Pest Megyei Hírlap, 1985. június (29. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-24 / 146. szám

4 ^Míwian 1985. TÜN1US 24., HÉTFŐ Vácrátóton Zenei estek: Az Idén Is rendeznek nyári zenekari esteket Vácrátóton, a Magyar Tudományos Akadé­mia botanikai kutatóintézeté­nek kertjében. Július 6-án a miskolci szimfonikus zenekar az NDK-beli Christian Ehwald vezényletével, valamint a Ma­gyar Állami Népi Együttes énekkara és a Magyar Állami Operaház énekesei Bach János- passió című művét adják elő. Július 27-én nyáresti muzsika címmel a Liszt Ferenc kama­razenekar Bach-, Berlioz-, Boccherini-, Brahms-, Csaj­kovszkij-, Mozart-, Pachelbel- és Rameau-műveket játszik a zenekedvelőknek. Augusztus 17-én a Magyar Állami Hang­versenyzenekar Ligeti András vezényletével Mozart-darabo- kat mutat be, a műsorban közreműködik Stefan Ruha ro­mániai hegedűművész. Az előadások minden alka­lommal este 19 órakor kezdőd­nek. Szépen magyarul Nyelvművelő Móra Ferenc Nagy íróink mindig szívesen foglalkoztak nyelvünkkel fel­hívták a figyelmet fogalmazási és egyéb hibákra. Móra Ferenc is számos nyelvhelyességi kér­déssel foglalkozott írásaiban. Móra mindig abból indult ki. hogy a nyelvnek az alapvető feladata a közlés. Hogy ponto- sítsunk: magyarázni kell és nem magyarázkodni, ö maga nemcsak író és szerkesztő volt, hanem régész is. Számos tudo­mányos cikke, könyve jelent meg. Az háborította fel legin­kább, amikor az alapvető könyvekben — például a tan­könyvekben — nem az életko­ri követelményeknek megfele­lően közlik a tudományos is­mereteket, hanem az egyszerű dolgokat is bonyolultan, agyon­magyarázva adják elő. Ez nem­csak nyelvileg, hanem pedagó­giailag is elhibázott dolog. Égy egyszerű számtani példát is bonyolulttá lehet tenni, ha fe­V-FIGYELŐ PärSuiS. Külön elnevezése van már annak a drámai for­mának, amely egy bírósági tár­gyalás keretében idéz fel egy történetet, s mutat be e sarkí­tott helyzetben különös éles­séggel felvillanó jellemeket. Court-room story, azaz tár­gyalótermi dráma a neve en­nek a műfajnak, s mint ilyen, ugyanúgy zajlik le, mint a valóságos ítélethozatalok szok­tak. Aki látta például a Tizenkét dühös ember című remek court-room storyt, annak alig­ha kell magyarázni, hogy mi­csoda tenyérizzasztó izgalma­kat tud kelteni egyik-másik ilyen tárgyalási csetepaté. Aki viszont a közelmúltban végig­nézte Polgár Andrásnak A szembesítés eredménytelen című jele.fietsorát nos, az rptig éppen azt igazoltatja, hogy nem csodaszer a most emlege­tett minta. Attól, hogy egy ta­nácsvezető bíró egyszer meg­adja a szót, másszor meg rend- reutasítja a megidézetteket, még nem ver ki senkit a hideg veríték. Bizony eszköz ez a pa­ragrafusokkal megspékelt kö­rítés is; alkalom arra, hogy bi­zonyos mondandókat hatásosan továbbítsanak éles logikával gondolkodó és jól fogalmazó színműírók. Saul Levitt, a Parancsra tet­tem című dráma szerzője fel­tétlenül ez utóbbiak közé tar­tozik. Kitetszett ez már akkor is, amikor úgy két évtizede a Thália Színház bemutatta az ő tárgyalótermi drámáját, és töb- bé-kevésbé ez a vélemény ala­kulhatott ki azokban a nézők­ben is, akik csak most talál­koztak ezzel az 1865-ben, az amerikaiak Észak—Dél hábo­rúját követő időkben játszódó nagy .számonkéréssel. Ä tömegpusztító fogolytábor parancsnokát tetemre hívó ak­tus ugyanis jó csillagzat alatt szüléiéit. Egyrészt a rendező, Hajdufy Miklós csillogtatta feszültségteremtő erényeit — ebben a legújabb munkájában sem volt nyoma a hatásvadá­szatnak, a fölösleges ráját­szásnak —, másrészt meg a kiválasztott szereplők adtak többet a szokásosnál. Tapasz- íalhatólag ügyet láttak abban, hegy., most kivágják a rezet: legtöbbjük akár egy színházi premier lázas-feszült közegé­be is beleillett volna. Kern András és Szakácsi Sándor, valamint Andorai Péter és Trokán Péter ellen­fél-kettőse különösen tetszett. MŰSör. Hanem akik a min­dennapi televíziós programot összeállítják, azok bőven ta­nulhatnának egyik-másik régi jó, vidéki színidirektor gya­korlatából. Tudniillik azt les­hetnék végre el, hogy ha az egyik kedden, mondjuk Ma­rien grófnőként tűnik fel a képernyőn X. Y. művésznő, akkor a következő hét szom hatján ne legyen ő a dajka a Rómeó és Júliában. Teljen el egy kis feledtető szünet a két megjelenés között. Bizony jó lett volna, ha a magyar court-room story — mármint a Polgár Andrés-féle apukás történet — meg a Saul Levitt írta Parancsra tettem című dráma vetítése közé is beiktatódik egy vakációnyi pauza, és még örvendetesebb fogásként nyugtáznánk azt a döntési, amely a kritikán aluli Televár ót emettől a katonai tárgyalástól netán alaposan el- rekeszti. Kern András miatt kellett volna az a több-hónap­nyi időrés. Ifjú és szinte min­den feladatra alkalmas színé­szünk ugyanis abban is jelen volt, meg emebben ts tudatta: nemcsak a bugyuta fiák Gö­re Gáborra emlékeztető újgaz­dag apukáját tudja eljátszani. A műsorcsinálásnak is van — lenne! — dramaturgiája, még­ha a Szabadság téren nem, vagy csak elvétve gyakorolják azt. .. ,i, , . Akácz László leslegesen tudományoskodunk. Erről olvashatunk az öt pók­nak hány lábáról című írásá­ban. Annak is híve volt, hogy a legfontosabb ismereteket ad­juk — világosan és egyszerűen. Természetesen nem leegysze­rűsítve, hiszen az ismeretek közlése éppen az emberi gon­dolkodás fejlesztését szolgálja. Móra korában a hivatalos stílus éppen a közlés lényegét homályosította el. Az egysze­rű ember nem értette például ezt a kifejezést: az eljárás fo­lyamatba tétetik. A Mihály folyamatba tétetik című írásá­sának hőse attól fél, hogy őt magát teszik folyamatba. Sa­ját véleménye szerint a Tiszá­ba, mert az esik legközelebb. Igaz hogy a Tisza csak folyó (folyam), és nem folyamat, Mihály számára mégis azt je­lentette, hogy őt a Tiszába mártják. Móra csak nehezen tudja megmagyarázni neki, hogy miről van szó. Mihály számára nem egészen világos még így sem, hiszen az anyó­sát akarja „folyamatba” már­tani, ott ahol a legmélyebb. Tréfának eddig jó, de a kora­beli körmondatok nem éppen ezt a célt szolgálták. Ellenke­zőleg! Pontosan a szellemes­ség hiányzik belőlük, a lénye­get teljesen elhomályosítják, így könnyebb volt az egyszerű emberek becsapása. Tehát már nem „egyszerű” nyelvi, stilá- ris kérdésekről volt szó, ha­nem politikairól is. Pedig az egyszerűsítés, a közlés vilá­gossága, félre nem érthetősége lenne a legfontosabb. A kör­mönfont fogalmazással az el­lenkező hatást érjük el anélkül hogy hazudnánk. Miért kell hi- vataloskodni, amikor arra sem­mi szükség nincsen? Miért kell okoskodással (vagy annak lát­szatával) félrevezetni az olva­sót? — veti fel a kérdéseket Móra Ferenc. . „..v. ..... „^.^Mizser Lajös Még két hétvégen Királytalálkozó Visegrádon Nagyon ígérgetik már a meteorológusok, hogy jön az igazi nyár. S talán-talán be is köszönt végre. Szombaton délelőtt legalábbis biztató napsütés fogadta a Visegrád- ra érkezőket. Igaz, a palota­játékok rendezői sokat fohász­kodtak a száraz időért. Sok­sok energiát és még több pénzt öltek vállalkozásukba; a visegrádi királytalálkozó létrehozásába. Pontosabban megidézésébe. Korhű jelmezek Károly Róbert királyunk 1335-ben hívta össze ezt a történelemkönyvek által meg­örökített találkozót visegrádi palotájában. Nem kisebb sze­mélyiségeket látott vendégül, mint János cseh király, Káz- mér lengyel uralkodó és Hen­rik bajor választófejedelem. S nem csekélység a megbe­szélés témája sem: miként le­hetne Bécs városának áru­megállító jogát kikerülve el­juttatni az árukat nyugatra? Ismerve a reneszánsz kort, az akkori szokásokat, élet­módot, a magyar királyi ud­var gazdagságát, nem nehéz elképzelni, mekkora pompá­val, vigassággal, ünnepléssel fogadhatta Károly Róbert kol­légáit. A palotának ma már csak romjai állnak. A helyszín mégis kiválóan alkalmas a több száz esztendővel ezelőtt történtek fölelevenítésére: egy színes, látványos történelmi show bemutatására. Nem tör­ténelmi színjátékra gondoltak a rendezők. A vendég ural­kodók érkezése csak keretül szolgál ahhoz, hogy a palo­tába sereglő közönséget dal­lal, tánccal, komédiával, pan­tomimmel és lovas bajvívással szórakoztassák. ■ A játék a közönség főzött Tokaj és vidéke Az ezerszínű és ezerízű bor TARTALMÁBAN és kivite­lében nagyon szép, ízléses könyvet jelentetett meg a Gondolat Kiadó, Pap Miklós A tokaji című művét, amely méltó emléket állít a világ leghíresebb borának. Mert már a múlt század elején Szirmay Antal így éne­kelte meg ezt a csodálatos nedűt: „Áldott tokaji bor, be jó vagy s jó valál — hogy szagodtól is elszalad a halál. Mert sok beteg mihelyt téged kezdett inni — meggyógyult, noha már ki akarták vinni.” Idézi a könyv ezt a versikét a sok között, de a lényeg, hogy a tokaji bormúzeum igazgatója igazán értékes munkát tett le az olvasók asztalára a sok szép fény­képpel illusztrált könyvben. Könnyedén mesél, kalauzol a történelemben, sok érdekes­séggel gazdagítva azok tudá­sát, akik csak hírből ismerik Tokajt és vidékét. Az általános ismereteket nyújtó bevezető után a szer­ző ismerteti a hegyaljai sző­lőkultúrát, a kezdetet és a ki­alakulást, azt, hogy mit is je­lent a tokaj-hegyaljai borvi­dék, mit foglal magába. Pap Miklós szerint a Zempléni­hegység lábánál terül el ez a vidék, 55 kilométer hosszú, 275 négyzetkilométer nagyságú zárt terület, amely az euró­pai szőlőtermesztésnek a leg­északibb zónájában fekszik. Huszonnyolc községet foglal magába. Már a XVI. század elején Európa-szerte ismer­ték a tokaji bort, majd fo­kozatosan az egész világon fogalommá vált. Írók, költők, tudósok, uralkodók valóságos himnuszokat zengtek csodála­tos hatásáról. Mi a titka a to­kaji kiemelkedő sikerének idehaza és a világban? Ho­gyan terjedt el az egész föld­kerekségen a területileg oly kicsiny Tokaj-Hegyalja ter­mése? Hányféle szőlő terem a vidéken? Mindezekre választ kapunk ebből a könyvből. A kötet második fejezeté­ben a tokaji titkát írja le, a borokat, a borkategóriákat, az ezerszínű és ezerízű bort, azt, hogy teljesen más a mádi, megint más a tolcsvai, és tel­jesen más a furmint, mint a hárslevelű, pedig mindegyik tokaji. Ismerteti a régi kate­góriákat, a különböző elneve­zéseket. Van színbor, sajtó­bor, főbor, aszúszőlőbor, ür- mös, kóserbor, lőre, törköly, csiger, icsar, legalábbis így keresztelték el régen. Manap­ság szolidabban nevezik, egy­szerűen minőségi boroknak, ezen belül tokaji máslásnak, szamorodninak, aszúeszenciá­nak, négy-, hatputtonyos to­kajinak, az egyszerűbbeket furmintnak, hárslevelűnek, éppen olyannak, amilyen a szőlőre jellemző íz-, illetve za­matanyagot tartalmaz. Felsorolja a régi borokat, borneveket, majd rátér a to­kaji történetére. Valamikor még volt a borkóstolás hiva­tala, megemlíti, hogy milyen szerepet játszottak a törköly­tárolók, kádszúrók, a korcs­marendtartások. Mit jelentett a tokaji a diplomáciában. Is­merteti azt is, hogy a tokaji miért a világ legdrágább bo­ra, szól a tokaji gyógyító ha­tásáról, a minőség védelmé­ről, arról, hogy miként küz­döttek a borhamisítók ellen. Hogyan védte a törvény a to­kaj-hegyaljai nedűket. Nyo­mon követi a tokaji elneve­zéseket a világban, majd a terméseredményeket ismerte­ti, a jó és a rossz évjárato­kat. Nagyon érdekes, amit el­mond a palackozás történeté­ről, a címkézésről, a borok vetélkedőjéről, a pincézés- ről és a bordalokról. Hangsú­lyozza, hogy a pince, különö­sen a hegyaljai pince külön világ. Romantikája, sőt lelke van. Valami csodálatos érzés árad szét ott a szívek kö­zött, nyugalom, könnyedség, derű, még a bánat is megeny­hül bennük. Még a hordók­nak is külön nevük van. Nemcsak Pap Miklós köny­véből tudom, nekem is mu­tatták, hogy milyenek a hor­dók: van öreg, tekintélyes, kedves, nebuló, unokám hor­dója és így tovább. Idézi ezen a helyen a borversekkel együtt Arisztotelész mondá­sát, miszerint egy-két pohár az egészségé, sok pohár a kárhozaté. Való igaz, hogy a bor nemcsak használni, ha­nem ártani is tud. Pap Miklós külön fejezet­ben foglalkozik a tokaji folk­lórral. A meséket, mondákat, amelyek a hegyaljai borról szólnak, egy csokorba gyűj­tötte, jobban mondva, ezek­nek a történeteknek az ere­detét írja le. Szépek a szüreti népszokások, a felvonulások, a közmondások, a szójátékok a tokaji tulajdonságáról. Végül a tokaji dicséretét szedi cso­korba, ahogyan a magyar iro­dalomban, a lengyelben, a né­met nyelvterületen, Franciaor­szágban, Itáliában, Nagy-Bri- tannlában, Kelet- és Észak- Európában magasztalják, ír­nak róla. Idézi Pablo Neruda sorait, aki szerint a tokaji ámbratűz, méz ragyogása, to­páz, s a száraz föld alól fel­hozza az édességet a déli nap­fényre, ó bor, ragyogó bor, zivataros időknek békés ado­mánya. SOK KÖNYVET olvastam már a tokaji borról, a Hegy­aljáról, de ilyen igaz, szívből jövő, ugyanakkor tudományo­san is megalapozott tanul mányt még nem. Pap Miklós életét tette rá, hogy mindent összegyűjtsön és megőrizzen, ami erre vonatkozik: sikerült neki. Ezt mutatja ez a na gyón szép, olvasmányos kötet. Köszönjük neki, s az olvasó­nak szívből ajánljuk: nagyon értékes irodalomhoz, maradan­dó műhöz jut hozzá, ha sike­rül még‘megvásárolnia a sízí- nes és fekete-fehér fényképek kel ellátott kötetet. Gáli Sándor is a palota: a teret néha még a kétszáz szereplő jelenléte ellenére is kissé üresnek érez­tük. De ez már szigorúan gaz­dasági okokra vezethető visz- sza: a költségek így is meg­haladják az egymillió forin­tot. Biztosan megvalósítható lett volna a játék gazdagab­ban és pompásabban is. De ezt az ünnepséget nem Károly Róbert rendezte. Akadt ugyan filmrendező, aki jelentkezett a feladatra: ötmillióból ki is tudta volna hozni a produk­ciót. Színvonal és látvány A közönség tapsa minden­esetre azt sugallta, hogy az elképzelés életrevaló, a kezde­ményezés folytatásra méltó. Az ilyen jellegű előadások sikerét egyébként mi sem bi­zonyítja jobban, mint Koltay Gábor hasonló produkcióinak sora. S talán ez az a műfaj, amit azok is elképzelnek ma­guknak, akik — teljes joggal — az igényes szórakozást ké;_ rlk" számon a közművelődés­től. Mert mit kap itt a néző — még két hétvégen, napi két előadásban? (Mint az első ol­dalon beszámolunk róla, a va­sárnapi előadást az eső elmos­ta.) Régi táncokat, dalo­kat, színvonalas együttesek­től, népi komédiát, panto­mimet tehetséges színjátszók­tól — s mindezt látványos, szórakoztató formában, törté­nelmi környezetben. M. Nagy Péter „Az cseh királyt az őrség bebo* csátá!’* Bajvívás életre-halálra. Veress Jenő felvételei kezdődik. Zenészek, táncosok járnak csoportról csoportra fölkeltve az érdeklődést. Majd fanfárok jelzik a magyar ki­rály bevonulását, s utána sorban a vendégekét: szín­pompás korhű jelmezben ka­tonák, szolgálók kíséretében érkeznek. A falakon is min­denütt elabárdosok, kürtösök és természetesen lobogók. Kezdetét veszi az uralkodó­kat, illetve a közönséget szó­rakoztató műsor. A táncosok a vendég királyok nemzeti táncait járják, őket zenészek követik és dalra zendül a kó­rus is. Nem hiányozhatnak a sorból a komédiások és a némajátékot bemutató művé­szek sem. Az igazi csemege a bajvívás. A nézők az uralkodókkal együtt vonulnak át a palota melletti térre, ahol lovas vi­tézek mérik össze ügyességü­ket, erejüket: vívnak, nyilaz- nak a legfőbb ajándékért, Er­zsébet királyné rózsájáért. Az ötlet remeknek bizo­nyult, Már az első előadáson is két-háromszázan voltak kíváncsiak a produkcióra. S nem csalódtak, akik amo­lyan igazi könnyed, nyári szó­rakozást vártak a palotajáté- koktól. Idegen szót nem na­gyon hallottunk, pedig ezt az előadást nyugodtan be lehetne iktatni külföldi csoportok programjába is, hiszen a nar- rátori szöveg megértésének vajmi kevés szerepe van a látvány élvezésében. Kétszáz statiszta Ha az elgondolást jónak tartjuk, ugyanezt elmondhat­juk a megvalósításról is. Papp János színművész, a Corpus pantomimcsoport, a Kék Duna táncegyüttes, a Nemzeti Szín­ház Stúdiószínpada, L. Kecs­kés András együttese, a szentendrei városi és szövet­kezeti kórus, a solymári ama­tőr színjátszók, a Pilisi Park­erdőgazdaság lovasai és két­száz statiszta közreműködésé­vel, Turján György valóban látványos produkciót rende­zett. A vállalkozás szokatlansá- gából, a szervezők tapaszta­latlanságából — hiába, nem naponta találkoznak a kirá­lyok Visegrádon — adódott néhány apróbb hiányosság. Egyes jelmezek, kellékek, zászlók nem illettek a korhoz. De mindezekből másfél ezernél is többet kellett begyűjteni különböző színházaktól és jelmezkö’csönzőktől. Most lát­szott csak, hogy mekkora nagy Az udvari komédiások szórakoztatják a királyokat, no meg a közön­séget. p.

Next

/
Oldalképek
Tartalom