Pest Megyei Hírlap, 1985. október (29. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-19 / 246. szám

1985. OKTOBER 19„ SZOMBAT

7

Falurészlet

Vörös Ferenc monotypiája

Csaríácly János:

Vezessen a lanti,

Koblencz Zsuzsa 3

Társasutazás

Hona, ak; 29 éves volt, és tanítónő egy községi iskolában, már negyedik éve nevelte egyedül ötéves lányát, amikor összejött annyi pénze, hogy az IBUSZ-irodában kiválasszon egy viszonylag olcsó, hétnapos fekete-tengeri utazást. Az út a nyári vakáció idejére esett, a kislányt rábízta a nagymamára, és elindult, hogy megnézze a tengert.

A mindenhonnan összeverődött csoporttagok az Idegenvezető közreműködése nélkül percek alatt megismerkedtek, és szétosztódtak a vonat számukra fenntartott fülkéiben. Ilona a közlekedőfolyosó ablakához állt, nézte a tájat és olyasmit érzett, hogy egészen biztosan képes lenne a hét napot itt végigállni úgy, hogy nem eszik, nem alszik, csak bámul. Hat éve nem mozdult ki a községből, ahol élt és tanított, negyven kilométernél távolabbra.

Valaki cigarettával kínálta. Olga volt, a 39 éves tanárnő, egy Ilona községétől távoli városból. Földrajz szakon végzett, magyarázta, merre tartanak, Erdélyt és a nagy Havas-alföldet emlegette, aztán közel hajolt, és minden átmenet nélkül azt mondta:

— A csoportban öten vagyunk elváltak. És csak egy szál szabad férfi, az a szúnyog. Ezért utálok én így utazni. Este majd nézhetem a házaspárok búcsúpusziját, és közben arra gondolok, hogy jövőre negyvenéves leszek. Te hogy vagy ezzel?

Ilona elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy a pályaudvari váróteremben, ahol gyülekeztek, odalépett mellé a csoport legidősebb, 87 éves tagja, Emmi néni, és azt mondta:

— örülnék, kedvesem, ha magával kerülnék egy fülkébe. Magának olyan jó arca van ...

Olga rövid alvásszünetekkel végigbeszélte az egész utat. Ilona megtudta róla, hogy egyéves házasság után hagyta el a férje, hogy a szülei igen tehetősek, és ezért ő sem szűkölködik, az anyagiakért viszonzásul azonban beleszólási jogot szereztek az életébe. Válása után egyszer szeretett valakit, abból is óriási cirkusz lett, mert az illető csak egy vasbolt üzletvezetője volt. és a városban mindenki a tanárnőn röhögött volna, ha hozzámegy. Azóta pedig — semmi. Pedig, nem azért mondja, de szép asszonynak tartják, egy iskolai kiránduláson például, amikor a 25 éves tornatanár a búcsúesten felkérte táncolni, körülöttük mindenki elragadtatottan tapsolt...

Ez az epizód az út folyamán több ízben szóba került. A vonatról buszra szálltak át, s amíg rohantak a tenger felé, Ilona úgy érezte, a sima, kék égen tele torokkal énekel a nap.

Olga kiharcolta, hogy egy szobába kerüljenek. Esténként, amikor a szálló tetőteraszáról lecsorgott az épületekre és a sötét fövenyre a diszkózene, néha sírt, és arról mesélt, hogy otthon egy hónapja költözött a kétszobás öröklakásba, amit ugyancsak szülői segédlettel szerzett, de minden üres körülötte, hiszen gyereke sincs. Ilona ilyenkor a kislányára gondolt, akiről anyja talán épp most mosogatja le a nagy sárga lavórban az egész napi játék porát. Lelkifurdalást is érzett, hogy túlságosan ritkán jut eszébe, de tudta, hogy az itt töltött idő minden perce drága, és neki látnia kell, milyen a tenger hajnalban, hogyan kopognak a léptek Konstanca utcáin, emlékeznie kell a kis csoportokban sétáló tengerésziskolásokra majd, és mindenre, amit a szem csak lefényképezni képes.

Olga egy délután, amíg a plázson napoztak, s figyelték, hogyan fogdossák a medúzákat az öbölben a gyerekek, egy bejelentéssel lepte meg.

— Tegnap hatan kimentek a bárba. Négy nő, meg az a Zoli. És a nők fogadtak, melyiküket választja Zoli éjszakára. Erzsit választotta, tudod, aki tegnap az ebédnél mesélte, hogy nemrég volt idegösszeomlása, mert két gyerekkel hagyta ott a férje.

Olga hangjában a felháborodás sötétlett, Ilona egykedvűen fogadta a hírt, és érdeklődés nélkül nézett Olga kinyújtott mutatóujjának irányába, ahol Erzsi és Zoli feküdtek a fehér homokra terített sötétkék fürdőlepedőn.

Az idő letelt, az utolsó napon már a nap sem énekelt, csípős szél fújt. Olga a magával hozott kétbőröndnyi holmi közül az utolsót válogatta ki, amiben a csoport tagjai még nem látták, s amikor Ilona szeretett volna' még megvenni néhány fából készített játékot a kislányának a buszmegálló bazárjában, nagylelkűen felajánlott ötven lejt a sajátjából. Ilona pénze elfogyott, Olga viszont csak biztonsági tartaléknak hozott költőpénzt, ő otthon is nagyon takarékos, mondta, így az egészet visszaváltja majd.

Hazafelé a csoporttagok között teljes volt az egyetértés abban, hogy a szokások ellenére, sem gyűjtenek egy vasat sem az idegen- vezetőnek, hiszen egész úton alig látták. Klári, a gömbölyded fiatalasszony sírt: megint kezdődik a hajsza a libákkal, hogy jövőre is utazhassanak, hiszen a fizetőből nem telik... Olga feltűnően csendes lett. A pályaudvaron Ilona orrából végképp eltűnt a tenger sokáig őrizgetett, sós illata. Egyedül cipelte a bőröndjét. Kislánya a kapuban álldogált, amikor megérkezett, úgy ölelték egymást, hogy Ilona a guggolásban egyensúlyát veszítve majdnem felborult.

Négy nap múlva képeslapot kapott Olgától. Remélem, szerencsésen hazaérkeztél, és kislányod örült a sok szép játéknak! Ilona még aznap postára adta a kölcsönkért ötven lejt. forintban. A pénzesutalvány hátára annyit írt: bocsánat, hogy késtem vele.

Szokolay Zoltán:

Capriccio

A séta messze visz parkok füvén, lábat emelni óh, mi jó!

Minden sarkon üdvözöl egy rigó, nehéz szívem mcglcndül könnyedén.

Vessen a vers bár poklok mélyire, visszatérni vezet néhány ige; parkok füvén sétálni óh. mi jó: minden sarkon üdvözöl egy rigó.

Süssenek bár katlanban ördögök a tiszta ég ha tavasszal dörög, vagy a villám-vágó nyár elején, s bűvöljenek varázslatos körök;

a séta messze visz parkok fiivén, vessen a lét-lant poklok mélyire, úgy születik a dal benn. mint örök egzengés hosszan tartva messzire.

Tudnom kell, kit visz magával, ha valamelyik reggel távozik.

Tudnom kell: talán már ki is szökött az egyik úton, nem vigyáztam és én még itt vagyok.

Élt, aki semmi más tétet, csak a gondolatait kockáztatta, mint a tájat a benne lakók..

Az órákat néha átállítjuk számunkra kedvezőbb időre, kaeskaringós vonalak kanyarulatait biztos kézzel egyszerűsítjük.

Az őszi erdőből hegedűszóló úszik át a terhét közönnyel cipelő folyó fölé. Vajon miféle hangokat sodor majd hervatag füzeteimből tifölélek a szél? Alinak tehetetlenül a fák, csomagol Paganini, ballag a szomszédos kerek évszázadba.

Itt már feljött a Nap.

Konczek József:

Borka néni virágcsokra

tó, abba dugdos mindenféle kapcsolókat, egy kapcsolás, szól a lemezjátszó, egy másik, működik a tévé, egy harmadik, az ágymelegítő, sőt van neki egy fura kis masinája is, azt mondja, az a masz- szírozó gép. Persze van hajszárító is, meg kenyérpirító, természetesen kis ágylámpa olvasni, éjjel, meg egy merülő forraló a kávénak, ha nagyon kihűlne, mert az egész csuporral be szokta vinni magához, ha lefut a konyhán.

Kati néni már szétdarabolta a kakast, jó zöldséggel fortyogott a gázon, amikor igen csendesen beállított Varga Pista. Né, még egy selyempapír is került a rózsacsokorra. És micsoda feszes-kemény szép bimbók. Na, te léhűtő! Aztán ne csak makogj itt nekem, hé, te. Benn van a Borka néni, már megint a lemezjátszót szaggatja. Tudod, mi az, ami szól? Nem hát. Hát a Bétóven. Süket volt, amikor a legszebb muzsikát írta.

„De nem úgy van az, Kati né- ném.” „Micsoda?” „Csak az, hogy írt az az zeneköltő sok szépet azelőtt is, hogy megsüketült volna.” „Igen?” „Az már csak a belső hallása volt,, tudja-e?” Kati néni most két aranysárga krumplit csúsztat a levesbe, aztán beszól az ajtón.

M

ilyen lassú beszéde van ennek a Pistának, gondolja később, a konyhában álldogálva, miközben a csipedettet gyúrja, de azért összefüggően tud beszélni és jó sokáig. Aztán kinn a konyhán Borka néni meg Pista megisznak egy pohár bort, sőt, kis rábeszélésre, mármint a Pistáéra, maga Kati néni is. Csak ennek a lánynak olyan távoli, különös mosolya van, a bort meg apródonként kortyolja, mintha nem is itt volna.

Később meg, mielőtt Borkát ebédelni hívná, s rányitja az ajtót, látja, hogy szétnyitva hevernek a színes képzőművészeti albumok, Borka pedig a fürdőszobából bukkan elő, egyenest a hidegvizes zuhany alól, hát az arca éppen olyan, de tényleg, mint a harmatos rózsa.

amikor előjön a szobából — olyan szép az a lány fürdőruhájában, a fara, a melle, csupa kicsattanó egészség, meg az a hosszú, laza haja, mintha saját magát látná Kati néni ezelőtt huszonöt-harminc évvel — igaz, addigra már a virágok meg vannak locsolva, reggel, jókor, de hát nem baj az, legalább ennyit törődjön a virágokkal. A kapálás, a paradicsom felkötözése úgyis Kati nénire marad, a hullott szilvát is ő szedi össze, mert ebben a Borka lányban nincsen paraszti vonzalom, átengedte a földet használatra, s ingyen.

D e hogy mi mindent tud a lány.

A harangokról is. Az. Hogy elmondta a múltkór is,. amikor Kati néni a tejet szűrte le, hogy a harangoknak régen saját nevet adtak, meg milyen nagy titok az, hogy miképpen öntik a harangot, aztán az is, ugye, hogy régen a harangokat acélból is próbálták csinálni, de a bronz a legjobb anyag, meg még hogy a harangokat néha kicsit el kell fordítani, mert akkor a nyelv egyenletesen koptatja körbe, vagy mit csinál, ugye, a szoknyával. De főleg az a jó ebben a Borkában, hogy olyan nagyon finoman és kifejezően kapcsolja egybe a szavakat, szóval, hogy olyan szépen meg tudja mondani a dolgot, az érdekességet, talán még a tisztelendő úr is szívesen beszélgetne vele, ahogyan a Borka mosolyog, és mondja, hogy ebben meg ebben igaza is van az embernek, de hallgasson csak, én mit hallottam. Hogy olyan aranyosan mondja, mintha nem is kellett volna neki az a sok könyvet kiolvasnia, éjszaka, amikor rontja a szemét a villannyal, hanem úgy, jártában-keltében. itt is, ott is hallott volna valamit, és aztán csak elmeséli.

S akkor aztán ez a csokor.

Kati néni már a Jani pultja előtt áll, most is megkapja a szép szelet húsokat, kifizeti, de közben már azt tervezi, hogy beszélni fog a Varga Pista anyjával. Még jó, hogy éppen beleütközik, amint a hentesbolt kopott cementlépcsőin r lépked lefelé. Kati néni aztán kiereszti a nyelvét. Szegény Juli meg hüledezik, hinni sem tudja a dolgot, ám Kati néni igazságának nem lehet ellenállni, s távozik is aztán hamar a Juli, hogy beszéljen a fiával. Az a nagy pacula még föl sem kelt. Igaz, szántott egész héten, de csuda a jó dolgát, a sört is elég gyakran eregeti a torkán, mert a szőrös hasa egyre jobban kimászik a tengerészcsíkos trikó alól. Ilyenkor meg. persze, alszik. „Nagy fehér csokor rózsával, azzal jöhet a fiad a házamhoz, értetted, Juli?” — bocsátja el Kati néni a szegről- végről rokont, és mint aki jól végezte dolgát, indul is hazafelé.

Egy kis tejszín, az volna jó Borkának a kávéhoz, amikor majd felkel az ágyból. A tegnapi tejnek lesz annyi színe, hogy ki lehet keverni belőle azzal az elektromos géppel, amit a Borka adott. Ez a lány nagyon szereli a mindenféle elektromos gépeket. Van a szobájában egy padlói’a helyezett négyes eloszB

orka néni? Ha meggondoljuk, hogy a név egy mindössze huszonegy éves — sudárkarcsú, szőke és hosszú hajú — ifjú pedagógust jelez, már az eddig mondottak alapján is láthatjuk, hogy a tanítványok szóhasználatában jelen lévő megnevezéssel van dolgunk, s gyaníthatjuk azt is, hogy a kisgyermekes hangzású Boriska néni, Borika néni helyett éppen a név viselőjének némi szelíd ráhatására öltötte ezt az alakot. így mondják az elsősök, így mondják a többiek is, így mondják a végzettek is. „Bőrkém” — mbndja az állatorvos felesége, s rendjén is volna ez így. Mert ez a Borka amolyan városias ízt is ad a névnek, ám ugyaneny- nyi erővel azt is feltételezhetjük, hogy éppenhogy nem városiasat, hanem amolyan pusztai, tanyai száraztiszta hangzást. Mindegy, elég az hozzá, hogy a tanító néninek így tetszik a saját neve, tehát így is hívja őt a faluban mindenki.

Borka néni albérletben lakik, ám gazdasszonyára hárul valami ünnepélyes különösség ebből a tényből, hogy a kistanítónéni éppen nála lakik, az új ház nagy folyosójáról nyíló egyik nagyszobában, közvetlen a fürdőszoba mellett, s nem is mulasztja el, hogy szóba hozza ezt a tényt, valahányszor vásárolni megy a boltba, „Szépet adjon, mert Barkának lesz, lelkem!” Azt aztán már nem lehetne megmondani, hogy a „lelkem”, vagy a kistanító- nénire való hivatkozás miatt, de olyan zsírtalan szép szeleteket vág a marhacombból Jani, hogy öröm nézni is. Ma reggel mégis egy kicsit zord szemállással lépked Kati néni a hentesbolt felé, s amint emlékeit összeszedegeti, már látja is az összefüggést az esti traktorzörgés meg a ma reggel Borka ablakába állított kikericscsokor közt. Az lehetett, a Varga Pista, az jár a traktorával. Biztosan jól beittak megint az este, és ők szedték az ősz első virágait amolyan goromba ugratás céljával Borka ablakába. Mert a Borka nem ment még férjhez. No, még az a jó, hogy kora reggel, amikor Kati néni az öntözőkannával meg az ágseprűvel kiállt az utcára, azonnal észrevette a csokrot, le is tépte a zöld zsalu rései közül, először bedobta a vízáteresz cementgyűrűje alá, aztán, amikor felsöpörte a ház elejét, előhalászta, és azt is a kukába vágta. De a harag már akkor forrni kezdett benne. Hiszen ha jól megnézzük, ez az otrombaság személyes sértés ő ellene is. nemcsak Borka ellen, de majd megmutatja annak az ostoba Varga Pistának. Nem láthatta senki olyan reggel azt a csokrot, de a sértés megesett.

Nem talál magának valót ez a lány. Nem talál, istenem. Teli, de teli van a szekrénye könyvekkel, újságokkal, mindig szól a lemezjátszó, Borka behúzódik a szobájába. csak teát fogad ei estére, s lám- csak. most. is visszajött már a nyaralásból a tanév kezdete előtt egy hónappal, és olvas, olvas meg olvas. Aztán itt van ez a pedagógusföld. abba ültetett egy sor virágot, »eg is locsolja mindig tíz körül,