Pest Megyei Hírlap, 1985. április (29. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-04 / 79. szám

1983. Április 4., csütörtök PEST MEGYEI HÍRLAP 13 Negyven eve igent szavazott Dánszentmiklós Sorsuk összeforrt a közössel Negyven esztendővel ezelőtt, 1945. március 15-én jelentős eseményt rögzítettek a krónikások az/ utókor­nak készülő könyvecskébe: az or­szágban az elsők között megalakult a dánszentmiklósi Micsurin Terme­lőszövetkezet. Azaz, mégsem egészen pontos a megfogalmazás, hiszen a helyi földművesek első közösségét Dánszentmiklósi Gyümölcstermelő- és Értékesítő Szövetkezet néven je­gyezték be. Létrejötte bizonyos mér­tékig a szükségnek köszönhető. A felszabadított országrészben meg­kezdődött a földosztás. A Pest me­gyei községben, amely 1944. novem­ber 4-én lélegezhetett fel a németek eltakarodása után, Hering József, a kommunista párt ottani csoportjá­nak egyik alapítóját választották a parcellázó bizottság vezetőjévé. Ám az igények kielégítése után ma­radt egy jókora darab, a Ceglédi Ta­karékpénztár Egyesület termő al­mása, amelyet nem volt érdemes szétszabdalni. Mert hogyan osztot­ták volna szét a permetezőket? Min­denkinek nem juthatott, s értelme sem lett volna felaprózni a birtokot. ik Az akkori alapítók közül tizenhe­ten élnek még. Közülük Urbán Jó­zseffel beszélgettünk. Hatvanöt esz­tendeje alatt sok mindent megélt itt a termelőszövetkezetben, emlékeze­tének rostáján azonban jócskán ki­hullottak már az apróságok. De azért még ma is elevenen rajzolja meg a múlt nagy eseményeit: — Kovács Ferencet, falunkbelit bíztuk meg azzal, hogy irányítsa a közös birtokot, ö készített egy szer­ződéstervezetet is, amelyet elfogad­tunk. Nevet is választottunk. Azért éppen a Micsurint, mert nagyon jó kapcsolataink voltak a szervjet hely­őrséggel — kezdetben járművekkel segítették például a szállítást —, s ők javasolták, hogy a nemzetközi hí­rű orosz tudósról nevezzük el a szö­vetkezetei. A megalakulás után sűrű kanya­rokkal tűzdelt, nehéz és olykor kilá­tástalannak tűnő utat járt be a közös gazdaság. Uszítottak a volt urak, ké­sőbb a vezetési hibák miatti rossz termés rontotta a hangulatot. Az akkori időben éles harcot kellett folytatniuk a kommunistáknak a jö­vőért. Hát még később, amikor a személyi kultusz okozta torzulások, majd a szocialista rend ellen fellé­pő ellenforradalom bizony alaposan megkeverte a fejekben a tisztának hitt gondolatokat! Nem titkolják, akkoriban sokan fordítottak hátat — ha nem is véglegesen — a termelő- szövetkezetnek, lazult a munkafe­gyelem, s a tanácstalanság nem kis zűrzavart okozott. Egészen az ötve­nes évek végéig tartott a lassú visz- szafejlődés: csökkent a tagok száma és a közös terület nagysága. Egy jel­lemző adat: 1960 elején 120-an je­lentették be kilépési szándékukat. Akik a téesz jelenlegi gazdálkodá­sát ismerik, s a múltról még nem hallottak bővebben, most bizonyára hitetlenkedve kapják fel a fejüket: ha ilyen volt a helyzet akkor, ho­gyan lett ebből a gazdaságból orszá­gos hírű mezőgazdasági nagyüzem? A választ ismét csak Urbán József fogalmazta meg: ic — Sok munkával — mondta. — Mindennek a kulcsa a megfelelő ve­zetés volt. Mert akadt itt előtte olyan elnök, akit a bíróság ítélt el sikkasz­tásért, meg olyan is, aki mindenhez értett, csak éppen a földműveléshez nem. Az emberek látták, hogy vég­re érdemes küszködni, amit tesznek, magukért, a közös boldogulásért te­szik. így hát sikerült úrrá lennünk a gondokon: a fejlődés a hatvanas esztendők elejétől gyorsuló ütemű volt. Nem kis büszkeséggel emleget­jük, ha vendég téved erre: I960 és 1978 között minden évben elnyertük a kiváló címet, sőt 1976-ban meg­kaptuk a Minisztertanács vörös ván­dorzászlóját. S essék szó a jelenről is. A haj­dani kis termelőszövetkezeti cso­portból mára az ország egyik leg­nagyobb gazdasága lett. Tavaly pél­dául 850 millió forintos termelési ér­tékkel 43 millió nyereséget könyvel­hettek el. A rendkívüli időjárás szo­katlan és váratlan rekordokat ho­zott. Eúzából például eddig soha nem látott mennyiséget, 62,5 mázsát takarítottak be egy-egy hektárról, kukoricából viszont mindössze 25 mázsát. A létbizonytalanság azon­ban már a múlté. Barcza Sándor, a szövetkezetpolitikai főosztály veze­tője számokkal bizonyította, hogy 1700 dolgozójuk — közülük 1150 a tag — megtalálhatja számítását a közösben. Persze, ennek feltétele van: a fegyelmezett munka! Urbán József már nyugdíjasként szemléli a mostaniak tevékenységét. Azt mondja, elégedett, hiszen érde­mes volt negyven esztendővel ezelőtt a még csak sejthető jövőt megala­pozni, és felemelni a kezüket, szava­zatukkal igent mondani: legyen Dán- szentmiklóson termelőszövetkezet. FURUCZ ZOLTÁN Negyedszázada még ló húzta az ekét az almásban. w > Veress Jenő reprodukciója apját pótlandó napszám?! Repülni álmok szárnyán? Valóban ilyen re­pülésekre csábított a huszadik szá­zadnak az a középső harmada?! S Gizella? Ö most, ha unszolásra, idő­gépbe ül, negyven évet suhan előre, lássa magát, mint nagymamát? A nyugdíjast, aki... Rossz lenne tehát a toliforgatói tudakozás iránya, mert ha nincsen megfogalmazható válasz, akkor gyanítható, a kérdés a rossz?! Levenni az égboltról Valószínűbbnek látszik az a feltéte­lezés, hogy a történelmi átalakulások az egyéni sorsok korábbiaknál sok- kal-sokkal változatosabb formáit lökték felszínre, a nem is álmodott holnap tömegeknek lett a valósága, s a ma nem álmodhatóval ugyanígy lesznek utódaink. Reisz Gizella nem valami könnyen szánta rá magát az egyetemi tanulmányokra; két kisebb testvére van otthon. És Készé Lász- lóné, akkor még Tamáska Teréz? Tanulni?! Négy elemit járt. Utána otthon segített, majd tizenkét eszten­dős korától napszámba ment. Szere­tett volna tanulni? Ó, a magamfajta gyerek nem gondolhatott arra. Ezt feleli. Olyan természetességgel, mint aki azt mondja, süt a nap, esik az eső; az elrendeltetett dolgoknak ő csak szenvedő alanya lehetett. Amint azt a terhet is zokszó nélkül cipelte — mert természetesnek vet­te —, hogy ennek az Alpári úti há­zacskának a telkét tíz évi törlesz­tésre tudták megvásárolni, a falak­hoz a vályogtéglát a férjével maguk verték ... Azért volt jó az urammal, mert soha nem féltünk a munkától, attól, hogy dolgozni kell. És Gizel­la? Ö így felelt: Én megszoktam a munkát otthon, parasztháznál nem nagy újság, hogy segíteni kell. Meg­szerettem. Igen, megszerettem. A földdel, a kerttel, az állatokkal min­dig egyértelmű viszonyban van az ember. És én az élet minden helyze­tében szeretem az egyértelműséget. Szeretném ... Sejtelmes hangsúllyal szakítja meg a mondatot, gondoljak azt, amit aka­rok. Hiszen igaza van, rettenetesen sok a kétarcúság, a kétértelműség, az átmenet, azaz könnyen lehet, a vágy az egyértelműségre nem más, mint gyermek óhaja, levenni az ég­boltról a sziporkázó szivárványt. Á ICesze házaspár, egy élet munkája után, nem bíbelődik annak gondjá­val, mire költsék fölösleges ezresei­ket. Szerényen élnek, nem panasz­kodnak; megvannak. A létnek e szerény bútorzatú emeletén hogyan férne meg Reisz Gizella? Sehogy. Minden nemzedék más és más szám­adásban áll 'a társadalommal, azzal a nagy közösséggel, amelybe — egy kis közösség tagjaként — beleszüle­tett. Készé Lászlónak és feleségének semmit nem ígért a létezésen felül az az akkori, felszabadulás előtti társadalom, azaz minden, ami a fel- szabadulás után következett, több­let, váratlan ajándék volt a számuk­ra. A harmadéves mezőgazdasági mérnökhailgatónak viszont mintha többet ígért volna a társadalom an­nál, mint amennyit teljesíteni tud. Sima utat ígért és kiderült: nincse­nek sima utak. Egyértelműségekre adott ki csekkeket és ezeket a csek­keket beválthatatlanná tette a vitus- táncba kezdő világ. Tamáska Teréz sok mindenben úgy érzi, túlzottan korán érkezett a vonata a hatvan esztendő jelképezte állomásra, mert a vonatról sok minden lemaradt. Reisz Gizella viszont azt gondolhat­ja, lemaradt arról a sebesvonatról, amely a negyvenes évek második fe­létől tömegeket vett a hátára és rö­pített soha nem látott, remélt gaz- dasági-társadalmi-kulturális tájakra, s ki tudja, mikor lesz, lesz-e még egyszer ilyen sebesvonat? Készé Lászlóné öt unokájáért ag­gódva, apjá, ki tudja, hol levő sír­jára gondolva, mondta, mo.ndja, bé­ke legyen. Reisz Gizella nagyapja kézmeiegét óhajtva reménytelenül, s reménybeli unokáiért ismerve a fé­lelmet, mondta, mondja, béke le­gyen. Talán érzelmek ilyen, min­dennél erősebb fonalai azok, melyekből végül is sors • hálója lesz? Céljaiban azonos, feltéte­leiben, tárgyi közegében más és más sorsoké? Ezeknek a sorsoknak vég­ső alakítója az, amit illő komoly­sággal úgy nevezünk, történelem, ám a sorsok megélője magával a történelemmel soha nem találkozik szembe, egy-egy, számára meghatá­rozó részletével annál inkább. A Ké­szé házaspárnak, induláskor, csupán a puszta létezés volt a lehetséges vesztenivalója, mert szó szerint a semmiről kezdték. Reisz Gizella vesztenivalója azonban rengeteg, mert ő már úgy nőtt fel otthon, hogy ennek a világnak ezernyi dolgára ne­ki jussa van, csak dolgozzon meg ér­te. Tamáska Teréz és párja azért kí­vánta a biztos munkát, hogy biztos legyen az élete, Gizella viszont úgy akar biztos életet, hogy abban a munka is, ezer más is ennek a biz­tos életnek a eleme legyen. Ezek szerint a biztonság az, amit szűnni nem akaróan kutat, óhajt az ember? A megnyugtató válaszhoz persze először arra kellene tudni a pontos feleletet, miféle szálak kötik össze az egyén és a közösség biztonságát? Mit viszünk magunkkal Rokon lelkek már távolról köszön­tik egymást — hagyták ránk a ta­pasztalatot bölcs elődeink. S igaz, Tamáska Teréz és Reisz Gizella, a közöttük levő negyven év ellenére így, már távolról köszöntik egymást; rokon lelkek. Egyikük sem járt, jár délibábos mezőket, nem kitűnni akartak, akarnak, hanem éppen a megszokott átlag sorsában osztozni. Ezek az átlagok azonban — és itt szól közbe, meghatározó erővel a történelem, a maga számtanleckéi­vel — csak egy adott korra, megha­tározott korosztályokra igazak, más korokkal, korosztályokkal össze nem hasonlíthatók, s ha mégis megtörté­nik ez, hamis a végeredmény...! Ezért, hogy el nem feledhető: egy nép holnapja nem azon múlik, teg­nap mi történt, hanem azon, hogy a tegnap történtekből mit értettünk meg, mit viszünk kincsként, kölönc­ként magunkkal. MÉSZÁROS OTTÖ írta Alelíszandcr Menyko, tartalékos ezredes A Vörös Hadsereg csapatai az 1944-es év végén elérték a Szov­jetunió államhatárát és átléptek Kelet-Poroszország, Lengyelor­szág, Románia és Magyarország területére. A hitlerista hadveze­tés elhatározta, hogy erős csa­patokat és technikát csoportosít át, nem vonul ki Magyarország­ról, hanem ezen a területen meg­veti a lábát, összesen 31 hadosz­tályt gyűjtöttek össze, többek kö­zött 11 harckocsizó, öt gyalogos, egy motorizált és négy tüzéregy­séget. összesen 431 ezer katona és tiszt, és 877 tank, 850 repülőgép, 5630 löveg és aknavető látta el a védelmet. Magyarország területén elkese­redett harcokra került sor, s itt zajlott le a háború egyik legna­gyobb .tankcsatája, Budapesttől délnyugatra. Magam akkor 19 évesen, fiatal katonaként vettem részt a Magyarország felszabadí­tásáért, a fasiszta megszállók el­len vívott harcokban. A 105. gár­dalövész hadosztályban szolgáltam. A legelkeseredettebb harcokat a Balaton környékén vívtuk. Nem törődve semmilyen áldozattal, a fasiszták ellentámadást kísérel­tek meg. Naponta tucatnyi roha­mot kellett visszavernünk. So­káig sorolhatnánk példáit a szov­jet katonák hősiességének. Froníszaksztmkoa a fasiszták ellentámadásba mentek át. Szám­talan harckocsi tört előre a sza­kasz tüzelőállása felé is. Súlyos harc bontakozott ki. Egyik tankot a másik után lőtték ki a védők. De az ellenség folytatta a táma­dást. Minden perccel súlyosabbá vált a helyzet. Katonák és tisz­tek hullottak ki a sorból. Sokan súlyos sebesülten is folytatták a harcot. Kiszeljov hadnagy páncéltörőset fogadalmat tettek, hogy életük árán is feltartóztatják az ellen­ség előretörését. „Egy lépést sem hátrálunk” — ez volt a jelszavuk. Az egyik fasiszta tank már egé­szen közel jutott a mieink állá­sához. Még egy perc és az acél­kolosszus mindenkit eltipor. Az ifjú Kiszeljov hadnagy felmérte a helyzetet. Kezébe fogta a pán­céltörő gránátot és kiugrott a fe­dezékből, majd kúszni kezdett a közeledő tank felé. Néhány má­sodperc — és eldőlt a párbaj. Elvtársai látták, ahogy a szovjet tiszt a hernyótalpak közé veti magát. Abban a pillanatban ha­talmas robbanás rázkódtatta meg a levegőt. A földön két fáklya égett: az ember és a tank. A harc­kocsiból csak egy halom ócskavas maradt, a katona emléke azon­ban az emberek millióinak szívé­ben örökké él. Mi, frontkatonák megfogadtuk, bosszút állunk hős harcostársunk haláláért, és be is tartottuk sza­vunkat. A Magyarország felszabadítá­sáért folyó harcok idején a front­újságok hírt adtak a szovjet re­pülők szinte példa nélkül álló hőstetteiről is. Például Koldunov és Szkormorokov kapitányról, a Szovjetunió kétszeres hőseiről. Ma mindketten légimarsallok. ök valóban félelmet nem ismerő lé­gilovagok voltak. Nevüket már akkor ismerte az egész Szovjet­unió. 1945. április 3-án, Magyaror­szág teljes felszabadítását meg- előző napon a nevezetes Nikolaj Gasztello hőstettét ismételte meg a 22 éves szovjet pilóta, Orlov hadnagy. Égő repülőgépét egye­nesen egy állomáson várakozó el­lenséges katonai szerelvényre irá­nyította. Halála után ezért a tet­téért a Szovjetunió hőse címmel tüntették ki. Magyarországon, Kossuth és Petőfi földjén, ahol Oroszország után másodikként kiáltották ki a Tanácsköztársaságot, 1945. április 4-én végre kibonthatták a sza­badság zászlaját. Ezt a lobogót a magyar nép a szovjet katonák kezéből vehette át, akik vérükkel pecsételték meg a két'nép barát­ságát. Magyarország számára 1945. április 4-én a háború befejeződött. De a mi utunk Ausztria felé to­vább folytatódott. És a szovjet katonák ismét teljesítették in­ternacionalista feladatukat, végig­vitték a felszabadító harcot. Sztálin, a : Vörös Hadsereg fő- parancsnoka ekkor a következő parancsot adta ki: „Utunk most Bécsbe vezet. Becsbe indultok, de nem hódítóként. Egy halálosan sebzett, barlangjába visszavonuló fenevadat köveitek. Fáradhatat­lanul üldözzétek, pusztítsátok, hogy többé ne tudjon ránk kény­szeríteni háborút és ne zavarhas­sa meg békés építőmunkánkat. Harcosok! Szedjétek össze min­den maradék energiátokat, bátor­ságotokat a hitleristákkal szembe­ni döntő összecsapásra. Minél kö­zelebb vagyunk Bécshez, annál közelebb érünk a döntő berlini ütközethez.” Becs ostroma április 6-án kez­dődött. Ezen a napon az előőrsök betörtek a külvárosba. Április 17-én megsebesültem, a gyógyulá­somig ebben s városban marad­tam. Csapataink ostromát nem le­hetett feltartóztatni. Ez volt az első európai főváros, amely fasiszta rabság alá került, és az utolsó, amelyet 1945. április 13-án a szovjet fegyveres erők felszabadí­tottak. Drága árat fizettünk a népek felszabadításáért. A szovjet had­sereg az ütközetek során több mint 3 millió embert vesztett. RégíH elhallgatott az ágyúdör­gés a csatatereken. A szocializ­mus mai honvédői folytatják a felszabadítók hagyományait, kart karba fűzve a Varsói Szerződés hadseregeivel, közöttük a ma­gyar néphadsereggel, szilárdan védelmezik az országainkban fo­lyó békés építőmunkát, melyet a fasizmus ellen negyven évvel ez­előtt kivívott győzelem tett lehe­tővé. A Nagy Honvédő Háború során a Szovjetunió nemcsak ka­tonai, hanem politikai, gazdasági, ideológiai és diplomáciai győzel­met is aratott. Ez a győzelem alapvetően igazságos volt és bizo­nyította a Nagy Október eszmé­jének, a gazdasági építőmunka szocialista formájának maga- sabbrendűségét. Menyko tartalékos ezredest baráti szálak fűzik a Pest megyei Hírlaphoz. Nyugdíjba vonulása óta is jönnek-mennek a levelek. Él a barátság, legutóbb kislánya járt Magyarországon, ö volt az eleven hírnök, ezúttal emlékezést közvetített

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom