Pest Megyei Hírlap, 1984. december (28. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
1984. DECEMBER 24., HÉTFŐ PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN i 11 Ők mindig az ellenkezőjét tették Anélkül, hogy nevettünk volna Keveseknek adatik meg az a tisztesség, hogy évszázadokat kössenek kévébe és közös fedél alá hordják. Igen, évszázadokat ölel kévévé a család, mert — ahogy nagy nevetés közepette kiszámoljuk — jelenleg háromszázhatvankét megélt esztendőre tekinthet vissza az emlékezet. Sorra véve: Magdolna dédi 89, Irma nagyi 66, István papa 71, Zsuzsanna asszony 42, Sándor 44, Anna 19; Karcsi 16, Margit — nyelvét is kiölti az összeadás közepette, úgy igyekszik — 15 esztendős. Ez háromszázhatvankettő ... Megállt egy kocsi Emeletes, csinos ház Kerepestar- csán, a Szabadság útján, építette... No ez az. Ki is építtette, építette? Ha perre mennénk, egy szakasz ügyvéd sem tudná tisztázni — állítja István papa. Megyünk — harsogja Karcsi. Mehettek, de én már kitagadtalak mindannyiótokat — hint hűsítő havat Karcsi ifjonti hevére Magdolna dédi. Zsuzsanna asszony pedig azt tartja fontosnak közölni: Látja, ilyen bolondos család vagyunk. .. A háznál hagytuk abba. A dolog ügy kezdődött, hogy Killi Károlyné, azaz Magdolna dédmama — „de akkor még csak nagymama voltam!" — eladta tiszagyendai házát és odaköltözött vejéhpz, Beke Istvánhoz, leányához Irmához, családjukhoz Mogyoródra. A tiszagyendai ház árából vették meg a mostani otthon telkét, Beke István örökségéből ke- .rült építőanyag, nekiláttak... Beke Zsuzsanna, a három leánygyermek közül a legidősebb, gondolt egyet — „el ne szalasszam az alkalmat” — és férjhez ment Brunner Sándorhoz. Ami miatt az eredetileg földszintesre, három szobásra tervezett ház — aminek akkor éppen az alapozását kezdték — máris kicsinek, ■szűknek- látszott. Brunner Sándor eladta hű szolgáját, gépkocsiját, indulásként ezzel szállt be az építésbe, majd takarékpénztári és baráti kölcsönök következtek... S következtek sorban a Brunner csemeték, Anna, Karcsi, Margit. Tizenegy esztendő kellett ahhoz, hogy azt mondhassák: megvan, készen van. Férfi- üstökök ritkultak bele, asszonyi ékességek fehéredtek meg. Bánják? Beke István: Tudja, mi sírás helyett nevetni szoktunk. Voltak keserves évek, azaz annyit nevettünk.., Annyit. Elfogyott a pénz, el a mindennél fontosabb cement. A betonozás leáll, s akkor megette a fene. Magdolna dédi felsorakoztatta a nőket, lépjen ki az, aki jön utánam Kőműves Kelemennének, lehetnétek kövérebbek is... S míg ezen nevettek, könnyüket potyogtatva, megállt egy kocsi. Brunner öccse volt, a nála megmaradt öt zsák cementet hozta el.... Brunner: Az öcskös furcsállotta erősen, de vígan vagytok a bajban. Nem értette. Az igazat szólva korábban én sem értettem volna. Zsuzsi mellett tanultam meg nevetni. Zsuzsanna: Én anyukától. Irma nagymama: Én is anyukától. A csepp asszony, Magdolna , dédi még cseppebb öklével belekaszál a levegőbe: Eh, tudtok is ti nevetni! Csak mint a macska, amikor mutatják neki a tejet. Ki tud nevetni dé- dike? Komolykodva összehúzza a szemét — ma is ,okuláré nélkül olvas! — úgy felel: Tudja, kedves úr, az úgy van, hogy a szívével nevet az ember. Ott belül, ott mozdul meg valami. .öklöcskéjét mellére szorítja, a fekete ruhán pihenteti a szívtájék felett, mint aki vallatja magát, ugye, mozdul még?! S mozdul! Mert kacagtató, magamagát kifigurázó történetek következnek arról, mi minden eshet meg egy emberrel földön, istállóban, szülőágyon, disznótoron, életében először — harminchét esztendősen ! — vonatra ülve... egy volt világ végletekig leegyszerűsített síkjain mozogva, s mégis, a szegény embernek kijutó síkok sem törölték le arcáról — törölték ki szívéből! — a mosolyt, a nevetést, a kacagást, a kuncogást... Nyelvünk tárt marokkal szórja elénk a megjelölés. megnevezés seregnyit kitevő vá’asztékát, ám mintha -a gyakorlatban mind kevésbé élnénk vele, eg^re kevésbé gyakorolnánk. < M’ntha egvre kevésbé gyakorolnánk. hovv bár nem mulattató az élet, de rálelhetünik ezernyi nevettető, kacagtató, komikus, tréfás, hu- inoros. mulatságos, röheies, muris mozzanatára, amiken lehet somolyogni, kuncogni, nukkadozni, ha- hotázni, derülni, röhécselni, röhögéséin!, kacározni, heherészni, viho- rászni, kacagni, vigyorogni, s mi tagadás, némelykor még röhögni is... de mintha a derű, a jókedv, a mosoly, a bazsalygás, a kacaj, azaz a nevetés valami gyanús, furcsa, illetlen tevékenység, magatartás, viselkedés lenne, volna. Miért, hogy ezernyi komor ábrázat, a feszültségtől rángó izmú arc között csak egy-egy olyan bukkan fel, mint Killi Ká- roiynéé, Magdolna dédié?! Mi kell a vidámsághoz? Magdolna dédi: Az, kedves úr, hogy az ember tudjon örülni a kicsinek is, meg annak is, hogy él, létezhet, tehet. Beke István: A legkomolyabb dolognak is van egy pici korom a.... a fenekén, aztán van, aki észreveszi, van, aki nem. Irma asszony: Nem tudom. Az jön magától. Brunner Sándor: Ne féljen az ember semmitől. Zsuzsanna, a feleség: Szüljön ilyen három krampuszt, mint ezek a... S a krampuszok? Anna: Az kell, hogy szeressék az embert. Karcsi: Nekem elég, ha tudom, Annit ki szereti... Margit: Nekem a vidámsághoz? Semmi. Ügyis az a baj, hogy mindig vigyorgok, mint a... mint a mi is, dédi? A fakutya, te! Az, a fakutya. Ki tanította rá? Tizenegy esztendeig, épül a. nagycsaládnak fedelet adó ház; ezer ok a dühöngésre, bánatra, idegességre. És a nevetésre? Irma asszonyt baleset érte, gipsz került a lábára. Ok a sírásra, a jajszóra, a kedvtelenségre. És a nevetésre? („Ügy ugráltam, mint a veréb, erre a család mit mond, meneküljünk, jön a gipszlábi Irma") Nem tejfelespohárból nyalogatva töltötte napjait Beke István — a Volán többszörösen kitüntetett autóbuszvezetőjeként ment nyugdíjba —, a felesége — harmincegy év és hét hónapot állt a szövőgépek mellett, a volt kistar- csai gyár nyugdíjasa —, mégis, sok mindent elfelejtettek, de a nevetést egy napra sem. Amint mentesek e memóriazavartól Brunnerék is — Brunner Sándor az Ikarus gyártmányszerkesztője, felesége sok cseppség Zsuzsi nénije, óvónő —, gyerekestül együtt mentesek, akik persze beleszülettek ebbe a vidám mikrovilágba, aminek megteremtője egy parányi parasztasszony, Magdolna dédi, földdel, jószággal, tengernyi gonddal küzdve, ha persze ő volt a teremtőr s már nem valaki ő előtte?! Kitől látta, tanulta? Lehet, hogy senkitől és mégis, mindenkitől, mindentől? Daloló édesanyjától, hangszereket összeügyeskedő édesapjától? A bohókás bohócoktól, azaz a rigóktól? A táncot lejtő lepkéktől? A két ujjbögy között mókás grimaszokat vágó tátika virágtól? A csi- vitelő fecskéktől? Az eygmást kergető bárányfelhőktől? Padtársaktól az iskolában abban a két esztendőben, ameddig járhatott tanulni? Miért, hogy az egyik embernek a felkelő napról is az jut az eszébe, majd lenyugszik, a másiknak meg az, itt áll előttem egy szép hosszú nap? Mennyi kedvtelenség, mogorva arc, feldúlt vonás, feszülő ideg, mennyi rohanás, felületes hogy vagytok, mennyi alkohol, gyógyszer, szívroham, remegő kézzel számolt bankók, kiabálva kiadott utasítások, káromkodva megtett teendők, sértések és viszontsértések, türelmetlenséggel kukává tett gyerekek... miért, hogy már-már elfelejtettünk mosolyogni, nevetni? Tágas a Killi—Beke—Brunner ház, öt szoba van benne, mégis, legszívesebben leni a földszinten, az úgynevezett nappaliban vannak. Mert ott vannak együtt, s mindig, amikor csak lehet. Rózsaszín fátyol lebegne náluk mindenütt é? angyalkák röpködnének? Volt, van vita, akadt példa hangos szóra is, de elillan az indulat, felváltja a mosoly, a tréfa, mert ők tudnak elsőként önmagukon nevetni. Ez lenne a magyarázat? A BéBék, mert a gyerekek így nevezik nagyapjukat, apjukat, imádnak barkácsolni. Volt idő, amikor dugdosták egymás elő! a holmijaikat, szögtől, csavartól a fúrószárakig, mígnem valaki — máig nincsen meg a tettes — a sok-sok külön dobozka tartalmát összeöntötte, keverte... Dühroham, fogak között elmormolt szitkok, hogy csakis a vő, csakis az após lehetett, aki így akart szert tenni az ő féltett kincseire... A vége egy nagy nevetés lett, s persze, közös holmi. Pedig lehetett volna belőle életre szóló harag, anyát, leányát szembefordító vita, veszekedés; a semmiségek miatti gyűlölködések a legmakacsabbak. Szerencsések, hogy elkerülték? Avagy az ilyesmihez a szerencsének nincsen semmi köze, annál inkább szerepet játszik benne a szemlélet, a gondolkodásmód? Az egyik letérdel a kis baj, gond előtt is, a másik a szemébe nevet a nagy bajnak Is, lássuk, ki kit győz le?! Voltak ebben a nagycsaládban a szó szoros értelmében fillér nélkül, mégsem estek egymás torkának. Meglátogatta őket a betegség; nem kellett lábujjhegyen járni. Voltak, vannak nézetkülönbségek — például a gyermekek nevelésének mikéntjét illetve a nagyszülők és a szülők között —, emiatt akár vitáknak is nevezhető beszélgetések, de hiányoznak a bántó, önérzetet tipró szenvedélyes kifakadások, veszekedések. Hogyan csinálják? Beke István: Éppen ez az, nem csináljuk. Így a természetes. Már miért gondolnám, ha a másik szól, ellenkezni akar?! Brunner Sándor: Tudja, én akkor jöttem rá igazán, mit ér a légkör, amikor az öcsém egyszer, a családjával itt vendégeskedve, azt találta mondani, irigyellek Sándor. Akkor értettem meg igazán, mi az, amit meg nem vehet az ember, lopni sem lophatja, kaphatja csupán, ha kapja. Ha kapja. S miért, hogy sokan kaphatnák, de nem kell nekik? Lesik, ki, mi az, akibe, amibe beleköthetnek, aminek ízét meg- és elronthatják. Magdolna dédi, Bekéék, Brunnerék nem süket fülekkel hallgatják, nem behunyt szemmel nézik a világ dolgait, a tágabb és a szűkebb értelmű emberiség, társadalom — ritkább — örömeit és — sűrűbb — gondjiait. Ezer minden nyugtalanítja őket, mégis, tudnak nevetni, mosolyogni, kedves tréfákat kieszelni, amiken azután tiszta szívvel kacag a család. A ha után újabb ha X sok okos ember közül az egyik, a XVII. században élt francia moralista, Jean de La Bruyere azt írta Jellemek, avagy a század erkölcse című művében; Ne várjunk a nevetéssel, amíg boldogok leszünk, mert különben félő, hogy meghalunk, anélkül, hogy nevettünk volna. Miért, hogy mégis sokan várnak, sokan azt hajtogatják, majd, majd akkor, ha, s a ha után újabb ha következik, szűnni nem akaróan, mosolyt, nevetést száműzve, nyugta- tőkért kapkodva, szívtájékot dörzsölve ... miért?! Ki tud felelni erre a kérdésre? Ki meri a választ megkeresni rá? mészáros ottó Nemzetiségek ünnepi szokásai Étkek az asztalokon A család ünnepel. Ki-ki az övéivel tölti az estét, saját hagyományai szerint változtatja ezt a néhány órát valami többé, mássá. És ebben épp ez a szép: ahány nép, annyi színben szivárványuk a hétköznapok óimos egére a szeretet vágya. Mivel karácsonykor idegennek nem illik látogatóba mennie, még a szomszédok sem tudják, mint ünnepelnek odaát. Ezért indultam Pomázra, ebbe a soknemzetiségű faluba, hogy az Ünnepi ízeiből hozzak valamit a magunk asztalára. Lazarov Docso szerény zöldségüzletéhez cégtábla igazított útba: itt, gondoltam, biztos megtudhatok valami újat. Docso bácsi Bulgáriából került Magyarországra 1936-ban, kertészlegénynek. magyar mondataiba egy-egy szerb sort ölt, a könnyebbség kedvéért. Hát őt is kifaggatom: hogyan ünnepelnek. Gyógyító táplálék — Hazalátogatott Gabrovo melletti kis faluinkba egy bolgár kertész; két- három segédet keresett. Anyámék örömest elengedtek, büszkén, hogy már 16 évesen megállók a magam lábán, nem lógok otthon tétlen. A front alatt haza kellett menni, de háború után feleségestül visszajöttem. A gyerekeim itt nőttek fel, a menyem, a vöm magyar. a parázsban — így két ünnepet tartunk — szólal meg bogárfekete szemű felesége. Az unokáknak állítunk karácsonyfát, bár nálunk nem szokás, és a gyerekek kedvéért a magyar ételeket is megfőzöm. Van halászlé, töltött káposzta, rántott hal, de a bolgár ételek is felkerülnek az asztalra: a húsos hurka, a banica — ez olyan túrósrétasféle. És persze nem maradhat el a forralt cukros pálinka. — Otthon ünnep első napján mindenki rokonlátogatóba megy. A nyárson sült elé parázsban felforralnak egy köcsög pálinkát és elbeszélgetnek éjfélig — folytatja az emlékezést Docso bácsi, akit a, faluban mindenki így emleget. A legénykék ünnepet köszönteni járnak karácsony este. és a jókívánságokért almát, diót kapnak cserébe. Hogy tudtunk mi örülni egy almának — mert ajándékba kaptuk! Vidámság volt az egész ház. A mennyezetre főtt tojást, édességet kötött anyánk cérnával, mindenki hátratette a kezét, a legöregebb a finomságokat hintáztatta és az ügyesebb je harapott azokból. A szobát zöld ággal díszítettük, az asztalra nagy, ünnepi kalács került. Akkoriban nem volt divat az ajándékozás. Pénzt nem adunk ki ilyesmire, mondta anyám, és hát nem is lett volna miből. Nekem cipő életemben először tizenhat éves koromban került a lábaidra, és az is nagy dolog volt. A kisunokám pedig még meg sem született, már várta a cipő. Míg az emlékekről diskurálunk, jönnek a vevők. Sosits Demeterné — Régen a magyar karácsony után egy héttel volt a görögkeleti ünnep. Anyámék tisztán kicsépelt szalmát hintettek szét a padlón Betlehem emlékére —, éjjel azon is aludtunk. — Mi kerül ilyenkor az ünnepi asztalra? — Fehér babból főzök levest, mert az bőséget hoz az új esztendőbén. Megsütöm kelt tésztából az ünnepi kalácsot. A kalács közepére szalmadísz kerül. Karácsonykor mindig kell lennie mákos és diós tésztának, kocsonyának és valamiféle gyümölcsnek: almának, aszalt szilvának. Az ételmaradékot eltesszük. A régiek azt gondolták, hogy a karácsonyi ételnek gyógyító ereje van. A karácsonyi tuskónak egész éjjel égnie kellett, valaki őrizte. Másnap az első látogató, a polozsajnik sze- rencsekívánatok közepette a parazsat felpiszkálta, hogy repüljenek a szikrák. A karácsonyi abroszt mi, magyarok is nagy becsben tartottuk. Más alkalommal nem is kerülhetett az asztalra. Egyes vidékeken vetőab- Tosznak használták, hogy bőséges legyen a búzatermés. Az ételmaradékot az állatoknak adták, hogy gyarapodjanak az új évben. Közös az ünnepköszöntés, a lányok felköszöntése és a karácsonyi tánc. A magyaroknál az első világháborúig farsang előtt ez volt a legjelentősebb téli mulatság. Erdélyben a vigalom négy napig, aprószentekig is eltartott. A karácsonyfaállítás szokása a protestáns német területekről érkezeti hazánkba, és csak a századforduló óta terjedt el a nép körében. Piros fedelű Nagymarosi emlék ührig Zsigmondi festménye Nehezen találtam meg az Orgona és a Diófa utcát, ahol valaha csupa sváb család lakott. Bekopogtam egy házhoz. — Igen, hozzánk valóban jönnek németek nyáron — szabadkozott az asszonyka —, az unokatestvérének, de mi már magyarok vagyunk. Tessék megkeresni Schiszl Károlyékat, ott az öregek még beszélik a nyelvet. Szerencsém volt, otthon találtam őket. Kedvesen fogadtak. — Régen — mondja az ősz hajú nagymama — nem volt ilyen nagy sütés-főzés. Azért hallevesnek mindig lennie kellett. Hagymás lébe paradicsomot, halat, borsot tett édesanyám, grízes nokedlit főzött bele. A második fogás rántott hal volt. Sok volt a gyerek és kevés a haL Amikor a bátyáim keresni kezdtek, hazaadtáik a pénzt a mamának, hogy több rántott hal legyen és kevesebb mákos tészta. A szegénységben is kilencféle étel, gyümölcs sorjázott; ez íratlan szabály volt. A karácsonyfára aranyozott dió került és becsomagolt kockacukor meg keksz. A fát angyalkáknak öltözött kislányok vitték be a házakba. Mindenütt, még a kocsmába is várták őket. — Melyik volt gyerekkorában a legszebb karácsony? — Hatéves lehettem és minden álmom egy piros fedelű házpersely volt; 24 fillérbe került. Három hétig mindennap izgultam, hogy megkapom-e majd? Aztán meglett, és nem volt nálam boldogabb. A marná egy rongybabát is összeütött. Mi ezeknek az ajándékoknak jobban örültünk, mint a mai gyerekek. — Mindenük megvan — mondja Károly bácsi. — Hát igen — folytatja a fiuk, az ifjabb Károly. — Persze, azért a mai gyerekek is tudnak örülni. Amikor pár éve fiaim villanyvasutat kaptak, két hónapig a szoba közepén állt a terepasztal. Hazafelé egy régi magyar népéneket dúdolgattam, ami mindig felidézi bennem a karácsony hangulatát: Hej víg juhászok, csordások, f Csörgedeznek a források, / Oszlik fellegeknek sűrű sötétsége, / Hasad az egeknek hajnali szépsége. NAGY EMŐKE
