Pest Megyei Hírlap, 1985. július (29. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-06 / 157. szám
\ \ \ Pákolitz István: Rorate coeli desuper A klaviatúra sárgásfehérre kopott elefántcsont-lemez billentyűnek ripicskes vájataiba pontosan beleillettek ' szortyogó-krákogó elaggott kántorunk nikotin-cserzett ujjai A félvak Orgonanyomó Franci szemefcliérjét ijesztőn villogtatva taposta a fapedál-fújtatót alámerült-fölemelkedett akár az Unicum-reklám plakátján a csapzott-frizurás férfifej Nyiszorogva-nyekegve-fulákolva dőlt a szusz a szúette hangszekrény két tucatnyi sípjába A csontot dercélő templomhidegben pisla gyertyafény-glória imbolygott Párát lehellő ajkunkról mennybe szállt Jézuska-váró adventi dallamunk: Harmatozzatok égi magasok. Parti Nagy Lajos: Csasztus Alakay Ida versei: A Sebad r kiállítására Kemény, végleges arcok. Eleven, súlyos sziklatömbök. A létezés iszonyata. ítéletünk, mely testet öltött. Halott kínja az égre vésve. Halálkiáltás dallama. A szenvedély fagyottan égve. Az örök könyörtelensége. A végítélet angyala. Sortűz előtt Vak betonszürke ég alatt az idő kivégzőfalánál állunk, és nincsen szavunk se bocsánatra, se az iszonyra, De csupaszságunk fölragyog még — Ragyog a halál sorfala — Sortűz előtti pillanat. Tüskés Tibor: Busójárás Kolbe Mihály rajza (ujjlenyomatok W. S. m.-lékkönyvébe) Ily gesztusokra, kérdem én, támad-e önnek gusztusa? fogják szaván és érdemén, s csak dől, csak dől a csasztusa. buffan a nagydob és a kis, csiszog megannyi kasztanyét, köpenyt visel végképp ön is, csalánt, brokátot, matlaszét. nem forgatottat, forgatót! így röptét új rajt nagyszabása alóla, weörsfaj-koptatót, s csak dől a csasztus, íme, lássa. tott a férfi, és enni kezdte a szőlőt. — Hoi a kicsi? — Ott ni, vízben. Látod azt a gumicsónakot? Na a mellett, a kék karikával, — A gumicsónak mellett tényleg ott éviekéit a kék karika, benne a kislány nedves feje. Forgolódott a kis kókuszdiófej. A főépítésvezetőt megrohanta a meggyőződés, hogy jóvátehetetlen dolgok nincsenek. A boldogságtól föl kellett ugrania. — Béluska — kiáltotta —, gyere, építünk várat! — Te csak ne építs semmit! — tiltakozott a felesége. — Legalább itt ne építs, ha már... Béluska nyomában már egy másik kisfiú is ott téb'.ábolt, fölajánlotta a vödrét a vízhordáshoz. — Négy bástyát építünk — rendelkezett a főépítésvezető —. a keleti bástyára kerül majd a zászló. Béluska máris zászló után akart nézni, de az apja leintette. — Majd a gleichniné! — mondta. Ettől a gyerekek elragadtatottsága csak nőtt. Tele odaadással dolgoztak. Néhány bámészkodó is érkezett, a főépítésvezető felesége pedig megbékél ten mosolygott, s kiürített egy nylonzacskót, hogy abban is lehessen vizet hordani. A párás vízpart, a gyerekcsivogás, a jó, kézbe simuló vizes homok megállította az Időt A főépítésvezető fürdött ebben az időtlenségben nem gondolt semmire, csakis arra, hogyan lyukasszon mutatós lőréseket a várfalakon. A baj riadt hullámverése alig érte el a partot, de a főépitésvezető azonnal érzékelte. Gerincén ismerős, hideg áramütés futott végig Már állíts fel, szájába kapott egy cigarettát, indult. A vízparttól pár száz méterre, a víkendtelep egyik épülő háza mellett esett a fiúra a gerenda. Amikor a főépítésvezető odaért, a sovány, fürdőnadrágos orvos már fölegyenesedett a holttest mellett. A bámészkodók riadt csapata összébb húzódott. A főépítésvezető körbejárta a félkész házat, megvizsgálta az illesztéseket. Gyanúja beigazolódott. Tudta, hogy a betonelem nem csúszhatott le a fiú súlyától. Odalépett a holttesthez, meztelen lábán látszott, hogy sokat jár mezítláb. Környékbeli cigánygyerek lehetett. Még senki se kereste. — Kicsoda maga? A tulaj? —kérdezte reménykedve az orvos. A főépítésvezető megmondta a nevét. A bámészkodók mögül kövér, harcra kész férfi csörtetett elő. — A tulaj én vagyok. Farkasszemet néztek, a főépítésvezető meg a tulaj. Aztán poros dzsipjén befutott a rendőrség, s a tulaj hevesen magyarázni kezdett. A rendőrség fényképezett, jegyzett, a főépítésvezető hallgatott. Hallotta a saját szívdobogását, a távolban ködös hajóroncs úszott, a parton egy apró váracska félig kész lőrései tátongtak. Az őrmester hátralökte a sapkáját. Homlokáról patakok indultak meg, és szétterültek a ráncai közt. — Daru még csak volna, de ember nincs hozzá — mondta tanácstalanul. — Vasárnap csak az őr van a telepen. Ennek, szegénynek, meg már végeredményben mindegy... A tulaj a gerenda alatt heverő holttest felé pislantott. Az orvos csak bólintott kényszeredetten. Egy kislány az ácsorgók közt pityeregni kezdett. az anvja fölkapta. A főépitésvezető szája, mint egy önálló lény, megmozdult, és hangot adott: — Én leemelem Hol a telep? A tulaj arcán a megdöbbenés leNyár Hvar sz Kalóz ősöm A ház emeleti ablakából, két virágcserép közül cserzett férfiarc néz az utcára. Elképzelem: az ablak mögött négyszáz évvel ezelőtt valamelyik tengerjáró kalóz ősöm lakott. A rettegett Ulus Ali kalózvezér katonájaként végigrabolta a dalmát tenger, part városait, aztán öregkorára itt húzta meg magát. A főtérre nyíló kis, helyi kórház küszöbére fekete ruhás öregasszony telepszik, mint egy száradó varjú. A törölte a kihívó tiltakozást. Az orvos elmosódó vonásaiból egy személytelenül csillogó szemüveg fordult az őrmester felé: — Rábízhatja ... ö építette a nagy kórházat. A neve kint van a falán. — Nahát, akkor... — kezdte az őrmester olyan hangon, mint a holtfáradt ember, aki végre rátámasz- kodhatik valamire. — Máma ez a harmadik balesetünk, szerencsére a többi... A főépítésvezető érezte vállán a mázsás súlyokat. Hozzám vannak nőve, gondolta, nem olyan ez, mint annál a szamárnál. A mesékkel mindig ez a baj, sántít a tanulság. Ha kimossuk a zsákokból a sót, megmenekülünk, de azt, amit valahová ej kellett volna vinnünk, elhordja a víz... Véreres szemét elfordította a halott kisfiúról, és a tulaj puffadt, szűkölő arcába nézett. — Ami pedig a balesetet illeti... Az őrmester felvette a jegyzőkönyvet. aztán a dzsippel elindultak a telepre. A főépitésvezető akkor már csak arra gondolt, milyen az a finom remegés a daru vezetőfülkéjében, ahogy a kötél végén a teher megemelkedik... Amikor jeért a partraj a nap már eltűnt a dombok mögött. Az erdő fái egybefolytak, most már egy erdész se tudta volna megkülönböztetni a lombok foltjait. A stégen egy horgász matatott, a magányos, kockás pléden két mozdulatlan kupac hevert, az egyik alól előbarnállott a kislány alvó kókuszdiófeje. A főépítésvezető sietve átlépte a beomlott homokvárat. A torony csúcsán megdőlt faág — a zászló már sose kerül föl rá. sétálókra veti pillantását, magában beszél, motyog, néha fölnevet. Elképzelem: ez a töpörödött öregasz- szony a rokonom. Vagy ha nem. akkor legalább az a hajdani kalóz ősöm jól ismerte ennek az öregasszonynak négyszáz évvel ezelőtt élt, csillogó szemű, sudár termetű, kívánatos asz- szonyelődjét. Honnét van, hogy külföldön járva az egyik városban azonnal otthon érezzük magunkat, a másik pedig akkor is idegen marad számunkra, ha siker, jó üzlet, szerencsés találkozás köt oda? Honnét van, hogy északra és délre, keletre és nyugatra utazva és megismerve fél Európa tájait, ha alkalmam van Magyarországról újabb utazásra, legszívesebben a dalmát tengerpart városaiban töltöm az időt? Dalmácia a múlt század végén még teljesen elhagyatott vidék. Később vasutat kap, és valóságos „fiók Riviérá”-vá fejlődik. A tengerpartot szállodák, szanatóriumok és magánnyaralók népesítik be. De keretként továbbra is jelen van az itáliaival rokon reneszánsz építészet, amely itt talán még személyesebb, közvetlenebb, emberarcúbb. Itt mindig úgy érzem, hogy kicsit hazajöttem. Itt azt képzelem, hogy a falak mögött rokonaim élnek. Nemrég családi papírok kerültek a kezembe Apai nagyanyámat Czár Évának hívták. Horvát nyelvű keresztlevelében szülei (Blaz Car és Tereaija Mardula) lakóhelyéül azt írták: Kraljevas Nr. 37. Ügy tudom, Kraljevacnak hívják azt a Splittel szemben fekvő szigetet, ahol a tatárok elől menekülő és korábban Tro- girban (Trau várában) tartózkodó IV. Béla király rövid ideig megpihent. (Nevét is állítólag innét kapta. Kraljevac=királypárti, királyi.) Kraljeváctól csak egy ugrás a másik adriai sziget: Hvar. Talán nem is olyan lehetetlen, hogy a hvari kórház küszöbén üldögélő öregasszony a rokonom. Talán nem is olyan valószínűtlen, hogy annak az emeletes háznak virágdíszes ablakán valamikor kalóz ősöm tekintett az utcára... Febcr kövek Az építészet ott kezdődik, hogy két követ, hogyan helyez az ember egymásra, vagy egymás mellé. Az építészet téralkotás. Az épület falai belső teret zárnak körül. És az épület meglevő környezetével új viszonyt teremt, a külső teret formálja. A legöregebb hvari épületek négy- ötszáz évesek. Közben a ház lakói változtak, de a tulajdon maradt. Ma is azoknak az ősei élnek a falak között, akik az épületet emelték. Századokon át a ház külső képe 13 alig változott. A meglazult követ kicserélték. A kikopott lépcsőfokok helyére újat faragtak. De a ház „tömege”, arányai, homlokzata, stílusa ma is a régi formákat őrzi. A felújítás, a modernizálás, belül folyik. A konyhában palackozott gázzal főznek. Az utcákat csatornázták. A falakba vízvezetékcsöveket fektettek. Éjszaka villannyal világítanak. A lakásban a kényelmet hideg-meleg vizes fürdőszoba, angol vécé szolgálja. Itt északon, a Dinári-hegyeken innét mi is lépést akarunk tartani a korral, renoválunk, modernizálunk, De hogyan? Leverjük á ház régi vakolatát, és ezzel eltüntetjük díszeit. Kiütjük a falból a régi ablakokat, két ablak helyére új, háromszárnyas, esslingen! redőnyös ablakot falaz a kőműves, és ezzel elveszti a ház homlokzata a korábbi arányokat. A külső falakat átfestjük, a zsúpot cserépre, a cserepet palára, a palát bádogra cseréljük: új, divatos ruhába öltözik a ház. De belül, az udvaron marad a kerekes kút, a fáskamra, a deszkából összeütött budi. A ház régi díszei eltűnnek, de a renoválás után pár évre a falakban ismét fölszívódik a nedvesség, a vakolaton átüt a salétrom. Irigylem a várost, ahol az építészeti folytonosság négy-ötszáz évre nyúlik vissza. A hvari házak fehér köveit a tenger sós lehelete tartja tisztán. De a hvari épületek reneszánsz szépségét csak a falak közt lakó mindenkori ember őrizheti meg.
