Pest Megyei Hírlap, 1985. június (29. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-20 / 143. szám
4 3#*'*'*' 1985. JÜNIÜS 20., CSÜTÖRTÖK TIT—KISZ Együttműködési program Újabb hosszú távú együttműködési programot fogadott el a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat; az erről szóló dokumentumot „szerdán, a KISZ KB székházéban Hámori Csaba, a KISZ Központi Bizottságának első titkára és Ádám György akadémikus, a TIT elnöke írta alá. Mint a programból kitűnik, a KISZ és a TIT — a gazdag hagyományokra és az eddigi tapasztalatokra építve — fejleszti tovább együttműködését, figyelembe véve ,a két szervezet életében, tevékenységében és a velük szemben támasztott társadalmi igényekben bekövetkezett változásokat is. Válasz cikkünkre A felkészültség az elsődleges Lapunk hasábjain a pedagógusnapra megjelent vezércikk gondolatai nem maradtak visszhang nélkül. S'inkai Imre magyar—történelem szakos perbáli tanár levélben írta meg, milyen további gondolatokat ébresztettek benne az olvasottak, a felvetett problémák konkrétan hogyan festenek a gyakorlatban. Mivel az általa említett gondok több Iskolát Is érinthetnek, közreadjuk levelének lényegét, azzal a megjegyzéssel, hogy nem mindenben értünk egyet írójával. Véleményünk szerint, nem annyira az iskola mérete, inkább a pedagógusok felkészültsége, hivatásszerctete határozza meg a munka minőségét. I>e nézzük az írást. özvéleményünk valóban tiszteli a pedagógusokat, akik tudást, értékeket adnak át. S iia egy-egy pedagógus vagy nevelőtestület sorsa megfeneklett, annak legkevésbé a nép az oka. Hiszen a pedagógiában az utóbbi évek ben a nagy sikerek mellett sok volt a hibás lépés, az elhamarkodott döntés, ma pedig egy bizonyos fokú elkényelmesedés tapasztalható a korszerűségre hivatkozván. Főleg a nagy iskolák és a kis iskolák összehasonlításáA helytörténész dolgozószobájában A lápvilág oltalmában öcsa környékén, Alsónémedi határától Daliásig terül el a három és fél ezer hektárnyi ösláp, mely az Alföld .légkorszak utáni állapotát őrzi ma is. Már ilyennek láthatták honfoglaló őseink, azzal a különbséggel, hogy magasabban állt ott a víz. Hajdanában a Duna- ágak kanyarogtak erre. Az egykori folyamszaltaszok teknőszerü laposaiban fekszenek a láprétek. A mocsárvilág ritkaságai közt olyan feltűnően szép növényekre lehet bukkanni, mint az orchideák családjába tartozó sötétpiros mocsári kosbor, a bíborlila virágú szibériai nőszirom. Az ősi vízfolyások tóvá mélyült vizén virít a fehér tündérrózsa. A rekettyefüzek lombjai közt a nádi tücsök ciripel, a nádasokban tanyázik a dobosgém. Vérbeli tanár Magyar Sándor nyugalmazott ócsai pedagógus otthonában hallgatom elbeszélését. Olyan megjelenítő erővel idézi a lápvilágot, hogy szinte érzem a virágok hódító illatát. Közben gondosan szerkesztett, kötetnyi paksamétát rak elém, fényképekkel, rajzokkal illusztrált — egyelőre kiadásra váró — tanulmányokat, a község nevezetességeiről. Amint kedvenc témájáról, a helytörténetről esik szó, menten kibújik belőle a vérbeli tanár. Mintha csak az osztályban lenne, lelkesen, magyacá*. alaprajzokat, fénykéneket mutat, nehogy valami fontos elkerülje a figyelmemet. — Műemlék templomunk, a faragott kövekből épült bazilika, a román stílusból a gótir, kába való átmenet legszebb emléke hazánkban. — Hogyhogy átvészelte a viharos történelmünket? — A lápvilág védte meg a községet a töröktől, így maradhatott meg a bazilika is. Még a tatárjárás előtt kezdték építeni, és úgy fejezték be, hogy ne csak isten háza legyen, hanem egyben a lakosság menedékhelye is. A premontrei szerzetesek alapították és tartották fenn a török hódoltságig. Egy ideig mecsetként szolgált. Ekkor építették hozzá. a törökök szent könyvét, a koránt tartalmazó fülkét, a főszentély bal oldalán. Tevékeny élet — Ügy látom, az egykori hobbi a'z idők során kutatószenvedéllyé lombosodott. Mi adta az ötletet, hogy a helytörténet feltárásához fogjon? — Az iskolában a gyerekek és a szüleik is gyakran érdeklődtek a község múltja felől, Szégyelltem volna, ha nem tudok kérdéseikre válaszolni. Igazából 1958 után láttam munkához. Felkerestem azokat — az egyetemeken, múzeumokban —, akik a tájvédelem, ezen belül Ócsa múltjával foe- lalkoztak, igyekeztem minél több adatot összegyűjteni. — Ezekből a vaskos tanuld mányokból bőven kitelne egy kötet, helyi monográfia. Gondolom, szándékában áll kiadatni ... — Igen, és itt, helyben, ígéretet kaptam arra, hogy megjelentetik. — Ha nem tudnám, hogy Magyar Sándor nyolcvanhárom éves, el se hinném. Ér- keztemkor, akár egy angol házigazda, épp a füvet nyírta a kertben, itt meg ezek a ta-' nulmányok a szellemi frisseség bizonyítékai. Mi lehet ennek a fáradhatatlanságnak a titka; fürkészem az ősz hajú. friss tekintetű embert. Mintha csak kitalálná gondolatomat, megjegyzi: — Mindig á tevékeny, értelmes élet híve voltam, 1921-ben végeztem el a képzőt, ötven évet tanítottam. Épp a mostani pedagógusnapon kaptam jubileumi jutalmat fél évszázados aktív működésem elismeréseképpen. Emlékezetes túra — A helytörténet iránti vonzalmam nem korlátozódik pusztán a múlt eseményeinek, alkotásainak felkutatására és megbecsülésére. Ugyanígy érdekel az is, ami ma történik vagy éppen hiányzik nálunk. A hetvenes évek végén, 1977- ben a Dunatours, a Pest megyei Idegenforgalmi Hivatal kirándulást szervezett külföl- 'dietaj^ Ocsár^^ffftgsirett ívédé&i i területre és az apaj- pusztái lovasbemutatórar Akkoriban én voltam az idegen- vezető. Elsétáltunk az öregfaluba, megmutattam a templomot, az öreghegyi pincesort, ellátogattunk a kopjafafaragókhoz. A vendégek élményekben gazdagon távoztak, s ez a rövid látogatás is öregbítette külföldön hírünket. Az utóbbi években, pontosabban 1979 óta megszűntek ezek a túrák. Most is volna pedig idegenvezető, az egyik fiatal kartársam, aki fogadja őket. Nagy Emőke ban látunk eltéréseket a szervezeti és gyakorlati élet területén. Saját fiamon tapasztaltam, hogy a nagy is kólák, objektív nehézségekre hivatkozva, egyfajta termelő üzemmé váltak. S csak olyan értékeket termelnek újra, sokszor nem is bővítetten, melyek egy-egy tanulóban a szülői házból adódóan már benne vannak. A nagyüzemi jellegnél fogva rossz a tanulóknak az iskolához, a nevelőhöz való kötődése. Sem az iskola, sem a nevelők nem alakítanak ki olyan tulajdonságokat, amire a kis iskolák képesek, például: keveset beszélgetnek a gyerekekkel, a hibákat felületesen korrigálják, a hagyományokat nem ápolják, csak a tehetségessel törődnek stb. Gyorsan beskatulyázzák az egyént, amiből nehezen vagy egyáltalán nem tud kitörni. Legjobban a közepes és a kis iskolák pedagógusai képesek a mai idők követelményei szerint a helyi, a nemzeti és az egyetemes kultúra értékeit jól közvetíteni, még akkor is, ha felszereltségben nem tartoznak a legkorszerűbbek közé. Mivel alapvetően igaz, hogy a társadalmi gyakorlat sugallta értékrend nem mindig fedi egymást a tanárok által közvetített értékrenddel, azért kell olyan iskolai miliő, amelyben a nevelőközösség &z iskolai és a helyi hagyományok, valamint a közvetlen beszélgetések útján teszi vonzóvá s fogadtatja el a régit s a mai élet alapvető kérdéseit. Erre a mamutiskolák kevésbé képesek, pedig azt tartják, hogy ott koncentráltabbak a technikai eszkpzäji,; jobb a térémkihasznáíts’á'g; valamint módszertani, munkaerő- és bérgazdálkodási előnyei vannak. Ez igaz, de szabad-e a nevelést, az oktatást ilyen ökonomista szemléletre leegyszerűsíteni? A munkaidőt illetően a mamutiskolákban a nevelőknek kétségtelenül hosszú időt kell az iskolában tölteniük, de nem a kötelező óraszám, hanem a sok túlóra és helyettesítés miatt. A kis iskolák nevelői is annyit vagy még többet töltenek az intézményben. de ott közvetlenebb kapcsolat teremtődik diák és tanár között, mivel szakköri foglalkozást tart dél utánonként, vagy rendszeresen teljesíti mozgalmi, pedagógiai feladatait. A kis iskola nevelői mégsem tudnak annyi túlórapénzt összeszedni, a fizetésük az átlagosnál jóval alacsonyabb. Kevés a tartós és átmeneti bérmegtakarítás, így az évközi jutalmazási alap is jóval kisebb, mint a nagy iskolákban. Ezt azért merem állítani, mert több évig vol tam nagy iskola vezetője, jelenleg pedig több mint öt éve kis iskolában tanítok. Korábban nem volt olyan pedagógusnap, hogy jutalom és terített asztal ne lett volna, most már második esztendeje fordul elő, hogy semmilyen jutalmazás nincs pedagógusnapra, mivel nincs az iskolának pénze. S ha együtt akar lenni a tantestület, még 150 forintot adhat be mindenki a fizetéséből, hogy ne üres asztal mellett üljenek le beszélgetésre. Gondolom, a pedagógiai feladatokat minden testület igyekszik jól megoldani. Eredményeink alapján a perbáli diák éppúgy megállja a helyét, mint bármely nagy iskoláé. A mi testületünknek is sikerült megtanítania, hogy az anyagi jóléten kívül menynyi minden van, ami elengedhetetlenül fontos része az élet minőségének. Végzettség szerint pedig nevelőtestületünk is azon a szakmai és módszertani felkészültségi fokon áll, mint a nagy iskoláké. Van a személyiségünknek hatóereje. A zt én is vallom, hogy a ** tanár egyszerre napkollektor és fényforrás, Kdneéht-j rálja és kibocsátja magából az életbe, a humánumba és a szeretet erejébe vetett hitet. Ám amikor hozzám, mint a községi pártvezetőség tagjához a jutalmazás elmaradása miatt fordulnak, s én a kérdések sokaságára nem tudok kielégítő magyarázatot adni, akkor nemcsak a helyi vezetésbe vetett hitük hanyatlását látom, hanem a napkollektor erejének csökkenését is. Azt érzik, hogy nem becsülik eléggé őket, munkájukat. s ezért hinni is már csak kétkedve tudnak. Tv-figyelő HuniOr . Túl sok szót nem lenne érdemes vesztegetni arra a Televáró című, kétrészes műsorra, amelyet a legutóbbi szombaton és vasárnap — előbb az első, majd a második csatornán — láttunk, ám a nehezen minősíthető mustra tanulságokat kínál, s ezeket, ha mégoly keserű pirulák is, meg kell emészteni. A dolgok, mint mondani szokás, ott kezdődtek, hogy részben életkoruk, részben szellemiségük miatt régi jó kabarészerzőink lassan eltünedeztek a nekik fenntartott porondokról. Olyannyira megfogytak, hogy ifjabb és másként élcelő- dő utódokat kellett toborozni a helyükbe. Ezt a regrutaállítást természetesen a rádió — ott is a most nyugalomba vonult kabarékapitány, Marton Frigyes — végezte el, akinek öles vál- lain aztán az érdeklődés és a közszeretet fényébe kapaszkodtak fel a poén kei'getök közül vagy tucatnyian. Ezek legjobbjai igyekeznek most új fazont adni a rádiókabaréna'k, és alkalmasint arra is futja idejükből, hogy a tévések masinái elé bocsássanak valamit. És tulajdonképpen éppen ez a — megintcsak közkeletűen mondva — maszekolás nem akar sehogyan sem sikerülni nekik. Akár egv kisebb trakta keretében, akár, mint most, egy egészen nagy műsortálcán kelletik a magukét, az rendre ízetlen, fonnyadt fogyasztani- valóként. hat. Mi lehet az oka ennek? Nos, nyilván egyrészt az, hogy ez a most emlegetett kis trupp eredendően csak a mikrofonba illő szövegeket gyárt némi tehetséggel. Tehát olyasmit, amiben nyelvi blfkkfangoik, mondatfűzési ötletek vannak; ami a fülnek izgalmas, kedves; ami képes megmozgatni a hallgatói fantáziát. Másrészt az a termésük, amelyen túladnak, és ami aztán nemcsak a hang-, hanem a képtovábbító eszközök garatjára is kerül, kétségkívül konkolyosabb; harmada, negyede annyi agyfacsarintás sem leledzik benne. Ráadásul ez a silányabb tartalom sem kapja meg azt a képi — tehát a látvány ráadásával kiigazított, földobott — formát, amely esetleg üdítőleg hatna. Szomorú emlékeinkből tudhatjuk, hogy a tévés kabaré az javarészt a Telepódiummal azonos, ez pedig nem más, mint a Vidám Színpad előadásainak lefényképezett formája. MindCZCk után következett be az imént említett sorozat úgynevezett mellékvágánya, tehát az a próbálkozás, hogy a Telepódiumot a Nyugati pályaudvarra — ott is a Ceglédi váróterembe — költöztetik. Ez az ötlet (?) ilyesformán még a hagyományos teátrumi környezetet is lefosztotta a magán- és a társas számokról, s helyettük a legnatúrabb ■ indóházi színeket meg tárgyakat villantotta fel a maguk foltos, piszkos természetességében. Hát ebbe az illúziótlanságba keveredett bele a szellemtelen- ség, amely elegyhez — bakter, oh, el ne hagyj! — még a beszélő és ágáló személyek többségének önmutogatási alkalmatlansága is ' társult. (Föl nem fogható, hogy kik és hogyan engedik nemhogy egy klubterületű váróterem, hanem egy egész ország nyilvánossága elé azokat, akik a szövegmondás, egyáltalán, a publikum előtti jelenlét legelemibb szabályaival sincsenek tisztában.) Az így rögzült Televáró milyenségét — azaz milyentelen- ségét — immár az előfizetők milliói ismerik, és ismeretében újból meg újból nyilván azt latolgatják, hogy ugyan, miért nem dobatta sutba az egészet néhány jobb érzésű és bátrabb beszédű műsorfelelős. Hogy nem akadt valaki, aki meghúzta volna azt a bizonyos vonalat, mondván: ígv is nagyon lent vagyunk, eddig és ne tovább. Mert van, ami a képernyőre kerülhet, és van, ami egyszerűen nem juthat fel oda. Emlékszünk ? Hofi egyszer megkurtította az egyik — ismétlésben már lóval rövidebben viszontlátott — műsorszámát. Ha ő megtehette, hogy nyisszent. miért n .m utánozzák ezt a követendő gyakorlatát mások? Ez utóbbiaknak még csak nem is a saját szüleményeiken kell erőszakot elkövetniük, hanem c -V ki kéne penderíteniük a rossz árut... Akácz László ■ Heti filmtec tYZ ET^ A cápa Jelenet A cápa című filmből: küzdelem a fcncvaddal. Sokak szerint az egyik leg- remekebb dolog, ha az ember abszolút biztos és veszélytelen pozícióból jót retteghet. Ül a kényelmes karosszékben, s olvas egy hajmeresztő, fantasztikus, rémes, borzongató, vacogtató krimit, horrort — esetleg egy ilyen filmet néz a tévében vagy a moziban. S miközben a frász töri ki egy- egy váratlan és rémítő fordulat olvastán — láttán, ösz- szeszorul a gyomra és gyorsabban ver a pulzusa, szóval átéli a félelmet, a fenyegetettséget, a veszélyt —, mégis nyugodt lehet valahol legbe- lül, mert hát a rémségek nem vele történnek, nem őt kínozza a gonosz vámpír, nem őt támadják meg a madarak, nem vele találkozik az őrült szadista, nem rá ront a felbőszült vadállat, nem az ő húsába vájja a fogát a vámpír. A nyavalya is kitörheti a félsztől, de mégsem kell félnie igazán. Még attól sem, ha a látott vagy olvasott rémségek éjjel, álmában is előjönnek, s meggyötrik, meg- izzasztják, torkában dobogó szívvel, verejtékben fürödve fikresz&k az ..éjs.zaka kellps közepén, s az ijedtségtől sokáig nem hagyják elaludni. Mivel nagyon sokan szeretnek rettegni, ezt az igényüket a modern művészetek gondosan ki is elégítik. Rémregények, rémtörténetek, rémfilmek tucatjai szolgálják ezt az igényt. Vannak köztük a műfaj klasszikusai — filmben például Alfred Hitchcock —, vannak klasszikus figurák és történetek, mint Frankenstein. És vannak újabb mesterek, mint Steven Spielberg. Spielberg neve jól cseng nálunk is. Munkáit összevissza sorrendben láttuk, de azért a Sugarlandi hajtóvadászat, a Harmadik típusú találkozások vagy az E. T. ettől függetlenül is nagy közönség- siker volt. Mozijainkba viszont csak most — tíz évvel a bemutató után — kerül Spielberg első elsöprő sikerű filmje, a legendáktól övezett A cápa. (Eredeti címe; Jaws — Állkapcsok.) Ez a film a zseniális ráér- zés, a fantasztikus szimat diadala. Spielberg, aki a film forgatásakor, 1974—75-ben huszonhat-huszonhét éves volt, észrevette, hogy a rémfilm műfaja kifulladóban van. A nagv mester, Hitchcock pszichológiai horrorjai már nem tűntek olyan érdekesnek, a rémfilmíelújítások, újraforga- tások sem hoztak igazi sikert Ki kellett találni valami mást. így jutott el addig a gondolatig, hogy a veszélyt egy személytelen, nem emberi élőlénynek kell képviselnie, valaminek, ami túl van az ember-fizikai és morális határain,- s nem is befolyásolhatja azt semmiféle emberi ráhatás. Ä legkiszámíthatatlanabb és a legveszedelmesebb élőlény pedig nem más, mint a cápa, ez a több millió éve létező s a teljes értelmetlenségig és haszontalanságig fajult létű ősi ragadozó. így lett Spielberg filmjének hőse a hatalmas fehér cápa, ez az egyszerre rémületes és titokzatos, felfoghatatlan és véresen valóságos lény. Az amerikai tengeri fürdőhely nyaralóit félelemben tartó, emberevő rém a majd két és fél órás filmben csak úgy a 80. perc táján jelenik meg a maga valóságában (persze ez is műcápa, mint ahogy a kedves kis figura, E. T. is a makettkészítés mesterműve volt). Ez a késleltető dramaturgja nagyon pontosan kiszámitqít; akkor találkozunk először a cápával, amikor a véres akciói már felfokozták a kíváncsiságot iránta. S ettől kezdve a film utolsó harmada nem más, mint három férfi — az üdülőhely rendőrfőnöke, egy rettenthetetlen cápavar dász és egy kissé fura cápatudós — élethaiál-küzdelme a rémséges szörnnyel. Itt aztán lehet izgulni, rettegni, rémüldözni, sikongatni, zsöly- lyeszék karfáját szorongatni, van riogatás bőven. Spielberg mesterségbeli tudásának egyik legjellemzőbb vonása a fokozás, az építkezés, a qinamikhi és tempóbeli váltások és árnyalatok alkalmazása itt teljes fegyverzetében érvényesül és jelen van. A nézők többsége ezt az ízig-vérig profi munkát talán nem is veszi majd észre az izgalmak sodrásában, pedig hát éppen azért izgulhatnak, mert Spielberg így érti a dolgát. Ha gyöngébb mester lenne, hiába talált volna rá a horror egy új válfajára, nem aratott volna sikert. Mert azt — ha mást nem is — meg lehet tanulni ebből a filmből, hogy a film (bármely film) csak akkor számíthat sikerre — ha persze a készítőjét egyáltalán érdekli a siker —, ha a mégoly remek ötletet, a mégoly kiváló forgatókönyvet is az utolsó kockáig következetesen megcsinálja, olyan aprólékos gondossággal, mint egy, a munkájára önérzetes, régi vágású mesterember. Azt a filozófiát, amelyet Spielberg a régi nyilatkozataiban bele kí- vápt magyarázni a filmbe, kár lenne keresni — nincs benne semmi ilyesmi. Van viszont egy vitathatatlanul hatásos idegborzongató film. És ez sem csekélység. Kígyóméreg Kissé hatásvadász című ez a csehszlovák film (rendezője s a forgatókönyv egyik írója: Frantisek Vlácil). Sem kígyó, sem méreg nincs benne — van viszont egy alkoholista férfi, bizonyos Jan Vesely, aki olajfúró munkás, és az isten háta mögött dolgoz-k Egy napon ellátogat hozzá a nagylánnyá serdült kislánya, kit sok éve nem látott. A lány megpróbálja kiragadni apját az alkohol karmaiból. Egy darabig úgy tűnik, ez sikerül is neki, de aztán minden hiába, a szesz erősebb az akaratnál, a hirtelen feltámadt felemás apai érzésnél. Jan Vesely, ez a különben nem rossz ember, menthetetlenül elsüllyed az alkoholizmus mocsarában. A téma kétségtelenül érdekes. Sajnálatosan ismerős mifelénk is a jó Képességű, de menthetetlenül az ital rabjává lett ember. A film érzékenyen, sok, jó megfigyeléssel beszél erről a problémáról — egyedül azt mulasztja el, hogy Jan Vesely lecsúszásának mélyebb okait megmutassa, így inkább látleletet, mint kórképet látunk. Takács István
