Pest Megyei Hírlap, 1985. április (29. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP 1985. ÁPRILIS 4., CSÜTÖRTÖK Tóth-Máthé Miklós: Emlékerdő A tanácselnök már ebédelni Indult, amikor Rózsa, a titkárnő Kiss Imrét jelentette neki. — Mit akar? Jöjjön egy óra múlva. Ebédelni nekem is kell. — Mondtam — védekezett Rózsa —, de nem tágít. Azt mondja, nagyon sürgős. — Hogy a hétszentséges... — kezdett volna egy hosszabb káromkodásba az elnök, de aztán gyorsan abbahagyta. Azzal is telik az idő. Sóhajtva legyintett, ami egyben azt is jelentette Rózsának, hogy beengedheti Kiss Imrét. — Neked meg mi olyan sürgős ...? — mordult a nagy termetű, magas fiatalemberre, amikor az belépett. — Már ebédelni se hagyjátok az embert? Kiss Imre szabadkozott, hogy ő igazán nem zavarna, de hát olyan ügyben jött, ami nem tűr halasztást. — Jó, jó... — intett a tanácselnök — hagyjuk. Miről van szó, Imre? — Hát csak arról... — mondta Kiss Imre —, hogy a jövő héten lesz a nagyapámnak, akit szintén Kiss Imrének hívtak, az évfordulója ... A századik... Mert, hogy éppen száz esztendeje született... — Szép — mondta tanácselnök —, igazán szép ... Gratulálok. De már ne is haragudj, Imre, mi közünk nekünk ehhez? — Mert azt szeretném — mondta Kiss Imre —, ha ezt a nevezetes évfordulót megünnepelné a község... — De hát, hogy képzeled ...? — A tanácselnök tanácstalanul bámult Kiss Imrére. — Miért ünnepelné meg a község a nagyapád születésének századik évfordulóját? — Miért? — Kiss Imre elmerengett egy pillanatra, aztán csöndesen jelentette ki. — Mert jó ember volt, dolgos, becsületes. — Nem kétlem — mondta a tanácselnök —, magam is ismertem még az öreget. De hát ilyen alapon másoknak is megünnepelhetnénk az évfordulóját... Nem gondolod ? — Lehetséges — mondta Kiss Imre —, de azokkal törődjenek az övéik. Én csak azt tudom, hogy a nagyapám igazán megérdemelne egy kis ünnepséget. — No, álljunk csak meg, Imre, várj csak... — A tanácselnök töprengett. — Voltak valamilyen érdemei a nagyapádnak? — Milyen érdemekre gondol, elnök elvtárs? — Tudod te azt jól. Valami, ami a köz szempontjából fontos lehetett. — Nem hinném — mondta Kiss Imre —, a nagyapám nem volt politikus ember. Igaz, négy évig harcolt az első világháborúban, fogságba is esett... — És hányán még .. .1 — sóhajtott a tanácselnök. — Na és utána, a Tanácsköztársaságban...? — Nem vett ő részt semmiben — ingatta a fejét Kiss Imre —, csak dolgozott egész életében ... De azt aztán nagyon tudott... Ügy kaszálni senki sem kaszált, mint ő, még az intéző is megdicsérte... Ezt megkérdezheti az apámtól.,. Gyerekként ő szedett markot neki... — Jó, jó elhiszem — mondta a tanácselnök —, de hát mások is tudtak kaszálni. — A jószághoz is nagyon értett... mondta Kiss Imre —, és meg lehetett nézni, milyen rendet tartott a portáján. Már túl volt a nyolcvanon, de nem restellt lehajolni egy szalmaszálért ... — Ide figyelj, Imre... — mondta bosszúsan a tanácselnök —, én ezeket nem vonom kétségbe. De értsd meg, ez nem ok arra, hogy megünnepeljük ... Dicséretes, hogy te, az unokája, ezt akarod, de lásd be, ez lehetetlen. Ahhoz több kéne... Még jó, hogy utcát nem akarsz elneveztetni róla! — Pedig éppen lehetne — mondta Kiss Imre —, ott van, teszem azt, a Citromfa utca... Még a környékén sincs citromfa. Nem inkább megilletné a nagyapámat? — Na, jól van, Imre — mondta a tanácselnök —, fejezzük be. És verd ki ezt a gondolatot a fejedből. Emlékezzetek meg családon belül a nagyapádról, mert megérdemli. Csakugyan kedves, jó ember volt az öreg. — Nem lehetne mégis...? Esetleg ha a tanácsülésen is megemlítené az elnök elvtárs. — Ezt? Te nem vagy észnél! — A tanácselnök dühösen cigarettára gyújtott, majd két gyors szippantás után ezt mondta: — De tudod mit...? Jól van. Megemlítem ... Meg én ... Ne mondd, hogy ebben csak önhatalmúlag akarok dönteni. Kiss Imre köszönte, elégedetten távozott, a tanácselnök meg kissé megcsappant étvággyal indult haza ebédelni. „Még ilyet — gondolta —, ennek a Kiss Imrének nincs ki a négy kereke. Meg kellene vizsgáltatni ...” "k----------------------A következő tanácsülésen szavának állt, és megemlítette a javaslatot. Már pusztán az érdekesség kedvéért is. — Ez képtelenség! — kiáltott fel Kovács Péter nyugalmazott tanár. — Ügy látszik, ennek a Kiss Imrének máig nem nőtt be a feje lágya. Emlékszem, már az iskolában is voltak bolond ötletei, de ez most mind közül a legbolondabb. Hogy képzelte? Ha megünnepelnénk a nagyapja centenáriumát, akkor mások is jönnének ilyen kérésekkel. És azokat is teljesíteni kéne. Nem vitatom, hogy rendes, dolgos, becsületes ember volt az öreg Kiss Imre, de ez még nem ok az ünnepségre. — Na, na... — mondta Szíjártó Kálmán —, azért nem ilyen egyértelmű ez az egész. Hát kit ünnepeljünk, ha nem azt, aki becsületesen élt és dolgozott? Elismerem persze, hogy Hegyek között Tuka László grafikája ß nem úgy, mint a nagyokat, de azért néha azokra is kéne gondolni, akik a maguk egyszerűségében tették, amit tenniük kellett. — De hát ez még nem érdem — mondta a tanácselnök —, hanem kötelesség. Az öreg Kiss a kötelességét teljesítette, de annál nem többet... — Sokszor ez is lehet érdem — vitatkozott Szijártó —, hiszen nézz csak körül, hányán fogják meg a mimika könnyebb végét, vagy még azt sem. Hányán lébecolnak, kupeckednek, mindig csak a maguk hasznát lesve. Ezekkel szemben bizony példa lehet az öreg Kiss, aki végigdolgozott egy életet, és kötve hiszem, hogy egyszer is kapott volna egy köszönömöt érte! A tanácsülés elhúzódott, ki így, ki úgy foglalt állást az ügyben, és az elnök érezte, hogy itt most önmagukat is megmérik az emberek. Hiszen még ő is eltöprengett azon, hogy vajon az unokája, ha egyszer majd... — Akkor hát mi legyen? — tette fel jó idő múltán a kérdést. — Csináljunk ünnepséget vagy nem? Csönd lett erre. Az emberek tudták, ha igennel szavaznak, akkor nincs megállás. Jöhet a többi. Kovács, Nagy, Szabó... és mindazok, akik jó emléket, magasan szárba szakot veteményeztek el a hozzátartozóikban. És ekkor felállt Csarnói Vendel, a kultúrház-igazgató. — Ügy tudom — mondta —, hogy egy díszkutat akar a tanács a kul- túrház előtti parkban. Ne az legyen ott, hanem egy szobor. — Szobor? — nézett rá a tanácselnök. — Milyen szobor? — Az ismeretlen dolgozó szobra — mondta Csarnói. — Ahogy lehet az ismeretlen katonának, úgy legyen az ismeretlen dolgozónak is. így nem csupán az öregnek, de a többi hozzá hasonlónak is emléket állítanánk. — Szép gondolat — mondta a tanácselnök —, nagyon szép ... Csak egy a bökkenő Csarnói elvtárs, hogy kivihetetlen,. Nip.cs rá pénz. A di'sz- kútra sem. A mai nehéz gazdasági viszonyok között örülünk, ha a parkot rendbe tudjuk tartani. De azért valami mégis lehetséges ... Egy emlékfa! Ahhoz mit szólnának az elvtársak? — Nekem tetszik az ötlet — mondta Szijártó Kálmán —, talán még jobb is a szobornál. Egyszerűségében jelképesebb... ★------------------------------Az emlékfát egyhangúlag megszavazták a tanácstagok, és Kiss Imre századik születésnapján el is ültették. A tanácselnök szép beszédben méltatta öreg Kiss Imre és a hozzá hasonlók érdemeit, akiknek emléke már nem csupán szeretteik szívében, de ezentúl a község ültette emlékfában is tovább növekedik. Telt az idő, és a parkban itt is, ott is emlékfák nőttek ki a földből. Mert hiába hangoztatta a tanácselnök, hogy az emlékfa közös, az emberek ebbe nem törődtek bele. Legyen az csak az öreg Kissé, és kapjanak mások is. Ültettek hát a Kovácsok, a Nagyok, a Szabók, és mind a többiek. Így lett az emlékfából emlékerdő, ahol vasárnaponként sétálgatni lehet, és hallgatni a levelek csöndes neszezését. És eltűnődni a születésen meg a halálon, és azon, ami e kettő között van. Napfény a vízen Mátyás Ferenc: ft A Néva partján Megyek a Néva partján,' miként ha valakit keresnék, a hegyes Izsák-templam harangkondulása hozza az estét, a felszáradó könnyzáporok párája ködlik az angol kerten át, alatta névtelen civilek, elesett katonák csontjait ropogtatja az idő. A téren tulipánok vereslenek, olyanok, mint a levágott gyerekfejek, Leningrad mégse temető. Százezrek reménye porlad lábad alatt, amerre jársz, s amerre ismét állnak a Nagy Péter építette paloták, s hol a fölkelés hősei annyiszor végigjárták a Golgotát. Ezerliilencszáznegyvenkettőben sem adta az idő alább, mégis legyőzték a halált. A sétányon a költő szobra áll, e bronzba öntött hideg jelkép cseréli versről versre lelkét nemzedékeken át. Ö volt a hó alatt alvó szabadság, a hatalom, erkölcs, s derűs ég, akit nem teríthetett le a golyó, se a sortüzekkel felgyújtott keserűség. Mennék tovább a Néva partján, de a kőszobor rámkiált: Lábujjhegyen járj, itt hősök alszanak, e kőtáblákról szemek néznek reád, névtelen nevek aránylanak. Lábujjhegyen járj, — súgja a Néva Is, mint halk imát a balladába vonult nyolcéves karabélyos kislány tetteiről a legendát, az ellenállást, és az éhhalált. . . miközben németek fényképezik az Ermitázsban Van Gogh napraforgó csendéletét, és Cézanne-t. Szabó Lőrinc: Temirkul Umetoli Hol vagy, Temirkul Umetoli? KJ küldött, kirgiz? Amikor — úgy hittük — a legnagyobb volt a veszély s köröttünk még a mennydörgő anyag vívta csatáit, jöttél, idegen egyenruhában, de nem idegen szívvel, s először mondtad ki a szót, a világosságét a pokoli bunkerben: — Költő!... Turkesztán fia, emelted a roskadozó magyart, két más nyelven dadogó agy közé szellemi apák nevét, s álmodat vetted tolmácsnak, megmentetted a könyvtáram, a családom, életem s többet is ... tán mindent. •. — Hol vagy? KI vagy? Tudtad, mit tettél? — Nem. — Csak a magam csodáját mondom, s úgy suttogom nevedet: Temirkul Umetoli. Csanádi Imre: Ismeretlen katona Ahol találták, ahol vége lön, elkaparták a marhalegelőn. Hadak nyomán holttestek mindenütt — bűzlőn, kifosztva ő is ott feküdt. Nemhogy bakancsa: mása sem maradt — dögcédula, vagy levél, vagy irat. Émelygő-száná, hajszolt emberek gödörbe húzták: ki sirat, gyerek? — Nyugszik azóta, névtelen halott, magában, olcsó fakereszt alatt. A szőlők útja mellett, ott pihen, a vérre-torkos Vértes teviben. silány sírban, az is kővel ragyás, alig látszik halomnak, de vigyáz az állami pásztor, hogy sanyarú füvéért meg ne gázolhassa juh; nem fordul rá traktor, szekérkerék; kijár neki virág cgy-egy marék; viszik-hordják rá, sértett, hű, konok gyászban, a csöndes parasztasszonyok.
