Pest Megyei Hírlap, 1985. április (29. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-20 / 92. szám

1985. Április 20., szombat kúrián Lemosó permet A Kertészeti Egye­tem tangazdasága halásztelki 246 Hektáros almásá­ban sárgaméreggel mossák a fákat. A lemosó permete­zéssel megelőzik a kártevő rovarok kifejlődését és a növényi betegsé­gek elterjedését. Ezzel is biztosítják a magasabb ter- máshozamot. Ez­zel a munkával a fák virágzása előtt végezniük kell a szakembereknek. Sokszínű gondoskodás Boldogulás - közös erővel A szövetkezet mindent megtesz a lakosság jó közérzetéért Ráckeve után már keskeny nadrágszíjnyi út vezet Lórév­re, a mintegy 360 lelket szám­láló szerb nemzetiségű falu­ba. A többi apró településhez hasonlóan, első látásra semmi különös nem tűnik az idegen szemébe. Am, ha jobban kö­rülnéz, látja, hogy Lóréven új házak épülnek, és kevés tör­pefalu mondhatja el magá­ról, hogy a fő út kivételével mindhárom utcája kövezett. Pedig még tanácsa sincs a kis településnek, a nagy összevo­nások idején Ráckevére került a község képviselete. Összefogással Hogy ennek ellenére még sem a sorvadás vár Lórévre, ebben természetesen része van a nemzetiségi lakosság összetartásának, együttgondol­kodásának. Nem utolsósorban a helyi Dunamenti Termelő- szövetkezetnek, amelynek el­nöke Tamási László is szív­ügyének tekinti az emberek boldogulását. — A lakosok jó közérzeté­nek fenntartása érdekében mindent megtesz a közös gaz­daság, hiszen mi is Csak a la­kosság segítségével boldogul­hatunk. Szerencsére nem is akárhogyan, hiszen sok buk­dácsoló téesszel ellentétben, a tavalyi 170 millió forintos ár­bevétel mellett csaknem 7 mil­lió forint volt az eredmény. Ez sehogy sem jött volna ösz- sze az emberek szorgalma nél­kül. Közhelynek tűnik, nálunk mégis igaz a mondás, egy mindenkiért, mindenki egyért. A szövetkezet is sokat tesz a falu lakosságának jobb ellá­tása érdekében. Szalay Péter, a főmezőgaz­dász már sorolja is. — Tavaly nyitottuk meg a háztartási tüzelőolaj kutunkat, pb-gázcseretelepet építettünk, amelynek vezetője a téesz al­kalmazottja. Ezzel megszűnt a régi gond, a gázhiány. Mert hol jött a körjárat, hol el­maradt. A gázhiány is rontotta az emberek hangulatát. Hiá­ba, Lóréven is módosul az élet. És ez így van rendjén. Az emberek, mint máshol, itt is szeretnének jól élni. Koráb­ban a mi gazdaságunk épí­tette a három betonozott utat a községben. Nagy volt a sár, nemhogy a szekerek, de az emberek is benne ragadtak. Az idő múlásával azonban az utak sem fiatalodnak. Amelyi­ket legelőször készítettük el, tönkretette az idő. Tavaly mintegy egy kilométeres sza­kaszt borítottunk le aszfalt­tal, aminek csak az anyag- költsége 380 ezer forintot tett ki. Két éve, hogy elkészült a városi környezetbe is beillő üvegfalú buszváró, a falu ele­jén. A távlatokban egy hús­bolt nyitását is tervezzük. — Nem dicsekvésként, de tudomásom szerint nem sok olyan eset fordult elő az or­szágban, hogy egy termelő- szövetkezet eltartási szerződést kötött volna idős nyugdíjas tagjával — veszi vissza a szót az elnök. — Igaz, még nálunk sem gyakorlat. Érdemes azon­ban végiggondolni a támoga­tásnak ezt a formáját is. Ne csak akkor legyen jó valaki, amikor a közösségért dolgo zik, hosszú évek munkájával gyarapítja azt, hanem akkor is, amikor segítségre szorul. Mi ezt végiggondoltuk. Ezért építettünk a régi, leromlott helyére egy takaros kis házat idős nődolgozónknak, és mivel mozgásában is korlátozott, gondozót fogadtunk melléje. Sokat költünk még a hagyo­mányok ápolására, kulturális célokra. Évente 50 ezer forint­tal támogatjuk a művelődési ház fenntartását, az ÁFÉSZ- tól átvettük a nemzetiségi néptánccsoportot, vezetőjét mi fizetjük. Két éve jó együtt­működés alakult ki a jugo­szláviai Krusevacban lévő Me- rima Művek tánccsoportjával. Azóta ők is jártak nálunk. Hiányzik a víz Hasonlóan gondoskodik a falu lakosságának ellátásáról, a szigetbecsei Űj Élet Terme­lőszövetkezet is. Az irodaház ablakából rálátni a meleg­konyhás büfére, a borozóra, az élelmiszerboltra. — Mindezt a szövetkezet építette és üzemelteti — mond­ja Méri Jenöné főkönyvelő­helyettes. — A bolt fél 7-kor nyit és már akkor friss ke­nyeret kap a lakosság. A me­legkonyhás büfében pedig nemcsak a saját dolgozóink kapnak ebédet, hanem a falu idős emberei is innét hordják a főtt ételt, ami alig kerül többe 17 forintnál. — Önök akkor mit nyernek rajta? — Pénzt keveset. Viszont annál több megbecsülést és jó érzést, hogy tudunk segíteni a rászorulókon. Mert az alig több mint ezer lakosú Sziget­becse sem bővelkedik üzletek­ben. Még szerencse, hogy kö­zel van Ráckeve, így sokan oda is bejárnak vásárolni. — Évek óta nagy gond az ivóvív hiánya — kapcsolódik a beszélgetésbe Molnár Fe­renc, a szövetkezet elnöke. — A vízhiány 1970 óta szin­te állandóan napirenden van. Többször szóba került a törpe- vízmű-társulás megalakítása, valami miatt azonban mégis mindig abbamaradt. Pedig mi is hozzájárulnánk 500 ezer fo­rinttal, hogy végre egészséges ivóvize legyen a falunak, az emberek tudjanak főzni, mos­ni. A víz hiánya valóban nem kis gond, nélküle nincs élet. Mivel az önálló tanács Szi­getbecsén is megszűnt, megke­restem Raffai Bélát, a Rácke­vei Városi Jogú Nagyközségi Közös Tanács elnökét. — Mi is szeretnénk az ügy végére pontot tenni — magya­rázza az elnök. — Tavaly lét­rehoztuk az előkészítő bizott­ságot és a három artézi kutat felújítottuk Szigetbecsén. A kiviteli terveket és a költség- vetést is elkészítettük már. és ha a megyei tanács is áldá­sát adná, akkor még ebben az évben megkezdhetnénk a tör­pe vízmű építését. A megye másik szegletében Bernecebarátiban is hatható­san segíti a falu lakosságának ellátását a helyi Börzsöny Termelőszövetkezet. Falugyarapítás — A szorító gondok ellenére sem szabad megfeledkezni az emberekről — simít végig a homlokán Pálinkás Jánosné főkönyvelő. — Évente 40 ezer forinttal támogatjuk a helyi sportot, 30 ezer forinttal a kultúrházat, 40-50 ezer forint­tal az iskolát. Az óvodának saját hűtőházunkban tároljuk a mirelit árut és még sorol­hatnám. Egy tény, az embe­rekről való gondoskodás nél­kül mi sem várhatjuk el tő­lük a megfelelő teljesítményt. Bóna Zoltán Az iparban is csodának számított Csak egyszerű hétköznap van A reggeli derűs ég egész napra jó időt sejtet. — Mire számít? — kérdem Csele Ferenctől, a Monori Me­zőgép Vállalat fővállalkozási irodája osztályvezetőjétől, út­ban Zalaegerszeg felé. — Az üzemelés során nem jeleztek különösebb hibát. Ennél többet csak a helyszí­nen tudunk meg — hangzik az óvatosan derűlátó válasz. Legjobb az országban — Esztendővel ezelőtt ké­szült el ugyanis a Zala me­gyei Állatforgalmi és Húsipa­ri Vállalat bontó-csontozó üzeme. A húsipart kiszolgáló gépek és berendezések — mint végtermékek — kizáró­lag hazaiak, s a monori me­zőgép termékei. — Ma lesz a bontó-csonto­zó üzem garanciális bejárása. Van-e gondjuk? — fordulok Farkas Imréhez, a vállalat igazgatójához. — Ami a monoriak munká­ját illeti, néni tudok róla. Kapcsolatunk közel öt éve tart, a marhavágóhíd rekonst­rukciójával kezdődött. Az, hogy négy hónap alatt elké­szült a hozzá tartozó hűtők­kel együtt, az iparban is cso­dának számított. Kitűnő mi­nőségi munkát végeztek. Jó partnerre találtunk a mező­gépesekben. Dicsekednem kell, mert a szakemberek szerint az országban a legjobb marha­vágóhíd a miénk, úgyszintén a húsbontó-csontozó! — tá­jékoztat készségesen az igaz­gató. A vállalat harmincnégy éve működik, most ezernyolcszáz emberrel, 3,2 milliárdos ter­melési értékkel. Nemcsak Za­lát, hanem a környező megyé­ket is ellátják. Termékeik el­jutnak külföldre, s talán leg­nagyobb vidéki szállítói Bu­dapestnek. Rugalmas szerelőcsoport Az irodaépületben — más hasonló helyekhez képest — nagy a mozgás, pedig csak egyszerű hétköznap van. Ügy látszik, így kívánja a munka­tempó. Karlóczy Ferenc műszaki főosztályvezető szobájában várakozunk, amíg a garanciá­lis bejárás többi résztvevője is megérkezik. Monori raezögépes berendezések a bontö-csontoző üzemben — Rendes csapat volt a me­zőgépeseké — állapítja meg a főosztályvezető. — Nem hagy­tak maguk után kívánniva­lót. Sosem zárkóztak el, ha valami módosítanivalót ész­leltünk menet közben. Kolozsvári György gépész- mérnök és Szabó Miklós vil­lamosmérnök, az Országos Húsipari Kutató Intézet két munkatársa toppan be. Kőbá­nyáról jöttek. — Az előkészítés során sok plusz tervezést igényeitek a monoriak — mondja Kolozs­vári György —, szerintünk fö­löslegesen. A szerelőcsoport viszont nagyon rugalmas volt... Fehér köpenyben két „hely­béli”: Gergely Tibor beruhá­zási csoportvezető, és Kovács Miklós műszaki ellenőr lép­nek be..................... — Tizenhét külöhbözö kivi­telezővel dolgoztunk — em­lékszik vissza Gergely Tibor. —, a bontó-csontozó 1984. áp­rilis 1-ével készült el. A tel­jes felfutási éve a banki szer­ződés szerint 1985 volt. Az üzemmel különösebb gondunk nincs, de megtörténik, hogy a ferdefelvonó „vállfáján” az állat teste a súlykülönbség miatt elfordul, s a vállfa be­akad ... Szót váltanak — szót érte­nek: hogyan és miként vál­toztassanak. Utolsónak fut be a Zala me­gyei ÁÉV-től Mód Ferenc mű­vezető és Szabó Béla műszaki ügyintéző. Szoros-logikus rendben Mindnyájan fehérbe öltö­zünk. Indulhatunk. Béres Géza üzemvezető a bontó-csontozóban csatlakozik hozzánk. — Elégedett vagyok az üzemmel — összegezi vélemé­nyét. — Akadt néhány kisebb dolog, de kijavították, vagy megoldottuk magunk. Sokat beszélgetni aztán nem lehet a zaj miatt. Nem is szükséges: elég látni. Egy műszakban százötven ember dolgozik tt. Szembetű­nő a tisztaság, a fegyelmezett munka és a gépek, berendezé­sek szoros-logikus rendje. Ha itt valaki mozdulatelemzést, rendelne el, jó eredményt kapna. A bejárás után elkészül a jegyzőkönyv. Lényege: az el­telt időszak alatt hiba nem volt; a Monori Mezőgép Válla. lat által gyártott berendezé­sekkel szemben kifogás nem merült föl... — Elégedett a mai nappal? — kérdem Csele Ferencet ha­zafelé jövet. — Reméltem, de nem hit­tem volna, hogy minden ilyen simán megy — summázza de­rűsen, elhagyva az óvatossá­got. Vennes Aranka Ami vitatható, az nem elutasítandó H a azzal a bejelentéssel állnék most elő, hogy „ami hosszú, az nem rö­vid”, aligha csettintene bárki is: mi­csoda bölcsességet mondtam. Hiszen gyermeteg evidenciát mondtam, s ami ennyire evidens — vagyis magától ér­tetődő —, azt nemhogy bizonyítani, ki­jelenteni sem érdemes. És én most mégis ilyen gyermeteg evidenciával ál­lok elő, mert kijelentem, hogy „ami vi­tatható — az vitatandó”. Sőt, nemcsak kijelentem, hanem bizonyítani is igyek­szem. Soha meg nem fordult volna a fe­jemben ilyesmi, ha egy fiatal közgazda ismerősöm el nem meséli a következő történetet. Három éve dolgoztam már a válla­latnál — mesélte a fiatal közgazda —, amikor magánszorgalomból vizsgálgat- ni kezdtem, miért van az, hogy vállala­tunk rendre későn teljesíti a megrende­léseket, és emiatt nemcsak a reklamá­ciók kellemetlenségeit kell elviselnünk (ami az idegeinkre megy), hanem köt­béreket is fizetnünk kell (ami a zse­bünkre megy). Végigvizsgáltam az egész folyamatot: a megrendelés beérkezésé­től a megrendelés adminisztrálásán át a termék gyártásáig, csomagolásáig, va­gonba rakásáig. És megtaláltam (legyek szerényebb: megtalálni véltem) a hiba­forrást, vagy ahogy gazdasági-politikai zsargonban mondják: a szűk kereszt­metszetet. Nem a gyártásban, nem a csomagolásban, nem a vagonba rakás­ban, hanem az adminisztrálásban. Az ügyintézés túlbonyolítottságában, ne­hézkességében. Feljegyzést készítettem hát a főnökségnek: íme, itt és itt a szűk keresztmetszet, de persze ajánla­tokat is tettem az ügyintézés egyszerű­sítésére. Nem mondom, hogy a főnök, akinek a feljegyzést átnyújtottam, rosz- szul fogadott volna. Letette a papíro­kat az asztalra, tenyerével végigsimított rajtuk, és biztatóan nézett a szemembe. Aztán hetekig semmi. Majd behívatott a főnök, papírjaimat visszaadta: javas­latát, sajnos nem fogadhatjuk el. Tény, hogy javaslatom néhány íróasztal meg­mozgatását, sőt fölöslegessé tételét tar­talmazta, és ez mindenképp személyes kényelmetlenség, de az indokolás nem ez volt. Azért nem fogadjuk el javasla­tát, mert vitatható. Így a főnök. Én ki­hátráltam, azt kérdezve magamtól, és azt kérdezve most öntől is: fogadjam-e el visszautasítási indokul azt, hogy ja­vaslatom vitatható. A fiatal közgazda kérdésére válaszol­nom kellett, és ekkor tolakodott a nyel­vemre a gyermeteg evidencia, hogy ami vitatható, az nem elutasítandó, hanem vitatandó. Ekkor ötlött eszembe az is, ami ugyancsak nem nagy fölfedezés, hogy milyen határozott jelentést kapott közéleti nyelvhasználatunkban ez a szó: gyanús jelentést, rossz jelentést, pejo­ratív jelentést. Vitatható volt X felszó­lalása a tanácskozáson, tehát ítéljük el. Vitatható Y találmányának használ­hatósága, • tehát vessük el. Vitat­ható cikkeket írt Z, tehát támadjuk meg. Holott nem elítélni, nem elvetni, nem megtámadni kellene, hanem meg­vitatni. Ami persze nyelvhasználati kérdésnek látszik, amely mögött köz­életi magatartástan húzódik. Ragaszko­dás a valódi vagy vélt egyértelműség kényelméhez, a gondolkodás egysíkúsá­gához, az ítéletek megfellebbezihetetlen- ségéhez, a gondolkodási és cselekvési alternatívák elutasításához. És ezzel máris vitakultúránkhoz érkeztem. Amelyre sokat panaszkodunk, amely határozott meggyőződésem szerint so­kat javult a két-három évtizeddel ez­előtti mélyponthoz képest, de amelynek — még határozottabb meggyőződésem szerint — tovább kell javulnia. Mert létérdekünk a demokratizálódás* és de­mokrácia nincsen egészséges vitakultú­ra nélkül. Mi a baj még? Nem hiszem, hogy újat mondok: — baj, hogy vitának nevezzük a pár­huzamosan futó monológokat, sőt az egyetértők — vagy látszategyetértők — bólogatásait; — baj, hogy megrémülünk, ha egy tanácskozáson vagy a sajtóban igazi vita robban ki, sőt ha csak igazi vita körvonalai rajzolódnak elő, akkor is megrémülünk; — és baj, hogy az igazi viták is ve­szekedéssé torzulnak, mert a vitatko­zók elővillanó kardjai nem egymás ér­veire csapnak le, hanem egymás feje búbjára. Irtózom attól, hogy most erkölcspré­dikációba kezdve arra buzdítsam ma­gunkat: tanuljunk vitakultúrát. A pré­dikáció nem segít: az érdekek felisme­rése, az segít, az érdekek különbözésé­nek elfogadása segít, az érdekek külön- • bözőségéből származó véleménykülönb­ségek tudomásul vétele segít, a véle­ménykülönbözések vitában egyeztetése segít, az új gondolatok iránti türelem, amely jól megfér az új iránti bíráló készenléttel, az egyet akarás feltétele­zésében való jóhiszeműség segít, amely megfér annak elfogadásával, hogy ugyanazt sokféleképpen akarhatjuk. C sak a gyakorlat segít. A vitafóru­mok szaporodásáé. A'gazdasági és önigazgatási reformoké. Amelyek nem mennek — nem is mehetnek — vita nélkül. A választási gyakorlat segít. Ha meg kell vitatnunk, hogy kit jelöljünk és kit válasszunk vállalati igazgatónak. Ha el kell döntenünk, ki legyen a je­löltünk a helyi közigazgatásban és a Parlamentben, azok közül, akik magu­kat kínálják, vagy akiket mi ajánlunk a tisztelt választópolgár-társak figyel­mébe. Faragó Vilmos

Next

/
Oldalképek
Tartalom