Pest Megyei Hírlap, 1985. augusztus (29. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-22 / 196. szám

4 1985. AUGUSZTUS 22., CSÜTÖRTÖK Élő múzeum S A szentendrei Szabadtéri Mú­zeum azon ritka objektumok egyike a hozzá hasonlók so­rában, amelyek nem pusztán látványt nyújtani hivatottak, hanem élnek a szó legszoro­sabb értelmében. Ezt bizonyít, ják nyaranta hétről hétre mindazok, akik örömmel is­merkednek a különböző kéz­műves műhelyekkel, egyebek­kel. Erdő«! Agnes felvétel« Kassák-kiállítás Szentendrén Messze kimagasló tölgyfa v Kassák Lajosnak sikerült ^ visszafordítania a magyar ^ művészetben fátumként élő £ gyakorlat irányát: — nem p kapott vagy összefoglalt, p hanem adott, és az össze- p foglalást másokra bízta. Csak most kezd észrevehe- ^ tőén kirajzolódni a magyar ^ konstruktivisták kiraizásá- p iiak eredménye, a Moholy- f, Nagy—Vasarely—Sehöífer- £ vonal, amely nélkül más- ^ ként fejlődött volna a mo- ^ dern képzőművészet egyik ^ legfontosabb ága. Ennek az ^ expanzív iskolának pedig í Kassák a „dinaszttaalapító- íja.” A tömör és frappáns jellem­zés Perneczky Gézától szár­mazik és abból az alkalomból idézzük, hogy a Szentendrei Képtárban a napokban nyílt meg Kassák Lajos a képzőmű­vész és a kritikus című kiállí­tás. Képeit nézve, az embert ugyanaz az érzés keríti hatal­mába, mint amikor a verseit olvassa: ő a huszadik század egyik legnagyobbb magyar krónikása, aki magába iogad­Helytörténet a kutatások tükrében Rögzíteni a jelent Az európai művelődés: az első polifon kultúra. Ez szép­sége, ereje, nagysága. S a magyarságtudomány valóban esztelenség lenne, ha mást akarna, mint a polifóniában a sorstól neki szánt hangjegy­füzetet rakni népünk elé. A Németh László-i örökség, amelyet A magyarságtudat feladatai című tanulmányban olvashatunk, mind a történé­szek, mind az amatőr kutatók számára irányadók. Azt su­gallja, hogy a helytörténeti kutatásokkor — bármennyire is elmerülünk a részletekben — alapszabály: az egyedit a tágabb összefüggések ismere­tében elemezzük. Idestova negyedszázada, hogy Pest megyében egyre hatá­rozottabban bontakozott ki a helytörténeti kutatómunka. Népművelők, pedagógusok, néprajzosok ismerték fel, hogy még az utolsó pillanatokban tetten érhetik a régmúlt idő­ket. Azokat az írásos és tár­gyi emlékeket, amelyeket csakhamar elsöpör az idő. Ugyanakkor fontossá vált a jelen rögzítése. Ugyanis a mindennapi ember számára a ma eseménye holnap már ke­vésbé fontos, a feledés homá­lyába vész. Az értékmentés felelősségét hordozza vállán a Pest Megyei Levéltár kutató­gárdája. Bár meglehetősen mostoha körülmények között kénytelenek dolgozni, s tárolni az iratokat, mégsem mond­hatnak le a célról. Arról, hogy begyűjtsék a dokumentumo­kat és azokat szakszerűen tá­rolják, őrizzék, az érdeklődők és a tudományos kutatók ren­delkezésére bocsássák. A for­rásértékű levéltári publiká­ciók eligazítót adnak a hely- történeti munkákon dolgo­zóknak. A Pest megyei levél­tári füzetek sorozatban nap­világot látott Hogyan írjam 'meg falum (üzemem) törté­netét címmel a krónikaírók- nák nyújtanak módszertani eligazítót. Tápiórzecsőn, Tápiógyör- gyén, Szigetszentmiklóson és még sorolhatnánk a községe­ket. amelyekben lelkes nép­művelők, pedagógusok egy életet tettek fel arra, hogy írásos formába öntsék a hely, a környék krónikáját. Az el­múlt évtizedben a Pest Me­gyei Levéltár, a Hazafias Nép­front helyi szervezetei és a megyei művelődési központ közös programot dolgoztak ki a helytörténeti kutatómunka serkentésére. A statisztikai adatok is árulkodóak: öt esz­tendő alatt a pályázati fel­hívásokra százötven helytör­téneti tanulmány érkezett és tzázhuszonhat krónika. Az életmód, az életforma, a paraszti lét, a népmű­vészet jellegzetességeinek feltárásával egyenértékű az üzemtörténet-írás. Mostaná­ban van kibontakozóban, az üzemek számára fontos múlt­juk, jelenük rögzítése a jövő generáció számára. Nem vé­letlen, hogy Vácott augusztus 22-én nagyszabású üzemtörté­neti kiállítás nyílik. Jelezve a téma fontosságát s a búvár­kodás irányát. Mi- a magyar lényeg, a ma- gyár hivatás s milyen maga­tartást követel azoktól, akik hordozzák? Németh László e három jegyet tartotta a leg­fontosabbnak azoK szamára, akik szűkebb pátriánk múlt­jával és jelenével foglalkoz­nak. Erdősi Katalin ta az élet megannyi jelensé­gét és a teljességérzését adja át nekünk. Mélyen átélte A mozgás, az erő, a halál és megújulás fenséges összetarto­zásáról vallanak művei. A tel­jesség monumentalitását tük­rözi, akárcsak a látásmódjá­ban vele oly rokon Walt Whitman. Az életegész kime­ríthetetlen gazdagságának ér­zete adja művei sallangtalan pátoszát. A költő, vagy ha úgy tetszik, a festő, egy kollek- tívumot képvisel, az egyete­mes voltában megjelenő EM­BERT — így nagy betűkkel. Mert ő mindazt, ami a husza­dik század emberének alapve­tő élménye és félelme, amit csodál és amitől retteg, mé­lyen átélte. így fér meg együtt az életöröm és a rettenet, a tépettség és a művészi terem­tő rend. Barát és pályatárs Sokféle izmussal, művé­szeti irányzattal szokás a nevét együtt emlegetni, egy­szerűen azért, mert mindig rá­érzett az új formákban rejlő kifejezési lehetőségekre. Ám ezek csak eszközök voltak él­ményei, gondolatai, egyéni vi­lágérzékelése megfogalmazá­sához. Nem az egzotikum va­rázsa kedvéért figyelt az újra, hanem az élet formálásának, az új világ mintába öntésének igényével. Ahogy Bartók a népzenéhez, úgy nyúlt ő is a képzőművészetben a tiszta for­ráshoz — az alapvető geomet­rikus formákhoz. Amit megal­kotott, az egyszerre ősi és mo­dem, az ösztönös és tudatos egysége. Irodalom- és művészettörté­nészek nemegyszer megpróbál­ták beskatulyázni; nem lehe­tett. Hogy miért? Erre legyen felelet a barát és pályatárs szava. Nicolas Schöffer, a Pá­rizsban élő magyar művész így emlékezett rá: Azt mond­ják, megtiszteltetésnek veszik, hogy megnyitom ezt a kiállí­tást. De ha itt valaki megtisz­telve érezheti magát, az én vagyok. Sokféle emberrel ta­lálkoztam életemben, de csak négy olyan akadt köztük, akikre magamban azt mond­tam: egyenes, bátor, tölgyfa emberek. Ügy vezetik az éle­tüket, hogy tudják, mit kell csinálni. Van bennük valami több, ami kisugárzik belőlük. Már amikor az ember meg­látja őket, érzi, nagy embe­rek. Az első ilyen tölgy Mar­cel Dustan volt, majd a ro­mán származású szobrász, Constantin Brancusi. A har­madik De Gaulle generális, aki mindazt, amit tett, azért tudta megcsinálni, mert nagy ember volt. És a negyedik, Kassák. Ez a négy ember éle­tem, emlékezetem négy tartó­oszlopa. Nemegyszer gondol­tam arra, érdemes volt élni azért, hogy ezt a négy embert megismerjem. Messze kima­gasló tölgyfák voltak, vagy ha úgy tetszik, vitorlarudak, me­lyekhez a vitorlavászon fe­szül. Röpítő vitorlavászon volt Kassák életében társa, a fe­lesége. Es ez a legszebb do­log, ha két ember együttes akaratából így repül a hajó. Jó lenne, ha sokan látnák ezt a kiállítást, szeretném, ha Pá­rizsba is eljutna, hogy minél többen megtudják: élt egy Kassák Lajos. N. E. / Ilosvai Varga Istvánra emlékeznek Koszorűzási ünnepség lesz Ilosvai Varga István festő, kiváló művész születésének 90. évfordulója alkalmából koszorűzási ünnepséget ren­dez a Magyar Képző- és Ipar­művészek Szövetsége a mű­vész szentendrei köztemető­ben levő sírjánál augusztus 31-én, szombaton délelőtt 11 órakor. \ ea bakancsos. j\ népszín­mű (németül Volksstück) bé­csi termék. A XVIII—XIX. században virágzott fel ott, amikor egy bizonyos Stranitz- ky nevű színész és író jóvol­tából a császárváros színpa­dain megjelent Hanswurst, a salzburgi paraszt, aki a ma­ga félnótás modorában gú­nyolni kezdte az úri és vitézi társaságot. Hamarosan számos szereplő-testvére is született, akik más és más országok más és más nyelvein mondo­gattak oda — hol viccesen, hol könnyfakasztó érzelmes- séggel — uraiknak és pann- csolóiknak a nézők óriási tapsa közepette. Nálunk Szig­ligeti Ede honosította meg ezt a műfajt, majd az a Szigligeti József művelte, akinek tollából a pompás cí­mű és elanekdotázni, elérze­legni és eldrámázni sem rossz A vén bakancsos és fia, a hu­szár című darab kiszaladt. Ebből rendezett tévéjátékot Horváth Z. Gergely, aki vi­szont eme szokatlan vállalko­zásával mind stílusismeretből, mind a színészek dirigálásá­ból, mondhatni, beszekundá- zott. A népszínművet — lévén az általánosságban is, egyes műveiben is ötöd- és tized- rangú igazságok gyámoltalan vagy éppen túlhevült kimon­dója — képtelenség manap­ság komolyan venni. Még egyetlen szerepét sem szabad úgy eljátszani, mintha az a figura valamennyire is igazi indulatoktól mozdulna. A népszínműveket amúgy, min­denestül csakis paródiaként lehet megújrázni; körülbelül úgy, mint az operettek szö­vegkönyveit szokás. A parodi- zálásba azért éppen úgy be­lefér a könnyek patakoztatá­sa, mint a vagyonért vagy éppen a féltett gyermekért való mértéktelen hevülés. Horváth Z. ellenben egyálta­lán nem úgy járt el, mint hajdan, immár muzeális érté­kű Petőfi-feldolgozásában, A helység kalapácsa című víg­eposz megelevenítéseben Zsurzs Éva, aki e látomány valamennyi kockájával tudat­ta, hogy ami a képernyőn zajlik, az egy kifordított me­se, benne egyazon modorban túlrajzolt alakokkal. A vén bakancsos kései megidézője, sajnos, egyben-másban — nem is kicsi részében — komolyan vette a katonaki­váltásnak, a szerelmesek szét­szakításának ezt a melodrá­máját, és hagyta, hogy igazi könnyeket potyogtasson a korcsmárosné leánya, Ilon, s ugyancsak nem berzenked Ht az ellen, hogy a hadba vo­nuló László i§ egy fióka- Csongorként epédezik. Ugyan­így nyilván az sem zavarta, hogy Frici alakítója, Eperjes Károly meg éppen egy ma- nézsba illő bohócot mórikál ott, ahol az imént említett két szerep alakítója, Varga Mária fh. és Kőszegi Ákos íh. belead minden anyait-apait. Még szerencse, hogy Thalia, a görög mitológia múzsája ez­úttal is ott lebegett az előre ki sem gondolt, el sem terve­zett vállalkozás felett, és jó szellemként beledirigálta eb­be a truppba Gobbi Hildát is meg Páger Antalt is, akik — lévén, hogy tévedhetetlen íz­lésű, semmiféle instrukcióval, koncepcióval be nem csapható nagy művészek — jelezgették: hogyan Illett volna kamerák elé vinni Szigeti jelenetso­rát. Az Ő duójuk volt a teli­találat, a — sajnos — mások által nem követett mérce. Ha ők nincsenek, akkor bizony még azt is megkérdezhette volna az előfizető, hogy egy­általán mivégre ez a díszlet­tologató, jelmezlobogtató haj- cihő. Így azonban meg-meg- perdült a játék ringlispílje, föl-fölparázslott a szellem. Gobbi és Páger sok helyütt visszakorrigálta azt, amit Horváth Z. oly ügyetlenül el- ceruzázott... Szentendre rózsája. A nyár elején, még a színházi prog­ram kezdete előtt, nagy csin­nadrattával beharangozva, több estén át vette föl a te­levízió ezt a nemzetközi mű­sort. Most, saját gyakorlatá­tól némiképp eltérően, időben (azaz nem jövő télen) műsor­ra is tűzték, ünnepi csemegé­nek szánva. Azonban, bár ez a rózsa csak néhány hétig pihent a dobozokban, a für­geség sem tartotta frissen. Mi tagadás, kissé hervadt volt a produkció — elsősor­ban a közreműködők harma­tos volta miatt. Nem akarjuk őket személy szerint is bán­tani — de annyit mégis meg kell mondani, hogy a boldog emlékű táncdalfesztiválok vagy a Ki Mit Tud?-ok elő­döntőiben általában jobb tel­jesítményeket szoktunk látni. mint ezen a nagy garral nemzetközi shownak kikiál­tott bemutatkozáson. Még az est fénypontjának titulált Dsingis Khan együttesről is tudják a hozzáértők, milyen helyet foglalnak el a műfaj mezőnyében (nem dobogósat), fgy aztán nem csoda, ha a műsor legjobb részének a be­vezető röpke riportok tűntek. Szentendre s a Dunakanyar szépségeit nem lehetett el­rontani. A. L.—T. I. gaHp.TT pilmtegyzetb A medvevadász Jelenet A medvevadász című Japán filmből. Néha a legegyszerűbb té­mákból sikerül kibontani a megkapóan tiszta és szép mű­vészetet. (Ami persze nem újság.) Az egyszerűség termé­szetesen nem azonos a primi­tívvel. Mindössze annyit je­lent (általában), hogy a való­ság, az élet minden cifrázás és cicom’ázás, minden mesterkélt­ség nélkül kerül át a művé­szet szférájába. Petőfit idézve, ő írta Arany Jánosnak a Tol­di olvasta után, a híres vers­ben: „Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű”. A hét új filmje, a japán A medvevadász kapcsán nem véletlenül bukkan fel Petőfi és Arany neve. Van ebben a filmben valami hasonló ahhoz a hangvételhez, ahogyan épp Toldi és a nádi farkas küzdel­mét megírja Arany. Hogy mi­képp hasonlítható össze a nagyszalontai jegyző műve, meg ez a három-négy éve for­gatott japán film? Nyilván­valóan nem összehasonlításról van, lehet itt szó. A Japán északi részén; a hatalmas, hó­borította hegyek között élő öreg medvevadász, Heidzo egyszerűen ugyanabból a faj­tából való, mint Toldi, s más népi hősök. A legendás nagy tettre készülő, s azt sikerrel végrehajtó népi hősökkel ro­kon, s így Toldival is. Továb­bi rokonvonás, hogy rendkí­vül szoros közelségben él a természettel, szinte része a zord hegyi világnak, mint a fák, források, kövek. Ismeri, tudja ezt a körülötte levő makrokozmoszt, és legszíve­sebben ő sem nevelné másra az unokáját, csak vadászásra, mint a Cantata Profana öreg­apója a kilenc' szép szál fiát. Ember és természet ősi, ma már egyré ritkább, egyre ke­vesebb helyen megtalálható, még élő kapcsolata, s ennek 'ábrázolása adja ennek a film­nek a különös szépségét. A történet, vagy inkább mese épp oly egyszerű, mint a film ábrázolási módszere: a kis hegyi falu környékén sok éve garázdálkodó hatalmas med­vét, mely állatokat és gyere­keket is megtámad, s elpusz­tít (minekünk erre szép sza­vunk van: vérmedve), csak Heidzo ölheti meg, mert ez a fenevad a személyes ellensége, hiszen évekkel ezelőtt, ez az állat tépett iszonyú sebeket az öreg vadász arcán és testén. Heidzo. Taró, az unokája, és Csibi, a medvevadászatra ido­mított kutya el is ejtik az óriási állatot, s ősi szok!ás sze­rint a hegyen temetik el a hó alá, hogy így áldozzanak a hegy szellemének. Mesefilm? Mai népi eposzi Fájdalmas emlékezés az em­ber és a természet kapcsolatá­nak egyre lazuló erejére, szép­ségére? Olyan igaz legenda, mint pár éve a szintén "jápájí" rendező, a nagy nevű Kurö- sawa keze alól kikerült Dét- szu Uzala? Is-is. Halk és fi­nom film, nagy beleérzéssel megcsinálva — a rendező Go- toh Tosio —, igen szépen fényképezve (operatőr: Jama- saki Takaja). És egy ragyogó színészi alakítással nyomaté­kos: tva: az öreg medvevá- dászt Nisimura Koh játssza, vagy' inkább éli a kamerák előtt. Családi vészkijárat Lehetne kíméletlen, éles szatíra is ez a lengyel film, a nálunk is jól ismert Roman Zaluski rendező munkája. Ar­ról szól ugyanis a mese, hogy a vidéki kis község tanácsel­nöknőjének a lánya „úgy ma­rad”, s mert egy „vezető ká­der” ezt a botlást nem enged­heti napvilágra kerülni épp abban a faluban, ahol ő a há­talom és az állami erkölcs kép­viselője és gyakorlója, a pipo- gya férj útnak indul, hogy pénzért olyan vőlegényt sze­rezzen a lányának, aki az es­küvő után mindjárt el is vá­lik, de legalább (mint mife­lénk mondani szokták) neve lesz a gyereknek. A véletlen azonban úgy hozza, hogy a zlotyin vett vőlegény épp fris­sen szabadult a börtönből, ami újabb malőr a hatalom és er­kölcs őre mamának — s még nagyobb malőr, hogy az esküvő után a dohányon vett vőle­gény” nem óhajt válni, mert őszintén megszerették egymást a megesett, ám különben na­gyon kedves, bár kissé foltos mirtuszú menyasszonnyal. Jó alap lenne ez a sztori egy társadalombíráló szatírához. Hiszen a mélyén az az ellent­mondás húzódik meg, ami a valóság, az élet, s a hatalom elképzelései, elvárásai és élet­től elszakadt dogmái között feszült Lengyelországban épp azokban az években, amelyek­ben a film cselekménye ját­szódik. A nagypolitika volun- tarizmusának egy kis közös­ségben, sőt, egy családban megmutatkozó kihatásai, a lét­rejövő tragikomikus szituá­ciók, a kiélezett konfliktusok és a „vizet prédikálunk, bort- iszunk” elv szerint élő embe­rek morális belső ellentmon­dásai egy Revizor típusú (vagy; közelebbi példával élve. a csehszlovák új hullám Tűz van, babám típusú filmjeihez hasonló) filmet eredményez­hettek volna. Zaluski azonban megelégszik az iróniával. Csak megcsípkedi honfitársai hi­báit, a lengyel élet visszássá­gain csak tréfálkozik és rosz- szallóan a fejét csóválja. Azt nem mondhatni, hogy a film nem mulatságos még .így is, de az ember egyvégtében saj­nálkozik, míg nézi, mert azt érzi, hogy itt egy nagy lehető­ség maradt ki. Sékirályfi menyasszonya Igaz ugyan, hogy ez a cseh­szlovák film gyermekeknek szóló mesefilmként szerepel a programban, de ha elmond­juk, hogy úgy kezdődik, hogy az öreg király, megunva az uralkodást, szétosztja birodal­mát a három lánya között, s mivel a legkisebb leány nem az apja szájaíze szerint vála­szol, ezért a király elűzi — rögtön eszünkbe jut Shakespeare és a Lear ki­rály. Ez egyben azt is je­lenti, hogy a film (rendezője Martin Holly) nem túlságosan eredeti, s hogy nem is igazán mesefilm, mert a történet fel- nőttesebb jelképisége még ezen a több helyről össze­szedett sztorin is átüt. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom