Pest Megyei Hírlap, 1985. július (29. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-06 / 157. szám

Vendégségben:

Baranya megye

j Táguló körök sorozatunk keretében ez alkalommal Baranya megye írói, költői és művészei mutatkoznak be lapunk hasábjain. Amint minden országrésznek, Baranyának is többé- kevésbé sajátos szellemi arculata van. A megyeszékhely, Pécs kisugárzása erősen hatott az itt élő alkotókra.

A Sorsunk című folyóirat már a felszabadulás előtt megvetette az alapokat, és nemcsak a tájban élő írókat és művészeket vonzotta körébe, hanem olyanokat is, mint Kolozsvári Grandpierre Emil, Mészöly Miklós, Takáts Gyula vagy Tatai Sándor. Itt élt az Ormánságban Kodolányi János, itt eszmélkedett kora ifjúságában, hogy azután örökérvényűen megörökítse mind a tá,jat, mind pedig a benne élő embereket történelmi múltjukkal és a harmincas évek je- lenidzjével egyetemben. Idős korában is visszatért gyerekkori élményeinek szinterére, számba véve a hajdani egyke sújtotta vidék mai életét.

A szellemi élet pezsgésének adott új forrást az 1952-ben megindult Dunántúl, melynek folytatója a mostani Jelenkor című folyóirat. 1955-ben pedig létrejött a Dunántúli Magvető, mely az itt élő alkotók műveit bocsátotta közre. Nem is akármilyen eredménnyel. Csorba Győző versei, Szántó Tibor novellái, Galsai Pongrác tanulmánykötete, Várkonyi Nándor írásai láttak — egyebek között — napvilágot. Persze sokan rajzottak ki innét, Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Thiery Árpád, akik műveikkel az egykori szellemi műhelynek fényét a fővárosban növelik, tekintélyét öregbítik.

Ez a csokornyi válogatás, melyet most a Pest megyei Hírlap olvasóinak asztalára teszünk, ízelítő csupán a Baranya megyei alkotók műveiből, melyet szíves figyelmükbe ajánlunk.

Csorba Győző:

Életből életbe

Pálinkás György:

Föltámogatva egymást

Fogai közi, cikkan a gond’

Sápadt az ügy mint mellén-maradt Hamutartó az alvónak hol hamuvá Változik és eggyé lesz a kiejtett parázs Viselőjével e hálózsák-szerű holmiban Hamvval borított hát e maradék Bársonyos bőr mi egyszer s mindenkorra

Szűzies akár a durva kötény Jelöltetve így bizonyos szerdán:

Mikor is beszakadt a jég azon A húsvét előtti napon Hol hiábavalónak tűnt Minden elmúlt és meglévő szerelem

Asszonyom.

Csordás Gábor:

Der Vater, Die Mutter

Meghalt a halál. Csak a szemlátta a fülhallotta dolgokat őrli szét a vastörvcnyű változás örök ökle

A lényeg él él és öltözik egyre váltja ruháit tegnap emberi bőrbe bújt ma ganajtúrú bogár holnap levélként ring egy gesztenye-ág-hegyen

Nincs félni miért Lánc-szem sorsa az emberé: előtte az élet utána az élet és benne az élet életből jön

E életen át életbe megy ismét

A terhes nőkre ki figyel itt kacsáznak ha süt a jó nap gyerekkocsik tülljére olvadt nézésüket ki fogja el

rémlik neki hogy őt apázzák minden gyerekhangra forog belében fótién koszt rotyog kezében röhögnéd a pálcát

valami szépen körbeér bontott szuvas roncs erjedt málló gyimilcseid közt férfi és nő

siralomvölgyi magvaváló nézett nézéssel nézni érző de ez egy bukfencet se ér

Galambost László:

Gyötrelem

Behorpadt homlokkal vándorolunk.

Szavunk meddig ér?

A gyötrelem labirintusából kilépsz-e? Látod-e még a vállunkról fölszálló madarat, testvér?

Bérlők László:

A kettészakadt villamos

A horzsolások folytonos

varasoáása, szélei, az álmodó bőrzsák, aki tartalmával nem azonos,

a hiány, ami összemos, a földet éggel béleli,

Isten lebukó kémjei, abol a bit zavarba hoz,

a kettészakadt villamos, mely maga elől térne ki, a valóság esélyei, ha az esemény széítapos,

egy, akit a mind megszoroz, de képtelen elosztani.

Három fej

Megújulás; vállalkozó kedv

Húsz esztendő a Jelenkor szerkesztőségében

, HuszonnyoIcaeUK.,évf01yaitt'íbán _1á.r

í a Jelenkor: a

á jubileumáról 1983-ban mégemléiiézetf | a megyei és országos irodalmi közélet, í Egy évforduló 1984-re Is jutott: húsz í éve szerkeszti a folyóiratot Szederké- í nvi Ervin. Ez a húsz esztendő a magyar

í irodalomnak eredményekben gazdag,

a de vitákkal, olykor válságokkal ter- 4 beit két évtizede volt. Hogyan állt í helyt ebben az időben a Jelenkor, ho- á cyan s mivel szerzett magának országa tekintélyt és megbecsülést .Erről ? beszélgettünk Szederkényi Ervmnel a !< jelenkor szerkesztőségében_ Amit a Jelenkor első száma

cé

lként kitűzött 1958-ban. azt ma is nyugodtan vállalhatjuk, mert a pécsi adottságok és az országos helyzet alapján határozta meg feladatait. A Sorsunk című folyóirat (1941—43) kiformált tradícióira épített és a

Dunántúl (1952—56) hagyományaiból is sokat át tudott venni. Várkonyi Nándor, a Sorsunk szerkesztője arra törekedett, hogy felülemelkedjen az értelmiséget akkor megosztó népi-urbánus ellentéten, egyformán szívesen látta a folyóiratban például Kodolányü és Weörest, s olyan pécsieket, baranyaiakat közölt, akik országos szinten képviselték a vidéket és a régiót.

@ Hogyan ölt testet ez az elv a Je; Íenkor~mal gyakorlatában?

_ Elsősorban azokra támaszkodunk akik ma itt élnek, és dolgoznak. A maroknyi hűségesek Csorba Győző és Martyn Ferenc nevével jellemezhető csoportjára, és azokra, akik bár nem ős-pécsiek, de a város szellemi ereje hozta ide és tartotta meg őket. Másrészt arra törekszünk. hogy a pécsiek távozását ne veszteségként éljük_ meg, hanem nyereségre fordítsuk fővárosi jelenlétüket: hisszük, hogy Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Thiery Árpád ma Pesten is pécsiek. És ott vannak a nagy öregek, akik a Sorsunk idején itt kezdték pályájukat: Kolozsvári Grandpierre Emil, Mészöly Miklós, Takáts Gyula, Tatay Sándor, Weöres Sándor. Harmadszor: olyan írókat is sikerült megnyernünk, akik bár sosem éltek itt. mégis vonzódtak Pécshez, es megjelenésük rangot jelentett a folyóiratnak: Illyés Gyula, Vas István. Sőtér István, Mándy Iván stb., vagy a fiatalabb generációból Esterházy Péter. Nádas Péter, Lengyel Péter és mások.

9 A

z Indulás után hamar megismer- ték a Jelenkort...

— Az 1958-tól 60-ig terjedő időszak a széthullott irodalmi élet újjászervezésének, az erőgyűjtésnek az ideje volt. Talán 1961-től 63-ig beszélhetünk a Jelenkor első fénykoráról Tüskés Tibor főszerkesztésévei:^Hallatl^a jprgs^et Bertha, Lá- sar, ^Thiery* indulásának ideje volt ez. A Jelenkor ekkor alapozta meg a havi megjelenés lehetőségét. Ami. kor átvettem a folyóirat vezetését, csak kevés pályamódosításra volt szükség, és a jó alapokon indulva a hatvanas évek második felében szellemi erejét, sugárzását tekintve szépen emelkedett ismét a lap országosan is a legjobbak közé.

® Húsz évig folyóirat főszerkesztőjének lenni, erre nincs példa a fel- szabadulás utáni magyar irodalomban.

— A folyóiratszerkesztés nem hosszú távú verseny, az évek száma önmagában nem érdem. Nem is tudom, büszkélkedjem-e vagy szégyenkezzem, hiszen ilyen hosszú időnek nemcsak előnyei vannak — a személyes kapcsolatok bővülése, a tapasztalatok halmozódása —, hanem hátránya is: hajlam a konzervativizmusra, az elgyávulás veszélye. Hiszen aki olyan sokáig szerkeszt, annak nemcsak a konfliktustűrő képessége, hanem a megalkuvásra való hajlandósága is nagyobb lehet. Hallatlanul fontos, hogy ne veszítsük el szellemi frisseségünket, megújulási képességünket, országos vállalkozásokat kezdeményező kedvünket, erőnket.

9 Ügy érzi, sikerült?

— Ha a sikert n©m úgy értelmezzük, hogy tízes körbe lőttünk, hanem, mint egy be nem fejezett, élő folyamatot, akkor igen.

© Az utóbbi években voltak kisebb- nagyobb viharok az irodalmi életben. Sokan beszéltek iradalomról akkor is, amikor politikáról akartak szólni. Megérezte ezt a Jelenkor*

— Meg, mégpedig erősen. Csakhogy, szerencsére, ezeket a fővárosból érkező lökéseket a pécsi bázis csillapítja. Ez a bázis évtizedek óta ép és egészséges. A megye politikai vezetésével és az írócsoporttal való — olykor vitákon keresztül megvalósuló — jó kapcsolatunk olyan idegi és erkölcsi tartalékot, nyugalmat és biztonságot ad nekünk, hogy mintegy csillapító, kiegyenlítő szerepet tudunk vállalni az országos irodalmi közéletben is. Éppen ezért ezt az érzékenyebb hangulatot nem tartom meghatározónak a folyórat szempontjából. Fontosabb, hogy a felelősségteljes elkötelezettség mellett meglegyen bennünk a reformgondolkodás kurázsija, a kockázatvállalásra éá a kompromisszumra való hajlandóság. Közéletünk sokkal többet elbír, mint ahogyan gyakran

|(ondo!jukj az általunk képviselt gjfejc legnagyobb ellensége a félfelem, a szorongás, az elgyávulás. Ha ezt nem tudjuk legyőzni napról napra, jobb, ha abbahagyjuk az egészet,

T& Megújulási képesség, vállalkozó, kezdeményező kedv. Milyen tervei

vannak a Jelenkornak?

— Néhány vidéki folyóirattársunkkal közös vállalkozásba fogunk: azonos, közérdekű témák feldolgozását kezdeményezzük. Emellett egyik számunk összeállítására ismét vendégszerkesztőt kérünk fel. Jó lenne tovább bővíteni országos kapcsolatainkat, és néhány új, fiatal költőt elindítani. Kézirat van is már a tarsolyunkban.

GÁRDONYI tamás

Hallama Erzsébet:

A főépítésvezetö vtkendje

A to fölött átcikázott valamilyen madár. Bár lehet, hogy csak káprázat volt, a vakító napfényfoltok negatívja. A főópítésvezető behunyta gyulladt szemét, úgy lebegett tovább a vízen.

Amikor kiúszott a tóra, olyan elszántan tempózott, mint aki egy hajóroncstól menekül. A hajóroncs roskadozott a betontól: ABC-áruházak, irodaházak, panelok és panelok, á- típus, és bé-típus, egy emelet differenciával, suínilakások tömegével, amelyeknek a főépítósvezető mindig úgy ugrott neki, mintha a puszta akaratával kitágíthatná a faiakat. A hajóroncs tetején, száz meg száz épület, gorombaságok, füstös asztalilámpáik, gomolygó telefonhuzalok és mészillat fölött egy vékony, barna arc lebegett, a halott tervező arca, a tervezőé, akinek a főépítésvezető élete főművét, a nagy kórházat köszönhette. A tervező korai és ostoba halála óta a főépítésvezető is számba veszi egy szívroham lehetőségét. Krónikusan gyulladásos szemét néha a tükörbe mereszti, s megnézi azt a fiatal, sikeresnek mondott férfit, akit a füstök és zsivajok között időnként elveszít.

A vízen lebegő ember sóhajtva leállt, s tapodnii kezdte az iszapot. A tó tükre vaiószinűtlenül ragyogott, a gumimatracok úgy himbálóztak rajta, mint az örökkévalóság. Egy kövér ember állt a combig érő vízben, s óvatosan kenegette nagy, fehér hasára a vizet.

A főépítésvezető pislogott, mint aki mély álomból ébredt. A parton látMartyn Ferenc grafikája

szott a kockás pléd, amin a családja üldögélt. Egy világoskék gumikarika, egy szatyor, egy feleség, két kis piros gatya. Az egyik piros gatya nagyokat ugrott a levegőbe.

Kifelé gázolt, s ahogy fogyott lába alól a víz, úgy könnye'oedett egyre, egészen valami különös, szokatlan könnyűségig. Mint ama mesebeli szamár, aki sóval teli zsákjával a vízbe ment, és súlytalanul sétáit ki belőle. Kimostam magamból a sóimat, gondolta meglepődve a főépítésvezető. Kiderül hát, hogy fölöslegesen cipekszik az ember. Mint a szamár.

Nedves homokbuckákon lépdelt át, amelyeknek csúcsán akáclevél lobogók kornyadoztak. A kockás pléd mellett fél lábra állt, rázta a füléből a vizet.

— Pont olyan vagy, mint a Judy majom — mondta gyönyörűséggel a fia.

A feleség rászólt a gyerekre, de ő Csak nevetett. Fülében megpattant a zúgás, beleáramlottak a tópart lágy, csiklandós zajai. Lefeküdt a földre, hagyta, hogy a hangyák átbukdácsoljanak a lába szárán.

— Megint véres a szemed — jelentette ki a felesége.

— Most kialszom magam — mondta a főépítésvezető, és bizonyságul lecsukta a szemét.

De nem aludt. Egy szöcske ugrott a hasára, tétovázott, aztán elrugaszkodott. A főépítésvezető tűnődni kezdett, mikor is volt dolga utoljára szöcskével. De csak a gyerekkora jutott az eszébe. Résre nyitotta a

szemét, a távoli dombok erdőbundá- ját figyelte. A sűrű lombok között egy-egy világosabb folt virított. Miféle fa lehet az? A főépítésvezető nem tudta, mivelhogy nem volt erdész. Ahogy az őszes fákat nézte, jóvátehetetlennek tűnt, hogy nem az. Jó lenne legalább odamenni egy ilyen fához, magtapogatni a kérgét, szemmel megmérni a magasságát, tenyérre venni a levelét.

Fölült.

— Nem megyünk át oda az erdőbe?

A feleség rámeredt, de edzett asz- szony volt, csak azt mondta:

— A gyerekeknek víz kell, neked pedig pihenés. Eszel szőlőt?

A fia kicsit odébb ácsorgóit a homokban, térdig beásva, s vizes testére két marokkal hordta fel a homokot.

— Nézd, mit csinál — figyelmeztette a felesége. — Nem kellene rászólni ?

— Dehogy — mondta a főépítésvezető, és feszülten nézte a gyereket Dolgozik, gondolta, be kell, hogy fejezze, szépen, rendesen. Megmagyarázhatatlan izgalommal figyelte a fiát. Az éppen a hóna alá kukucskált, töprengett. Már csak a karja volt meztelen. A hóna alá pas- kolt egy marék homokot, aztán óvatosan kiemelte a lábát, lefeküdt a homokba, és gondosan meghentere- dett. A főépítésvezető, arca fölragyogott.

— Csak ülsz és vigyorogsz — zsémbelt a felesége. — Edd már azt a szőlőt, az isten áldjon meg.

— Hiszen azt csinálom — sóhaj-