Pest Megyei Hírlap, 1985. április (29. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
12 PEST MEGYEI HÍRLAP 1985. ÁPRILIS 4., CSÜTÖRTÖK i At ?iag£ar újjászületés első napjai címmel — amint erről lapunkban Koránban hírt adtunk — olvasói pályázatot hirdetett a Hazafias Nép- front Országos Tanácsa, a Hírlapkiadó Vállalat, a Jíözponti Sajtószolgalat és a Pest megyei Hírlap szerkesztősége, felszabadulásunk negyvenedik évfordulója alkalmából. A beérkezett pályamüveket elolvasva az öttagú társadalmi zsűri úgy döntött, hogy az első dijat dr. Bencslk Mihalyné (Monor,). a másodikat Monostory Imre (Tököl), a harmadikat Seri András (Nagykőrös) érdemelte. Az alábbiakban az első helye- zett írást közöljük. A felszabadulás Után amikor a közigazgatás úgy-ahogy működni kezdett, különböző bizottságok alakultak. Ezek voltak hivatottak a demokratikus jelleget megadni a közigazgatásnak, ugyanis a pártok itt képviseltették magukat. Ilyen volt egyebek között a termelési bizottság, amelynek feladata volt a községben a mezőgaszdasági munkák megindításának a segítése és ellenőrzése. Össze kellett tehát számolni a megmaradt lovakat, a vetőmagot, a volt uradalmakban fellelhető mezőgazdasági gépeket. Rendbe kellett hozni a néhány cséplőgépet. A bizottság tagjai egyszerű paraszt- és munkásemberek voltak, akiknek bizony az írásbeli dolgok nem mentek egyszerűen, nagy megterhelést jelentettek. Minden mást szívesebben csináltak. Ehhez a bizottsághoz kerültem én 1945 április elején. Feladatom az adminisztrációs munka volt. Volt feladat éppen elég, s nem is mindig könnyű. A felszabadulás előtt a polgári iskola, Mete kereskedelmi iskola első évfolyamé, nak elvégzése után ügyvédi irodában helyezkedtem el. gyors, és gépíróként. A magas tandíj miatt nem tudtam befejezni az iskolát. Nem volt mindegy 15 pengő tandíjat fizetni, vagy 30 pengőt kapni fizetésként. Ugyanis ennyi volt az első havi fizetésem 1942-ben. A termelési bizottság elnöke Válóczi János volt, a Nemzeti Parasztpárt abonyi szervezetének a titkára. Jani bácsi — mert mindenki így hívta — magas, 40—45 év körüli, markáns arcú parasztember volt. A Nemzeti Parasztpárt részéről tagja volt az ideiglenes nemzetgyűlésnek. tehát képviselő. Én azelőtt róla soha nem hallottam, ő sem ismert engem, bár egy községben laktunk. Az tudtam csak, azt is tőle, hogy behívót ugyan kapott 1944 októberében, de többedmagá- val nem vonult be, hiszen akkor már Tószeg kétszer is gazdát cserélt, s 1944. november 4-én Abony is felszabadult. Igazságosságával, hozzáértésével, politikai tisztánlátásával rövid idő alatt nagy tekintélyt vívott ki magának az egész községben, a többi párt előtt is. Amikor odakerültem, nem nagyon kérdezgetett, tudomásul vette, hogy a Szociáldemokrata Párt engem küldött az úgynevezett jegyzői teendők ellátására. Igen, végső soron ez volt a rangom: a termelési bizottság jegyzője. Egyedül az volt a fontos, hogy tudtam gépelni, gyűlések alkalmával jegyzőkönyvet vezetni. Igen vékony, sápadt fiatal lány voltam. Jól megnézett, nem szólt semmit. Kicsit furcsán éreztem magam, de hát dolgozni kellett, bár a fizetésről egy árva szó sem esett. Majd másnap annyit mondott: estére eljössz hozzánk, s a mai naptól minden másnap kapsz egy liter tejet. A feleségem már tudja. Így is történt. Juliska néni, a Jani bácsi felesége minden másnap este egy liter frissen fejt tejet adott nekem. Amikor az áráról érdeklődtem, annyi volt a válasz: hagyjad csak, rádfér ez a kis tej, nem leszel legalább ilyen sápadt. Nfin VOit kÖll!]} Ű a bizottság munkája. Szinte a semmiből kellett megindítani a termelést. Jöttek az emberek jogos s elég sűrűn jogtalan kérésekkel, igényekkel is. Nemegyszer előfordult, hogy a kiosztott földön vonakodtak a munkát elkezdeni, mert mi lesz, ha visszajön a földesúr? Talán áz országban nem volt még egy olyan község, mint Abony, ahol annyi volt a nagybirtok. Szapáry gróf, Vi- gyázó gróf, Harkányi báró, Sivó Jenő felsőházi tag, Belicze János, Néppel, Jékely báró, báró Berg Miksa, akik hirtelen eszembe jutnak. Báró Berg Miksa képviselő volt valamikor a felszabadulás előtt. Minden évben március 15-én tartotta programbeszédét, erre mi — akkor még iskolás voltam — kivonultunk magyar ruhában. Ennyit tudtam róla. meg azt, hogy a felesége zsoké a lóversenypályán. Igaz volt-e, nem-e? Nem tudom. A kastélyuk bent állt a községben, a Körösi úton. Szép kertje volt, a kastély előtt nagy üres térséggel. A felszabadulás után minden szombat-vasárnap délután tánc volt a parkban. Magyari Ambrus cigányzenekara húzta a talpalávalót. Mi, fiatalok, táncoltunk, úgy, mintha valamit pótolni akarnánk, vagy mint akiknek csak ez hiányzik. Itt történt meg, hogy egyszer a zenekar, az egyik érzelmes tangó után — miért, miért nem? — elkezdte az Internacionálét játszani, mi pedig táncoltunk tovább, folytattuk a tangót. Csak amikor ahhoz a sorhoz ért, hogy — ... ez a harc lesz a végső... —, akkor döbbentünk le, és álltunk meg. Akkor még nem volt olyan egyöntetűen ismert ez a dallam. De nem is erről, hanem egy másik esetről akarok írni, ami Berg Miksával kapcsolatos. Kopogtatnak az iroda ajtaján, ami a községházán volt, szemben a főjegyző szobájával. Kiszólok: Tessék! Belép egy igen vékony, középmagas, a körül, ményekhez képest szokatlanul öltözött, megállapíthatatlan korú férfi. Térd alatt buggyos nadrág volt rajta, fején az akkor „divatos” micisapka. Mintha ezzel is bizonyítani akarná hovatartozását Fél- vállára vetve egy hátizsák. Köszönt, majd mondta, hogy Válóczi János képviselőt keresi. Beszéde igen furcsa volt. Bárhogy nem akarta, de igen raccsolt. Majdnem elnevettem magam. Rámutatok Jani bácsira, aki eddig oda sem figyelt. Felnéz. Tessék. Erre az ismeretlen bemutatkozik: dr. báró Berg Miksa képviselő vagyok. Félfenékkel az íróasztalom sarkára telepedett, nagyon közvetlen akart, lenni. — Kedves kollégám — mondja Jani bácsinak. — Hisz most már kollégák vagyunk, én is, ön is képviselő, nekünk támogatni kell egymást — hadarta egy szuszra, s elkezdte mondani, hogy a kastélyt és földjét hogyan foglalhatná el, mert neki érdemei vannak, ő nem hagyta el az országot. Ö mindig az abonyiak érdekét képviselte, ameddig lehetett stb. stb. Jani bácsi csak nézte, nézte, arca még sötétebbre változott. Olyan áthatóan szögezte tekintetét a báróra, hogy az egyre inkább belezavarodott a beszédbe, fészkelődött az asztal sarkán, a raccsolástól pedig már alig lehetett a szavát érteni, tele volt kéhem szépen-nel. Végül elhallgatott. Jani bácsi egy darabig még szemlélte, látszott, hogy az indulatát próbálja legyőzni, majd megszólalt, szokásához híven csendesen. — Először: én az úrnak nem vagyok kollégája. Másodszor (ezt már hangosabban): szálljon le az asztalról. Végül: tűnjön el innen, míg szépen van. Azt ajánlom, a községet még sötétedés előtt hagyja el, mett nagy baj lesz, ha még egyszer meglátom. Ezzel kinyitotta az ajtót: erre van a kijárat! Én ültem az asztalnál, pisszenni sem mertem. Most láttam először eleven bárót, meg kell mondanom, egyáltalán nem így képzeltem el. Azt éreztem. a múlt és a jelen, talán a jövő találkozott a szobában. Egy pillanat alatt átvillant rajtam, a jelen mindenképpen biztosabb. , . , „ , Jani bácsi becsukta az ajtót, elmosolyodott a bajusza alatt, ram nézett: ...még hogy én, a kollégája?... A báróról többet nem hallottunk. Azt hiszem, megfogadta Jani bácsi tanácsát, s elhagyta a községet. Talán az országot is. DR. BENCSIK MIHALYNÉ TÓTH ILONA Ezután sem adják alább Dokumentumok a brigád naplójában A véletlen hozta úgy, hogy éppen mostanában került a kezembe néhány régi fénykép. Szétbombázott szerelőcsarnokokat, robbanások felszaggatta gyárudvart ábrázoltak a fotók. Az alkatrészek formájából, az igazgatósági épület alakjából csak gyanakodtam arra, hogy amit látok, az a mai Csepel Autógyár, a régi Dunai Repülőgépgyár lehet. Német harcigépeket készítettek itt valamikor. A történelem, s ezek a képek is mutatják, milyen eredménnyel. A képeket forgatjuk Deminger Ferenccel, azonosítjuk az akkori, s a mai épületekkel, s töprengünk, hasznát látnák-e a felvételeknek a nagy becsben tartott gyári múzeumban? Abban a gyűjteményben,'ahol a szigetszentmiklősl nagyüzem történetének dokumentumait őrzik, s ahová minden bizonnyal nemsokára bekerül egy frissen keltezett irat, egy meghívó is, amely a Fürst Sándor brigád öt tagját a Parlamentbe, kitüntetési ünnepségre invitálja. Deminger Ferenc szerelő, brigádveze- tő-helyettes, Horváth József lakatos, Kreisz György csoportvezető, Viola János szerelő, Záhonyi László brigádvezető, diszpécser a felszabadulás negyvenedik évfordulóján az Országház kupolacsarnokában veheti át megosztva az Állami Díjat. Mint az okirat mondja, több mint tízéves kiemelkedő minőségi munkáért, az anyagmegtakarításban elért eredményekért. Okirat a dicsdségkönyvbe A régi képek, s ez a dicsőségkönyvbe illő okirat egymás mellett feküsznek az üzemi Iroda asztalán. Szinte kínálják magukat, hogy keressük a szálat, amely összeköti őket. Az apák sorsát, akik többnyire itt vettek részt az újjáépítésben, akik nemcsak az országnak építettek, hanem maguknak s lám fiaiknak is teremtettek kenyeret, dicsőséget nyújtó munkahelyet. Hiszen többségük Szígetszentmiklósra, Du- naharasztiba való. Itt tanulták a szakmát, ez volt az első munkahelyük, s mint Deminger Ferenc édesapja is, fél életét, 28 esztendőt töltött el a gyári munkapadok mellett. A már nyugdíjas, vagy csak emlékeinkben élő nemzedék építette újjá a gyárat, találta ki az aurópai mércével mérve az ötvenes években korszerű teherautót. Övéké is tehát a Csepel autógyáriak első Állami-díja. Talán nem is lenne jó, ha éppen az érdekelteknek szögezném a kérdést: mitől különbek másoknál, melyek azok az emberi és szakmai tulajdonságok, amelyeket magukban s másokban is egyre többször szeretnének felfedezni? Nemcsak kötelességből Az első válaszadó Fekete Miklós, az 1-es számú gyár igazgatója, akinek beosztásánál fogva elsősorban a produktum alapján kell megítélnie az embereket. Számok, termelési adatok helyett ő egy történettel jellemezte ezt a csapatot. A múlt év végén, a két ünnep közötti kellett befejezni egy jelentős kínai export alvázszállítmány szerelését. Ráhajtottak az emberek, úgy látszott, sikeres lesz a rohammunka. De ezen az utolsó munkaszakaszon, amikor a fél gyár már szabadságon volt, a többiek is csak az órát lesték, kiderült, nincs aki felszerelje az alvázak műbőr borítását. Műszak végén, amikor már mindenki pakolt, egyedül a Fürst Sándor brigád vállalta, hogy egy újabb, az éjszakába nyúló műszakkal befejezi ezt az egyébként nem is rájuk tartozó munkát. Állami Díjat, s az ezt megelőző kollektív és egyéni kitüntetések sorát természetesen nemcsak a néhány kiemelkedő tettel, hanem folyamatos jó munkával, példamutató emberi helytállással lehet kiérdemelni. S ezekről jól vallanak az egymás mellett sorakozó brigádnaplók, melyeken látszik, nemcsak kötelességből, hanem személyes emlékeket raktározó emlékkönyvnek járó szeretettel írnak a szerzők. Minden évben akad néhány újítás, melyet ezek az ügyes kezű ezermesterek ötlenek ki saját munkájuk köny- nyítése és a költségek csökkentése érdekében. Nem mondvacsinált módosítások ezek, hanem olyan konstrukciós változtatások is, amelyek láttán az autógyári és az ikaruszos konstruktőrök is csak csettintenek. És ki jegyezte fel azt a számtalan okos megoldást, amelyik egy-egy új típus gyártásba állításakor pattan ki a fejekből? S ezekből egy-egy évben 70—80 féle is kerül a szalagokra. Kiállítás a szerelőcsarnokban Végigjártuk az Autóbusz névre keresztelt hatalmas csarnokot, ahol a hosszú szalagsorok egyik szakaszán a Fürst Sándor brigád tagjai szerelik fel az alvázra a motort, s néhány más kiegészítő egységet. Ez a brigád azonban nemcsak a műhelyben találkozik. Gyakran kirándulnak közösen, s az ilyen túrákat mindig összekötik valamilyen szakmai tapasztalatcserével. ök kezdeményezték a vállalatszerte nagy sikerrel folyó „40 év—40 óra” társadalmi munkaakciót, mely- lyel ki-ki lakóhelyét vagy a gyár fejlesztési és szociális jellegű terveit támogatja, ök legutóbb a szigetszentmiklósi HÉV-állo- mást parkosították. Nyolc éve patronálják a szigetszentmiklósi 2-es számú iskola egyik osztályát. Most az utolsó esztendőben nyolcezer forinttal segítik az osztálykirándulást. A Csepel Autógyár brigádja szívesen látott vendég Fürst Sándor szülőhelyén, Rum községben is, hiszen valóban nagy kegyelettel ápolják névadójuk emlékét. CSULÄK ANDRÄS Ami a legfontosabb volt és marad Már távolról köszöntik egymást Nincsen két egyforma ember, nincsen két egyforma esztendő. Mégis, legáltalánosabb szokásaink egyike, hogy embereket hasonlítunk össze, évek egymásnak fordított képét szemléljük, mi a rokon bennük. Magunkat nem érthetjük meg mások ismerete nélkül? Éveink súlya csak akkor érzékelhető, ha tudjuk, a másik esztendő mit hozott, mit ért, mennyit nyomott sorsunk mérlegén? Két parasztlány sebe Nem találkoztak soha, nem hallottak a másikról, csupán az újSág- oldal állítja most egymás mellé őket, s mégis ... mintha egymás mondatait folytatnák, pedig egyikük a tegnapról, másikuk a holnapról beszél. Egyikük: Reisz Gizella. Másikuk Készé Lászlóné született Tamáska Teréz. Közöttük negyven esztendő- nyi távolság. Elválaszt, összeköt? Tamáska Teréz 1925 januárjában született, 1945-ben volt húszesztendős. Reisz Gizella 1965 februárjában örökítette meg magát az anyakönyvben, azaz most múlt húszéves. Mit gondolt, mit remélt az akkori húsz esztendejével egy ifjú leány, s mit gondol, mit remél most a mai húszéves? Gondolataik, reményeik között fényévnyi a távolság? Hihetnénk, igen, hiszen alapvetően eltérő a történelmi közeg, a szituáció, összehasonlíthatatlanok a feltételek. S mégis, az első kérdésre, mi volt, mi most, a legfontosabb, betűre azonosan felelnek, mindketten azt mondják, béke legyen. Másról .vártam a feleletet? Igen, azt hiszem. Az újságírói rutin olyan lehetséges feleletpaneleket rakott elém, mint például a pálya, a munka, a család, a vagyon. Béke? Mi dolguk az asszonyoknak a békével?! Kérdezetlenül érkezik a torkot megszorító válasz. Készé Lászlóné azt mondja: Apám odaveszett a háborúban. Reisz Gizella: Nagyapám meghalt a háborúban. Lehajtott fejjel írom a jegyzetfüzetbe a közlést, felkiáltójeleket húzok melléjük, a szégyenkezés zavarával, hiszen milyen gyors mozdulattal törli le az élet a sematikus modelleket megörökítő szemléltető ábrák tábláit, hogy helyükbe felrajzolja a soha ki nem számítható nyers valóságot. Mert kiszámítha- tó-e, hogy ugyanazzal a sebbel él egy hatvanesztendős asszony és egy húszéves leány? A Nagykőrösi Konzervgyár nyugdíjasa és a Gödöllői Agrártudományi Egyetem harmadéves hallgatója? Egy valamikori parasztlány, akiből munkás lett, s egy mai paragztlány, akiből értelmiségi lesz? Sorsok milyen rejtező. titokzatos összefonódása ez? Vagy semmi titokzatosság, hanem magának az európai történelemnek a takaratlanul rút képe?! Kisembereknek mindig kicsiny a háza, ilyen a Készé házaspáré is itt, az Alpári úton. Férje is, ő is körösi születésűekként, itt, a városban élték le az életüket, felneveltek két gyermeket, ledolgozták az egymás sarkába lépő éveket, nem könnyű körülmények között, mindketten a konzervgyárban, azaz vízben, gőzben, gumicsizmában, köpenyben, három műszakban; soha nem elégedetlenkedve. A napszámba járó Tamáska Teréznek maga volt a boldogság, amikor — annyi sikertelen próbálkozás után, 1949-ben — felvették a konzervgyárba. Idény munkásnak ..! Nagy dolognak számított ez akkor! S mi az ilyesfajta nagy dolog Reisz Gizellának, aki naponta utazik Kartalról az egyetemre és onnét haza, a tsz-tag szülők házába? Az állás nem gond, a munka, hogy mi lesz a munka, annál inkább. Ez a felelet. Bármit ugyanis nem vállal, utálja az adminisztrációt, a szolgai végrehajtást követelő feladatokat gyűlöletesnek ítéli. Nevet: Tudom, nem lesz könnyű ilyen igényekkel elhelyezkednem, valahol gyökeret eresztenem. Mit remélt, miben bízott 1945-ben Tamáska Terez? S mit teljesített ezekből a sorsa? Körülnéz a kicsiny ház kicsiny — egyetlen — szobájában, ölébe ejti két öklét, szemérmesen lesüti a szemét, úgy felel: Nagyon szerettem volna egy derék embert a páromnak. Így lett. Egészséges gyerekeket. Hála istennek, ezt is megadta az élet. Munkát kívántam, olyat, ami biztos, mert a napszámra akkor ötször annyi volt a jelentkező, mint amennyi kellett belőlük. Egyszerű dolgok; jó társ, gyermek, munka. És Reisz Gizella? Egy jó fej, az kell férjnek, srác is, talán kettő, lakás, bár manapság ez a leg- bénább dolog. Ha lecsupaszítjuk a szavakról a stíluskülönbségeket, miért, hogy szinte ugyanaz bukkan elénk? Ennyire nem mozdult volna a világ az asszonyi, női fejekben? Avagy éppen arról van szó, a gyorsabb, és gyakran kiszámíthatatlanul változó világban a nők ösztönösen vonzódnak mindahhoz, ami életük status quója lehet, aminek annak kell lennie, hiszen kell a szilárd talaj a láb alá; legalább az egyik láb alá. Negyven év hátra, negyven év előre. Irdatlan távolság, mert akkor sem, most sem képes az ember ekkora időt átszökellő jóslatokra, ám lehet, hogy álmok mezejének is sok ez a négy évtized? Mert Tamáska Teréz, ha merészel akkor, 1945-ben átugrani negyven évet, mire gondolhatott volna? Mire gondoljon, amikor neki — akkor — az a legfőbb terhe, nyűge, hogy lesz-e holnap is Hogy én, a kollégája?
