Pest Megyei Hírlap, 1985. március (29. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-02 / 51. szám
s PEST MEGYEI HÍRLAP 1985. MÁRCIUS 2., SZOMBAT ZINHAZI LEVEL Tiszta poént a fejekbe Takarékos ember (maE napság különösen) nem j, dobja ki az ebéd maradékát, hanem elteszi vacsorára. Ezt annak idején még jónak mondható nevű királyi házak konyháján is gyakorolták: Hamlet királyfi a helsingöri dán királyi udvar szokásairól szólva mondja a hű barátnak, Horatiónak: — Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás! Torról maradt hidegsültből kiállt a nászi asztal! A princ persze nem egészen ugyanarra a fajta takarékosságra gondol, mikor a gazdálkodásról beszél, mint amire mi a jelenben — de az ötlet azért megszívlelendő. Mondom mindezt azért, mert az, ami a nyári szabadtéri játékok idején még csak sejtés volt, mára már bizonyosság. Hogy tudniillik nem egy nyári produkciót átemeltek a kőszínházi évadba a társulátok. Nem új szokás ez. Miután több nyári játszási helyen majdnem teljes egészében egy színház tagjaiból áll össze a nyári társulat, logikus, hogy — különösen ha jó darab sikerült előadásáról van szó — a nyári, gyakran csak öt-hat előadást jelentő szériát a fő színházi szezonban folytassák. A szereplőgárdán többnyire alig kell módosítani, a közönség meg eleve nem azonos a nyáron az ország különböző vidékeiről, de főként a nyári színház környékéről verbuválódó nézőkkel. S végső soron maga az előadás sem lesz teljesen azonos. Egy nagy, nyitott nyári játéktéren is másképp jelenik meg az előadás, meg egy sokkal kisebb, zárt térben is. Mások lesznek a játékok, más lesz a hangsúly, a nagy térben esetleg elsikkadt vagy kisebb hangsúlyt kapott motívumok, dialógusok erősebb akusztikát kapnak, áthangolódik, átrendeződik az egész előadás. Ismerünk erre igen jé példákat a közelmúltból. Gyuláról kerültek fel például a Pesti Színházba az erdélyi Székely János drámáira 'Pmresrán- sok, meg a Vak Béla király, s a Váci utcai színházban még sűrűbb drámát, még kiélezettebb mondanivalót hordoztak. A zárt tér még jobban felszínre hozta értékeiket. Amire Gyulán, a Várszínház hatalmasnak tűnő, többszintes színpadán nem figyeltünk, vagy nem annyira figyeltünk, arra a Pesti Színház intim terében, kicsiny színpadán sokkal jobban koncentrálunk. A rendezés persze némiképp át is formálta — az új helyszín adottságainak, követelményeinek megfelelően — az előadásokat, de fő vonalaik nem változtak. Mégis: minden élesebben jelent meg. Ez a takarékoskodás persze eredményezhet másfajta élményt is. És most tulajdonképpen erről akarok beszélni. Arról tudniillik, hogy a nyári körülményekből kőszínházba kerülő előadások, darabok esetleg éppen ellenkező folyamaton mennek át, mint az említett Székely János-drámák. Nem élesedik az optikai kép, hanem életlenedik, elmosódik. Nem az erények csillannak ki még fényesebben, hanem a hibák, tévedések, fogyatékosságok bukkannak elő még nyilvánvalóbban. Magyarán: a kőszínházi előadás nem korrigál, nem javít a matérián, hanem — jobbik esetben — változatlanul hagyja (és ez is baj, mert javíthatna rajta), vagy — rosszabbik esetben — ront rajta, mert olyasmiket erősít fel, amiket pedig inkább halványítani kellene. Ne beszéljünk általánosságokban, lássuk a példákat. Mindkettő épp Gyuláról való. Az egyikről már volt szó egy korábbi Színházi levélben. Ez a Báthory Erzsébet, Nagy András kétszemélyes darabja. Ezzel az első variáció illusztrálható. Az tudniillik, hogy az előadás ugyan sokat korrigált önmagán Gyulához képest (Sik Ferenc rendezése is, a két színház, Béres Ilona és Avar István játéka is, de a színpadkép, a világítás is jó! alkalmazkodott a budai Várszínház egészen másfajta szcenikai adottságaihoz), de nem korrigált semmit magán a darab, melynek így, ebben a mindent élesebben kiemelő, mindent közelebb hozó kicsiny térben még jobban kiütköztek a szeplöi: a túlzott elméleties- kedés. a dráma helyett inkább esszének tűnő forma, a szerző és tárgya közti hideg távolságtartás, s az egész mű túlságosan is fikció volta. Gyulán ezekre felfigyeltünk ugyan, de nem éreztük annyira szervi hibáknak, mint amennyire * * * * Várszínház optikája megmutatta őket. A rosszabbik eset tapasztalható a Vidám Színpadon. Itt egy szatirikus játékot emeltek át a gyulai nyárból a Révay utcai télbe: Fekete Sándor A Lilla-villa titka című darabját. Ezzel a „javító-nevelő játékkal, két pásztorórában” alcímű darabbal már a nyáron is voltak bizonyos problémák. (Lilla asszony, a hajdani horthysta katonatisztné, a Balaton mellett amolyan teljes ellátást nyújtó intézményt üzemeltet, szép rosszlányokkal fokozva a kényelmet — de csak a szocialista országokból érkező férfituristáknak, mert a kemény valutás szolgáltatásokból sok zűr származhat, a nem konvertibilis valutával viszont más a helyzet. Jobb ma a biztos kicsi, mint holnap a bizonytalan nagy — haszon). Inkább az volt a baj, hogy ez a darab már vagy jó tíz éve íródott, azóta várt előadásra, épp a Vidám Színpadon, egy korábbi igazgatás alatt — de végül is nem került színre. Ez önmagában sem jó dolog, de ha az eltelt évtized' erős nyomokat hagy a darab arcán, s megráncosítja, meg- öregíti azt, akkor bizony elkelne egy kis kozmetikázás, fel kellene varrni a ráncokat, vitaminpakolásokat s egyéb hadműveleteket kellene végezni a szépség megóvása, vagy inkább visszaidézése érdekében. Ez a kozmetikai hadművelet már Gyulán sem történt meg. így állt elő az a helyzet, hogy a poénok miatt is elöregedettnek, fáradtnak tűnt nem egy szituációban. Maguk a szereplők is kritikus életkorúak lettek, mert ha olyasmikről beszéltek, hogy a néző önkéntelenül is számolni kezdett, kiderült, hogy Lilla asszony jóval hatván fölött van, ifjú leánya is több mint harminc, s elveszettnek hitt volt férjének a fia se kevesebb harmincnál — nem is beszélve a férfiakról, akik a szépasszony körül legyeskednek. Nekik ugyancsak bőven elkongatták már a hatodik ik- szet. Holott -»-játékba« -az-idősebb figuráknak negyven körülieknek, a fiataloknak húsz körülieknek kellene lenniük. Akkor viszont a játék nem 1984-ben (vagy 85-ben) játszódhat, hanem legfeljebb 1970-ben. M iután a nyári előadást a Vidám Színpad társulata jegyezte, s Bodrogi Gyula rendezte, várható volt, hogy a produkció bekerül a Vidám Színpadra. Most ez megtörtént. És az is várható volt, hogy a nyáron tapasztalt fogyatékosságokat kiküszöbölik. Várakozásainkban csalatkoztunk. A mostani előadás nem hogy elfedné, elsimítaná a hibákat, még jobban előtérbe hozza őket. A szűk, kicsiny térben minden apróság nagyobb és keményebb hangsúlyt kap. Nemcsak a szereplők korával kapcsolatos bizonytalanságok, hanem az ennél fontosabb aktuális politikai poénok, viccek, bemondások is élesebben, sokszor bántóbban szólnak. Egy tekintélyes részük már nem is friss, nem is érvényes. Más részük nem követhető, nem tiszta. Márpedig ha a fejekbe nem tiszta poénok kerülnek, több kárt okozhatnak, mint amennyi — a közönség nevetésében megnyilvánuló — hasznot hajtanak. Takács István Hosszú út áll előttünk, messziről indultunk Fókuszban az érem két oldala ... a műveltség nem ünnep!« ruha, amelyet hordani kell. A műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete. Az a műveltség, amely csak műveltség, meddő és fonnyatag. (Németh László) Kiművelt emberfők nélkül nem lehet minden szempontból fejlett társadalmat építeni, s nem élhet, fejlődhet megfelelően a mi szűkebb közösségünk, Pest megye sem. Hogyan alakult az elmúlt esztendőkben a műveltségi szint, s mire számíthatunk a következő években — erről kérdeztük dr. Novák Istvánt, a megyei tanács művelődési osztályának vezetőjét. — Szűkebb pátriánk az ország legnagyobb megyeje, tele van olyan előnyökkel és ballasztokkal is, amelyek a főváros közelségéből adódnak. Sajátos helyzetben vagyunk. Nincs megyeszékhelyünk, nagy a bevándorlás, magas a születésszám és sok gondot vet föl az agglomerációs gyűrű léte. Mégis, az utóbbi évtizedben itt javult leggyorsabban az iskolai végzettség aránya. A szakmunkás végzettségűek száma kilencven százalékkal lett magasabb, s ezáltal hazánk legnagyobb szákmunkásmegyé- jévé váltunk. Az érettségizettek és a diplomásak száma majd’ megduplázódott. Ez az előrelépés olyan mértékű, mint korábban több évtized alatt összesen. Országosan azonban már nem ilyen rózsás a kép. Ugyan az általános fejlődési tendenciánál jobb a helyzetünk, abszolút számok tekintetében viszont nagy a lemaradásunk, s ez egyre növekszik — elsősorban a középiskolát és egyetemet végzettek tekintetében. Ha nem állítjuk le ezt a folyamatot, akkor az a képtelen helyzet áll elő, hogy egy magasan kvalifikált főváros körül, egy jól fejlődő országos műveltségi szerkezet mellett, lesz egy önmagához képest jelentősen előrelépő, de egyébként egyre inkább hátul kullogó megyei műveltségkép. ‘ • Mit Jelent, ez a gyakorlatban? — Véleményem szerint műveltségi árokban vagyunk. Ha ábrázolnám és egyenes vonal lenne az országos szint, amelyből hegyként csúcsosodik ki Budapest, a megye többi része lefelé ível, mintegy árokban van. Abban az esetben, ha ez az általam árok jelenségnek mondott tendencia tartóssá válik, az megmutatkozik a nevelési, a szociális, a kulturális, a gazdasági és a társadalmi összetevőkben is. Több lesz a pedagógiai szempontból hátrányos helyzetű, veszélyeztetett gyerek, s viszonylag negatív normarendszerek alakulnak ki. • Miből adódik e kedvezőtlen kép? — Az elmúlt tíz évet nézve, megállapítható, hogy javult az iskoláztatás eredményessége. Jelenleg a gyerekek 97 százaléka végzi el tanköteles koron belül az általános iskola nyolc osztályát. A fejlődés tízszázalékos. A 14 évesek 96—97 százaléka tovább akar tanulni, s ez az igény jobb az országos átlagnál. A ténylegesen továbbtanuló azonban csak 88 —89 százalék, ami már alacsonyabb az országos átlagnál. Hogy miért? Gondot okoz a rossz választás, a lányok szakmára irányuló döntéseinek beszűkített lehetősége, a vágyak és a tényleges esélyek konfliktusa, s a tény, hogy az igényt nem támasztja alá az iskolai eredmény, Ugyanakkor a megye középiskolai hálózata — amely eddig föl tudta venni a jelentkezőket — már szűknek bizonyul. A műveltségi szerkezet alakulásával összefügg az is, hogy a gyerekek 16 százaléka tanul tovább gimnáziumban, szemben az országos 20 százalékkal. Még rosszabb a községek átlaga; mindössze 13 százalék. Sőt, van olyan körzet és város is, ahol az arány nem éri el a tíz százalékot sem. Tőlünk jelentkeznek legkevesebben egyetemre és főiskolára. Jelenleg egyes körzetekben a saját középkáder- és értelmiségi réteg utánpótlása is gond. Mindez rendkívül rosszul hat a lakosság műveltségi összetételére, igényszintjének alakulására, társadalmi szokás- rendszerére. • Hogyan határozni meg ezek után szűkebb pátriánk művelődéspolitika) céljait? — Az oktatás, a közművelődés minden eszközével, a nevelés és tudatalakítás sokszínű módszereivel kell segítenünk a művelődési folyamatok kiszélesedését, bővülését mind az iskolában, mind pedig azon kívül. Olyan időszakban kell előrelépnünk, amikor éppen hogy túljutottunk az óvodai demográfiai hullámon, amikor 12 esztendő alatt két és félszeresére nőtt az óvodába felvett gyerekek száma. Ez a régi 51 százalékkal szemben 87-et jelent. Kilenc év alatt 94 ezerről 122 ezerre nőtt az általános iskolások száma. Tehát minden figyelmünket arra kellett fordítanunk, hogy a gyerekeknek legyen helyük az oktatási intézményekben. Soha egyetlen megye sem költött annyit az oktatásügyre, mint a miénk, pedig szorongató gazdasági helyzet volt az elmúlt években is. A két kongresszus között az oktatási beruházási ráfordítások nem csökkentek; egyre-másra épültek az óvodák, a tantermek, az iskolák. Az idei beruházási összegek majd’ minden harmadik forintja most is az oktatási, kulturális ágazatba kerül. O Nagy elmaradást kell behozni, hiszen nagyon messziről indult ez a megye. — Valóban. A tanulólétszám 30 ezres növekedése mellett, a tervidőszak elején több mint 46 ezer gyerek, az iskolások 42 százaléka, tanult két műszakban. A csökkentésre minden eszközt igénybe vettünk, s (gy lenyomtuk az arányt 30 százalékra, ami jó eredmény, de országos szempontból változatlanul igen magas. Az általánosban még egy-két évig növekedni fog a létszám, a középiskolában pedig már négy esztendeje tart ez a felfelé ívelő tendencia. Jelenleg a megye iskoláiban 30 százalékkal több középiskolás és szakmunkástanuló van, mint négy évvel ezelőtt. Minden tartalékot mozgósítanunk kell, mert a fővárosban is hasonló lesz e korosztály létszámának növekedése. Bár a felvételre kerülők száma megduplázódik, célunk mégsem csak az iskolapadba ültetés, hanem az Is, hogy változtassunk a továbbtanulás belső arányain. Több gyermeket szeretnénk a középiskolába irányítani, s célunk, hogy mind többen részesüljenek — jobb körülmények között — szakmunkás, főiskolai, illetve egyetemi képzésben. 0 Egyszerre kell tehát pótolni #z általános Iskolai tantermeket, növelni a közép- és szakmunkásiskolák számát, illetve bővíteni a meglevőket. Mi hát a teendő? — A következő öt esztendő feladata, hogy együtt fejlesszük a két oktatási szintet. Az intézményi hálózat bővülésének, a pedagógiai programok megvalósulásának, a hatékonyabb és színvonalasabb oktatásnak nem egyetlen, de igen fontos tényezője a pedagógus. Az előttünk álló időszakban több ezer szakképzett pedagógust kell alkalmaznunk, részben pedig az erőteljesen emelkedő tanulólétszámmal egy időben gyarapodó teendők ellátására. S ebbe beleértem a napközihálózat mind sürgetőbb fejlesztését. Elképzeléseink azonban saját erőből nem megvalósíthatók. Az igény reális, hogy az eljövendő öt évben a feladatainkhoz, szükségleteinkhez mért fejlődést elérjük. Ezt aláhúzza a tény, hogy agglomerációs gyűrűnk, amelyben jelenleg 430—440 ezer ember él. egyedülálló az országban. Az elmúlt esztendőkben az iskolai tevékenység módszereiben és gyakorlatában azonban még komoly tartalékok vannak. Feltárásuk hozzájárulhat az eredményesebb, gazdagabb nevelő munka kibontakozásához. Ebben azonban nemcsak az iskolának vannak lehetőségei, hiszen a társadalmi környezet segítsége nélkülözhetetlen. Mégis úgy érzem, hogy az ifjúsággal kapcsolatos rövid és hosz- szú távú céljaink elérésében döntő szerepe van egy kapcsolataiban gazdagabb, meghittebb, igazán törődő családi légkörnek. Körmendi Zsuzsa A József Attll'i Színház újonnan megnyitott kamaraszínházában Játsszák a szlovák Ivan Bukovcaa Keringő a padláson című drámáját. Az előadáj* főszereplői: Horváth Sándor és Szabó Éva R A DIÓFIGYELŐI PÁRBESZÉD. A kongresszust megelőző hetek, hónapok pezsgő politikai közéletében a szokásosnál is nagyobb a keletje az olyan műsoroknak, melyekben a párt és a kormány vezető tisztségviselői fejtik ki véleményüket a mai magyar valóságról, s vázolják azokat a teendőket, amelyeket a gazdasági fejlődés meggyorsítása, az ideálishoz egyre jobban közelítő társadalom megteremtéséért kell tennünk. Párbeszédek ezek a találkozók, formájuk legyen akár olyan, mint legutóbb, amikor Berecz János, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Népszabadság főszerkesztője válaszolt a hallgatók és Wisinger István kérdéseire, esetleg riportműsor, beszélgetés vagy egy-egy konkrét témához kapcsolódó magyarázat. Olyan disputák, amelyek nélkül a politika formálói sem lehetnek meg, hiszen törekvéseik, szándékaik e módon is tisztulnak, formálódnak, s szereznek maguknak híveket. Berecz János is emlékeztetett arra, hogy a személyi kultusz évei után, annak ellenreakciójaként viszolyog- tak a magyar államférfiak a kapcsolattartásnak ilyen formáitól, de ma már szinte teljesen megszűnt ez a téves gyakorlat Az MSZMP XIII. kongresszusa előtt — ez szinte természetes — a napjainkat, a közeli és távoli jövőt érintő kérdések kerültek túlsúlyba, közöttük olyanok is, amelyeket kényes témaként szoktunk emlegetni, utalva ezzel inkább csak arra, hogy ma nemegyszer éppen a politikai vezetés rendez azokról vitát, ha korábban valóban tabuként is kezeltük őket. A Berecz Jánossal folytatott beszélgetés egyetlen kényes kérdést sem ismert, bár a Népszabadság fő- szerkesztője ez alkalommal nemcsak önmagát, az újságot, hanem a párt irányító testületéit is képviselte. Azt sem hallgatta el, hogy egy, s más kérdésben volt, s még lehet is saját véleménye. Példát kaptunk így a kommunista magatartás, az alkotó vitakészség és a pártfegyelem ösz- szefüggéseiről is. amelyeknek a harmóniája nélkül megtorpanhat a társadalmi haladás. MŰVELTSÉGI VETÉLKEDŐ. Másodszor hallottuk szerepelni a Visz- szapillantó tükörben, a Művelődési Minisztérium, a Szakszervezetek Országos Tanácsa és a Magyar Rádió irodalmi vetélkedő sorozatában Pest megye színeiben a gödöllői Petőfi Sándor művelődési központ csapatát. Ez alkalommal nem szórakoztunk olyan jól mint legutóbb, s ennek nemcsak az az oka, hogy most nem sikerült továbbjutnunk, hanem az is, hogy a korábbinál érdektelenebbre sikerült az észpárbaj. Ennek ellenére dicséret illeti dr. Kovács Józsefet, a zsámbéki Tanítóképző Főiskola tanárát, s a többieket, hiszen nemcsak a közszereplést vállalták, hanem buzdítottak arra is, hogy érdeklődésünket és játékos kedvünket soha ne veszítsük eL Cs, A
