakodtál, persze. — Egészen véletlenül pillantottam oda. Egy női nevet írtál: Angelika. A naptárodban is ez a név állt, telefonszámmal együtt. Találtam egy dedikált könyvet is, amit neked szánt: Geraldv verseskönyvét. — Kurtán fölnevetett: — Jelentéktelen, apró epizód volt, ugye ezt mondtad? Ö nuralmát elveszítve kiáltott az asszonyra: Megzavarodtál! Őrültséget mondasz! Elviszlek egy idegorvoshoz. — Ne fáradj vele, Endre. Sohase tudtad elviselni az igazságot. Lekezeltél. Pedig vagyok annyi, mint te, embernek is. Most már én akarom végét vetni ennek a kettős játékodnak. Holnap elutazom, és beadom a válókeresetet. Ne, ne mondj semmit, így határoztam. A férfi bizonytalanul nyúlt az asz- szony karja után, de lefejtette kezét az asszony, és elhúzódott. Látni se akarta. A tapéta blikkfangos mintáit nézegette. Lestyán az ablakhoz lépett. Nehéz köd ereszkedett a lapadi hegyhátra. Kúszott alább és alább. Végül betakarta a közeli tárgyakat is. Az asszony már fölkelt, mélyen belehajolt az ovális tükörbe. Elment Edit Néni Németh Kálmánné Zuna Edit december 3-án hosszú szenvedés után itt hagyta rokonait, barátait, tisztelőit, az emlékház féltve őrzött kincseit Foton. Ott halt meg Kálmán bácsi faragásai, könyvei, metszetei, kedves bútorai között, ezzel is kifejezésre juttatva ragaszkodását az adományozó végrendelet végrehajtásához. Ereje fogytán többször megkért az emlékház anyagának változtatás nélküli egybentartására, gondozására és közgyűjteményként való bemutatására. Most, hogy már csak emlékeinkben él Edit néni művészeket pártoló, támogató törékeny, szikár alakja, csak a legnagyobb szeretettel lehet szólni arról az alázatos szolgálatról, ahogyan a kisalagi kúriának atmoszférát tudott teremteni. Évtizedeken keresztül összetartó ereje volt a művészetet befogadó baráti társaságoknak, köröknek, háziasz- szonya művészi találkozóknak, vendéglátója megpihenni betérő íróknak, költőknek, előadóművészeknek, érdeklődő turistáknak. Már nagybeteg volt, amikor egy katalógus összeállítását tervezgettük a fóti tanács megértő anyagi támö- gatásával. örült annak, hogy a Kolozsváron élő és alkotó rokont, Balogh Edgárt kértem a bevezető megírására. örömmel elfogadta a felkérést és megírta fóti élményeit, emlékeit, gondolatait. Az írás legyen a rokoni. baráti koszorúban egy virágszál Edit Néni és Kálmán Bácsi közös sírján, a fóti temetőben. Bihari József Balogh. Edgár Fölfelé megy borban... Két barátom is, László Gyula, az első honfoglalást kutató régész s Czine Mihály, a nép és irodalom kapcsolatrendszerét feltáró irodalomtörténész figyelmeztetett Fótra, s hogy ott rokonom van, nagynéném hív. A többszörös rejtély megoldódott: magyarországi látogatásom alkalmából kijutottam a Fóthoz tartozó Kisalagra, megtaláltam néhai Németh Kálmán faragóművész kúriáját, megnézhettem az alkotásuk helyén elém táruló szobrokat és domborműveket, megízlelhettem a műteremből nyíló borospince sajátos légkörét. s a Zuna-ágról rokon özvegynél, Edit nénémnél megtaláltam édesanyám réges-régi leveleit meg egy díszmagyaros képet is a millennium esztendejéből. Becsülöm, szeretem a történelem, művészet, irodalom benső kereszteződéseit, szíven ütnek a baráti együttlétek családi melegségét árasztó kegyheLyek. Hát nem itt Foton találkoztak Fáy Andrásnak, a haza mindeneséneik szőlőjében a reformkor írói? Nem itt született Vörösmarty Fóti dala? S ahogy most a borospincében körülnéztem, az én korom nem egy írójának és művészének kedvesen ismert neve köszöntött rám a falakról, ők még az élő művész vendégei lehettek, engem társaságának emléke lebeg körül. Itt járt, s nevét a falra jegyezte Berda József és Bilicsi Tivadar, Erdélyi József és Kónya Lajos, Szendrő József és Erdély pacsirtája: Török Erzsébet. Főt most úgy áthatott, mint valamikor Stósz és Kisbacon. Igen, Fábry Zoltán stószi háza irodalmi gócpontból vált irodalmi kegyhellyé, s bár Benedek Elek kisbaconi otthonában már csak a lánya. Flóri néni fogadott, ott is meghallottam a halhatatlanság szíve-dobogását. Mindkiét helyen részt vehettem az emlékházzá avatáson, miért tagadnám most meg egy búcsúzó nemzedék áldását itt Foton, ahol a következők is a múlt örök folytatólagosságát köszönthetik teli pohárral? így. bontatlan egységben kell meghagyni az utódok számára ezt a művészi forráshelyet. A faragásokat, a történelmi és bibliai tárgyú festett táblákat, az arcszobrokat, nyomon követve a falakon sorakozó műalkotások eredendő útját a műteremtől s még tovább, írói és művészi együttlétek gondolatgyöngyöző borozójától elkéz- dőleg. Egységes képben, egy művésziélek harmóniája mögül hasogató érzelmekben gyökerezik itt minden érték, s titkos örömöm, hogy családom porszemvilágából is megállott itt az időben valami csöndes hozzájárulás. Benjámin László 70 éves így egész az élet A nsgyvenes évek elején apám kicsiny, de számomra mindig érdekességet rejtő könyvgyűjteményében böngészve egyszer egy vékony kötetre bukkantam, melynek már a címe — Tollal és szerszámmal — a maga szokatlanságában is fölkeltette kíváncsiságomat. Belelapozva kiderült, hogy vaióban nem mindennapi kiadványra akadtam. A benne olvasható verseket olyan — számomra addig ismeretlen — költők írták, akik napi munkájuk végeztével, letéve a szerszámot, éjszakai pihenésük idejét lopták meg, hogy papírra vessék álmaikat emberről, világról, egy tisztességesebb jövőről. Mindezt oly korban, amikor a háború, a szellem virágait is letarolva, a félelem kínjaival kötött gúzsba minden haladó gondolatot. Különösen a hangvétel eredetisége, a látásmód újszerűsége ragadott meg. Az egyszerűségükben is nemes sorok, a,gondolatok áttetsző világossága leginkább egy Benjámin László nevű fiatal munkás verseiben tűnt fel számomra. A munkásírók csoportosulásának ezt az első közös kiadványát 1944. tavaszáig még hat kötet követte. Mígnem a háború fokozódó égzengése torkukra forrasztotta a szót. A Mérték című utolsó kötetükben ezt írták: ... irodalompolitikánk helyes vagy helytelen volta ma eltörpül az ország és az emberiség fő kérdései mellett; nem vitás, hogy addig tökéletesen nem tisztázhatjuk, amíg a fő kérdések megoldása meg nem teremti a szabad eszmecsere légkörét... Ám, amikor végre elérkezett az a hőn várt időszak, amikor a háború végével a munkások is helyet kaptak az újjászerveződő irodalmi életben, hideg zuhanyként érte őket a merev elzárkózás minden kezdeményezésük elől. Pedig nem azt kívánták, hogy az új irodalom parlamentjében bársonyszékekkel kínálják meg őket, csupán annyit, hogy az előcsarnokból beléphessenek a közös terembe, s az úgynevezett útitárs írók mellett nekik is szorítsanak helyet. Benjámin László így írt erről: nem gondoltuk, józan értelemmel nem is gondolhattuk, hogy az irodalom és az irodalmi élet jövőjére vonatkozó minden elképzelésünk illúziónak bizonyul, és ami legjobban fáj: nem ellenfeleik szorították ki a munkásírókat, hanem éppen azok, akiktől törekvéseink megértését és támogatását vártuk. Így a csoport minimális lehetőségeitől, eszközeitől megfosztva tevékeny közösségből visszasüllyedt baráti együttessé, kilátástalanul tervezgető asztaltársasággá... Megtépázott írói öntudattal, rongy- gyá szaggatott önérzettel ki-ki kezdhette elölről. Töretlen, sebzetlen senki nem maradt a társaságból: voltak, akik nem nyugodtak bele az ítéletbe, sértetten és nekikeseredve folytatták munkájukat, mások évekre kiszorultak az irodalmi életből, s volt, aki végképp elhallgatott. Benjámin Lászjó talán a leghamarabb ocsúdott fel a kábultságból. Nemes hittel, tiszta szívvel vált az új kor hajnalának énekesévé. Az a szép fényű költészet, amellyel a Tollal és szerszámmal című antológiában találkoztam, még inkább fölerősödött, a család és a nagyobb közösség lírája pedig tökéletes hangulati egységbe oldódott. Az ötvenes évek derekán azonban egyre inkább úgy érezte, hogy megcsúszott a lába alatt az a talaj, amelyen állva addigi költészetét építette. Mély megrendülésének, az eszmét, annak tisztaságát féltő aggodalmának akkor született verseiben hangot is adott. Ennek nyomán pergőtüzes támadást indítottak ellene. A szocializmusba vetett hitét, költői tisztességét sem kímélték, korábbi szavahihetőségét is igyekeztek kétségbe vonni. Pedig ő akkor is hű maradt önmagához. Az egykori kétkezi munkás, aki társai oldalán már siheder fővel az eszme szolgálatába szegődött, sem múltját, sem jelenét nem akarta, nem is tudta volna megtagadni. Ez időben írta egyik szép versében: Az Eszményt kell — rátettük életünket — / ha körömmel, kikaparni a sárból. / és felmutatni tisztán a világnak! Az októberi vihart megelőző forgószélben makacs elszántsággal, egyenes derékkal állva ezt akarta felmutatni, hogy a maga módján segítse elűzni az egyre tornyosuló vészjósló fellegeket. A kitört vihar — mint annyi más osztályos társát — mélységesen megrendítette. Emberileg, költőileg egyaránt válságba került. Megcsappant bizalommal fogadott mindent, ami később körötte történt. Az újjászerveződött párt türelmes, embert értő és tisztelő politikája azonban a költőre sem maradt hatástalan. Benjámin László, aki most ünnepelte 70. születésnapját, megbékélt önmagával és a világgal.' Lírája az utóbbi években tovább gazdagodott, ismét ifjú szíveket hódítva. A Vérző zászlók alatt című versében vallja: A magány, a dicséret, a szégyen / a kétségbeesés, a remény, / a hitek, a hitegetések, / a köléltánc a lét legpere- mén — / Micsoda keveréket / lökött is a végzet elém! / Mégis így egész ez az élet. / újra ezt kezdeném. SZOMBATHELYI ERVIN *
